Az alagút

Linda Castillo

AZ ALAGÚT

A mű eredeti címe

Gone Missing

Text Copyright © 2012 by Linda Castillo

Published by arrangement with St. Martin’s Press, LLC. All rights reserved.

Hungarian translation © TOKAI MIKLÓS

© General Press Könyvkiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart,az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

TOKAI MIKLÓS

Szerkesztette

CSONTOS ERIKA

A borítótervet

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

készítette

ISBN 978 963 643 590 5

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását a Content 2 Connect Kft. végezte

Az a szerencse ért, hogy bemutató körutat tehettem a Kate Burkholder-sorozat népszerűsítésére, és elmondhatom, hogy pályám egyik legfényesebb sikerének bizonyult.

Szeretném ezt a könyvet azoknak a könyvkereskedőknek, könyvtárosoknak, kritikusoknak, olvasóknak és bloggereknek ajánlani, akik részt vettek a bemutatókon, megvásárolták a könyveimet, újságjaikban, blogjaikban népszerűsítették őket, vagy csak megosztották velem véleményüket.

Mindannyiuknak hála és köszönet!

Köszönetnyilvánítás

Az író hónapokig kotlik egy-egy könyve fölött, ám közben sokan munkálkodnak a színfalak mögött, akiknek a tehetsége, elhivatottsága és lelkesedése nélkül a könyv meg sem jelenhetne. Sokuk közül legalább néhány embernek szeretnék név szerint is köszönetet mondani. Legelsősorban szerkesztőmnek, Charles Spicernek, aki tehetségéből oly sokat megosztott velem, aki oly figyelmes hallgató, s aki gyakran rá tudott venni arra, hogy érdemes futnom még egy kört. Köszönet ügynökömnek, Nancy Yostnak, akinek ragyogó elméje mindig csodálattal tölt el. Sokat tanultam tőled, Nancy! Sok köszönet jár angliai szerkesztőmnek, Trisha Jacksonnak is, aki mindig tovább csiszolja könyveimet. Köszönet a New York-i St. Martin’s Press egész csapatának: Sally Richardsonnak, Andrew Martinnak, Matthew Shearnek, Matthew Baldaccinak, Sarah Melnyknek, Hector DeJeannak, Kerry Nordlingnak, April Osbornnak és David Rotsteinnek. Nagyon sok más segítőtársamnak a helyszűke miatt nem tudom név szerint kifejezni a hálámat. Nekik csak azt üzenem, hogy hihetetlenül hálás vagyok azért, hogy egy ilyen dinamikus kiadónak dolgozhatom.

A szerda esti, mindig az én hibámból éjszakába nyúló, maratoni megbeszélésekért a kritikuscsapatom tagjainak: Jennifer Archernek, Anita Howardnak, Marcy McKaynek és April Redmonnak kell köszönetet mondanom.

Szívből jövő köszönet írótársaimnak, Ellie Jamesnek és Catherine Spanglernek az évek óta tartó barátságukért és támogatásukért. Nagyok vagytok, csajszik!

Végül, de nem utolsósorban Ernestnek, életem nagy szerelmének köszönöm feltétlen odaadását, és azt, hogy kibírja egy fedél alatt egy néha bizony hullámzó lelkiállapotú feleséggel, aki főállásban: író.

Prológus

Becca mindig is tudta, hogy tragédiával fog végződni az élete. Gyerekkorában persze nem tudta megfogalmazni ezt a bizonyosságot, sem azt, hogy hogyan is láthatna előre ilyesmit. Egyszerűen hitt a gondviselésben, és semmiféle meglepetést nem okozott neki, mikor arra is ráeszmélt, hogy ráadásul fiatalon kell majd meghalnia.

Hétéves lehetett, mikor megkérdezte az édesanyját a halálról. Mamm azt felelte, hogy aki meghal, az a Jóistenhez költözik. Ez a válasz rettentően tetszett Beccának. Megnyugvás töltötte el, hisz már tudta, mi vár rá. Ez után a nap után már sohasem félt attól, hogy a halála közel van, és hogy elkerülhetetlen.

