Semmi művészet

Esterházy Péter

Semmi művészet

Magvető

Budapest

© Esterházy Péter, 2008

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Honlap: www.magveto.hu

E-mail: magveto@lira.hu

Felelős kiadó Morcsányi Géza

Felelős szerkesztő Péczely Dóra

A kötetet Pintér József tervezte

Műszaki vezető Bezúr Györgyi

Kiadványszám 8280

ISBN 978-963-14-2823-0

1. Meghalni bűn.

Babits Mihály

2. A szerelem trágyadomb, Betty, én meg csak egy kakas vagyok, és kukorékolok rajta.

Rob Roy

3. …hogy látszólag eléggé zavaros bekerítési hadműveleteim lényege a szembejövő valóság kifárasztása, ahogy ki lehet fárasztani mondjuk egy olajbogyót, mielőtt sikeresen felszúrnánk a villára…

Jean-Philippe Toussaint: A fényképezőgép

Első fejezet

Költészet és valóság

A kórházban

Az anyának és a fiúnak! Nem erre ébredtem, mert nem aludtam, erre a mondatra riadtam, erre a sikoltásszerű kiáltásra, erre a rikoltásra, amely egyszerre hangzott győzelemittasan és rezignáltan, követelőzően, de legalábbis akaratosan és egyszersmind önzetlenül, akár egy igaz fohász. A hangot jól ismertem.

Ágyban feküdtem, ahogy a költő mondja, párnák közt, de mégis marciálisan, mintha lőtt sebbel. Többször tűnődtem már azon, hogy az úgynevezett mai magyar prózában mért olyan nehéz elképzelni, hogy valakit lelőjenek. Persze, ha le is lőnek valakit, hát nem az elbeszélő ént! Igaz, föl is épülhet, akkor aztán beszélhet el kedvére… Feküdne a kórházban, mint én, nem értené egészen, hol van s miért, mint én, még nem mentek ki belőle a nyugtató- és fájdalomcsillapító szerek, egyetlen biztos pontnak az ajtóban álló (beszélgető?, veszekedő?) rendőrnyomozó tetszik.

Lassan már élmények is volnának a lövöldözéshez. Állítólag a kilencvenes években az ukrán meg az albán maffia harcolt Budapesten vagy Budapestért. Én is hallottam nálunk a Szentendrei útról lövöldözést. Csak másnap az újságokból tudtam meg, hogy az volt, akkor este azt hittem, megint valami újgazdag parti a környéken, maszek tűzijáték, de hiába vizslattam ingerülten a fekete égboltot, maradt a fekete égbolt, amit kárörvendőn nyugtáztam. Azután nyugalom lett, győztek az albánok, azt hiszem. Szóval akkor most albán maffiózóink vannak. Azt sem értem egészen, hogy mért kell ezt a maffiát külföldről beszerezni. Mit tudnak az albánok, amit mi nem? Ha az ukránokat oroszoknak tekintjük, azokat meg kommunistáknak, akkor azokról könnyű bármi rosszat föltételezni. De hogy Bartók és Puskás népe ne tudjon önerőből kiállítani legalább egy kisebbfajta maffiát, azt azért furcsállom. Vagy van nekünk is, csak szerények, és már beépültek az európai struktúrákba… Bár mért nem az albánok jöttek belénk? Puskást még el is lehetne képzelni egy baromi magnummal… Azt hiszem, anyám volt az egyetlen, aki Ferencnek (és nem Öcsinek) szólította. Bartók már keményebb dió. De rossz ötlet volna, noha elsőre kézenfekvő, ráosztani valamiféle elegáns kis női pisztolyt. Utána kellene nézni, van-e ezek közt, a finomság ellenére, drabális darab, vagy még inkább vadállati: úgy néz ki, akár egy ékszer, de a rendőrfelügyelő tudna mesélni a széjjelrobbant koponyákról, átütött mellkasokról. Egy vonat át tudna menni ott, mit menni!, robogni, uraim, egy alagút a mellkason át!

