Körkép 2015

A kötet szerzői

Bán Zsófia

Bánki Éva

Beck Tamás

Berta Ádám

Csabai László

Cserna-Szabó András

Csobánka Zsuzsa Emese

Darvasi László

Dragomán György

Egressy Zoltán

feLugossy László

Ferdinandy György

Garaczi László

Harag Anita

Hidas Judit

Jászberényi Sándor

Jenei László

Keszthelyi Rezső

Krusovszky Dénes

Láng Zsolt

Magyar László András

Majoros Sándor

Mán-Várhegyi Réka

Németh Ákos

Parti Nagy Lajos

Podmaniczky Szilárd

Ross Károly

Szabó T. Anna

Szántó T. Gábor

Szeifert Natália

Szvoren Edina

Tóth Krisztina

Tóth Marcsi

Várnai Réka

Vécsei Rita Andrea

Az írások az alábbi lapokban jelentek meg:

168 óra, 2000, Alföld, Élet és Irodalom, Hévíz, Holmi, Jelenkor, Kalligram, Kortárs, Látó, Magyar Napló, Mozgó Világ, Műút, Tiszatáj, Új Forrás

Bán Zsófia

Delfinshow

Ahogy felrántja a kabin ajtaját, arcába csap a sűrűn gomolygó gőz, ami azonnal beszippantja a szűk helyiségbe. Mintha a pokol kamillaillatú előcsarnokába keveredett volna. Mintha az átláthatatlan tér és a bódító illat arra szolgálna, hogy elandalítsa a várakozókat, és oldja rémületüket az elkövetkezendőket illetően. Hogy ne arra gondoljanak, mi lesz, hanem csakis arra, hogy mi van, itt, most. Érezzék, ha csak derengő foltokban látják is, az idegen testek közelségét és saját pórusaik rémült tágulását, szokják az innen-onnan felszakadozó sóhajokat, a párától és izzadságtól síkos kővel érintkező combok cuppogását, a fürdőruhákba, gatyákba kényszerített csatakos hátak, mellek, nemi szervek koedukált ácsingózását a tiltott meztelenség után. Itt-ott felvillan egy-egy ormótlan, megnyomorított lábfej, egy szép ívű nyak vagy különös arcél, de nyomban össze is záródik köröttük a gőz, mintha ott se lettek volna, s ettől csak még jobban leizzad, mert hirtelen nem tudja eldönteni, valóban látja-e, amit lát, és hogy inkább vonzza vagy taszítja ez a bizonytalanság. Vajon nem kéne-e távoznia, amíg még lehet, ugyanakkor érzékeli, hogy egyre ernyedtebb, egyre kevésbé menne a felállás, sőt tulajdonképpen egyre kellemesebben érzi magát, s egyre kevésbé kívánkozik kifelé, ahol minden színről színre látható. Amikor tisztulni kezd a kép, gyorsan lehunyja a szemét és várja a megváltó, újabb gőzlöketet, ami fújtatva-sziszegve, rendre meg is érkezik. Ekkor újra belebámul a jótékony átláthatatlanságba. Az újév első napja. A létezés nullfoka. Aztán valami mindig visszarántja az időbe, mert a szemünket be lehet hunyni, de a fülünk, a szegény, esendő fülünk, az állandóan tárva-nyitva van, mint egy rozzant ólajtó.

Látását továbbra is jótékony homály fedi, de a hirtelen beáramló, hideg légvonattal érzékeli a két test bevonulását is, majd nedves combjuk érintkezését a szemközti pad kőborításával. Az első hang köpcös, túlsúlyos, kopasz férfihangnak hallatszik, öblös, rekedtes, aranyláncos. A másik inkább langaléta, teszetosza, örök másodhegedűs, picit sértett, már-már falzett férfihang. Allegro ma non troppo.