Most, nyolc év elteltével, ahogy itt állt a Mohawk-tó fagyos partján, és bámult végig a hatalmas jégfelületen, az anyja egykori szavai csillapították a napok óta halmozódó riadalmát. Közben be is sötétedett, s ettől a tó világa olyan egyszínű, kásás állagúvá vált, amelyben a horizont és az égbolt szürkeségét már nem lehetett egymástól megkülönböztetni. A tó jegén tucatnyi vagy még több kalyiba látszott, amelyeket a jég alatt pecázók állítottak maguknak a lékeik fölé. Az egyik fabódé ablakából sárgás fény szűrődött kifelé. A többi azonban mind sötét volt, és Becca ebből tudta, hogy az Englischer pecások már hazamentek.

Gyapjúkabátján keresztül is egészen Becca bőréig hatolt a szél. Rálépett a jégre. Az érdes felszínen végigsöprő szél olyan erővel csapta az arcába a havat, mintha homokviharban haladna. A ruhájának szegélye keményre fagyott, és csak úgy fűrészelte meztelen lábikráit. De már jó ideje gyalogolt, és érzéketlenné fagyott keze-lába. Tudomást sem vett ezekről az apróságokról. Hisz nemsokára úgyis révbe ér, már nem kell túl sokat gyalogolnia.

Becca szerette ezt a tavat, télen-nyáron egyaránt. Még kislány volt, mikor datt, a papája korcsolyát vett neki meg a bátyjának, és ők egész téli délutánokat jéghokiztak át. Tavaszra Becca az összes többi amish gyereknél gyorsabban korcsolyázott; még a bátyjánál is gyorsabban! Neki nem is tetszett, hogy a húga így fölébe kerekedett, de datt csak nevetett és tapsolt neki, és azt kiabálta, hogy az ő lánya repülni tud. Apjának az elismerésétől – ami szokatlan volt tőle – Becca egészen különleges lénynek kezdte érezni magát. Mintha ő maga és a teljesítménye – még ha nem is olyan nagy dolog – végre fontos lenne az apja szemében!

A tó lett a kedvenc helye. Itt el tudott bújni a világ elől, ha bántotta valami. Itt tanult meg álmodozni. Senki sem bírta utolérni, ha kint volt a jégen. Itt nem tudott senki egy ujjal sem hozzányúlni. Itt nem tudta senki se bántani.

Csak ő!

Kilencéves lehetett, mikor egy fatönkön üldögélve épp a korcsolyáját csatolta, és ott lepte meg a bátyja. Nagyot lökött rajta, belenyomta az arcát a hóba, és ott, a fagyos tóparton magáévá tette. Becca attól a naptól kezdve már tudta magáról, hogy elkárhozott.

Később, mikor mamm az arcán levő sebhelyről kérdezősködött, Becca elmondta neki, mit művelt vele a bátyja. Nem ez volt az első eset, és mint más dolgokban is, mamm Beccát hibáztatta. Jobban kellett volna kapálóznod! Többet kellett volna imádkoznod. És egyáltalán, megbocsátóbbnak kell lenned felebarátoddal. Aztán azzal fejezte be a vitát, hogy Beccának ezeket a vétkeit a püspöknek kell meggyónnia.

Beccának most, hogy mindez eszébe jutott, a könnye is kicsordult. Hogy is lehetne az ő vétke az, ami a bátyja bűne volt? Vagy mégis ő csábította bűnre a bátyját? Benne lenne a hiba? Őt bünteti az Úr azért, mert nem elég megbocsátó? Vagy egyszerűen ez az ő osztályrésze az életében?

Csikorgott a hó a talpa alatt, ahogy gyalogolt a jégen. Már majdnem a tó közepén járt, mikor megbotlott egy hasadékban, és a térdére esett. A hideg ezernyi tőrdöfésként hasogatta a bőrét. Tudta, hogy semmi értelme sincsen, de hangosan felsírt. Nem hitte volna, hogy ennyire félni fog, vagy hogy ennyire egyedül érzi majd magát.

Belülről egy halk hang azt súgta neki, hogy még nem késő visszafordulnia. Hisz otthon várja őt a meleg ágya a kis padlásszobában. Mamm és datt nem is feltétlenül tudja még, hogy kimerészkedett. Ám Becca azt is tudta, hogy az ágyon kívül egyéb dolgok is várnak rá odahaza. Rossz dolgok, amelyek már hároméves kora óta történnek vele, mikor a bátyja először dugta be a kezét a bugyija alá, és megfenyegette, nehogy kiabálni merjen.