Nem látom be, hogy egy ilyen tehetséges népnek mért ne lehetne önálló maffiája. Megvan a kellő szenvedélyesség, a kellő szenvedés és a kellő korrupció… Mert hiába leleményesek a finnek, nagy a GDP-jük, de nem elég korruptak. Egyébként egy időben sokszor álltam az autómmal az előtt a piros lámpa előtt ott a Rózsadomb alján, ahol lelőtték az autójában várakozó nagymenő üzletembert. 1998. február 11-én, 17 óra 44 perckor megállt egy öreg Mitsubishi Lancer mellette; nyugodt, határozott mozdulatokkal, mint egy vízszerelő, kiszállt a vezető mellől egy húsz év körüli fiatalember, foglalkozására nézve bérgyilkos, bevágta maga mögött a kocsiajtót, megkerülte a Mitsubishit, és közelről az Agram 2000 típusú hangtompítós géppisztolyával tüzelni kezdett, legalább harminc lövést adott le az áldozat fejére és nyakára, akinél hiába volt, mint mindig, egy pisztoly — itt most felbukkanhatna végre kedvencem, a 38-as Smith and Wesson —, még a kezét se tudta maga elé kapni, és noha úgy mondják, a nap minden percében gyanakodott, és jól ismerte, munkaköri kötelesség, halálos ellenségeit, az esti csúcsforgalomban biztonságban érezhette magát, mert a testőreit se vitte magával. A Mitsubishi közben elindult, még nem a zöldön, de alig a piroson, a fiatalember pedig eltűnt a kora esti forgatagban, azon könyvesbolt irányába, ahol én is meg szoktam fordulni.

Gazdag a határon túli magyar könyvkínálatuk. A volt Jugoszláviában élő magyar írók például többet tudnak az ölésről, mint mi, anyaországbéliek, hisz ott volt nekik a NATO-bombázás, és egyáltalán az egész Balkán-háború. Én békegyerek vagyok. Persze marhaság, békében talán többet ölnek, magáncélra mindenesetre, mint a háborúban. Vagy ott a Pulp Fiction. Egyáltalán a filmek. Oly könnyen és magától értődőn repülnek, úgy fröccsennek az agyvelők, spriccelnek véresen, olyan gusztával, mintha az egyre szaporodó gasztro-turisztiko tévésorozatok valamelyikében volnánk (jelszó: Élvezz és utazz, avagy a Világ mint antipasta).

Becsuktam, visszacsuktam a szemem. Az operációtól, attól, hogy belevágtak a húsomba, hogy megbontottak — egy bontott csirke csodálatos élete —, hogy megszeleteltek, elfáradtam, vagy inkább úgy mondanám, fáradt lett a testem, úgy éreztem például, ha egy rossz mozdulatot tennék, azonnal görcsbe rándulna a lábam, a bal vádlimra gyanakodtam, mintha az lett volna a gyönge pont, a silány gát, amelyen majd átcsap a fájdalom csatakos hulláma, bár a vádli a kitüntetett szerepét inkább az emlékeim nyomán kapta, az szokott volt görcsbe állni. Rossz mozdulat: inkább ez nyomasztott, mint az izmok várható „hirtelen és váratlan (fájdalmas) összehúzódása", vagyis hogy elgondolásom se volt erről a rosszról, mindent rossznak kellett gondolnom hát, minden lehetséges megmozdulásomat. Ezért tehát nem mozdultam, ijedten, mereven feküdtem, amiről tudnom kellett, hogy hiba (rossz).

Ez a hiba függött sötéten felettem, a folytonos hibázás állapotában való lét katolikusan lelkifurdalásos szorongatása; viszont az, hogy a fáradtság ilyen egyértelműen a testhez kapcsolódott, valami kevéssé indokolható vígsággal töltött el. Vigyorogva kinyitottam a szemem. Külön szobát kaptam, ami jó, de el is zárt mindenkitől. A folyosóról időnként titokzatos hangokat lehetett hallani. Meg egy tisztán kivehető női kacagást, mintha mellettem állna az a nő, a kacagó; ez volt a legzavaróbb. Felbolygatóbb. Az anyám állt az ajtóban, se bent, se kint, Emma nővérrel, és mintha beszélgettek volna. Emma nővér szigorú volt, barátságtalan, és nagyon bíztam benne. Valamiért mintha rosszat gondolt volna rólam, de ezt, ő is munkaköri kötelességből, leplezte.