A Géza tegnap szólt, hogy menjek úszni a delfinekkel, kezdi a köpcös hang. Mi a faszom? Milyen delfinekkel? A másiknak a meglepetéstől egy fél oktávot feljebb csúszik a hangja. Nyilván be volt baszva. Ezt kissé irritáltan mondja, de valahogy érezni, hogy halvány indulata nem annyira Géza szilveszteri kihágásának szól, ami emberileg aligha kifogásolható, hanem inkább annak, hogy ő erről a delfinügyről nem tudott. Már megint lemaradt valamiről, megint nem szóltak, megint csak másodkézből kapja az infókat. Hát a delfinshow-ba, a plázánál. Azt mondta, mondja az aranyláncos hang, befizet, hogy ússzak a delfinekkel. Hogy a Géza, dohog a falzett, még életében nem fizetett be senkit semmire. Hogy azt a nyamvadt egy kört is mindig úgy fizeti ki, mint akinek épp kiesett egy foga. És hogy pont ebbe invesztálna, ne szórakozzon már. Eleve undorító, teszi hozzá, még belegondolni is, hogy ilyen nagy, síkos halakkal egy vízben. Hülye vagy, baszod, a delfin nem hal. Hát mi, hús? Emlős, fiacskám, emlős. Tudod, mi az? Pláne. Azért az se normális dolog. Belekölykezni a vízbe.

Ezen kicsit elméláznak. A hirtelen beálló csendben minden egyes lélegzetvétel, sóhaj fölerősödik, szinte hallani az izzadságpatakok csordogálását, a vérsejtek száguldását, a pórusok tágulását, hallani a test máskor elnyomott zörejeit, zajait, minimalista hangjátékát. Na így, most, ez az. De nem. Hogy mért kéne a Géza szerint a túlsúlyos hangnak delfinekkel úszkálni. Az a helyzet, mondja a megszólított, hogy igazából a Géza szeretne, de egyedül nem mer. Mit nem mer? Becsobbanni a delfinekhez. És őt akarja vinni mitfárernek. Hogy a falzett beszarik, hogy a Géza kitalál egy ilyen faszságot, és még mást is magával ránt. A más nagyvonalú. Hogy nem olyan nagy ügy, végül is haver. A haver azt mondta, folytatja, olyan lenne, mintha elutazott volna Tahitire vagy mit tudja ő hova. Ami nem sanszos, de a csepeli plázát még ki tudja a Géza köhögni. Azt mondta, talán egy kicsit el tudna felejtkezni a dolgokról. Hogy milyen dolgokról. Arról, ami itt van. Meg úgy mindenről. Hogy az asszony kirúgta, a gyereknek a közelébe se engedik, most valami koszlott albérletben lakik. Hogy a cégénél átszervezés címén egy tök másik részleghez került, lövése nincs, mit kéne ott csinálnia, és feleannyit fizetnek. De még örül, hogy nem rúgták ki, mert akik pofáztak, hogy nyakig ér a szar, azokat valahogy mind kirúgták. A Gézának kevés erénye van, de legalább tudja, mikor kell kussolni. Szusszanásnyi idő, elismerően hallgatnak. Hát, irigylem, ha neki pár használt delfin elég a frankóhoz. Elégni nem elég, öblöget megfontoltan a másik, de hátha valamit segít, tudod, így terápiásan. Na, az neki se jönne rosszul, nyafog a cingár hangú. Aztán belegondol. Még a dögöket csak kibírná valahogy, de lemerülni, azt nem bír. Hogy ne hülyéskedjen, hitetlenkedik a másik, tényleg nem tud víz alá merülni? Nem, a fejét valahogy sose bírta teljesen betenni. Na figyelj, jut elhatározásra a köpcös, úgyse kapok itt levegőt, húzzunk ki.

Hallja leválásukat a kőpadról. Foltokban látja is, hogy felállnak és a kijárat felé veszik az irányt. Felrántják az ajtót, a bejövő hideg légvonattal dacolva, a két alak kimegy. Hiába, a helyreállt csendbe már nem tud visszazökkenni. A teste még bírná, de a kíváncsisága kihajtja. Lezuhanyozik, aztán körülnéz, merre találja a két hang tulajdonosát. Látni szeretné, hogy tényleg olyanok-e. A zuhanyoknál nincsenek, a meleg vizes medencénél sem. Aztán a hideg vizes irányából meghallja őket.

Hülye vagy bazmeg, elég már. A falzettos kapkodva, hörögve szedi a levegőt. Menni fog ez, baszod, biztatja a másik, csak kicsit gyakorolni kell. Ezek a delfinek nem szórakoznak.