Becca pontosan tudta, hogy amire készül, az bűnös dolog. Ám azt is tudta, hogy a Jóisten meg fog bocsátani neki. Tudta, hogy Ő tárt karokkal fogadja majd az égben, és szeretni fogja őt, feltételek nélkül és mindörökké. Akkor hogy lehetne vétek, amire készül?

Föltérdelt, hogy tájékozódni tudjon. A háta mögött már alig látszott a parti fasor. Maga előtt azonban, távolabb a jégen egy lék fölötti kalyiba körvonalait látta homályosan az egyre mélyülő sötétségben. Lesöpörte a havat a kabátjáról, és elindult az építmény felé. A fából tákolt, parányi ablakkal és meredező kályhacsővel ellátott kalyiba egy magas, keskeny kutyaólra emlékeztette Beccát. Jól tudta, hogy az „angol" pecások néha az egész éjszakát kint töltik a jégen. Most azonban nem szivárgott ki lámpafény a pici ablakon, és nem emelkedett füstszalag a kéményből az ég felé. Üres a bódé. Az ő céljának éppen megfelel.

Becca átvergődött egy mélyebb jégárkon, és botladozva odaküzdötte magát a kalyiba elejéhez. Lakat lógott az ajtópánton, de nem volt rákattintva. Becca reszketett a hidegtől, míg lassan kinyitotta az ajtót. A kalyibában sötét volt és síri csend. Gázolaj és bontott hal szaga érződött. A szélmentes helyen olyan nagy volt a csönd, hogy hallotta, amint recseg a jég a talpa alatt.

Fehér párafelhő képződött a leheletéből. Elővette a hazulról hozott gyertyát meg gyufát, és meggyújtotta a gyertyabél végét. A fény elég volt ahhoz, hogy bevilágítsa a kalyiba belsejét; látszottak a furnérlemez falak, egy halvérrel mocskolt polc, és ott derengett egy ezüstszínű mérleg is. Lámpa állt a polcon, a falon pedig kampóra akasztva lógott egy tekercs kötél.

Becca odalépett a polchoz, és letette a gyertyát a petróleumlámpa mellé. Aztán megfordult, és szemügyre vette a padlót. Valaki letakarta a léket egy darab furnérlemezzel. Lehajolt, és elhúzta a furnért. A lék olyan negyven centi átmérőjű lehetett, és a felszínét vékony jégréteg borította.

Körülnézett, mivel törhetné föl a jeget, de nemigen látott alkalmas szerszámokat. Volt ott egy formátlan betonkolonc. Horgoknak való műanyag doboz. Pár üres sörösdoboz. Aztán meglátott a sarokban egy kézifúrót. Letérdelt, odanyúlt érte, és elkezdte vele föltörni a jeget.

Mikor kész lett a lyuk, Becca fölállt, leemelte a kampóról a kötéltekercset. Lehetett jó hat méter hosszú, és rojtos volt mind a két vége. Reszketett a keze, mikor a kötél egyik végét a dereka köré csomózta. Megtiltotta magának a gondolkodást, miközben a másik végét ráhurkolta a betonkoloncra.

Letérdelt a lyuk mellé, lehajtotta a fejét, és magában elkezdte a miatyánkot. Aztán megkérte a Jóistent, hogy viselje gondját mammnak és dattnak. Azt kérte Tőle, hogy enyhítse majd fájdalmukat az elkövetkező napokban. Arra is kérte az Urat, hogy bocsássa meg a bátyjának mindazt a bűnt, amit egész életében őellene elkövetett. Végül megkérte az Urat, bocsássa meg neki a bűnt, amit most ő készül elkövetni. Csukott szemmel próbált erősebben imádkozni az Úrhoz, mint eddig bármikor életében, és bízott abban, hogy ez elég is lesz.

Mikor mindezt elvégezte, Becca fölállt, megragadta a kötelet, és lassan eresztve lefelé vele a lékbe a betondarabot, figyelte, hogy tűnik el a kolonc a fekete mélységben. Aztán az őelőtte álló útra gondolt, aztán érezte, hogy a mellkasa megemelkedik; nem a félelemtől, hanem a végső bizonyosságtól, hogy hamarosan minden megoldódik.

Aztán a lék szélére állva behunyta a szemét, előrelépett, és belecsobbant a vízbe.

