Vörös égbolt

INY LORENTZ

VÖRÖS ÉGBOLT

Iny Lorentz

VÖRÖS ÉGBOLT

A mű eredeti címe

Der rote Himmel

Copyright © 2016 Knaur Taschenbuch. An imprint of Verlagsgruppe Droemer Knaur GmbH Co. KG

Hungarian translation © B. Szabó Károly

© General Press Könyvkiadó, 2017

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

B. SZABÓ KÁROLY

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 968 2

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KISS BÉLA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Szereplők

Azor, Quique: intéző Walther marhafarmján

Bailey: az északi hadsereg őrnagya

Belcher, Michael: texasi farmer

Benito: vaquero Walther marhafarmján

Bessie: Rachel Coureur fekete szobalánya

Brooks: az ültetvény intézője

Burke, Zebulon: az Egyesült Államok hadseregének a tisztje

Coureur, Rachel: Thierry felesége

Coureur, Thamar: a család kisebbik lánya

Coureur, Thierry: texasi farmer

de Arranza y Gamuzana, Juana: Hernando de Gamuzana unokája

de Arranza y Gamuzana, Ramón: Hernando de Gamuzana unokája

de Gamuzana, Elvira: Hernando de Gamuzana felesége

de Gamuzana, Hernando: San Felipe de Guzmán korábbi polgármestere

Gabler, Theobald: a német önkéntes hadsereg ezredese

Grady: ültetvényes

Fitchner, Diego: Walther és Nizhoni fia

Fitchner, Gretel: Walther és Nizhoni leánya

Fitchner, Josef: Walther Fitchner legidősebb fia

Fitchner, Maria Amalie: Walther második felesége, Nizhoni kereszténységben kapott neve

Fitchner, Waldemar: Walther Fitchner kisebbik fia

Fitchner, Walther: texasi farmer

Freihart, Herlind: Landolf Freihart felesége

Freihart, Landolf: német forradalmár

Freihart, Meinrad: Landolf Freihart fia

Freihart, Wigburg: Landolf Freihart leánya

Jenkins, Abigail: a Coureur család idősebbik leánya

Jenkins, Jim: Abigail férje

Jenkins, Sam: Jim Jenkins apja

Jeremiah: Thierry Coureur fekete szolgája

Jones: fekete vaquero és szakács

Jones, Dave: Jones fia

Jones, Ellen: Jones felesége (Éneklő Száj)

Joshua: a Coureur család szolgája

Ka’sa-na’vo: komancs harcos

McLintock, Horace: kadét a West Point akadémián

Montgomery, Edward: texasi politikus

O’Corra, Ean: texasi farmer

O’Corra, Letta: Ean O’Corra felesége

Patrick atya: ír pap

Pepe: Walther szolgája

Per’na-pe’ta: komancs asszony

Po’ha-bet’chy: az egyik komancs törzs törzsfőnöke

Po’ka-a-too’ah: fiatal komancs harcos

Poulain, Albert: texasi farmer

Poulain, Gertrude: Albert Poulain felesége

Ransom, Julia: Lucretia Ransom leánya

Ransom, Lucretia: austini hölgy

Rudledge, Amos: felderítő

Samuel: a Coureur család rabszolgája

Simpson, Augustus: orvos

Slater, Andrew: kadét a West Point akadémián

Suzie: a Coureur család fekete szakácsnője

Spencer, Nicodemus: spekuláns

Tobolinski, Leszek: texasi farmer

Tobolinski, Marek: texasi farmer

Wer’se-pappy: Juana komancs neve

Történelmi személyek

Ford, John Salmon: a Fort Brown erőd parancsnoka

Grant, Ulysses Simpson: az Egyesült Államok hadseregének a tábornoka

Gregory, William: tüzér hadnagy

Houston, Sam: Texas kormányzója

Lincoln, Abraham: az Egyesült Államok elnöke

Quanah Parker: a komancsok harci törzsfőnöke

Sherman, William Tecumseh: az Egyesült Államok hadseregének a tábornoka

Első rész

Viszály

I.

1860 egy késő nyári délutánján Edward Montgomery beszédet tartott a texasi szenátusban. Már két órája szónokolt, Walther Fitchner szenátor és földbirtokos pedig a férfi első szava óta bosszankodott.

Montgomery egyszer csak színpadiasan felemelte az öklét. – Meg kell szabadulnunk ezektől az északi kalmárlelkektől, máskülönben, mint egy daganat, elpusztítják a Dél egészséges testét. Talán ezt akarjátok?

– Nem! – visszhangozta a legtöbb szenátor és a karzaton ülő hallgatóság nagy része. Ott gyülekeztek Montgomery hívei. Lelkesen éljenezték a férfi beszédét, és szigorúan letorkollták azt a néhány embert, akiknek a véleménye különbözött a vezetőjükétől.

Ez utóbbiak közé tartozott Walther is. Pár héttel ezelőtt még abban reménykedett, hogy győzedelmeskedik az értelem, mostanra azonban már erősen kételkedett ebben.

Montgomery következő szavait elnyelte a párthívei által csapott lárma, nemsokára azonban a férfi hangja újra túlharsogta a zajt.

– …sikerült Texasnak Washingtonba menni, és ott kérvényt benyújtani? Nem, én mondom nektek! A Rio Grande felső folyásánál fekvő földekre vonatkozó jogos igényeinket gyalázatosan megtagadták, mert ott új birtokokat alakítanak ki, amelyeken az északiak csatlósai parancsolnak majd!

Walther ekkor már nem tudott tovább egy helyben ülni. Felállt, és dühösen a derekára tette a kezét. – Ön elfelejti, hogy a szövetségi kormány cserébe átvállalta az egykori köztársaság és jelenlegi szövetségi állam, Texas összes adósságát, amelyet egyébként az unokáinknak vagy a dédunokáinknak kellene kifizetniük!

– Azokat az adósságokat már régen kifizettük volna a földjogok eladásából, és esélyünk lenne rá, hogy délen további földekhez jussunk Texas számára! – vágott vissza Montgomery. Röviden elhallgatott, majd elismerést várva gyorsan végigfuttatta a tekintetét a szenátorokon és a hallgatóságon. – A négerek északi barátai mindent megtettek Texas meggyengítéséért. Hát valóban gyengék lennénk, barátaim?

