Bombabiztos

Michael Robotham

BOMBABIZTOS

Michael Robotham

Bombabiztos

A mű eredeti címe

Bombproof

Copyright © Bookwrite Pty 2008

Hungarian translation © Beck Anita (1—4. fejezet); Danyi Andrea (5—66. fejezet)

© General Press Könyvkiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart,az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

BECK ANITA

DANYI ANDREA

Szerkesztette

KISS BÉLA

A borítótervet

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

készítette

ISBN 978 963 643 592 9

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4—8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA

Az e-könyv konvertálását a Content 2 Connect Kft. végezte

2014

Ezt a könyvet apámnak ajánlom

Egy rémes nap

Némelyik nap olyan, akár a gyémánt, a többi meg, mint a kő — ahogy John Denver szokta énekelni, mielőtt a gépe lezuhant a Monterey-öbölbe. Az a nap biztosan nem olyan volt neki, mint egy gyémánt.

Sami Macbethnek is pocsék napja van. Ahogy a földalattiból feljön az Oxford Circus állomásnál, hunyorogva pillant fel a napfénybe, és hirtelen olyan erős köhögés fogja el, hogy majd szétreped a tüdeje. Ruhája szakadt és véres, arca verejtékben úszik. Bőrét vastagon befedi a por.

Átbújik a műanyag szalagkorlát alatt, amivel a bűnügyi helyszíneket zárják le. Az emberek rémülten lépnek félre előle, és úgy bámulják, mintha kísértetet látnának.

Három kiló TATP — a „sátán anyja" — éppen most ütött hatalmas lyukat a londoni Central Line metróvonal egyik zsúfolt kocsiján: olyan könnyedén szakadt le a teteje, mintha csak egy gyümölcskonzervet nyitottak volna ki.

Odalent kitört a világvége: csonka végtagok mindenütt. Sami az egyik pillanatban még a metró ajtaja mellett állt, a következőben pedig a hátán feküdt, mint egy kapálózó bogár. A levegőben mindenütt papírdarabok szálltak, és záporoztak rá az ­üvegdara­bok, a vonat hirtelen fékezett. Egy pillanatra hatalmas csend lett, és teljes sötétség borult rájuk. Aztán kezdődött a sikoltozás.

Sokan megsebesültek. Csak a jó ég tudja, hányan. Ki is ült a másik kocsiban Dessie mellett? Egy jézusos pólót viselő fickó, aki szemét behunyva előre-hátra dülöngélt, mintha imádkozna. Mellette öltönyzakó, aktatáska. Állt még egy lány is ott, az ajtó közelében, rövid dzsekiben. Hosszú haja alól kilátszott a fülébe dugott fehér fülhallgató.

Sami felpillant, és végignéz az Oxford Streeten. A forgalom teljesen megbénult. A buszok, a furgonok, a kocsik és a taxik mind mozdulatlanul állnak. Kap egy üveg vizet, amit a fejére önt. Korom megy a szemébe, homok csikorog a fogai között.

Elindul, két teherautó között akar átvágni az úton, de rosszul lép, és elbotlik a szennyvízcsatorna fedelén. Egy autó sofőrje ­rá­kiált, de Sami nem felel. Ráfordul az Argyll Streetre, és átkel a Great Marlborough Streeten, kerülgeti a bámészkodó gyalogosokat. Próbál sietni.

Az emberek egymást bámulják. Mindenütt döbbent, tanácstalan arcok. Sami elkap egy-két foszlányt a beszélgetéseikből: „terroristák... egy bomba... a metróban".

Mindenki fél. Ő is. Dessie éppen most robbantotta át magát az Isten országába. Egy rövid koporsó elég lesz majd neki, de mindenképpen ipszilon alakú, hogy elférjen benne a lába meg az ülepe.

A hátizsák minduntalan nekiütődik Sami hátának. El kellene hajítani, és a nélkül futni, de inkább vállalja a kockázatot. Vajon mit fog tenni Murphy Nadiával?