1. fejezet

Mamm egyszer azt mondta nekem, hogy vannak olyan szépséges helyek, ahol semmi csúnya dolog nem fordulhat elő. Míg kicsi voltam, ifjú szívem teljes lelkesedésével hittem is ebben. Ártatlan, áldott állapotban éltem az életemet, mit sem tudva a gonoszságokról, amelyek habzó szájú ragadozókként leselkedtek kis amish közösségünk képzeletbeli kapuin kívül. Az „angolok" világa, rejtélyes és tilalmas csábításaival mintha millió kilométernyi távolságban lett volna a világnak attól a tökéletes kis sarkától, ahol mi éltünk. Akkor még semmiképp sem tudhattam, hogy belülről is támadhatnak fenevadak, s hogy a szépségnek egyáltalán semmi köze azokhoz a bűnökhöz, amelyeket az emberek elkövetnek.

Ohio állam amishok lakta vidéke olyan, mint egy mozaik, amit fura tanyaépületekből, beretvaéles sorokban dombokra futó kukoricaföldekből, buja lomberdőkből, s olyan hihetetlenül zöld legelőkből rakott ki valaki, hogy az ember azt hinné, hogy a híres amish fotós, Bill Coleman készítette fényképen járkál. Ma reggel, amint a nap éppen áttöri a köd utolsó foszlányait, és a kaszáló magas füvén higanycseppekként csillog a harmat, ismét eszembe jutnak mamm szavai, s megértem, hogyan hihette is el azt, amit nekem mondott.

De hát én zsaru vagyok, akit nem egykönnyen csap be a látszat. Kate Burkholder a nevem, és már közel három éve vagyok rendőrfőnök Painters Mill településen. Itt helyben születtem amish szülőktől egy hagyományos farmerházban, ami a zsíros északkelet-ohiói földeknek egy körülbelül huszonöt hektáros birtokán áll vagy száz éve. Az Egyszerűség szabályai közt nőttem föl: villamosság és motorizált járművek nélkül. Egészen tizennégy éves koromig tipikus amish kislány voltam: ártatlan, istenfélő és elégedett, akár a legtöbb amish gyermek. A jövőmet, az egész sorsomat előre megszabta az, hogy lánynak születtem, meg a hit, amelyet szüleim hagyományoztak rám. Ám mindez egy csapásra megváltozott egy, a maihoz hasonlóan képeslapra illő, szépséges nyári napon, amikor a végzet megismertetett az emberi természet sötétebb oldalával. Abban a fogékony életkorban kellett megtanulnom, hogy még az ilyen tökéletes nyári napokon is megeshetnek sötét dolgok.

Arra törekszem, hogy a világról alkotott felfogásom ne befolyásolja a munkámat. Ez legtöbbször sikerül is. Néha azonban úgy érzem, hogy előtör a pesszimizmusom, és talán igazságtalanul is, de befolyásolja az észleléseimet. Legtöbbször azonban jó szolgálatokat tesz nekem az, hogy általában nem hiszek az emberekben.

Most épp kényelmesen gurulok lefelé a Hogpath Roadon, kikönyökölve városi használatra szabott Explorerem lehúzott ablakán, két térdem közt egy jókora papírpohárnyi „elvitelre" készített kávéval. Most fejeztem be az éjszakai műszakot az egyik emberem helyett, aki Michiganbe ment meglátogatni az ott élő rokonait. Fáradt vagyok, de ez jófajta fáradtság. Olyan, amit az ember egy eseménytelen szolgálat végeztével érez. Ma éjjel nem voltak gyorshajtók. Elmaradtak a családi viszályok. Egyetlen kóbor állat sem okozott riadalmat az országúton. Ha az ember egy jó ideje már zsaru, megtanulja értékelni az ilyen apró örömöket.

Egy forró zuhanyon jár az eszem meg azon, hogy jó lenne nyolc órát egyhuzamban végigaludni, mikor megreccsen a rádióm: – Főnök! Ott van?

A mikrofonért nyúlok. – Na mi az, Mona?

Mona Kurtz a telefonközpontosom a harmadik műszakban. A legelső napomtól kezdve hozzátartozik az én kis rendőrőrsömhöz, és ha eltekintünk Lady Gagát majmoló ruhatárától és szándékosan civiles viselkedésétől, nagyon rátermett lélek. Ez a született éjszakai bagoly viccessé teszi az életünket, mikor – ami a gyakoribb eset – lassan telik a váltás. Ám szükség esetén az ügybuzgalma igazi áldás az őrsön.

