Szép versek 2013

ACZÉL GÉZA

(szino)líra – torzószótár

ábécé

nevünk sorsunk kéretlen adománya tudom mióta eltotyogtam az elsős iskolába s szálkás padok között mindnyájunkat kifaggattak ez még nem a tornaórai attak ahogy bezáródott a huzatos ablak örökre beírtak minket az ábécébe így kerültem hosszan az élre mivel az a betű sosem állt vereségre vezettem a mindenkori listát sokszor érdemtelen előny volt máskor az osztálynapló gyakrabban nyit rád de te ezt elfogadtad sőt valamiféle helyzeti pozíció lassan rászoktatott hogy az él nem csak formai ok úgy általában ott vagy az élen s nem akadtál fönn holmi ab szerű képződményen ha olykor elébed másztak szívósan kivártad míg megbuktak vagy elköltöztek később a lexikonokban már lőttek ha egyáltalán bele kerültél e relatív delelőnek legfeljebb kajánkodtál mögötted ül ady és arany jános lassan viszont minden betű a temetőre rászok a kacskaringós utakra szomorúan ereszkednek le a sorszámok hol a parcellák csöndjében megint minden gyászos arc összemosódik

adoma

sokáig nem jöttem rá mi az ára ha néhány pirospozsgás fej mindig kész az adomára és anyját is eladná egy poénért a társaságok önjelölt lelke hisz gyakran ücsörögtünk életünk során nagy asztalok mellett gyomorbetegekként megfenekedve szikkadtan és humortalanul mennyire jól jött ekkor valami váratlan lamúr vagy a fesztelen csacsogás zsibbasztó árja ha vicctengerekből kiúszva készülhettél az éjszakára a félig igaz történetek bulvár sikátorain bolyongva hősöknek képzelt gyarló figurákat a biofizikáig lebontva s az ingoványos ösvényen magadnak mintegy hidat képezve hogy nincs az az elérhetetlen szép eszme mely a hamis mítoszokat kikerülve el nem érhető persze ebben a kissé sanda várakozásban nincs semmi meglepő míg be nem értem engem is gyakran megkísértett e pojáca érdem legfeljebb abban volt bölcsességem miként kell áttáncolni a borotva élen még szellemesen de már nem fordulva be a bornírt humorba ki tudja mára miért vált szimpatikusabbá a savanyú uborka maga elé töprengve az asztal végen ki csak akkor húzza el kényszeredetten száját ha lökdösik régen adjon a hallottakra némi visszajelzést

ACSAI ROLAND

Tavasz

Sápadt füvek közt csigaház –

Megkövült örvénye

Harminc év mélyre húz.

És eszembe jut,

Hogy mióta felnőttem,

Vajon ki segít tavasszal a csigáknak

Kitörni a télire házuk elé vont,

Vékony mészfalat?

ÁFRA JÁNOS

Súlytalanság

Antony Gormley Learning To Think című installációjához

mennyezeten túlnyúló arcok

saját élettel, egy másik közegbe

lógnak át, a parkettázott plafont

szürkésen barnásra csiszolták,

beépítve az élet alaki nyomait,

hogy továbbtörjenek az időtől

szétrepedt falak a lelógó fekete

végtagok terhe alatt, hangtalan

borzongás helye őrzi az eltűnt

fejek hordalékait, fegyelmezetten

hívogatnak a kimerevedett karok,

tanítványok várták így a mestert

az utolsó asztalnál, elárulás előtt,

és most kedvem lenne kipróbálni

legalább ezt a csillárt, vajon

tényleg elbírja-e a terhem

Felejtés

Alex Stoddard The Forgotten Housewife című képéhez

kereten túl egy elvesztett hajráf,

magával rántott gondolatok szakadnak le

a képről egy megrázó dőléssel, ki az agyból,

ahogy fal reped szét a fej mögött, a hajba kap

valami felejtésre ítélt mondat, és hintaszék

szór árnyékot a nő alá, aki homlokát hátra-

vetve a szék karfájára markol egy elkerülhetetlen

esés előtti pillanatban, lábfejét egyenesre

feszíti a remegés, fölötte gombolyag lebeg,

de mire a vihar elcsendesül, a szobában

nem marad más, csak fehérbe bábozódott

asszony egy belső tér törmelékein

AYHAN GÖKHAN

Bécsből nézve

És a bécsi iparművészeti múzeumban látott

több száz éves bútorok, a Spiegel utcai

régiségkereskedések üvege mögül kinéző

antik tárgyak, mintha az ő kedvéért, az ő

rendezésében láttam volna mindezt,

a tárgyak hallgatása, az övé, és a Tóth

Menyhért festmény, olyan –

tegnap láthattam utoljára. A kinti idő,

mintha avarégetés lenne.

az olvasó

a téboly évéből nem

maradt más vele,

csak ami senkié sem,

a saját neve.

Tótfalusi Kis Miklós naplója

Peres magyarjaim szeretgetése

alól nincs szabadság. Maradni veszteg,

azt kellett volna ott Angliában.