Ma kivesszük a varratokat, mondta egyik nap reggel. Kint esett a hó, mint egy mesében, akkora pelyhekben.

Mikor?

Egyszer csak, válaszolta, és nézett rám, mint akit meglepett, amit mondott. Hajdanában a pincérek megkérdezték, hogy hány kenyérre rúgott a fogyasztás. Erre apám, mikor még tudott beszélni, mindig, akár egy gonosz viccet, azt válaszolta, néhányra. Ezt már máshol megírtam, nem számít, ez jutott az egyszer csak-ról eszembe, s hálás voltam a nővérnek ezért.

Fog fájni?

Csak mint a szex. Láttam a zárt arcán, hogy ha most bármi kétértelműséget megengedek magamnak, akkor pofon üt, vagy, nemde, lelő, mindenesetre elégtételt vesz. Mindenesetre baj lesz.

Anyám megengedte magának — még mindig, vagyis már örökre —, hogy a sárga turbánját vegye föl, öltse magára. Azt a darabot, amely közvetlenül mutatja úgynevezett úrinő voltát. Noha már nem az úrinőt játszotta, már — azt hiszem — nem játszott, nem játszik semmit, már nagyon öregasszony, hiszen mindjárt kilencven; de mégis, nemcsak egy öregasszony volt, hihetetlen energiákkal s egy vad sárga kalappal, hanem azt azért jelezte, hogy ez az öregasszony, nagy valószínűséggel, úriasszony volt. Időnként talán dáma. Hogy volt egy idő — én tudom: titkos idő —, amikor dámaként tartotta nyilván…, hát ez az, ki tartotta ezt nyilván? A huszadik század második fele Kelet-Európában nem kedvezett a dámáknak, s anyám ezt olyan nagyon nem is sajnálta. De azért mindig gyaníttatta — ebben a titkos, nem hivatalos időben —, hogy ő, többek közt, az is, dáma, ekként tartotta nyilván: magát.

A kalap alapját (ez csak véletlenül lett rímes, elnézést!) egy filcforma (bili, mondaná az érzéketlen magyar férfi) képezte, arra lett rádolgozva a turbánosság. A Kígyó utcában vette anyám, a Belvárosban, a Bozsiknál. Bozsik Cucu, az aranycsapat másik (ahogy anyám mondja, illetve rikoltozva javítja: harmadik!) zsenije, miután befejezte pályafutását (ahogy anyám szereti mondani, illetve ingerülten javítja: nem befejezte, kisfiam, nem is befejeztették vele, hanem befejeződött, beleszivárgott az a pályafutás a hatvanas évek pállott szürkeségébe), lett egy kalapboltja. Vagy kötős boltja.

Cucukám — az egyetlen, akit a becenevén hívott —, nézzen rám. Ez így nem mehet tovább, úgy festek, mint egy négygyerekes, lestrapált, keresztény anya.

Ugyan, Lilike néni.

Ide figyeljen, fiam, ötvenéves vagyok, ne nénizzen. Bozsik bácsi. Bozsik elpirult. Valami vad dolog kéne temperált árfekvésben, édes Cucu. És akkor a százszoros válogatott kitalálta anyámnak ezt a turbanoid örökdarabot. Ha nem tesz be, vagy még inkább keresztbe Szent Istvánnal a kereszténység, nyilván, kedves lova helyett ezt temetnénk majd mellé, hű turbánját.