– Épp most kaptam egy 911-est valami kalamajkáról – mondja Mona.

– 20-as? – kérdezem. Ez a kódszámunk a helyszínre.

– A Fedeles híd.

Rögtön megjelenik a képzeletemben egypár rendetlenkedő tinédzser képe, és morgok egyet magamban. A Fedett, hivatalos nevén Tuscarawas híd kedvenc „lazítóhelye" a helybéli fiatalságnak. Újabban azonban az úgynevezett lazításhoz már kellemetlenebb tevékenységek is párosulnak: kiskorúak ivászata, drogozás... és attól félek, ez csak a jéghegy csúcsa. Egy héttel ezelőtt az egyik emberem épp itt kapta el a polgármester tizenhét éves fiát majdnem harminc gramm fűvel meg egy metanolszívó pipával. A polgármester még nem hívott azóta. De jól tudom, hogy nem marad el az elbeszélgetés. És szinte biztos vagyok benne, hogy olyasmit fog kérni tőlem, amit nem teljesíthetek.

Ránézek a műszerfal órájára, és visszafojtok egy sóhajtást. Éppen reggel nyolc van. – Elég korán kezdik.

– Vagy sokáig maradtak fönn.

– Kitől jött a hívás?

– Randy Trask indult éppen munkába, és közben beszólt, hogy nem ártana megnézni, mért püfölik egymást.

Morgok egy kicsit magamban, jobbra kapom a kormányt, megpördülök az út közepén és beletaposok a gázba. – Trusk még ott van? – kérdem közben.

– Nem, már nincsen, főnök. Dolgozni kellett mennie.

Sóhajtok egyet. – Jó. Akkor 10-76.

– Vettem.

A Tuscarawas híd Painters Mill egyik kiemelt látványossága; jelentős műemlék. 1868-ban épült, majd a gazdasági válság éveiben szinte összeomlott. 1981-ben aztán az adófizetők pénzén meg a Painters Mill-i Helytörténeti Társaság adományaiból rendbe hozták és kitatarozták. A csűrök festésére használt vörös festékkel bemázolt faépítmény negyvenkét méter hosszúságban íveli át a Painters Creek-patakot. A híd, ami felújítása óta turistalátványosság, számos városi tanácsülés napirendjén szerepelt, különösen azért, mert bár több helyi graffitiművész is szereti kipingálni, a mi rendőri erőinknek eddig még egyiküket sem sikerült tetten érnie. A híd egy mára alig használt aszfaltozott úton áll, amely egy mélyen fekvő ártéren vezet át, és tavasszal gyakran víz alá is kerül. A környező sűrű erdőkben százados, nagy lombú fák állnak a nyáron magasra megnőtt aljnövényzet közt, kitűnő rejtekhelyet kínálva a legkülönfélébb illegális cselekedetekhez.

Öt percig tart, míg odaérek a hídhoz. Lelassítok, mielőtt elérném a faépítmény tátongó, vörös száját. A híd mellett, tőlem jobbra ki tudok venni egy keskeny gyalogösvényt is, amelyről látszik, hogy sokan használják a patakpartra való leereszkedéshez, hogy ott pecázzanak, fürödjenek, vagy a jó ég tudja, még miket műveljenek ráérő idejükben.

A híd bejárata előtti parkolósávban fölspécizett Chevy Nova áll extraszéles kerekekkel és hatalmas légterelővel a hátulján. A kora reggeli fényben tompán csillognak fényes díszalkatrészei. Mellette egy özönvíz előtti Bonneville parkol, a motorházára ragasztott toldalékoktól úgy fest, mint egy páncélozott dinó. Ennek nyitva áll a vezető felőli ajtaja, és olyan hangerővel bömböl belőle valami techno-rock, hogy az én kocsim ablakai is beleremegnek. A híd túlsó oldalán is látok két további parkoló kocsit. Ahogy a híd fedett alagútjának sötétjébe bekukucskálok, egy jó tucatnyi szorosan összetömörült tinédzser körvonalait látom.

Néhány ütemnyire megszólaltatom a szirénámat, hogy fölhívjam magamra a figyelmüket. Páran közülük felém is fordulnak. A többiek azonban annyira bele vannak merülve abba, ami folyik, hogy mintha észre se vennének. Vagy ha igen, nem törődnek velem.