– Nem! – Ekkor a falak remegni kezdtek a férfi híveinek kiáltozásától és dobogásától.

– Bármi is történjen: Texas áll az első helyen mindannyiunk számára – folytatta Montgomery, amikor az emberek megnyugodtak kissé. – Ez azonban azt is jelenti, hogy valamennyi texasi magával viheti a tulajdonát az északi birtokokra, és a megvesztegethető bírók meg ezek az átkozott abolicionisták{1} nem vehetik el tőlünk a rabszolgáinkat. Emlékezzetek csak Kansasre és a gyilkosságokra, amelyeket az a galád John Brown elkövetett arrafelé!{2}

– John Brownt a szövetségi hatóságok elfogták, és a bíróság halálra ítélte a tetteiért! – kiáltott fel Walther a rövid csend alatt, amelyet a szónok azért tartott, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak.

– Az átkozott jenkik azonban mártírnak tartják, sőt az újra eljött Krisztusnak! – üvöltött rá Montgomery.

– Délen pedig egy olyan embert tartanak hősnek, aki hátulról támadt meg és vert agyon valakit a sétapálcája vasmarkolatával! – felelt Walther nem kevésbé felháborodottan.

– Azok az átkozott rabszolgabarátok nem is érdemelnek mást! Egy déli úriembernek minden egyes nap móresre kellene tanítania egy ilyen gazfickót a sétapálcájával – gúnyolódott Montgomery a párttársai és a követői ujjongása közepette. Azután megvetően Waltherre pillantott. – Persze ön ezt nem értheti, hiszen ön csak egy rongyos külföldi, aki bevándorolt Texasba. Ha valamiben egyetértek a jenkikkel, az az, hogy én is utálom a katolikus íreket meg a németeket, akik a Vatikán harcosaiként érkeztek az országunkba, és az évszázados szabadságunk után újra Róma igája alá akarnak hajtani minket! – Montgomery felnevetett, mert úgy hitte, hogy a vitapartnere semmit sem szólhat ez ellen az érv ellen.

Walther hevesen felpattant ültéből, és a szónoki pult elé lépett. – Ott voltam a San Jacinto folyó mellett, amikor kivívtuk Texas szabadságát. Ám nem láttam ott sem az ön apját, sem pedig a fivéreit! Azokban a napokban Texas a becsületes farmerek országa volt, akik saját kezükkel teremtették meg a családjuk megélhetését. A louisianai, georgiai és a többi szövetségi államból származó, gazdag ültetvényesek egyikének sem jutott eszébe, hogy akár csak a kisujját megmozdítsa Texas szabadságáért. Csak amikor már kivívtuk a szabadságot, akkor jelentek meg ezek az uraságok a tömött erszényükkel és a rabszolgák hadával, hogy megszerezzék maguknak a legjobb földeket.

Walthernek csalatkoznia kellett abban a reményében, hogy felébreszti a texasiak büszkeségét, és a saját oldalára állít néhány embert, akiket régen a barátjának tartott, de egy ideje ellentétes álláspontra kerültek. A jelenlevők üvöltöztek, az ültetvényesek és a rabszolgatartók az öklükkel fenyegették, Montgomery pedig tovább hergelte őket.

A férfi gúnyos arccal Walther felé fordult. – Mister, ön az előbb megsértette az apámat és a fivéreimet. Ezért elégtételt követelek! Ráadásul ezen kívül is van még elszámolnivalónk. A párttársamtól, egy valódi déli úriembertől, Thierry Coureur úrtól a német és ír katolikus barátai segítségével csalással elvette a szenátusi székét. Ezért is felelnie kell!

– Így igaz! – hallatszott ki Rachel Coureur, Walther régi barátjának, Thierry feleségének a hangja a zajból.

A férfi ügyet sem vetett rá. Amióta Walther megnyerte a választást, ez az asszony szíve mélyéből gyűlölte őt, és addig uszította ellene a férjét, amíg esély sem maradt rá, hogy kibéküljenek.

Walther megpróbált megfeledkezni Thierryről és a feleségéről, majd hideg pillantással végigmérte Montgomeryt. – Ha felelősségre akar vonni, akkor ne egy sétapálcával tegye! Azokat a férfiakat, akik ezt megpróbálják, itt, Texasban, habozás nélkül agyonlövik.

Néhány szenátor és többen a hallgatóságból behúzták a fejüket. Vad történetek keringtek Walther Fitchnerről, amelyek nem arról tanúskodtak, hogy büntetlenül sértegetni lehet. Walther ugyan már majdnem hatvanesztendős lehetett, de még mindig egyenesebb volt a tartása, mint néhány fiatalembernek, és napokig képes volt a nyeregben ülni egyetlen jajszó nélkül. A mendemondák megkétszerezték, sőt megháromszorozták azoknak a szerencsétleneknek a számát, akiket tényleg az ő parancsára akasztottak fel. Bár a férfi a texasi szenátusban csak a kevés ellenzéki szenátor egyike volt, a saját körzetében a szava írott törvénynek számított.

Edward Montgomery pár pillanatig kellemetlenül érezte magát, mert eszébe jutott, hány párbajt nyert már meg az ellenfele. Ám arra gondolt, hogy alig múlt harmincéves és jó lövésznek számít, majd kihúzta magát, és Walther elé dobta az összegyűrt, jobb kesztyűjét.

– Megszabadítom öntől Texast, Fitchner.

– Igen, tegye csak meg! – kiáltott fel Rachel Coureur diadalmasan. Csaknem hat éven át táplálta magában a haragot, amely most kezdett gyümölcsöt hozni.

A leánya, Thamar azonban, aki ott ült mellette a hallgatóság között, tanácstalanul a földet bámulta. A lány sok éven át szinte úgy szerette Walther Fitchnert és annak indián feleségét, Nizhonit, mintha a saját családja lett volna, és majdnem elsüllyedt szégyenében, amikor a nővére, Abigail megcsalta Walther fiát, Josefet, bár már eljegyezték egymást. Ahogy eszébe jutott a fiú, a nézősereg másik oldala felé pillantott. Ott ült Fitchner két idősebb fia, Josef sötétszürke zakóban és kockás nadrágban, a fivére pedig a West Point katonai akadémia kadétegyenruhájában, ahonnan pár nappal azelőtt tért haza.

Miközben a lány a gondolataiba mélyedt, Montgomery tovább sértegette Walthert, azután felszólította, hogy azonnal álljon ki ellene párbajozni.