A fejében zakatol a vasúti bemondó hangja: „Kérjük, táskáikat mindig tartsák maguknál, és jelentsék a pályaudvar személyzetének, ha őrizetlenül hagyott tárgyat vagy gyanús viselkedést észlelnek."

Sami tudja, fel kellene hívnia Murphyt, hogy megmagyarázza, mi történt. De mégis mit mondjon? „Hé, Mr. Murphy, furcsa dolog történt ma hazafelé menet. Véletlenül felrobbantottunk egy vonatot, Dessie-nek lerepült a feje és több más testrésze is..."

De Saminél nincs ott a mobilja, mert Dessie nem hagyta, hogy magával vigye. Ekkor észrevesz egy farmeres fickót, aki épp egy SMS-t ír a telefonjába.

Odalép hozzá, és megkérdezi, kölcsönkérhetné-e a mobilját. A férfi végigméri.

—Maga odalent volt, ember? Csoda, hogy még él! — Azzal átnyújtja neki a telefont. — Próbálja meg, bár nincs térerő.

Sami beüti a számot, de semmi.

—Túl sokan akarnak most telefonálni — magyarázza a farmeres. — Túl van terhelve a hálózat.

Sami visszaadja a telefont, továbbindul, és átvág a következő nagy kereszteződésen, ahol észrevesz egy fekete taxit. Kinyitja az ajtót, és becsusszan a hátsó ülésre. Lába között a padlóra dobja a hátizsákot.

—Ugye viccel velem, öreg? — kérdezi a taxis, és az útra mutat. — Negyven elcseszett perce itt vesztegelek!

Sami ekkor meglátja magát a visszapillantó tükörben. Arcát vastagon sötét korom borítja, csak az orra hegyén és a járomcsontján látszik egy-egy világosabb csík, ahol az izzadság végigfolyt, egészen a nyakáig. Mintha harci festés lenne rajta. Akár csatában is lehetett volna.

A sofőr a rádiót hallgatja.

—Mi történt? — kérdezi Sami.

—Felrobbant egy bomba — feleli a taxis. — Lehet, hogy több is van belőlük.

—Miből?

—Az öngyilkos merénylőkből. — Ránéz Samire. — Maga biztosan lent volt, ugye? Úgy néz ki, mint Al Jolson.

—Az meg ki?

—Még sosem hallott Al Jolsonról?

—Nem.

—Egy fehér fickó volt, aki feketére festette az arcát, és pont úgy énekelt, mint a feketék.

—Miért?

—Ki tudja...

A sofőr kinyitja a taxi ajtaját, és rágyújt egy cigarettára. A füstjét gyorsan elfújja a könnyű szellő.

—Van magánál telefon? — kérdezi Sami.

—Igen.

—Kölcsönkérhetem?

—Nem megy vele semmire. Vagy lezárták a hálózatot, vagy magától összeomlott. Mert most mindenki, aki él és mozog a környéken, megpróbál hazatelefonálni.

—Miért zárták le a hálózatot?

—Nehogy újabb bombákat tudjanak robbantani. Ez az arab terroristák módszere: mobiltelefont használnak. Felhívják a számot, aztán bumm. Én ezt sose fogom megérteni. Élni és élni hagyni, ez a hitvallásom. Egyezséget kéne végre kötni a terroristákkal: nem szálljuk meg az országaikat, ha nem robbantgatnak nálunk.

—És ha nem terroristák voltak? — kérdezi Sami.

—De, tuti, hogy a rohadt terroristák csinálták — feleli a sofőr. — Maga nem vérzik, ugye? Nem örülnék neki, ha összevérezné itt nekem az ülést, haver!

—Nem hiszem.

—Csupa korom és szutyok mindenhol. Nem bánnám, ha inkább kiszállna.

—Nem ülhetnék még itt egy kicsit?

—Úgy nézek én ki, mint egy hajléktalanszálló?

Sami kiszáll az autóból, átdobja vállán a hátizsákot, és leszegett fejjel továbbindul.