Beállok a Nova mögé, kikapcsolom a motort, és odaszólok a rádión Monának: – 10-23. A helyszínen vagyok.

– Mi folyik odakint, főnök?

– Fogadni mernék, hogy bunyó lesz. – Aztán amint nyitom a kocsi ajtaját, sikoltás visszhangzik felém a híd torkából. – A francba! – mordulok egyet. – Glock ott van már?

– Most lépett be.

– Kiküldenéd ide, ha megkérnélek?

– 10-4.

Helyére csapom a mikrofont, kiszállok a kocsiból, és már futok is befelé. A tinédzserek fölnéznek, és közeledtemre kissé meglazul a csoportjuk. Hirtelen meglátom, hogy középütt ketten a földön vannak, verekedésbe bonyolódva. A lázba jött nézősereg kiabálva biztatja őket, olyan hévvel, mintha összes megtakarításukat föltették volna valami véres kutyaviadalon.

– Rendőrség! – kiáltom, miközben hallom, hogy a bakancsom csattog a deszkapadlón. – Mindenki hátrább! Abbahagyni! Most rögtön!

Látom a felém forduló arcokat. Van köztük ismerős is, de legtöbbjüket még sohase láttam. Meglepetés váltja fel tekintetükben azt, ami eléggé közel áll a vérszomjhoz. Kegyetlenséget látok a fiatal arcokon; valami ősi, vad dühöt. „Csordaszellem!" – eszmélek rá, s ez legalább annyira idegesít, mint maga a verekedés.

Mindkét karommal utat vágva magamnak, beverekszem magam a tömegbe. – Félre! Engedjenek!

Egy csapott vállú tinédzser fiú, akinek épp egy ronda pattanás kezdődik az arcán, csodálkozva bámul rám, de azért hátrább lép. Egy másik srác annyira belemerült a verekedésbe, hogy észre sem véve közeledésemet, egyre a levegőt püföli az öklével, és azt gajdolja: – Üsd a kis ribancot! – Egy fekete hajú lány, akin annyira feszül a bíborszínű top, hogy a keblei szinte kibuggyannak belőle, épp egy jó nagyot rúg az egyik verekedőbe. – Verd szét a pofáját! Te rohadt ká!

A könyökömmel utat csinálok magamnak két nálam alig magasabb srác között, így végre zavartalanul belátok a kavarodás kellős közepébe. Két tinédzserkorú lány csépeli egymást olyan dühvel és megátalkodottsággal, amit eddig csak veterán kocsmai bunyósoktól láttam. Egymás ruhájába és hajába csimpaszkodnak, és véresre karmolják egymás arcát. Állatias morgásokat hallatnak, amihez jellegzetes zajok társulnak, ahogy a szakadó ruhadarabok reccsennek, és csupasz öklök csattannak a nyers húshoz.

– Szállj le rólam, te ribanc!

Lehajolok, és az éppen fölül levő lány vállára csapok a tenyeremmel. – Rendőrség! – mondom. – Abbahagyni a verekedést!

A nagydarab, csontos lány legalább tíz kilóval súlyosabb, mint én. Épp olyan nehéz elválasztani az áldozatától, mintha egy éhes oroszlánt akarnék a zsákmányától odébb vonszolni. Mikor nem engedelmeskedik, egyik kezemmel elkapom a vállát, és némi erőt is beleadva, magam felé rántom. – Fogadj szót!

– Szálljon le rólam! – visítja a dühtől elvakulva, és megpróbálja a kezemet lerázni magáról. – Megölöm ezt a ribancot!

– De nem az én műszakom alatt! – kiáltom, és a testsúlyomból adódó minden erőt beleadva erősen hátrarántom. A rántástól elszakad a blúza. Hátrahuppanva a fenekén landol, épp a lábam előtt. Lábait behúzva megpróbál fölállni, de én lenyomva tartom.

– Csillapodj! – próbálom fegyelmezni, és a nyomaték kedvéért alaposan megrázom.

Ügyet se vet rám, hanem mint egy rák, amelyik kivételesen előre mászik, még egy döntő rúgásban akarja részesíteni a másik lányt. Jól megmarkolom a bicepszét, és egy-két méternyire elvonszolom a verekedőtársától. – De most már tényleg elég! Vége legyen!

– Ő kezdte! – kiabál a lány.