Josef és Waldemar eddig visszafogták magukat. Amikor azonban Montgomery az apjukat egy koszos squaw{3} férjének nevezte, aki még arra sem méltó, hogy szembenézzen egy igazi úriember pisztolyának csövével, az idősebbik fiú felfortyant.

– Ön lenne ez az úriember, Montgomery? Ön csak egy csaholó pincsi, egy gyáva gazember! Gyalázatos dolog egy magánál kétszer idősebb embert párbajra hívni! Nem tűröm tovább, hogy az apámat és a családomat sértegesse. Ezért kihívom párbajra. Döntse el, hogy pisztoly vagy kard legyen, vagy amit akar! Csak gyorsan végezzünk, mert holnap a farmunkra akarok lovagolni, ezért nem szeretnék több időt tölteni Austinban, mint amennyi feltétlenül szükséges.

Thamar majdnem megtapsolta Josefet, az anyja azonban újra veszekedni kezdett. – A legjobb az lenne, ha Mr. Montgomery mindkettőt lelőné. Akkor azért is bosszút állna, amit Josef Fitchner szegény Abigaillel tett, amikor felbontotta vele az eljegyzését.

Thamar a legszívesebben emlékeztette volna rá, hogy ebben nem Josef volt a hibás, hanem Abigail. Az anyjának is viselnie kell a következményeket, hiszen ő engedte el Abigailt lovagolni Jim Jenkinsszel. Ám csak néhány kemény pofont kapott volna, ha mindezt el is mondja – itt, mindenki előtt. Ezért reszketve várta, hogyan reagál Montgomery.

Josef csúnya sértéseket vágott az apja kihívójának a fejéhez. Montgomery maga is tudta, hogy a szemére vetik majd, hogy egy öregembert hívott ki párbajra, és ölt meg – ha úgy alakul. Walther azonban politikai ellenfél volt, el kellett törölnie a színről. Josef Fitchner azonban még az apja árnyékában állt, és az ő halála semmilyen előnnyel nem járt volna számára.

Ezért Montgomery visszafojtotta a dühét. – Majd a megfelelő időben önt is móresre tanítom, Josef Fitchner. De először az apján a sor! – Azzal félretéve minden udvariasságot, még megcifrázta a mondanivalóját néhány sértéssel.

Rachel Coureur lelkesen tapsolni kezdett. – Egy igazi úriember Délről! – kiáltotta oda a lányának. – Ilyen férfit kívánok vejemnek.

Mivel az asszony nem fojtotta vissza a hangját, mindenki meghallotta a teremben. Thamar elpirult, legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Montgomery azonban meghajolt Rachel felé, majd leereszkedően újra Waltherhez fordult.

– Intézzük el itt és most!

– A szenátus üléstermében? Úgy vélem, nem kellene lövöldözéssel megszentségtelenítenünk ezt a tiszteletre méltó helyet – válaszolta fagyos hangon Walther.

– Apám... ez... – szólalt meg Josef, Walther azonban csendre intette a fiát.

– Ez az én dolgom! Mr. Montgomery a sárba tiporta a becsületemet, és ezért megfizet.

Walther odafordult Sam Houstonhoz, aki egyike volt a kevés megmaradt politikai támogatóinak.

– Megtisztelne vele, ha a segédem lenne, Sam.

– Szívesen! Mivel önt hívták ki, ezért szabadon megválaszthatja a fegyvert – válaszolta Houston.

– Ragaszkodom hozzá, hogy valódi párbajpisztolyokat használjunk. A Colt és a Remington új típusú revolverei nem elég pontosak.

– Pontosan a szemöldöke között fogom eltalálni! – Montgomeryt egyre jobban bosszantotta, hogy az ellenfele semmi jelét nem adta a félelemnek, hanem higgadt maradt, mintha csak valami hétköznapi dologról lett volna szó. Ráadásul az sem tetszett neki, hogy párbajpisztolyokkal lőnek majd. Az utóbbi években már hozzászokott a Colthoz, és szívesebben használta volna azt.

Mivel azonban nem mutathatott gyengeséget, dölyfösen bólintott. – Remélem, a kevés megmaradt barátja közül van valakinek egy pár megfelelő pisztolya. Ha az én egyik barátomnak kell hazamennie értük az ültetvényére, az napokig is eltarthat.

– Majd én segítek – hallatszott újra Sam Houston jellegzetes hangja. Bár megválasztották Texas kormányzójának, időközben azonban elveszítette a támogatói többségét, mivel ellenezte a déliek elszakadási kísérleteit. Ráadásul Walther közeli barátja volt, így aztán a Montgomeryhez hasonló emberek eleve gyanúsnak tartották.

Houston meglengette a sétabotját a levegőben, erre a túl közel merészkedők visszahőköltek. – Van két megfelelő pisztolyom – szólalt meg újra. – Valamelyik barátja jöjjön velem, hogy láthassa, semmit sem változtatok rajtuk. Nem szeretném, ha azt mondanák, hogy Fitchner tábornok csak ezért nyerte meg a párbajt.

Houston szavai arcul csapták Montgomeryt. – Majd meglátja, ki kerül ki győztesként ebből a párbajból, kormányzó úr – felelte gúnyosan a férfi, és a barátai felé fordult. – Elkísérné valaki a kormányzót?

Azonnal előreléptek hatan, és megegyeztek, hogy ketten elkísérik Houstont.

Ilyen körülmények között lehetetlen volt folytatni a szenátus ülését. Ezért Edward Montgomery a további mondandóját másnapra halasztotta. Amikor el akarta hagyni a termet, Rachel Coureur elállta az útját, és megragadta a kezét.

– Köszönöm önnek, szenátor úr, hogy győzelemre segíti az igazságot, és a pokolba küldi ezt a nyomorult Fitchnert.

Walther arra gondolt, hogy Rachel mindig is kiállhatatlan asszony volt, és ahogy öregedett, ez a tulajdonsága egyre csak erősödött.

II.

Azokban a napokban gyakran robbantak ki verekedések politikai okokból, az emberek olykor még lövöldöztek is a nézeteltéréseik miatt. A texasi szenátus tagjai azonban ritkán párbajoztak egymással, ezért percről percre egyre több bámészkodó gyűlt össze. Néhány józanabb férfi már figyelmeztette is őket, hogy egy eltévedt golyó ártatlanokat is megsebezhet, valaki pedig felszólította a hölgyeket, hogy hagyják el ennek a látványosságnak a helyszínét.