Kifordul a Rupert Streetről a Shaftesbury Avenue-ra, és majdnem belerohan egy sarkon álldogáló nagydarab fekete rendőrbe, aki a forgalmat irányítja. Legalább százhúsz kilót nyom, és még nagyobbnak látszik a mellényben, amin rendőrségi jelvények lógnak.

Sami elnézést kér. A rendőr csak annyit mond: ne olyan hevesen, nézzen a lába elé. Aztán megakad a szeme az öltözékén és a hátizsákján.

—Hé, öreg, mi van abban a táskában?

—Semmi.

—Ahhoz képest elég nehéznek tűnik.

—Csak egy csomó szennyes van benne.

—Nyissa ki.

—Be van zárva.

—Komolyan, mindig lezárja a szennyes ruháit?

—Annyi itt a perverz — feleli. — Az ember sosem lehet elég óvatos.

A zsaru már nyúl is a karján levő adóvevő után. Megkéri, hogy tegye le a zsákját és lassan lépjen hátra.

Sami érzi, hogy mindennek vége. A haja tele van ­üvegszilán­kokkal, a ruhája csupa kosz. Már csak ez hiányzott. Elnéz a rendőr mellett, és hirtelen mint egy fényképet, úgy látja magát a börtönben ülni hosszú éveken át. Újabb kép: most a húgát, Nadiát látja, egy ágyon fekszik leszíjazva, Tony Murphy drogos kurvájaként.

A fekete rendőr megragadja, és szorosan fogja Sami karját, a férfi ösztönei viszont hirtelen felülkerekednek. Fejével hatalmasat vág a rendőr gyomrába, még hallja, ahogy az kínjában fájdalmasan felnyög, aztán már rohan is. Egyre csak rohan, félrelöki útjából a gyalogosokat, átugrik egy pórázon tartott kutya fölött, átvág egy soron, és arrébb lök az útjából egy szendvicsembert.

A metró le van zárva. A lépcsők üresek, őrök állnak a bejáratnál. Az utca túloldalán, a mentők között még több rendőrt lát, akik a tömeget próbálják visszatartani. Turisták és bámészkodók mindenütt.

Sami beleütközik egy kiülős étterem asztalába, elsodor egy üveg bort és felborít egy nőt. A pincér bemutat neki, ő azonban csak fut tovább. Egyik vállán ott a hátizsák, mindig a hátához csapódik. Meg kellene állnia, hogy megszorítsa a pántját, és odacsatolja a dereka köré, hogy a súly egyenletesebben tudjon eloszlani, de nem mer megállni.

Rohanj! Minden érzékszerve ezt ordítja legbelül. Csak fuss! Minél távolabbra, aztán egy csendes helyen elbújik, és elrejti a hátizsákot. Egy pillanatra megpihen, hogy gondolkodni tudjon.

Behúzódik egy sikátorba, és lihegve a ház falának támaszkodik. A hátizsák messziről látszik. Hallgatózik. Szirénákat hall mindenfelől. Biztos beragadtak a forgalomban, de érzi, még akkor is veszít, ha futva próbálja meg lehagyni őket. Úgy is bekerítik, és megvárják az erősítést.

Mindenképpen el kell tűnnie a radarjuk képernyőjéről. Mégpedig nyomtalanul. Most már van pénze — kirámolta a széfet, először viszont ki kell jutnia a West Endből... sőt egész Londonból is.

Egy templom áll a tér túloldalán, talán ott meghúzhatja magát. Eldugja a hátizsákot egy sötét sarokban, elmond egy imát. Jó kis terv.

Amikor kilép a sikátorból, három rendőrrel találja szemben magát. Az egyik előtte hasal, és két kézzel tartja fegyverét, úgy néz ki, pontosan tudja, hogyan kell használni.

—Ne mozduljon! — kiáltja. — Tegye le a zsákot!

Sami körülnéz. Először a háta mögé... majd előre. Öklét a magasba emeli, mutatóujját úgy tartja, mintha gombot akarna megnyomni. Nincs semmi a kezében, de ők ezt nem tudják.