Közelebb húzódik, hogy lássa is őket. Az aranylánc stimmel, de ez a magasabb, csak ennyiben tévedett. Éppen újra lenyomja pártfogoltja fejét. Az kapálózik egy sort, aztán teljesen lemerül a jéghideg víz alá. Az edzővé avanzsált vigyorogva várakozik, már készül az újabb, prüszkölő tiltakozásra. Majdnem egy perc elteltével a vigyora lehervad, rángatni kezdi a haver karját, aki mint egy antropomorf gumimatrac, lebeg a vízen.

A hirtelen kerekedő felfordulásban valaki félrelöki, ez végre kizökkenti a kábult bámészkodásból, felnéz. A medence szemközti falán a tengerből kecsesen magasba szökell egy színes mozaikdelfin. Még soha nem vette észre.

Bánki Éva

Ki ne nézz, be ne nézz!

Eltörted? Elrontottad? Elvesztetted?

Kicsi vagy. De már csak néhány percet kell itt eltöltened. Alagút vagy pince? Mindegy. Nem szólnak hozzád – hogy is szólnának? Egyedül vagy, bűnös vagy, sötétség, bűnbánat, könnyáztatta falak. Bocsánatot kérek persze: most már soha többé, csak még az egyszer; én soha többé, soha, soha, soha, ígérem. De a felnőttek nem bocsátanak meg, és akárhogy igyekszel, jön a következő dolog, amit elrontasz. Elrontasz, eltörsz vagy elvesztesz. Egy tolltartó, egy kesztyű, vagy egy pohár, ami akkor ripityára törik, ha a kezedbe veszed. És csak egyre rosszabb lesz ez az alagút vagy pince. Egyre több órát töltesz benne.

De semmire se megyünk ezzel a gyerekkel!

Menj a helyedre, mert önző vagy! A te helyed, az egyetlen helyed a pince, ahol mindennap mélyebbre süllyedsz. Látod ezt a sok ragyogó, idegesen hunyorgó szemet? Falhoz lapuló, számkivetett állatok, akik nappal ki sem merik nyitni a szemüket. Éjszakai férgek, talán a szüleik száműzték őket. Ők vigyáznak rád, vagy te vigyázol rájuk? Olyan nagy a sötétség, hogy sosem tudod meg.

Ha bocsánatot kérsz, akkor kijöhetsz. Akkor mit bánom én, elronthatod, eltörheted, elvesztheted. De túl sokat eszel, te gyerek! És nemcsak zabálsz, hanem túl sokat kakálsz, túl sokat pisálsz. Egészen másképp, mint a többiek. Valami nincs rendben veled. Még a levegőt is rosszul veszed! Akarod, hogy egy orvos megvizsgáljon? Majd meglátod, hogy mit csinál veled az orvos!? Nem akarod…? Akkor majd mi. Tátsd ki szépen a szád! Pfúúúúj…! Hát nem is csoda. Tedd szépen szét a lábad! Nem fogadsz szót? Hátmiazúristenvan? Nem akarod…? Akkor mész a kórházba! Nekünk nem kell hibás gyerek, aki mindent elront, eltör, elveszt, tönkretesz. A pohár, hát nem láttad? Ahogy a kezébe vette… Mi utáljuk az ilyen nem-tudom-milyen gyerekeket! Mész a pincébe!

Tüzet viszek… De nem engedek, nem megyek.

Aztán mégis engedek. Nagy férfitenyér vizsgál, férfi, férfi, férfi. Ez a másik apa, ez az új, idegen apa talán majd a sötétségtől is megszabadít. Látod, ugye? Nem látom, nem látok semmit, de szót fogadok, mért is ne. Beteg vagy, és én most megszabadítalak. Beteg vagy, kislányom, de én majd kigyógyítalak… Akurvaéletbe! Fájni fog, de nekünk nem kell beteg gyerek, egy ronda, lopós, beteg gyerek, aki mindent eltör, elront, tönkretesz. Tüzet viszek, tüzet, tüzet – és egyszer csak felrobban a sötétség bennem. Felrobban egyszer, kétszer, háromszor. Apa megkönnyebbül, anya nevet. Hát látom, ez kellett neked! De nincs vége: már a harmadik kéz keresi bennem a betegséget. Pfúj, te tényleg undorító vagy! Lopós, törős, önző gyerek! Hát nem csoda, hogy kerül a többi gyerek az iskolában! Pfúj! Mindent tönkreteszel, elvesztesz, elrontasz.