Rachel Coureur esetében persze mindez mit sem ért. – Látni szeretném, amikor az a nyomorult Fitchner meghal! – fortyant fel az asszony, és megfogta az éppen menni készülő lánya karját. – Mellettem maradsz! Nem akarom, hogy ugyanaz történjen veled, mint Abigaillel.

Thamar úgy érezte, ez az összehasonlítás igazságtalan, mert neki esze ágában sem volt odaadni magát a legelső szembejövő férfinak, ahogyan azt a nővére tette, még akkor sem, ha lehetősége nyílna rá.

Miközben a pisztolyokra várakoztak, Montgomeryt agyba-főbe dicsérték a barátai, amiért Walther Fitchner személyében eltávolítja a French Settlement koronázatlan királyát.

– Ha a vén bakkecske már nem áll többé az utunkban, az ottaniakat is rávesszük, hogy adják el nekünk a gyapottermesztésre alkalmas földeket. Ők pedig továbbmehetnek nyugat felé – szólalt meg Montgomery Georgia államból származó sógora, aki már jó ideje megfelelő földet keresett, hogy letelepedjen itt Texasban. A Rio Colorado mellett voltak ilyen területek, de amíg Walther Fitchner szava döntött arrafelé, egyetlen rabszolgatartónak sem volt esélye letelepedni.

Montgomery biccentett a sógora felé. – Miután elintéztem Fitchnert, elbánunk a fiaival is! A French Settlementben akár több ültetvényt is létrehozhatunk. Talán még Coureur lányának a kezét is megkérem, és a segítségével újabb ültetvényt rendezek be ott. A négereket Virginiából vagy Észak-Karolinából hozom majd.

Nem messze tőlük – mégis mintha egy világ választotta volna el őket – Walther arra várt, hogy Houston visszatérjen. Ő teljesen nyugodtnak látszott, a fiai azonban idegesek voltak.

– Hagynod kellett volna, hogy én álljak ki ez ellen a felfuvalkodott fickó ellen – szólalt meg Josef.

– Engem hívott ki párbajra, nem téged! – mosolygott Walther. Már régóta hallgatta Montgomery és a barátai uszításait, ezért most forrni kezdett benne a düh. Tudta, hogy az útjában áll ezeknek az embereknek, akik olyan országról álmodtak, ahol a fehérek uralkodnak a feketék felett, és korbáccsal kényszerítik őket, hogy ingyen dolgozzanak nekik. Ő azonban nem volt hajlandó ezt megengedni, legalábbis azon a területen nem, ahol még elegendő befolyással rendelkezett.

Vigasztaló arckifejezéssel magához ölelte a fiait.

– Minden rendben lesz! És ha mégsem, akkor tiszta lelkiismerettel lépek az Úr elé. Azért jöttem ebbe az országba, mert a szolgaság elől menekültem. Ezért nem akarok másokat rabszolgasorsban látni.

– Még te sem szabadíthatod fel azokat a szegény nyomorultakat, akiket idehurcolnak, apám – vetette ellene Josef.

– De elmondhatom, hogy nem tartom jónak, és a polgártársaim lelkére beszélhetek, hogy ne engedjék ezt tovább. Ha a halálommal fizetek ezért, akkor legyen úgy!

A szavai ellenére Walthernek nem sok kedve lett volna aznap meghalni. Ezért ragaszkodott hozzá, hogy régimódi, elöltöltős pisztolyokat használjanak, mert azokkal jobban elboldogult, mint az új revolverekkel.

– Úgy látom, Houston visszaért – jelentette Waldemar.

– Akkor menjetek oda hozzá, és nézzétek meg a pisztolyokat! – utasította Walther a fiait. Azok engedelmeskedtek, a férfi pedig pár pillanatra egyedül maradt. Ekkor odalépett mellé Andreas Belcher, aki már majdnem huszonöt esztendeje a barátja volt.

– Ez egyáltalán nem tetszik nekem! Az a benyomásom, hogy Montgomery szándékosan provokált, Fichtner.

Belcher azon kevesek közé tartozott, akik még németesen ejtették ki Walther családi nevét. A texasiak a Fitchner nevet használták, mert azt könnyebben ki tudták mondani.

Walther arca elkomolyodott. – Nekem sem tetszik. De mivel így kell lennie, túl kell esnem rajta.

– Montgomery épp csak elmúlt harmincéves, te pedig már közeledsz a hatvan felé – vetette ellen Belcher.

– A nyugodt kéz és a biztos szem nem függ a kortól! – Walther látta, ahogyan Houston és az ellenfele párbajsegédei közelednek, és velük együtt visszatért a feszültsége is.

– Ellenőriztük a fegyvereket. Jó állapotban vannak, és egyformák – mondta Josef.

Montgomery egyik párbajsegéde bólintott. – Mi is ezt állapítottuk meg. Most pedig mindenki szeme láttára megtöltjük a pisztolyokat.

– Tegyék azt! – utasította őket röviden Walther.

– Gyerünk! – kiáltott fel Montgomery türelmetlenül, mert túl hosszúnak találta a formaságokat.

Az ellenfele természetellenes nyugalma is bosszantotta. Újra eszébe jutottak az elbeszélések, amelyek szerint Walther Fitchner már legyőzött néhány embert pisztolypárbajban. Egy német grófról is szóltak a mendemondák, aki hosszú utat tett meg Texasba, hogy egy régi ügyet elrendezzen Fitchnerrel. Azt beszélték, hogy a férfit szétlőtt vállal tették fel egy hajóra. Senki sem tudta, hogy életben volt-e még, amikor hazaért.

Montgomery tenyere izzadni kezdett. A két pisztolyra meredt, amelyek halálos egyszerűséggel hevertek a dobozukban. Az egyik barátja kivette az egyiket, majd a Fitchner fiúk éber tekintetétől kísérve megtöltötte. Mivel senki sem mert nyíltan az apja mellé állni, Josef ragadta meg a másik pisztolyt, és gondosan megtöltötte.