—Bomba van nálam! — kiáltja, alig ismeri fel saját hangját. — Vissza, különben felrobbantom ezt a szaros helyet!

A rendőrök félreállnak, ő pedig elrohan mellettük. A fegyveres zsaru még mindig a földön könyököl, és próbálja célba venni. Sami szélesen cikázva továbbszalad.

Egy bomba! Tényleg azt mondta nekik, hogy bomba van nála? Micsoda díjnyertes szöveg! Micsoda poén! Nemcsak szerencsétlen, hanem egyenesen egy két lábon járó balfék, egy egyszemélyes balekkülönítmény. Nyakig ül a nagybetűs szarban, és gyakorlatilag már halott.

Alig három nappal ezelőtt sétált ki a börtönből, és megesküdött, hogy soha többé nem megy vissza. Harminchat órával ezelőtt egy jót kefélt Kate Tierney-vel, álmai nőjével a Savoy egyik lakosztályában, akkor azt hitte, az élete lassan végre kezd egyenesbe kerülni. Most meg itt rohangál Londonban, a West Endben egy hátizsákkal, ami akár egész hátralevő életére börtönbe juttathatja, ráadásul éppen most nevezte ki magát Nagy-Britannia legkeresettebb bűnözőjévé.

Így áll most a helyzet. De hogyan is jutott idáig?

Három nappal korábban

1. fejezet

Az utolsó napján a börtönben Sami Macbeth korán ébredt, megmosta a fogát, takaróit rendes kis kupacba hajtogatta, majd leült az ágya szélére, és várt.

Azzal tartotta magában a lelket, hogy végre ez az utolsó alkalom, amikor ezt csinálja. Utoljára vizel egy fémedénybe, utoljára motozzák meg meztelenül, és esik át tetvetlenítésen. Utoljára ébred hajnalban a szellentő, böfögő, káromkodó és krákogó kórus hangjaira.

Ennek ellenére képtelen volt nyugton maradni, ezért feltette lábát az ágy szélére, hogy lenyomjon száz fekvőtámaszt, csak az orrán át lélegezve. Azután felállt és belenézett a borotválko­zó­tü­körbe. Már meg sem lepődött azon, hogy rövid a haja, bár aműgy is elég gyorsan nő. Némi súlyt is felszedett. Ennek nagy része valószínűleg izom, bár a többi elítélttel szemben ő nem gyúrással és tükör előtti pózolással töltötte börtönélete minden pillanatát. Ugyan kit akarnak lenyűgözni vele?

Két hosszú lépés után Sami a falra ugrik, lábával mellmagasságban megtámaszkodik, és egy teljes hátraszaltót csinál, majd megáll a padlón. Még néhányszor megismétli ezt.

Ekkor egy hang szólal meg a cellában.

—Hagyd már abba, rohadék, aludni akarok!

—Már majdnem végeztem — feleli.

—Ha még egyszer megcsinálod, az egész családodat kinyírom.

Cellája az első emeleten van, D szárny, 47-es cella. A helyiség két és fél méter széles és három méter hosszú, fala tégla, padlója cement. Egyetlen ablaka magasan a fal tetején van, apró üvegnégyzeteiből már sok hiányzik, kitörhettek az idők folyamán. Amikor először megérkezett, február közepe volt, a szél besüvített a réseken, majd meg lehetett fagyni a cellában. Végül a hézagokat WC-papírral tömködte be: puhává rágta és a ragacsos anyaggal betömte a lyukakat.

Nem kell már aggódnia a téli hideg miatt sem, hiszen délre szabad lesz. Igaz, nem teljesen szabad, de egyelőre így is megteszi. A feltételes szabadlábra helyezés csodálatos találmány.

Sami nagyot ásít, és megdörzsöli a szemét. Nem aludt valami jól. Tegnap friss hús érkezett a börtönbe, akit a szomszédos cellában helyeztek el. A srác próbált nyugodtan és határozottan viselkedni, a tekintete viszont idegesen repdesett ide-oda, ahogy a szeme sarkából figyelte a többieket.