Úgy látszik, semmi sem segít. Egyre rosszabb vagy. Egyre több időt töltesz a pincében. Pedig ők mind jót akarnak.

De nincs szerencsénk, mondják, ezzel a gyerekkel! Nemcsak mindent elront, elveszít, elhagy, tönkretesz, hanem azt akarja, mindig csak azt…. Egy malac, egy rongy, egy átok, mi már nem bírunk vele. Kerüli a többi gyerek, mert mindent elront, elhagy, tönkretesz. Ha csak szólunk hozzá, reszket. Látjuk a szemén, hogy az kell neki, az kell neki éjjel-nappal, megállás nélkül. Ezért-eszi-a-fene! Nem engedhetjük a többi közé, mert nemcsak malac, aki mindent eltör, elveszít, tönkretesz, hanem hazudik is. Képes arról hazudozni, hogy…, ó, szégyen lenne elmondani!

Mész a pincébe! Malac vagy, büdös vagy! Amíg meg nem gyógyulsz, nem ehetsz velünk. Amíg meg nem gyógyulsz, nem ehetsz semmit. A sötétség majd jót tesz neked! De ha ennyit sírsz, hogy fogsz meggyógyulni? A hibáidból kigyógyulni? Ki szeretne egy hisztis gyereket, aki mindent elront, elveszít, tönkretesz? Aki hazudik? Akit mindenki kinevet?

De nem hagyunk magadra, ne félj, meggyógyítunk, ha belefeketedsz is.

Anya jó, apa jó. Addig nem adnak enni, addig vigyáznak rám, amíg meg nem gyógyulok.

Menj innen, ne is lássalak! Menj innen, mert szétverem a pofádat!

Lassan belefeketedem a gyógyulásba.

Tüzet viszek… Talán nem is alagút, hanem egy pince, ami velem süllyed egyre mélyebbre. Lángot viszek, lángot, igen. Ki ne nézz! Be ne nézz! Mindenhol sötét, nedves, száműzött állatok – ők is hibásak, ők is mindent tönkretesznek, elrontanak, ezért maradhatnak velem. Tüzet viszek, és lehunyt szemmel lépkedek, lehunyt szemmel, mindig egyre mélyebbre. Már nem akarok hazamenni. Nem akarom, hogy a többiek lássanak, ahol én járok, ott a sötétség már megtelt ragyogással. Talán majd denevér leszek.

És szót fogadok a szüleimnek, szót fogadok majd mindenkinek. Még pár év, és én vigyázok a megvert, elrontott gyerekekre, akik mindent elhagynak, eltörnek, tönkretesznek. Majd ügyelek, hogy meg ne szökjenek, hogy mindig sötét legyen, ügyelek, hogy ne fecsegjenek a titkainkról feleslegesen.

Ez lesz a birodalmad. Ha majd belefeketedsz.

És aztán az éles fény. Az a kínos figyelem, a szabadulás. Micsoda család! Most már csak pár napot kell kórházban töltened. Utána elviszünk, kihallgatunk, rendbe teszünk. Veled egyetértésben, magától értetődően, természetesen. Nem lesz több sötétség, és nem lesz több pince. Majd együtt, meglátod, egyetértésben, ezután majd magától értetődően. Nem voltál még soha kórházban? Nem voltál még ilyen nagy házban?

Én már mindenhol voltam, felelem.

Kozmáné, Fenyvesné, Törökné. És hívj csak Katinak!, a lány a családsegítőből. Most már megnyugodhatsz, mondják: vége-vége-vége. Most majd hozzákezdhetsz, visszatérhetsz, majd mindent megbeszélve, szép egyetértésben. Irtózatos ez a túlerő. És irtózatos ez a hirtelen verőfény.

A fény nem néz vissza rád. Nem úgy, mint a sötétség.

Leoltjuk, persze, ha azt szeretnéd. De mért nem mondod magadról soha, hogy én. Belezavarodunk, hogy úgy beszélsz magadról, mintha én te lennék. Vagy te én. De egyik sem teljesen… néha nem értjük, kiről beszélsz.