– Úgy határoztunk, hogy mindenki azt a pisztolyt kapja, amelyet a párbajsegédje megtöltött – magyarázta Houston a szabályokat. – A távolság húsz lépés lesz. Annak érdekében, hogy senki se jusson jogtalan előnyhöz, nem ember ad majd jelet a tüzelésre, hanem akkor lőjenek, amikor a legközelebb egy ló felnyerít. Megértették?

– Megértettem – válaszolta Walther.

– Én is! – Montgomery bólintott, majd megragadta a pisztolyt, amelyet a párbajsegédje átnyújtott neki. Miközben gyorsan ellenőrizte a fegyvert, gonoszul felnevetett. – Most ön következik, Fitchner!

Walther azonban ügyet sem vetett rá, hanem megfogta a másik pisztolyt, azután figyelte, ahogyan Josef és az ellenfele párbajsegédje lemérik a távolságot.

Miután ez megtörtént, Montgomery párbajsegédje a helyére állt. – Feldobunk egy pénzérmét! A nyertes kiválaszthatja a helyet, ahonnan lő majd. Ön a kihívott, így eldöntheti, hogy a fejet vagy az írást választja, Mr. Fitchner.

– Az írást! – döntött Walther.

A párbajsegéd elővett a zsebéből egy dollárt, mindenkinek megmutatta, aki a közelben állt, hogy láthassák, egy új érméről van szó, azután oda akarta adni Josefnek.

– Dobja fel ön! Megbízom önben – szólalt meg a fiú.

A férfi feldobta az érmét. A pénzérme néhányszor megpördült a tengelye körül, majd a földre esett.

– Fej! Sajnálom, Mr. Fitchner. Az ellenfele választhat.

A párbajsegéd alig leplezte az örömét. Az egyik párbajozó ugyanis szemben áll majd a nappal, és biztosan nem a barátja lesz az.

Montgomery mindjárt az előnyösebb helyre mutatott. – Ezt az oldalt választom!

Walther vállat vonva tudomásul vette a döntést, majd a helyére állt. Montgomeryvel ellentétben, ő még nem húzta fel a fegyverét, hanem megvárta, amíg az ellenfele is a helyére megy.

– Az első lónyerítésre lőhetnek – ismételte meg Sam Houston.

Walther csak ekkor húzta fel a pisztolyát, majd felemelte. Az ellenfele már célba is vette, hogy azonnal lőhessen, amint felhangzik a nyerítés. A közelben több ló is állt, de teljes csend borult a térre.

Senki sem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el. A másodpercek percekké, a percek pedig órákká nyúltak. Egyre nehezebb volt kinyújtott karral tartaniuk a fegyvert. Miközben Montgomery összeszorította a fogait, és a mutatóujját görcsösen a ravaszon tartotta, Walther nyugodtan lélegzett, és kicsit felemelte a fegyver csövét, hogy áthelyezze a súlyát.

– Megszólalhatna már valamelyik dög – nyögött fel Rachel Cou­reur, aki a világ összes kincséért sem hagyta volna ki ezt a látványosságot. Az asszony hangja pisztolylövésként dördült el a téren. Montgomery már majdnem elsütötte a fegyverét, de még időben visszafogta magát. Ő is a lovakat nógatta magában, hogy nyerítsen végre valamelyik.

Hirtelen egy durva hang verte fel a várost. Montgomery rögtön tüzelt, és látta, hogy az ellenfele alig láthatóan megrándul. Walther arca és nyaka elvörösödött, Montgomery pedig pár pillanatig abban reménykedett, hogy eltalálta.

Ekkor Walther kicsit leeresztette a fegyvere csövét, és az ellenfele mellkasára célzott, azután arra gondolt, hogy semmit sem nyerne a halálával. Ezért kissé felemelte a pisztolyt, hogy a vállát találja el. Eldördült a lövés, Montgomery azonban abban a pillanatban leeresztette a fegyverét, és ösztönösen oldalra lépett, hogy elkerülje az ellenfele golyóját. A lövés ezért a válla helyett a jobb karját találta el.

A pisztolya a levegőbe repült, és pár méter távolságra a földre esett. A sebéből patakzott a vér. Sápadtan, csodálkozó arckifejezéssel állt ott, láthatóan nem értette, mi történt.

– Orvost! Orvost! – sipítozott Rachel Coureur, majd odasietett Montgomeryhez. – Te jó ég, micsoda szerencsétlenség! Remélem, nem sérült meg komolyabban, szenátor úr.

Montgomery meg akarta mozgatni a karját, de nagyot kiáltott, és inkább nem próbálkozott tovább. A közelben állók láthatták, hogy a férfi csak a vállát képes megmozdítani, a karját nem.

Végre megjött az orvos, a zsebéből elővett egy szikét, és felhasította Montgomery zakójának és ingének az ujját. Egy pillantással megállapította, hogy egy egyszerű kötés nem lesz elegendő. Vászonkötéssel betekerte a férfi karját, hogy elállítsa a vérzést, azután hátralépett.

– Mr. Montgomeryt le kell fektetni egy ágyra, hogy rendesen elláthassam a sebét. Tud járni? – kérdezte a sebesültet.

A férfi fogcsikorgatva bólintott, de olyan sápadt volt, hogy többeknek támogatniuk kellett. A szenátus ülései alatt Montgomery a szállodában lakott, amikor azonban oda akarták vinni, az egyik barátjának az özvegye, Lucretia Ransom közbeszólt.

– Montgomery szenátornak jobb ellátásra van szüksége, mint amit a szállodában kaphat. Vigyék a házamba!

– Igen, gyerünk! – helyeselt Rachel Coureur.

Mivel a férje nélkül érkezett Austinba, nem a szállodában lakott, hanem az említett hölgynél, és megfelelőnek látta rá az alkalmat, hogy felkeltse Montgomery figyelmét a lányára, Thamarra.

Lucretia Ransom rájött, hogy mi a vendége szándéka, és elhatározta, hogy megakadályozza az asszony tervét. Neki is volt ugyanis egy eladósorban lévő leánya, aki számára Edward Montgomery kitűnő férjjelöltnek tűnt. Nem utolsósorban ezért ajánlotta fel az asszony, hogy a házába szállítsák a sebesültet. Ezzel biztosíthatja magának a gazdag gyapotültetvényes háláját, növelheti a tekintélyét a városban, és ha minden jól megy, férjhez adhatja a lányát.

Rachel dühösen Waltherre pillantott, és észrevette, hogy a férfi könnyebben megsérült az arcán és a fülén. Miért nem célzott pontosabban ez a Montgomery? – szitkozódott magában.