A rabok Kicsi Ray-nek nevezték el az új fiút, aki egész éjjel Samivel beszélgetett, mert félt elaludni. Az első éjszakán mindenki ideges. Elmondta Saminek, hogy nem marad sokáig, csupán egy éjszakát tölt itt. Másnap lesz az óvadéki tárgyalása, és a faterja ki fogja fizetni, bármennyi pénzt is kell összeszednie, hogy kivigye innen.

—Az öregnek nagyon mélyen a zsebébe kell nyúlnia — mondta Sami.

—Az egyetlen fia vagyok.

Kicsi Ray-nek alaposan felvágták a nyelvét. Sokat beszélt, és mindenről volt véleménye. A lányokról beszélt, akikkel lefeküdt, meg hogy mennyit verekedett, és milyen sikeresek az üzletei. Sami nem bánta, az utolsó éjszakáján nem is akart aludni. Inkább számolta visszafelé az órákat.

Kicsi Ray talán már elment reggelizni, vagy még alszik. Sami gyomra is felmordult. Általában a reggelit sosem hagyja ki. A reggelit nem lehet elcseszni. Az ember tojást és kolbászt süt, megmelegíti a babot. Egy reggelit mindenki meg tud csinálni.

Ma reggel azonban mégsem megy le. Nehogy bármi is ros­szul alakuljon. Nem akar lökdösődni a sorban, nem akar verekedést, szívatást, semmit nem akar, ami miatt eljárást indíthatnának ellene, vagy visszavonhatnák a szabadlábra helyezését. Inkább üldögél az ágyán, bámulja a betonfalat, és Nadiára gondol.

Nadia a húga. Tizenkilenc éves, gyönyörű lány.

Egyáltalán nem látszik rajtuk, hogy testvérek. Nadiának hosszú sötét haja van, barna a szeme és aranybarna a bőre. Félig algériai származású, ahogyan Sami is, de ő apjuk kék szemét és piszkosszőke hajszínét örökölte.

Nadia alig töltötte be a tizenhetet, amikor Samit elítélték. Még középiskolába járt, most már viszont titkárnőként dolgozik, és hetente kétszer főiskolára jár. Lakást bérel, és a saját kocsiját vezeti, ami úgy néz ki, mint egy játék autó, amit a McDonald’sban osztogatnak.

Sami karácsony óta nem találkozott vele. Csak két héttel korábban szállították vissza a Scrubsba a leicesteri börtönből, ami túlságosan messze esett ahhoz, hogy Nadia egyedül vezessen odáig.

Szerencsére mindig elhozta valaki, hogy tudjanak találkozni, és kint megvárta őket. Rendszerint a lány barátja fuvarozta el, de Nadia soha nem mondta meg a srác nevét Saminek. A fiúnak sportkocsija volt, amit mindig lehajtott tetővel vezetett, s a szél összekócolta a húga haját.

Amikor már mindenki lement a reggelihez, Sami is elhagyja a celláját, hogy utolsó telefonkártyáját elhasználja. Nadiát hívja, de a lány nem veszi fel. Három napja nem tud vele beszélni, pedig a lány tudja, hogy ma szabadul.

Így hát visszamegy a cellájába, leül és vár. Egyre csak az óráját figyeli.

Különleges viszonyba került az idővel. A börtönben volt alkalma közelről tanulmányozni az idő múlását, és mesterien tudja érzékelni, ahogy telik. Két éve, nyolc hónapja és huszonhárom napja szakértője annak, hogyan épül fel percekből egy óra, majd az órákból egy nap. Milyen gyorsan nő az ujja körme? Mennyi idő telik el, amíg a haja annyira megnő, hogy a szemébe lógjon?

Ezalatt lemaradt két karácsonyról, két újévről és számtalan egyéjszakás kalandról. Kénytelen lesz behozni a lemaradást.

11.30-kor Mr. Dean, a D szárny rangidős parancsnoka egy párnahuzatban átadja neki a holmiját.