Anya, apa. Ők bizony soha nem féltek tőlem. És nekik mindegy volt, hogy hogyan beszélek. Hogy én vagy te. De itt a kórházban kijjebb húzzák az ágyamat, talán hogy el ne ejtsem a poharakat, hogy meg ne fertőzzem a többi gyereket. Mert rettenetes ez a sok figyelem. Az ígéret, hogy egyszer majd bosszút állnak értem. Hogy ez többször nem történhet meg. Hogy egyszer én is olyan leszek, mint a többiek. Hogy már nem én, nem te, hanem ő leszek. Ebben a rettenetes alagútban, ami azt hazudja magáról, hogy szabad és verőfényes. És hogy egyetértésben…

De ne féljetek! Én tüzet viszek. És mindig hazafelé megyek.

Beck Tamás

Nyomok

Bizonyára reklámpszichológust is alkalmaznak itt, gondolja. A bevásárlóközpontban elhelyezett hangszórókból a nyolcvanas évek elfeledettnek hitt slágerei áradnak. Ezek tudják, hogy a vásárlóerő java része melyik korosztályhoz tartozik. Vannak, akik csupán a zene miatt járnak ide. Órák hosszat mászkálnak a polcok között, és dúdolják kamaszkoruk kedvenc dallamait. Aztán amikor megunták a bulit, azért beleraknak egy szelet csokit a látszat kedvéért a kosarukba. A férfi nem tartozik közéjük, többnyire meg sem hallja a slágereket. Néhány hónapig operátorként dolgozott ebben a szupermarketben, de annak is egészen más oka volt. Katát akarta látni mindennap, minden szögből; alulnézetből csak azért nem, mert a padlóra nem szereltek kamerákat.

Nem fogja elkövetni még egyszer azt a hibát, ami első házasságát zátonyra futtatta. Csupán a nyomokat fogja követni, semmiképp sem a jeleket figyeli. Jeleket az ember szándékosan ad, nyomokat viszont önkéntelenül hagy. Utóbbi esetben minden bizonnyal a tudatalatti nyilvánul meg. Ahol minden eldől, ez vált a férfi meggyőződésévé. Ha akkor nemcsak első felesége gyönyörű mosolyát látja meg, hanem akaratlan gesztusait is észreveszi, talán idejekorán kiderült volna, hogy közeli rokonok. Persze nem a szó elsődleges értelmében. De miután a nő fogyatékos gyereket szült neki, bizony elmentek genetikai vizsgálatra egy családtervező szakemberhez. Együtt bontották fel a vizsgálat eredményét rejtő borítékot házuk kertjében, „nicht vor dem Kind". Együtt olvasták a szellő lobogtatta papírról, hogy génállományuk nagymértékben megegyezik. A döbbenettől percekig szóhoz sem jutottak. S amint fölnéztek, már nem férj és feleség kereste egymás tekintetét, hanem két testvér, akik a sors szeszélye folytán ismét egymásra találtak.

Osztályról osztályra sétál Kata nyomában. Kívülről tudja a sorrendet. Pékáruk, gyümölcslevek, csemegepult, tejtermékek. Katának azt a szokását is ismeri, hogy a joghurtok között nyitott hűtőajtó mellett, hosszan válogat. Minden reggel másfélét tesz a kosarába. Eszébe jut utolsó munkanapja operátorként, s elmosolyodik. Katát figyelte a monitoron, mint rendesen, s úgy beszélt hozzá, mintha bensőséges kapcsolat lenne közöttük. Mintha hallaná a nő az intelmeit. „Szívem, ne szellőztesd a hűtőszekrényt! „A natúr Túró Rudi olcsóbb, drágám! Amikor a főnök egyszer csak megkocogtatta a vállát, tudta, hogy baj van. A főnök lényegre törő volt. A férfi elé tolta a romló lopási statisztikákat ábrázoló papírlapot, és szárazon közölte vele, nem tart többé igényt a munkájára. Jól néz ki a kicsike, bökött végül mutatóujjával a monitorra, de én nem egyetlen személy megfigyelésére alkalmaztam önt!

