Ne kérdezd, ki voltam: Egy díva emlékére

Szerkesztette: Péter Zsolt

Borító- és kötetterv: Mohammed Nur

© Gajdó Tamás, Magyar Nóra, Péter Zsolt, 2016

© Athenaeum Kiadó, 2016

© Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2016

A borítón Karády Katalin Izabella szerepében (Fényes Szabolcs: A királynő csókja);

a felvételt Rozgonyi Dezső készítette 1943-ban.

www.szépmíves.hu

ISBN 978-615-5662-20-1

Felelős kiadó SZABÓ TIBOR BENJÁMIN

Felelős szerkesztő KOVÁCS ATTILA ZOLTÁN

Olvasószerkesztő SZEPESSY KATA

Műszaki vezető DRÓTOS SZILVIA

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A kutatáshoz és a kötethez nyújtott segítségükért az alábbi intézményeknek és magánszemélyeknek mondunk köszönetet: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület, Bajnai Klára, Budapest Főváros Levéltára, Csiffáry Gabriella, Fővárosi Szabó Ervin

Könyvtár, Galántai Zsolt, Inkey Alice, Kámán Tibor, Kiss Gábor Zoltán, Kovács Péter, Krénusz József, Kristály János, Kurutz Márton, Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet, Magyar Nemzeti Levéltár, Nemzeti Múzeum, Népszabadság, Országos Széchényi Könyvtár, Palotás János és Szebeni Szabó Róbert.

Főtámogatóink:

„Aki a sötétség éveit elfelejti, nem érdemli meg azt a napot, amely ma rásüt."

Karády Katalin

A kor legjobb fotográfusai, közöttük Rozgonyi Dezső, fényképezték, 1941

MÉG MINDIG KARÁDY KATALINRÓL…

„Lehet-e még újat mondani Karády Katalinról?"– valószínűleg ezt kérdezi mindenki, aki kezébe veszi a kötetet. S nem is alaptalanul. Már a színésznő életében legendája nyomába szegődött Galsai Pongrác, Kelecsényi László, Vörös Károly és Király Jenő. Halála után pedig Molnár Gál Péter és Bános Tibor összegezte életútját hosszú cikksorozatban, a rövid időre újjáélesztett Színházi Életben.

„A szívemben, titokban, ezeregy nagy titok van" – énekelte Karády Az egy tál lencse című filmben. A verssort a nézők önvallomásként is értelmezhették, hiszen a filmsztár élete – kis túlzással – szinte csak titkokból állt. Rajongói, életrajzírói és ellenfelei egyaránt a Karády-rejtélyt szerették volna megfejteni: a kutatásokkal, a feltételezések bizonyításával, a pályakép megrajzolásával azonban újabb és újabb történetek, ismeretlen részletek kerültek napvilágra. Úgy tűnik, Karády időtlen népszerűségének magyarázatát az „ezeregy titokban" kell keresnünk.

Az 1970-es évek végén, amikor újra megjelenhettek dalai, és levetítették a Halálos tavasz című filmjét, megkezdődött a napjainkig tartó Karády-reneszánsz. Lehetetlen felsorolni mindazokat, akiket megihletett a díva jellegzetes előadói stílusa, slágereinek tematikája és dallamvilága. Pályafutásáról színdarabok készülnek, magánélete és művészete állandó téma a médiában. A Karády Katalinról szóló népszerű írásokban sok a pontatlanság és a szépítés. Nem az a célunk, hogy leromboljuk a mítoszt, bizonyos helyreigazítások azonban elkerülhetetlenek.

Negyedszázaddal a színésznő halála után elérkezett az ideje annak, hogy színháztörténeti források segítségével megrajzoljuk félbetört pályaképét, és rekonstruáljuk életrajzát. Nem kezdtünk újabb oknyomozásba s elméleti fejtegetésbe – ehelyett a rendelkezésre álló ismeretanyagot összegeztük. Kötetünkben Karády Katalin leveleiből is válogattunk, melyek minden tanulmánynál árnyaltabban mutatják be személyiségét. S természetesen dalait is meghallgathatják az érdeklődők: kiadványunk különlegessége, hogy elektronikusan közreadja a színésznő eddig kiadatlan felvételeit.

Bízunk benne, hogy munkánk nyomán Karády Katalin végre méltó helyére kerül a magyar szellemi örökségben.

„Ne kérdezd, ki voltam, a sorsomat én akartam…"

Gajdó Tamás–Magyar Nóra

A SORSOMAT ÉN AKARTAM...

A Karády Katalin-regény

A színészek életrajza többnyire sablonos részekkel kezdődik. A művész gyakran igyekszik eltitkolni életkorát, általában évről évre kevesebbet vall be, így azután más-más dátumok szerepelnek a lexikonokban, újságcikkekben. Ezt a kínos részt annak leírása követi, ki miért választotta ezt a nehéz hivatást, majd a fényes karrier kezdetének ismertetésével folytatódik a pályakép. Szó esik a gyermekkorról, az iskolákról, a családról, az első szerelmekről. A publikum ugyanis arra is kíváncsi, ami a pályakezdés előtt történt. A színészek pedig szívesen vallanak magukról. A 20. század első felében nem volt nehéz ehhez fórumot találni. Az 1920-as évektől kezdve 1949-ig egyszerre vagy fél tucat képes színházi és filmmagazin jelent meg Budapesten, s a napilapokban is terjedelmes színházi rovatot állítottak össze a szerkesztők. A képes riport lett a korszak vezető publicisztikai műfaja. Sok képpel, kevés szöveggel keresték a színházért, színészekért és színésznőkért rajongók kegyét. A szenzációs írások egy részét persze az íróasztal mellett, a szerkesztőségekben találták ki, de az olvasókat ez sem zavarta: a rajongók már azzal is beérték, hogy kedvencük nevét nyomtatásban látták. Míg a 19. század végéig elég volt, ha a kritikusok tehetségesnek ítélték a művészt, addig a 20. század elejétől kezdve csak abból a pályakezdőből válhatott sztár, akit ebben a sajtó hathatósan támogatott.