Mr. Dean megvárja, amíg felveszi a farmernadrágját, ingét, bőrdzsekijét és edzőcipőjét. Ezután Sami visszaadja börtönfelszerelését, amit Mr. Dean egy lista alapján ellenőriz. Ezután Sami elsétál az őr előtt a recepcióhoz, kezében viszi a személyes használati tárgyait. Nincs sok minden nála: egy karóra, egy tranzisztoros rádió, három fénykép — kettő Nadiáról —, egy csomag levél, egy lemerült akkumulátorú mobiltelefon és egy műanyag zacskó harminckét font hetvenöt pennyvel. Le kell számolnia a pénzt, majd három helyen aláírja, hogy átvette.

Ahogy végigsétál a lépcsőfordulón, le a fémlépcsőkön, az egyik rab utánaszól:

—Hé, Fukszos, ha már kint vagy, helyettem is kefélj!

—Rúgj be rendesen, tesó! — kiált utána még valaki.

Déli tizenkét óra után három perccel Sami kisétál a Worm­wood Scrubs börtön kapuján. Az eső még szemerkél, de a zivatar már elvonult. A szomorkás tócsákban az ég kékje tükröződik. Most, hogy kint van, már az eget is kékebbnek látja. Felemeli a fejét, hunyorogva tekint felfelé, és nagyot sóhajt. Tudja, hogy mekkora közhely, amit a szabadság édes illatáról mondanak, de mint mindenben, ebben is van igazság.

Elindul a macskaköves utcán, körülnéz, de Nadiának semmi nyoma. Lehet, hogy csak késik, mert nagyon erős a forgalom Londonban. A buszmegállóval szemben egy autó parkol, egy nagy fekete, négykerék-meghajtású autó, a lehető legsötétebb árnyalatban.

Ahogy elhalad mellette, az egyik ablaka legördül.

—Sami Macbeth? — szól ki egy hang, egy valószínűtlenül kerek és sima képű férfi. Az autóban még hárman ülnek rajta kívül, mind sötét öltönyben, mintha egy Guy Ritchie-film forgatására mennének. Biztosan nem Nadia barátai, és nem is a helyi mini­busztársaság küldte őket.

—Süket vagy, haver? — kérdezi a lufifejű fickó.

Sami megsimítja az arcát, és próbál nyugodt maradni.

—Mit akarsz Macbethtől?

—Te vagy Macbeth, vagy sem?

—Nem, haver — feleli Sami, és átdobja táskáját a vállán. — Macbeth megszívta ma a reggelinél. Valami barommal összevitatkozott, és egy bögre teát öntött a képébe. Még bent tartják.

—Mennyi ideig?

Sami megrántotta a vállát.

—Ha bekopogsz az ajtón, biztosan megmondják.

Ahogy távolodik, erőt kell vennie magán, hogy ne forduljon vissza. Mi a fenét akarhatnak tőle ezek az alakok? És hol van Nadia?

Valamivel lejjebb az utcán megtalálja a buszmegállót. Leül, és vár egy kicsit.

Hamarosan megérkezik a busz, amelynek az oldalán egy fotón egy bikinis nőt lát, aki egy medence partján hever egy székben. Aranyszínű a bőre, tiszta a tekintete. Sami olyan lelkesedéssel bámulja a képet, hogy elfelejt felszállni a buszra. Mire észbe kap, az ajtók már bezáródtak, a busz pedig elhúzott.

Tovább várakozik, és hamarosan újabb busz érkezik. A sofőr rá sem néz.

—Hová utazik?

—A pályaudvarra.

—Melyikre?

—A legközelebbire.

—Két font lesz.

Leül az ablak mellé, és az út menti sportpályákat figyeli. Nadiának biztosan tovább bent kellett maradnia a munkahelyén, de biztos hagyott neki üzenetet a lakásban. Majd később ünnepelnek. Addig pedig rendel magának egy curryt, és megnéz egy DVD-t.