III.

Sam Houston szemügyre vette Walther sebét, és elvigyorodott. – Egész jól fest. Csupán a bal fülcimpáját veszítette el, és a golyó horzsolta az arcát. Mivel, gondolom, már nem jár udvarolni, ez lesz a legkisebb gondja.

– Nem volt okos dolog átengedni annak a fickónak az első lövést, apám – korholta Josef.

– Legalább kiderült, hogy velünk, régi texasiakkal nem lehet packázni. Ráadásul a szenátor nem tartotta be a szabályokat! – Sam Hous­ton mosolya még szélesebb lett, majd kérdően Montgomery egyik ott maradt barátja felé fordult.

A férfi azonnal felfortyant. – Ez aljas rágalom!

– Lehet, hogy ön ma nem mosta meg a fülét, de az előbb az nem lónyerítés volt, hanem szamárbőgés. Legalább jobban illett Montgomeryhez!

A férfi majdnem megpukkadt dühében, az egyik pártatlan bámészkodó azonban helyeselve bólintott.

– Igaza van, kormányzó! Egy szamár bőgött. Lehet, hogy Mr. Montgomery szenátor, de ez még nem teszi texasivá. Mert azok képesek megkülönböztetni a lovat a szamártól.

Néhányan felnevettek, és még olyanok is Walther vállára csaptak, akik az utóbbi időben kerülték, vagy nyíltan szembeszálltak vele. Ebben a pillanatban mindannyian elsősorban texasiak voltak, és megfeledkeztek a déli és az északi államok közötti vitáról.

Sam Houston átfurakodott a Walther köré gyűlt tömegen. – Jöjjön, Fitchner! Mivel az ellenfele olyan súlyosan megsérült, hogy nem képes elmenni a szállodába, önnek sem kellene. Lehet ott egy-két bolond, aki bosszút akar állni magán. Valamelyikőjük lenne szíves elmenni Simpson doktorért, ha már összefoltozta a szenátort? A házamban találnak minket. Megkínálom önöket az ír papjuk kitűnő whiskyjével!

Azzal belekarolt Waltherbe, és a háza felé indult vele. Eközben Josef és Waldemar megtisztították a pisztolyokat, és visszarakták őket a dobozukba.

Waldemar megdörzsölte a homlokát. – Tudtam ugyan, hogy van néhány békétlenkedő Dél-Karolinában és Georgiában, akik az Egyesült Államoktól való elszakadást szorgalmazzák, de soha nem gondoltam volna, hogy itt Texasban is ez a helyzet.

Josef az öccse vállára tette a kezét. – Látszik, hogy évekig a West Pointon voltál. Az utóbbi időben egyre több rabszolgatartó érkezett Texasba, hogy földet vásároljanak, és ültetvényeket hozzanak létre. Mindegyikük száznál is több rabszolgával érkezik ide. Néhány hely már úgy is néz ki, mintha Alabama, Georgia vagy Dél-Karolina lenne. Ezek az ültetvényesek tekintélyes emberek, mert van pénzük, és mindenkin keresztülgázolnak.

– Akár erőszakkal is? – kérdezte Waldemar.

– Igen! Ma magad is láthattad. Az apánkon kívül Montgomery bárkit hidegvérrel agyonlőtt volna. Fitchner tábornokkal azonban nem veheti fel a versenyt. De én nem felejtem el a dolgot! Amint Montgomery talpra áll, a fegyverem csöve előtt találja magát.

Josef lezárta a pisztolyos dobozt, és elindult Houston háza felé. Az arcára olyan düh ült ki, hogy Waldemar azon töprengett, vajon mi minden történhetett a távolléte alatt.

– Nizhoni és a kicsik örülnek majd, hogy viszontláthatnak – szólalt meg Josef, hogy más irányba terelje a beszélgetést.

– A kicsik? – nevetett fel Waldemar. – Gretel nemsokára ifjú hölgy lesz.

– Ezt mondd el neki is, és majd meglátod, hogy egy hölgyhöz nem illő módon tüskéket rak a nyerged alá. – Josef halkan kuncogni kezdett, amikor a húgára gondolt.

Waldemar sem tudta elképzelni a szélvész kishúgukat krinolinszoknyában és napernyővel. Hirtelen eszébe jutott a legkisebb testvérük. – És mi a helyzet Diegóval?

– Idén kezd majd dolgozni nálam a marhafarmon vaqueróként{4}, mert szeretném megtanítani a marhatenyésztésre – válaszolta Josef. – Montgomery néhány barátja megpróbálta nem éppen becsületes eszközökkel megszerezni a French Settlement legjobb földjeit. Ennek azonban apánk gátat szabott. Mivel az összes farmert idejében bejegyeztette, a rabszolgatartók zugügyvédjei nem tudták érvényteleníteni a texasiak tulajdonjogait a French Settlement területén és annak környékén, ahogyan az Texas más területein történt. Amikor azok a fickók megfenyegettek néhány farmert, apánk a fegyvereseinkkel keresztülhúzta a számításaikat, és lövöldözni kezdtek. Hárman megsebesültek közülünk, közülük pedig többen meghaltak. Azóta nem merészkedtek a földünkre.

Josef nyugodt hangon számolt be a történtekről, Waldemar azonban megértette, hogy a családjának kemény harcot kell folytatnia a fennmaradásért. Pár pillanatig azon töprengett, feladja-e a katonai karrierjét, hogy inkább segítsen megfékezni a Montgomeryhez hasonló embereket, de nem tudott döntésre jutni.

IV.

Lucretia Ransom a háza legjobb hálószobájába vitette Montgomery szenátort, majd utasította a fekete cselédeket, hogy kínálják meg italokkal az urakat, akik elkísérték a sebesültet. Néhányan valóban úgy festettek, hogy szükségük van némi szíverősítőre. Sokkolta őket a párbaj kimenetele, és aggódtak sebesült barátjukért, aki egyben a politikai szövetségesük is volt.

Montgomery már alig volt magánál, amikor az ágyra fektették.

– Le kell vennünk a csizmáját és a nadrágját – szólalt meg határozottan Rachel.

– Majd Harry elintézi! – A ház úrnője behívott egy fekete szolgát, azután kiutasította a lányát és Thamart a szobából.