Örök betűim hanghordozása

a fájdalom, szorongás és a nagy baj.

A betegség nem távozik a házból, jó hazám

gyötör és eltemet. Önző, gonosz magyar

hol vagy Európádtól?! Kárpát – Kelet

az ország sok vidéke. Babonásan

a szép tehetség ellen fordulsz, az egek

Ura veszejtsen el. Lassacskán csak írás

marad utánam. A betűre tesz a nép,

a sírba a magyar.

ÁGH ISTVÁN

A test együttérzése

Sárga, piros infúziós csövek

kúsznak a gyógyítás leplén keresztül,

magát gerjeszti már a félelem,

angyalszerű lény néz a mennyezetről,

üres kulcslyuk tekint a semmiből,

hova az idő tűnt oly észrevétlen,

mintha az egész múlt egy pillanat

volna, melybe percnyi emlék sem férhet,

s ami a jelen lenne, sincs jelen,

ha Ő van a jövő célkeresztjében.

A kórisme világos, azt hiszi,

pedig csak rábízták a fél szavakra,

s amit fölfogni esze engedett,

attól bízott vagy gyanakodni kezdett,

s képzelődött, miért ne hinne még

kivételben, tudományban, csodában,

vagy csak hogy innen mikor szabadul,

ha mit sem sejt saját állapotáról,

bár feje felől áll már valaki,

ő meg hanyatt, az orvosokkal szemben.

Míg a sorsába képzelem magam,

egy harmadik álarcát helyezem rá,

szemtől szemben nekem az igazat

tudakolni több mint tapintatlanság,

ha telefonon beszélünk s kérdezem,

az is fontos, hova kerül a hangsúly,

egyetlen elszólás kétségbe von,

vagy sért, mintha ágya szélére ülnék,

bár még az utcát is elkerülném,

olyan sötéten lejt a napsütésben.

Az angyalszerű lényt a mennyezetre

én álmodtam, mikor a függöny rése

fejem fölé vetítette a fényt,

szobornak tűnt, de mocorgott és nézett,

s egyszerre más, egy idegen személy

nem létező jelenlététől féltem,

s a félelem idegnyűvő vonója

ráébresztett, hogy ő jár az eszemben,

s az aggodalom hozzábetegít,

olyan erős a test együttérzése.

Fénykép-ikon

Kettesben, ahogy ifjú pár

volnánk az esküvői képen,

pedig huszonöt évre rá,

húsz éve készült a felvétel,

nem volt akkor sem fiatal,

akit már inkább annak látok,

észrevétlen ritkult a haj,

finoman szövődtek a ráncok,

de te oly elragadtatott

mosollyal néztél a jövőnkbe,

kezem szárnyra kelt válladon,

féltékenyen lestem a földet,

hűség, feltétlen bizalom

szépített, közben jelenléted

szelídített, így lett ikon

kettőnk egykori tükörképe,

eleven összetartozás

mégis, miként az ég akarja,

ugyanaz a kéz karol át

a képen, mely a képet tartja.

BABICZKY TIBOR

Egy éjjel

Ha egy éjjel fölriadsz, és nem bírsz fekve maradni,

kabátot veszel, és a házad elhagyod,

gondolj a teljességre, amit láthattál.

Figyeld a fákat. Az utca során mozdulatlan állnak.

Ha szél támad, csupa-mássalhangzó szavakkal álmukat mesélik.

Jól ismered ezt a kiszolgáltatottságot.

És gondold el, mikor csillagokra nézel,

színről színre a múltat látod. Millió éve

nem létező égitestek fényét, amely most ér el szemedig.

A föld felé forduló tekintet – a por, a sár – a jövőt fürkészi.

A fák látványa gyönyörűséggel tölt el. – –

BALOGH ÁDÁM

Hajszál

Már három napja, hogy elment.

Összepakolt mindent, ami ő,

és hirtelenszőke múlttá vált.

Csak az utolsó reggel illata

maradt a férfi orrában,

és az érzés, ahogyan a nő

békés mosolyát benövő

aranyszálak ébresztik a közös párnán.

A hajszálat képtelenek lebontani

a gyomorsavak, nyugtatja magát

három napja, mióta elhagyta a kedves,

és a budi fölé görnyedve kotor

saját salakjában, és tudja, hogy ott

kell lennie annak a szőke hajszálnak.

Legalább egynek. Egyet biztosan

lenyelt azon az utolsó reggelen.

És csak reméli, hogy szőkét talál,

nem barnát, nem olyat,

ami véletlenül ott maradt a párnán,

nem olyat, ami miatt elhagyták.

BAJTAI ANDRÁS

Ködvirág

Valamiképp még mindig hiányzol,

szerelem csőre, ajtók suhogása,

ujjbeggyel összeroppantott kolibri-nyár,

felmorduló és egybeforradó rianás.

Rád gondolok, rémült elszakadás,

a révülésben, a párna-fuldoklásban,

mikor a sóvárgás bányái beomlanak,

és az idegek alagútja megtelik sárral.