Anyjuk halála óta Sami és Nadia sokkal jobban figyeltek egymásra. Mondjuk azelőtt is mindig törődött a húgával, mert sokszor látta, hogy apjuk züllött barátainak megtetszik a lány.

Nadia már tizenhat évesen abba akarta hagyni az iskolát, de ő rábeszélte, hogy ne tegye. Sami minden munkát elvállalt, dolgozott futárként, teherautó-sofőrként, esténként koncerteken dolgozott. Nem vetette fel a pénz, de annyi mindig volt, hogy távol tartsák a farkasokat.

Sami gyakran elmerengett, hogyan is alakulhatott ki ez a mondás. Milyen farkasokról lehet szó? Mesebeliekről, mint a Piroska és a farkasban vagy A három kismalacban? Esetleg az embereket jelentik?

Pedig nem voltak mindig a legjobb testvérek. Sami és Nadia veszekedéseiről mindenki tudott. A lánynak nem volt valami nyugodt a természete, nem aludt meg a tej a szájában: néha bekattant. Egy időben lógott az iskolából, inni kezdett, és már tizenöt évesen éjszakai klubokba járkált.

Ennél sötétebb időszakai is voltak, családi baj. Az iskolapszichológus egyszer terápiára is el akarta küldeni, Sami viszont nem engedte. Még a szociális osztállyal is megküzdött, hogy megengedjék, hogy vele lakjon. A bíróságon is járt, és nyert, de erről sosem beszéltek. Igyekeztek elfelejteni a múltat.

Nadiának sokáig fogalma sem volt arról, milyen gyönyörű. A fiúk mindent megtettek volna érte, őt azonban nem érdekelték a férfiak. Egy idő múlva aztán kinyílt a szeme.

Tizenhét éves volt, amikor készült róla néhány modellfotó, fényes papírra, profi kivitelben, a szélein elmosódtak a kontúrok. A lány elvitte néhány modellügynökséghez a portfólióját, de mindig azt mondták neki, nem ilyen lányokat keresnek. Nem úgy nézett ki, mint egy anorexiás vagy egy heroinista, pedig akkor éppen az volt a menő.

A fotósok mégis azonnal megláttak benne valamit, és végül egy ügynökség fel is fedezte. Nadiának ártatlan tekintete, kislányos, nagy kerek szemei és telt ajkai voltak, és olyan kihívó külseje, amire azonnal felfigyeltek a rendezők. A pornófilmrendezők.

Az édes, kicsi, de nem is olyan ártatlan Nadia.

Sami megmentette a farkasoktól, erre valók a fiútestvérek.

2. fejezet

Vincent Ruiz legrosszabb álmában mindig szerepelt egy szán és egy jéggel borított tavacska, amelynek lyuk volt a közepén. A közepéből egy gyereket húznak ki, ajka és a bőre is lila a hidegtől. Ruiz miatt halt meg.

A második legrémesebb álmában egy Ray Garza nevű férfi a főszereplő, olyan, mint az elmúlt karácsonyok szelleme: megmutatja Ruiznak múltbeli botlásait. Garza arcvonásai élesek, bőre ráfeszül arccsontjára. Nyakán egy sebhely húzódik: korábban egyszer megpróbálták elvágni a torkát, de a kés nem hatolt elég mélyre. Reméljük, az elkövetők a saját torkukat jobban vágták el, mert ha valaki Ray Garzával szembemegy, annak gyorsan vége.

Ruiz egyike azon keveseknek, akik jól ismerik Garza valódi énjét. Mások mintha elfelejtették volna, ki is ő, vagy inkább úgy döntöttek, nem érdekli őket. Jobb a békesség.

Garza ugyanis a társadalom egyik oszlopa, az angol felső tízezer jeles tagja, és mérhetetlenül gazdag. Gyakran hívják meg ebédre a miniszterelnökhöz, őfelsége, a királynő is kitüntette, és rendszeresen írnak róla az újságban: nagy emberbarátnak és a művészetek pártolójának állítják be.

Ruiz viszont valahányszor megpillantja Garza fotóját egy jótékonysági rendezvényen