Félek, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás, mielőtt megérkezne az erősítés, ezért megkeresem a tömegben a legjózanabb külsejű nézelődőt. Az a sovány srác lesz az, a Led Zeppelin feliratú trikóban. – Te! – mutatok rá az ujjammal.

– Én? – kérdezi, a fejét forgatva.

– Nem is a láthatatlan haverodhoz beszélek! – vetem oda neki, majd a szétcsúszott lábakkal a földön kuporgó, másik verekedő lányra mutatok, akinek nem is látni az arcát, úgy belelóg a haja. – Kísérd őt a híd másik végéhez, és ott várjatok meg engem!

Meg sem mozdul, és már rá akarok ordítani, mikor előlép a csoportból egy kiscsaj, akinek piercing lóg az egyik szemöldökéből. – Majd én odaviszem – mondja, lehajolva az amazonhoz. – Hé! Gyerünk!

Így megint az én delikvensemmel foglalkozhatok. Rettentő harcias tekintettel bámul rám, és úgy liheg, mintha most ért volna célba egy triatlonversenyen. Az elmaszatolt szemfestékből származó csöpp ül az orra hegyén, a két arca meg olyan vörös, mintha leégett volna a napon. Egy pillanatig abban reménykedem, hogy jobb belátásra tér, és eltűnik az a gyűlölködő tekintet az ábrázatáról. De aztán emlékeztetnem kell magamat, hogy a tinédzserek a népességnek ahhoz a részéhez tartoznak, akiknek néha el kell néznünk a túlkapásait.

– A te helyedben – hívom fel a figyelmét, amilyen nyugodtan csak tudom – meggondolnám, mi lesz a következő cselekedetem.

Aztán fölnézek, és körbejáratom a szemem a nézőközönségen. Még mindig túl izgatottnak tűnnek, szorosabban körül is vesznek, mintsem hogy biztonságban érezném magam. Ez elég nyugtalanító, főleg mert egyedül vagyok, ők meg majdnem húszan. Továbbra is a lány vállán tartva a kezemet, fölegyenesedem, és jól belenézek néhányuk szemébe. – Harminc másodpercet kaptok, hogy eltisztuljatok innen, különben letartóztatom az egész bandát, és hívom a szüleiteket!

Mikor erre oszolni kezdenek, végre jobban megszemlélhetem a lányt a lábam előtt. Grimaszolva pislog a haverjaira, csak a tinédzserek által érthető néma jeleket küld nekik, én meg rájövök, mennyire élvezi, hogy ha csak egy negyedórára is, végre „celeb" lett belőle.

– Hogy hívnak? – kérdezem.

Először nem felel, csak a tekintetéből olvasom ki: – Kapd be! – Annyi esze persze van, hogy tudja, ebben a fölállásban nincs semmi esélye, így végül kiböki: – Angi McClanahan.

– Nálad van a személyid?

– Nincs.

Kinyújtom a kezem, hogy segítsek neki fölállni, de nem fogadja el, hanem maga pattan föl a földről, olyan kecsesen, mint egy aranyéremért küzdő jégtáncosnő. Most látom csak, milyen csinos kis tizenhat éves. Szőke, kék szemű, és a fitos orrán jól áll az a néhány kis szeplő. Nem mondanám soványnak, de a túlsúlyát olyan ügyesen hordja, mint a legtöbb nő ebben a fiatal korban. Jó pár karmolást látok a torkán meg a könyökhajlatában is. Meglátom, hogy elöl véres a farmernadrágja, de fogalmam sincs, honnan kerülhetett rá a vér.

– Megsérültél? – kérdem. – Hívjak neked mentőt?

Lesújtó pillantást vet rám. – Nincs semmi bajom.

– Mi történt itt?

Az ujjával a másik lány felé bök, és gúnyos grimasszal hadarni kezdi: – Én tök nyugiba voltam itt, erre az a rohadt kis ká nekem ugrik.

Hát ettől nem lettem sokkal okosabb, de a szavaiból sugárzó gyűlölet elkeserít. Fogalmam sincs, mikor kezdtek el így beszélni ezek a gyerekek, de bizony nekem nagyon nem tetszik. Ne értsenek félre; nem vagyok naiv. Hallottam ezeknél mocskosabb szavakat is, mióta a rendvédelemnél dolgozom, némelyiket meg egyenesen nekem címezték. Ám hogy ilyen „ékesszólás" bugyog elő egy ilyen csinos kis fiatal nő szájából, az most mégis megrendít.