Katának csupán egyszer hallotta szavát, de így is kiváltságosnak érezheti magát. A nő rendkívül zárkózott életet él. Nem fogadja senkinek a köszönését a társasházban, és képes megvárni, míg kiürül a földszinti lépcsőház, csak egyedül szállhasson be a liftbe. Azon a reggelen azonban egy tizenéves srác leugrott a tizedik emeletről. Zuhanás közben átszakította a hullámpalát, mely a bejárat előtti térséget védi az esőtől. Hatalmas csattanással landolt a kövezeten. Az alsóbb emeletek lakói az éktelen zaj hallatán természetesen lerohantak az udvarra, és csődület támadt a holttest körül. Hogy, hogy nem: Kata és a férfi egymás mellé kerültek. Hogyan követhetett el éppen reggel öngyilkosságot, kérdezte a nő inkább csak saját magától. A férfi hökkenten nézett rá. Még sohasem kötötte össze a napszakokat a szuicid hajlamokkal, de most tényleg valószerűtlennek érezte, hogy valaki az új reménnyel kecsegtető pirkadat idején vesse magát a mélybe. Szemügyre vette a srác véres masszává változott arcát, jobb fülében az épen maradt ezüst ékszert, csuklóján az összetört karórát, mely makacsul őrizte az exitus pillanatát. Az evolúció felemás volta tehet az egészről, szólalt meg aztán. A lélek még kamaszodna legalább harminc évig, a test ellenben könyörtelenül felnő!

Hoppá, valami nincs rendjén! Kata a csemegepulttól nem a tejtermékek irányába indul. A férfi zavarba jön, mint az autisták, akik minden alkalommal csakis ugyanazon az útvonalon hajlandóak hazamenni. Alighanem a kozmetikai részlegnél járnak, mert samponosflakonok sorakoznak a polcokon. Gimnazista korában a társai körülállták az osztályteremben, és egy mondókával csúfolták korai kopaszodása miatt: „Hull a hajam, mint a hó, Vidal Sassoon Wash and Go!" Ha tudnák, hogy azóta lesántult és pocakot eresztett, talán halálra szekálnák. Bár kisebbségi érzése miatt nem mer Katához közeledni, ő legalább nem vetette ki magát a tizedik emeletről.

Álmodni azért nem szokott, mert agya már éber állapotban intenzív álomtevékenységet folytat. Százféle változatban elképzelte azt is, hogyan fogja Katát megszólítani. De ami a következő percben történni fog, annak valószínűségét megjósolni éppolyan nehéz, mint értelmezni a szupermarket koedukált vécéjének falán díszelgő feliratot: „Lehet, hogy a szar finom. Kétszázmilliárd légy nem tévedhet." Legjobb lenne, ha a férfi nem lépne ki egy polc takarásából; nem pillantaná meg Katát, amint sunyi tekintettel vizslat körbe, s egy parfümösüveget a dekoltázsába, igen, a dekoltázsába igyekszik rejteni, nem kellene azon töprengenie, vajon megszólítsa-e a nőt avagy sorsára hagyja, mert pontosan ismeri a kamerák elhelyezkedését, az operátor valószínűleg már le is szólt telefonon a biztonsági őrnek, s ez az ismeret egészen új értelmet ad a megszólítás aktusának, évődő mosoly helyett a nő arcát nem torzítaná el a rajtakapott imposztorok jellegzetes grimasza, nem nyúlna végtelenné a pillanat, amelyben Kata elveszíti eddigi szakralitását, és nem tudatosodna a férfiban sem, hogy hosszú évek óta először ma éjjel ismét álmodni fog.

Berta Ádám

A túlsó part

Álmában Dorka és Péter szeretkezett. Dorka háta ívben megfeszült, mintha némafilmet látna, a hangoktól megkímélte saját képzelete. Miután elélveztek, mindketten ránéztek. Zsolt zavarodottan vette észre, hogy nem láthatatlan saját álmában.

– Tudod, milyen könnyen elmegyek – mondta neki Dorka félig csodálkozó hangon, noha Zsolt éveken át az ellenkezőjét tanúsíthatta. Erre felébredt. Kicipzározta magát a szűk, levegőtlen, gumiszagú sátorból. Kint még egész hűvös volt. A sürgető vizelhetnék nem hagyta ráérősen ébredezni. Az épület körül nem látott mozgást, a háziak nyilván majd csak több óra múlva ébrednek fel. Zsolt a kőrakásra nézett, aztán a kőtörő kalapácsra. Ráér kivenni a tokjából. Amíg alszanak, úgysem lát neki a faragásnak. Nem akart