– Nem lenne illendő alsónadrágban látnotok egy férfit – mondta az asszony, majd az orvos felé fordult, aki megvizsgálta Montgomery sebét, és aggodalmasan csóválta a fejét.

– Ugye felépül a szenátor?

Augustus Simpson abba sem hagyta, amit éppen csinált, úgy válaszolt. – Remélem, sikerül életben tartanom. De elég rosszul áll a szénája. A csont széttört, imádkozzanak, hogy ne kelljen amputálnom a karját. A sérülés a válla közelében van, és nem vagyok biztos benne, hogy Mr. Montgomery túlélné az operációt.

– Fitchner bizonyára szándékosan tette! Nyomorékká akarta tenni a szenátort – kiáltott fel Rachel dühösen.

– Nem hiszem! Mr. Montgomery megmozdult, amikor Fitchner szenátor lőtt. Különben a vállát találta volna el a golyó.

A két asszony azonban ügyet sem vetett a doktor ellenvetésére, hanem szabadjára engedték a gyűlöletüket. Rachel Coureur olyan hangosan kezdte szidni Walther családját, hogy Augustus Simpson bosszankodva szakította félbe:

– A hölgyek leköteleznének, ha egy másik szobában folytatnák a beszélgetést. Itt csak megrémítik a sebesültet. Ráadásul ekkora ricsajban nem tudok dolgozni.

– Ricsaj? – háborodott fel Lucretia Ransom.

– Csak elmondtuk a véleményünket erről a Fitchnerről és a vad asszonyról, akit feleségül vett, meg az ivadékairól – méltatlankodott Rachel éles hangon.

– Ennek ellenére megkérném önöket, hogy hagyják el a szobát. És még valami: valakit küldjenek el a házamba a fasínekért, amelyeket már előre elkészítettem. Azonkívül hozassanak laudanumot. Mr. Montgomerynek szüksége lesz ezekre a következő napokban, mert a karját teljes nyugalomban kell tartania, ha meg akar gyó­gyulni.

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a ház úrnője mindjárt felcsattan, de nem akarta, hogy a sebesült hárpiának tartsa, ezért összeszorította az ajkát. Kitessékelte Rachel Coureurt a szobából, majd ő is követte, kint pedig utasított két fekete szolgát, hogy menjenek el a fasínekért és a laudanumért. Azután csatlakozott Montgomery barátaihoz, akik vidáman társalogtak, miközben egyik pohárral a másik után itták a whiskyt.

– Hogy van? – kérdezte az egyikük, amikor Lucretia Ransom Rachel kíséretében odalépett hozzájuk.

– Az orvos attól tart, hogy amputálnia kell a karját! – kiáltott fel szomorúan a ház úrnője.

– Az az átkozott Fitchner szándékosan sebezte meg ennyire súlyosan Montgomeryt – tette hozzá dühösen Rachel.

– Egy párbaj során előfordul, hogy valaki meghal vagy megsebesül – jegyezte meg az egyik férfi, hogy józanságra intse a többieket.

Egy másik dühösen megrázta a fejét. – Fitchner még meglakol ezért! Nem hagyom, hogy nyomorékká tegyék a legjobb barátomat.

– Ki akarja hívni talán párbajra? Az a férfi hűvös, mint egy kőszikla! Meg sem rezdült, amikor Montgomery pisztolygolyója eltalálta.

A másik férfi rosszallóan ingatta a fejét.

– Nem lett volna szabad lőnie! Mármint Montgomerynek. Egy szamár bőgött, nem egy ló nyerített. Ez most már rajta marad szegény fickón! Azt beszélik majd, olyan ostoba, hogy nem tud megkülönböztetni egy szamarat egy lótól, vagy pedig azt, hogy szándékosan tette, hogy a szabályokat megszegve lelője Fitchnert. Ez nem jött jól nekünk. Még mindig vannak barátai… mármint Fitchnernek!

– Fitchnerrel és a barátaival bármikor elbánunk! – kiáltotta a férfi, aki az imént a Walther elleni bosszúval fenyegetőzött.

– Úgy, mint egy évvel ezelőtt, amikor Fitchner halomra lőtte és felakasztatta azokat, akiket ön hívott ide Louisianából, hogy móresre tanítsák a fickó mexikói barátait?

A férfi már túl sokat ivott az erős whiskyből, amelyet töltöttek neki, ezért hevesen válaszolt a párttársának. Rövid idő alatt vita kerekedett, és olyan hangossá vált, hogy Simpson doktor megjelent a lépcső tetején, hogy megnézze, mi ez a lárma.

– Hát kocsma ez, vagy tisztességes ház? – kérdezte dühösen. – Az üvöltözésüktől a beteg nagyon felizgatja magát. És hol vannak a sínek, amelyekért elküldettem? Csak állnak itt, és senki sem csinál semmit.

– Elküldtem az egyik négert – védekezett Lucretia Ransom.

– Akkor intézkedjen, hogy vissza is érjen! Te jó ég, ha minden munkát a rabszolgákkal végeztetnek el, akkor már értem, miért nem fejlődnek a déli államok. – Azzal sarkon fordult, és visszament a betegéhez.

A férfiak ökölbe szorították a kezüket, és dühösen néztek utána.

– Átkozott jenki! – káromkodott az egyikük. – Ha így folytatja, az egyik éjjel kirángatjuk a házából, belerakjuk egy szurokkal teli hordóba, és véres tyúktollba forgatjuk.

– Ő a legjobb orvos a városban. Nem szívesen keresnék másikat – vetette ellen a részeg fickó.

– Ugyan már! Annyira azért nem jó – förmedt rá valaki.

Eközben visszatért az egyik néger szolga, a kezében több keskeny fadarabbal. Lucretia Ransom felhasználta az alkalmat, hogy elbúcsúzzon az uraktól, és újra felvette a gondoskodó háziasszony szerepét. Persze csak addig, amíg Simpson doktor megkapta a kért kellékeket. Utána intett Rachelnek, hogy kísérje el őt a varrószobába, és fürkésző tekintetet vetett rá.

– Kedvesem, tudod, mennyire kedvellek, és mennyire örülök, amikor meglátogatsz. Viszont bizonyára megérted, hogy nincs időm foglalkozni veled és Thamarral, most, hogy Montgomery szenátor súlyos sérülésekkel fekszik a házamban. A cselédek is a sebesült ellátásával lesznek elfoglalva. Ezért meg kell kérnem téged: holnap utazz el.