Akaratlanul is te jutsz az eszembe,

bozóttűz néhai hője az éj takarói alatt,

belefeledkezem hídverő lángjaidba,

vágyak tépése, lakatok kacagása.

Összeragasztott porcelán-meneteléssel

tartalak életben, örök meredélyem,

amiként a bezúzott tükrök mosolyognak,

helyetted lélegzem, helyetted táplálkozom.

A felejtés és a remény közelharca

szétszaggatta az elme faliszőnyegét,

és most egy ködvirág nyílik mögötte,

kék derengés, emlékek máglyahalála.

Recitativo

Mintha még mellettem járnál, úgy sétálok

az önámítás torkolatában. Fogod a kezem,

pedig régen eltékozoltalak. Melled alatt

kéken ringó teliholddal, benne a foglyul ejtett,

sóvárgó Skorpióval te vezetsz át vágyaim

mélyföldjén. Az ég felé fordított arccal

lépkedsz velem az emlékek karói között,

melyekre szikrázva tűzte fel a felejtés

aranykorunk oldásból és illanásból font koszorúit,

nyers ereklyék a feloldozás savába mártva.

Te kísérsz engem a tisztaság égövén.

Ott bujkálsz a nyár csordultig telt roncsaiban,

amelyek akár a világosság hasadnak fel

hajnaltájt, amikor remegésem fésűi

megindulnak a szerelem idegszálain.

Te ragyogsz fel, amikor szenvedélytől

tajtékzó állataim hűtlenségnek vetett

háttal nekivágnak a józan pusztáknak.

Velem vagy a rengetegben, szorítom tenyered.

Nem eresztelek, akár templomok a vért.

Pedig már régen elveszítettelek téged.

Becsaptalak, mert hiányod oltára önmagáért

való ünnepély, és becsaptad magad,

mert amikor meghajolsz a fény sátraiban,

én vagyok az árnyékod, aki élére állítja a késeket.

Nappal megtagadlak, éjszaka mégis

kikövetellek magamnak, te nemek fölötti,

aki úgy rezegsz bennem minden pillanatban,

akár az ég elvághatatlan hangszalagjai

a boldogság szétroncsolt torkában.

Egy táj közérzete

A réten meztelen férfiak állnak.

Éjszaka lemészárolták állataikat,

és most csurom vér a testük.

Nem néznek egymásra. Hajnalra

eltemetik fehér szégyenüket,

ami a bekötözött zsákokban rúgkapál.

Még büszkék. Korhadó tekintetükben

egy aljasabb kudarc előérzete

döntögeti az öntudat világító fáit.

Az erdő minden levelével

őrzi ép elméjének utolsó tanúit,

mielőtt a férfiak szélnek eresztenék őket.

Saját gyerekeik vadásznak majd rájuk,

végül megöregednek mind,

mire kilökné valaki arcukból a vereség tégláit.

A férfiak a hidegben már tudják ezt.

Felváltva üvöltenek és táncolnak a réten,

az asszonyok a kerítések mögött torlódnak.

Az elkerülhetetlen bukás rángatózásai után

a leigázott táj áldozatait

egy idegen közérzet alázza meg.

BALÁZS IMRE JÓZSEF

Őszi napsütés

Leülsz egy padon, őszi napsütésben,

s még nem tudod, hogy évek múlva

irigyled magadtól majd a zűrzavart,

azt, ami a kétségbeesés összes testi jele,

azt, hogy ilyen közel vagy

a legutóbbi fordulathoz.

Kiálltad a gyávaság próbáját,

ezt adják tudtodra éppen,

ezzel a súllyal indulsz utadra,

s ereszkedsz alá a köves dombról,

kanyargó ösvényeken.

Végre tényleg

Egy nevető tekintetet készít elő az aznapi találkozáshoz.

Egyikük beszélni fog, a másik hallgat,

s minél lendületesebbek a gesztusok,

minél inkább szolgálják a meggyőzést a mondatok,

annál egyértelműbb a mosoly, amelyik

tükröt állít a gesztusoknak,

visszájukra fordítja az érveket,

létrehozza azt a csendet, melyben

végre tényleg történhetne valami.

BECK TAMÁS

Egy eljövendő halálra

Egyszer meghalsz, s én nap mint nap belélegzem hiányod.

Jelentéssel kitömött csönd tölti majd be a házat.

Szemhéjaid magadra zárod és eltévedsz tagjaidban.

Ariadné kifeszített fonalán ruha szárad.

Templomban reked meg így az áporodott középkor.

Az leszek neked, mi érzékeny orr makacs szagoknak.

Esse est percipi. Ennél többet te sem remélhetsz:

jelenlétem életben tart, mint gépek agyhalottat.

BERTÓK LÁSZLÓ

Csak néznek, és csak nézel

Mondjuk, váróteremben,

több órája is van már,

mint akit senki sem vár,

ülsz az ajtóval szemben.

Mondjuk, hogy ég a villany,

hogy éppen semmi sem fáj,

közben el is aludtál,

csak fölébredtél nyomban.

Mondjuk, hogy nyolc-tíz méter,

emberek jönnek,