Anyámat nem érdekelték az anyaklisék, ezért hol használta őket, komolyan, kiszolgáltatottan, nem évődve vagy ironikusan, hanem beléjük rémülten kapaszkodva, hol hidegen kifigurázta őket, mintha ő ezek fölött állna, s ilyenkor ott is állt. Mintha vitáztak volna Emma nővérrel, két komoly arc a félig nyitott ajtóban, felém pillantgatva. Közhely, de a közhelyek igazak (ez is közhely; ez is; és így tovább: és talán a végén, azaz éppen a végtelenedik pontosvessző után egyszer csak az állítás mégis újat fog mondani: ilyennek képzelem a világot, ilyen elébb-utóbbnak, szóval hogy a fekete lyukak mégsem nyelik el az információkat), az ember az anyja mellett újra gyerek lesz, hiába, mondjuk, ötvennyolc éves, újra gyerekstátuszba kerül. (Igaz, gyerek s gyerek közt nagy a különbség.) A kórházi ágyban meg amúgy is kortalan lesz az ember, tárgy, évszámozás nélkül, nem képzeleghet arról, hogy a fiatalság erejével fog annak az ismeretlennek szembeszegülni, ami itt — láthatóan — fenyegetve vár rá, és nem nyugtathatja magát bújva az öregség védernyője alá, mondván, csupán az történik, ami történhetik; nincs semmi, csak az ágy, a szobavécé, Emma nővér, ezek. És az anyám.

Mondatfoszlányokat sodort felém a sárgaborsó illatával elnehezült északnyugati szellő. Ízlett az ebéd: a nehezen definiálható leves, legközelebb még a zöldségleveshez állt, a sárgaborsófőzelék, mintha a hatvanas években volnánk, életem első ehető sárgaborsója!, és a lehető legközönségesebb fasírt hozzá: durva, darabos, de épp abba az irányba túlfűszerezve, amit elfogultan kedvelek: bors- és fokhagymadarabokat rágicsáltam és köpködtem. Jólesett.

Mert tudja, kedvesem, egy anya az örökké anya. És a gyereke az örökké gyerek. Az anyának és fiúnak ez a sorsa.

A tanár úr azért már… hát nem gyerek.

Te jó Isten! Tanár úrnak szólítják a fiamat? Micsoda világ!

Ő javasolta, mert nem tudtuk megszólítani. Először azt mondta, hogy mindegy, de talán ne Ferinek. Ezt nem értettük. Akkor mondta ezt, meg hogy Olaszországban professzornak szokták.

Anyám legyintett. Lehunytam a szemem. Mintha áram ütött volna meg, szinte hallottam a cikkanó izom pengését a bal combomban hátul, egész testemben kifeszültem, és elöntött az izzadság. Ha ez nem olyan, mintha (orvul) belém lőttek volna, akkor nem tudom, mi. Már parkolásért is lövöldöztek a Belvárosban, a parkolóházban meg lehet nézni a lövések nyomait. Ahogy az ’56-os golyókét a házfalakon, csak ez utóbbiaknak emelkedettebb az aurája; sokáig ottmaradtak, sokáig lehetett őket látni, pedig senki nem akart emlékezni rájuk, se mi, se ők.

Anyám mint az irodalom áldozata

A legutóbbi könyvemben, illetve most már az utolsó előttiben, mert közben megjelent a Rubens is, van egy jelenet, melyben a halálos ágyán fekvő anyámnak magyarázom a lesszabályt. Talán nem túlzok, ha nagy hatásúnak nevezem ezt a képet. Képzeljük magunk elé „az áldozatos és sokat szenvedett anyát, anyámat, csövek lógnak ki belőle, „furcsa, messzi tárgy, melyből csövek jönnek bonyolult hajlításokkal, a besüppedt ajkak közt sivítva fúj a szél, szeme csukva, ám lehet látni, hogy nem alszik, mindazonáltal nem is halott, ezt is lehet látni, benne még a lélek (szusznál több, istenbizonyítéknál kevesebb), de valami már — ne mondd velem kapcsolatban, hogy már — végérvényesen megváltozott, anyám úton van, nem soványabb lett, ahogy elsőre gondolnánk látva a beesett orcát, a bőr petyhüdt csüngését, és azt a fehérnek nem nevezhető fehéret, amely mintegy visszafelé világít, nyeli a fényt, a tekintetet, az egész világot, ez a fehér fölszámol mindent, nem esik jól ránézni, és nem lehet nem ránézni. Az arányok változtak meg. Elferdült minden.