Ez teljességgel ellenkezett Rachel terveivel, ezért egy elutasító mozdulatot tett.

– Kedves Lucretia, megértem az aggodalmadat Mr. Montgomeryért, és szívesen segítek neked. Thamarral együtt boldogan ápoljuk őt, ezzel pedig sok munkától és vesződségtől kímélünk meg téged.

Ezt szeretnéd, azt meghiszem, súgta Lucretia árulkodó tekintete. Neki is megvoltak a tervei Montgomeryvel, és nem akarta, hogy a leányán, Julián kívül más is ápolja a sebesültet.

– Sajnálom – válaszolta hamis kedvességgel –, de ez az egyetlen megoldás. Jönnek majd hozzánk látogatók, hogy megnézzék a barátjukat, Montgomeryt, és ők túl nagy veszélyt jelentenének Thamar erényére.

Rachel kihallotta a gúnyt Lucretia Ransom szavaiból: az idősebb lányára utalt, akinek gyorsan hozzá kellett mennie egy rangon aluli kérőhöz. Rachel még mindig szidta emiatt Abigailt, ő ugyanis Josef Fitchnert szemelte ki a vejéül. A lány könnyelműsége azonban keresztülhúzta a számításait, és az ügy miatt a férje és Walther Fitchner egészen addig szoros barátsága is megszakadt. Az asszony ugyan nem szívesen vallotta be magának, de olykor sajnálta, hogy nem Josef lett a veje. Most azonban az járt a fejében, hogy legalább Montgomery szenátort megszerezze Thamarnak. Így aztán nem volt hajlandó küzdelem nélkül feladni a dolgot.

– Gondolj Juliára, kedves Lucretia! A sok fiatalember jelenléte veszélyt jelent a te lányod erényeire is. Jobb lenne, ha a lányaink együtt maradnának erre az időre.

Mrs. Ransom kezdte elveszíteni a türelmét, és elhatározta, hogy világosabban fejezi ki magát. Mégiscsak egy gazdag vőjelölt forgott kockán. – Ez az utolsó szavam! A cselédeim segítenek majd összepakolni.

Azzal faképnél hagyta Rachelt, és elsietett, hogy megkeresse a leányát.

Julia Ransom Thamarral együtt visszavonult a szobájába, és az ujjai hegyét egymáshoz illesztve a kedvenc karosszékében üldögélt. – Mr. Montgomery sérülése nagyon komoly. Pedig micsoda elegáns úriember, és kiváló táncos. Könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, hogy nyomorékká válhat.

– Még nem biztos, hogy maradandó a sérülése – felelte Thamar, de csak megvető fújtatást kapott válaszul.

– Magad is hallottad, mit mondott az orvos. Amputálni fogja Mr. Montgomery karját. Ráadásul a jobbat! A szenátor sok mindenben akadályoztatva lesz majd, különösen az ágyban.

– Hogyhogy? Hiszen nem is ott találta el a golyó – válaszolta Thamar a frivol megjegyzésre.

Julia úgy döntött, hogy ügyet sem vet rá. – Csak azt remélem, anyám nem kényszerít majd rá, hogy továbbra is reménykedésre adjak okot Mr. Montgomerynek. Nem szeretnék egy nyomorékot a férjemnek!

– Ha két ember szereti egymást, ez sem választhatja el őket egymástól – felelte Thamar.

– Mr. Montgomery eddig sem vívta ki a szerelmemet, nyomorékként pedig még kevesebb az esélye! – Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és belépett rajta a lány anyja.

Lucretia dühösen pillantott a leányára. – Ne beszélj ostobaságokat! Mr. Montgomery még fiatalember, aki bármelyik lány szívét és kezét elnyerheti. Amint az orvos elhagyta a házunkat, te fogod ápolni a kedves betegünket. És ne merészelj keserű arcot vágni, mert ellátom a bajodat! Te pedig – fordult Thamar felé – menj, és segíts összecsomagolni az anyádnak! Holnap elutaztok.

– Igenis, madam! – Thamar pukedlizett, azután megkönnyebbülve elhagyta a szobát. Így legalább nem kell Montgomeryt ápolnia. Pontosan tudta, mit tervez az anyja: úgy akarta intézni a dolgokat, hogy a férfi kénytelen legyen megkérni a lánya kezét. Mindez már Juliára vár, ő pedig szíves örömest átengedte neki a férfit.

V.

Sam Houston az orvost figyelte, aki ellátta Walther sebét, közben pedig öt poharat megtöltött whiskyvel.

– Nem kellene több ilyen csínybe belemennie, Walther – szólalt meg nevetve. – A San Jacinto melletti csata óta azért eltelt már vagy huszonöt év. Már ön sem olyan fiatal.

– Át kellett volna engedned nekem azt az embert, apám – tette hozzá Josef, aki még mindig dühös volt Montgomeryre. – Ha valami bajod esett volna, Nizhoni most engem okolna.

– Ne idegeskedj! – utasította rendre Walther a legidősebb fiát. – Engem nézett ki magának az a fickó. Ha az arcába köptél volna, vagy egy rühes majom és egy részeg szajha fiának nevezed, akkor is ragaszkodott volna hozzá, hogy én álljak ki ellene.

– Tulajdonképpen miért akart megölni téged Montgomery? – kérdezte Waldemar. Abban a néhány levélben, amelyeket otthonról kapott, nem sok minden állt az apja nézeteltéréseiről.

– Ennek több oka is van – válaszolta Houston. – Egyrészt az apád elszántan ellenzi az elszakadást az Egyesült Államoktól, amit Montgomery és a barátai annyira szeretnének. Másrészt pedig apád még mindig nagy befolyással bír a régi Gamuzana-területen. Ezen még az sem változtatott, hogy két különböző megyére osztották fel a földet. A French Settlement farmerei, a tejanók{5} és a németek a déli területeken nagyon összetartanak. Nem hajlandóak olyan embereknek eladni a legjobb földjeiket, akik gyapotültetvényeket akarnak létesíteni, és nem tűrik a rabszolgatartást sem.

Waldemarnak eszébe jutottak a súlyos sértések, amelyekkel Mrs. Coureur illette a családjukat, ezért meglepődve az apjára pillantott. – Tulajdonképpen mi baja Thierry Coureurnek és a