Előrántom a hátam mögül az övemre csatolt bilincset. – Fordulj meg!

– Ne má, haver! – siklik a tekintete a bilincsre, és magasba lendíti mindkét kezét. – Hisz nem csináltam semmit!

– Kezeket a hátad mögé! – förmedek rá, megragadom a fölső karját, perdítek rajta egyet, rákattintom a bilincs egyik végét a jobb csuklójára, és a háta mögé húzom a jobb karját. – Add ide a másik kezedet is! Most rögtön!

– Ne tessék... – mondja elkámpicsorodva. Látom, hogy majdnem kicsordul a könnye és egész testében reszketni kezd.

Nincs kedvem szánakozni rajta. Elkapom a szabadon maradt csuklóját, rákattintom arra is a bilincset, és szorosabbra húzom. Közben megcsap az olcsó illatszerboltból származó, túlságosan émelyítő kölnijének szaga meg az elszívott cigaretták bűze. A két csukló közti vezetőláncot jól megmarkolva, odairányítom a lányt az egyik ablakhoz. Ott rántok egyet a láncon, megfordítom, nekidöntöm a falnak, és egész közelről megfenyegetem az ujjammal. – El ne merj mozdulni innen! Nem beszélsz egy szót se, senkivel! Értettem?

Ő azonban összeszorítja a száját, és elfordítja a fejét.

Mikor már háttal vagyok neki, hallom, hogy halkan utánam szól: – Hülye picsa.

Nem reagálok, visszaindulok a csoporthoz. Legtöbbjük már szétszéledt, de maradtak még együtt páran, bámészkodók, akik abban bíznak, lesz még egy kis „tűzijáték".

Kerekek csikorgását hallom a murván, s mikor hátranézek, meglátom a Painters Mill-i rendőrség egyik járőrkocsiját, amint épp beáll az én Explorerem mögé. Megkönnyebbülve látom, hogy Rupert „Glock" Maddox száll ki belőle. Glock a legjobb emberem, nem csoda, hisz két afganisztáni menetet is leszolgált egykori tengerészgyalogos. Mindig boldog vagyok, ha megjelenik, különösen ha túlerővel kerülök szembe, legyenek azok tinédzserek vagy éppenséggel kóbor tehenek.

A helyben maradt kamaszok gyanakvó pillantásokkal méregetik, amint befelé lépked a híd fedele alá. Ő ugyan mindig úgy tesz, mintha ez nem is érdekelné, de nem vitás, hogy megjelenése hatással van az emberekre. – Mi a pálya, főnök?

– Két észlény azt hitte, vicces lesz, ha elkezdenek a földön hemperegni, hogy kiverjék a szart is egymásból.

Glock rögtön meglátja odébb a megbilincselt lányt. – Női elkövetők?

– Úgy látszik, ez az új divat mostanában.

– A fenébe is! Ez helytelen! – ingatja a fejét gyászos tekintettel. – Az én sráckoromban a csajok még nem bunyóztak egymással.

– Látja? Az ostobaságra is érvényes a nemek egyenjogúsága – mutatok Angi McClanahan felé, majd halkabban hozzáteszem: – Kérdezze ki a lányt. Ha nem viselkedik rendesen, tartóztassa le.

Maddox megpaskolja kedvenc Glockját a pisztolytáskában. – Nyugi, én is mindig a nemek egyenjogúságának megfelelően intézkedem.

Nehezen állom meg, hogy el ne nevessem magam. – Én meg azzal a másik Muhammad Alival beszélgetek közben.

Meg is találom a másik bunyóst a híd túlsó végében, egy másik lány társaságában, aki szemöldökében piercinget visel. Nem néznek felém, hanem mind a ketten kifelé könyökölnek a híd egyik ablakán, szegfűszeges cigarettát szíva.

– Bagókat eloltani! – szólok rájuk, ahogy közeledem.

Mind a ketten odapislantanak rám. A gyűrűzött szemöldökű fordul először felém, eloltja a cigarettáját az ablak párkányán, majd ledobja a deszkapadlóra. A másik, amelyik az egyik verekedő volt, kipöccenti az övét az ablakon a patakba, csak azután fordul felém. Most tudom csak először rendesen megnézni az arcát, de megdermedek a meglepetéstől. Hisz