Nem szívesen mondom, de lóarca lett (azon könyveimben, melyekben a halálos ágyán feküdt). A változások előtt kísértetiesen hasonlított az angol királynőre, Erzsébetre, szakasztott mása, vagy ha nem is szakasztott, ez fiúi elfogultság volna, de azért mása. (Testvéreimmel Ruttkai Éva szépségében is fölfedeztük az anyánkét, azt hiszem, tárgyilagosságunk hiánya ott a hasonló frizurában gyökerezett, egy időben nagyon hasonlított a hajuk, a hordás, amiben volt valami úrinő, noha úrinősön mi leginkább szagot értettünk, illatot, kisfiam, illatot, illatot, konkrétan parfümöt. Bár nem minden parfümöst neveztünk úrinőnek, de minden úrinő parfümös volt. És a Ruttkai szagáról nem is rendelkeztünk biztos értesülésekkel. Én egyszer később álltam vele egy színpadon. Akkor láttam, mi az a meghajlás, milyen bonyolult mozgások rendszere, és hiába működik a rutin, mindenestül figyelni kell. Mondtam neki, hogy hasonlít a mamámra. Mosolygott, mintha nem is látna. De az est végén mégis odaszólt, hogy üdvözli a kedves édesanyámat. Nem emlékszem, hogy ezt átadtam-e, vagy sem.) Szóval hasonlított a királynőre, mert ha megkérdeztem valakit, hasonlít?, vagy inkább úgy kérdeztem, ugye hasonlít?, akkor kivétel nélkül mindenki azt válaszolta (szinte csettintett hozzá), tényleg, vagy még inkább, ez hihetetlen!, noha Magyarországon viszonylag ritkán gondolunk (önerőből) minden angolok királynőjére, a huszadik század hatvanas, hetvenes évei nem az angol királynő váratlanul nem arisztokratikus, finom, de nem kifinomult arcvonásainak rendszeres fölidézésével teltek. Híradókban hébe-hóba feltűnt két kucsmás, én csak úgy mondtam, burkus díszőr közt, és akkor többnyire magamban, de olykor hangosan is fölkiáltottam, tiszta mami! Volt egy színes képeslapom róla, ott is a burkusok közt. Még most is megvan, könyvjelzőnek használom, úgy szoktam nézni, mintha anyám valamiért királynő volna. Megválasztották, hát… eléggé váratlanul, kis többséggel, de nagy lelkesedéssel, a Temze jegén. Lilike királynő! Térdre, kutyák! A kórházi ágyon megnyúlt az álla, diónyira nőttek a szemei. Az elmozdult arányokat főként az orr fejezte ki. Anyám arcából az öccse orra nézett ki. A gyötrött, lesikált, elgyöngült arcból egy húsos, életerős, bumfordi orr. Gótikus alapban a falstaffi kitüremkedés.

Ezt képzeljük magunk elé.

Ott csúszik mázsás súllyal a homlokán az áttetsző izzadmányfátyol, mintha nehéz fizikai munka után lenne, mintha ez az elmúlt évtizedek rabszolgamunkáját mutatná, csatakos haja elöl a homlokába lóg, csüggedten lóg lefelé (akár egy Mándy-novellában), oldalt, hátul és fönt pedig összevissza áll, mint a felborzolt verébtollazat. Rövidebb a szokottnál. És akkor, abban a könyvemben, leültem az ágya szélére, a paplanon keresztül is sütött a combja. Ne feledjük, haldoklott. Eredendően nem akartam megszólalni, mert nem volt mit mondanom. Ebben a vacak csöndben, az anyámat, a testét életben tartó gépek szörcsögésében eszembe ötlött a nevetése, anyám ritkánál is ritkább nevetése. Mosolyogni igen — mosolyog, mint árpacipó a lapáton: ezt azért