Az újságírók jól bevált receptekkel dolgoztak, valamennyire mégis igazodniuk kellett a művész egyéniségéhez, megjelenéséhez, családi körülményeihez, előéletéhez.

Varga Rezsőné, született Kanczler Katalin az 1930-as évek elején

Megkönnyítette helyzetüket, hogy a korabeli magyar társadalomba a színház- és filmművészek kitűnően beilleszkedtek, bár némileg elkülönülő társadalmi csoportot alkottak. Ám – ha alkalmazkodtak az íratlan szabályokhoz – szabadon dolgozhattak. Hű magyar állampolgárként politikai kérdésekkel – a revíziót kivéve – nemigen foglalkoztak, s nyíltan nem foglaltak állást az egyre terjedő antiszemitizmussal szemben sem. Az 1930-as évek végén azonban kártyavárként omlott össze a különféle, ma már nehezen kibogozható pénzügyi akciókkal életben tartott színházi és filmvilág. Az írók és színészek jelentős része – az egzisztenciájukat veszélyeztető zsidótörvények miatt – emigrációba kényszerült; akik pedig maradtak, nem nagyon hallathatták hangjukat. Az 1920-as, 1930-as években a színészi karrierek Budapesten kezdődtek, Bécsben és Berlinben folytatódtak, s Hollywoodban végződtek. Az 1930-as évek végére azonban elfogytak az itthoni sztárok, s a világháborúba sodródott országból senkinek sem volt esélye az álomvárosba, Hollywoodba jutni. De a publikum is kicserélődött, s az új eszmékhez új ideálok kellettek. Van valami jelképszerű abban a mozzanatban, ahogyan Egyed Zoltán újságíró, kritikus 1937-ben Hollywoodban elbúcsúzott Hajmássy Ilonától, s 1938-ban egészen más zsánerű színészjelölt nevét írta le a Színházi Életben: Karády Katalinét.

A szerelmi csalódásából lábadozó, anyagilag is tönkretett Egyed Zoltán az 1938-as esztendő tavaszán társaságban találkozott Karády Katalinnal. A hagyomány szerint az övé a dicsőség, hogy rábukkant az addig színiiskoláról színiiskolára járó, izgalmas hangú és különleges megjelenésű elvált asszonyra, Varga Rezsőnére, akit Kanczler Katalin Máriaként anyakönyveztek. A találkozásról Egyed részletes jelentésben számolt be; ezt idézik mindazok, akik Karády élettörténetét eddig feldolgozták.

Csathó Kálmán

Egy másik szemtanú is akad: Siklóssy Pál, akinek kis példányszámban, külföldön megjelent könyvét nemigen forgatták. Siklóssy beszámolója szerint Csathó Kálmán felhívta őt, hogy látogasson el hozzájuk az egyik délután, mert szeretnék bemutatni neki felesége, Aczél Ilona új tanítványát, akit még senki sem látott.{1}

Siklóssy a nagydarab, asszonyos kinézetű, csinos tanítványt harminc fölöttire becsülte. A növendék előadott valamit, valószínű, hogy énekelhetett is, mert az emlékezés íróját azonnal megragadta a „nyers, szexepiles tehetség". „Hogyan lehetne indítani?" – idézte fel a Nemzeti Színház egykori rendezője a sorsdöntő jelenetet. – „Ekkor jutott eszembe a Tilla, Herczegnek ez a kevésbé ismert darabja. Ennek a fő jeleneteit kellene betanulnia, és partnerrel előadnia. Nekik is tetszett az ötletem."{2} Siklóssy megígérte, hogy szól Bárdos Artúrnak és Egyed Zoltánnak, mert őket „bizonyosan érdekelni fogja ez a különösen furcsa tehetség".

„Nem is tévedtünk. Egy hónap múlva ott voltunk mind a tervbe vettek, Tilla győzött. Egyed harapott, és Karády a legnagyobb reklámmal elindult. A színházak versengtek érte, a film, amelyikben játszott, nagy üzlet lett."{3}

Hogy így ismerkedett volna meg a felfedező színikritikus és a felfedezett színésznőjelölt? Meglehet…

Siklóssy emlékezését megerősíti Sándor Pál filmje, melyet 1979-ben New Yorkban készített a hatvankilenc éves Karády Katalinról. Ebben így emlékezik a színésznő a pályakezdésre: „[Egyed Zoltán] elvitt Csathó Kálmánnéhoz, Aczél Ilonához, s ők voltak a tanáraim. S nagyon kemény három évet töltöttem tanulással. Majd három év után Aczél Ilona, a tanárnőm azt mondta, hogy elvisz Jób Dánielhez a Vígszínházba bemutatkozni. És ott bemutatkoztam Herczeg Ferencnek egy Tilla című egyfelvonásosában."{4}

Valószínűnek tartom, hogy Siklóssy Pál könyvét Karády Katalin nem ismerte, s mégis hasonlóan adta elő a történetet. (De hasonlóan nyilatkozott Szánthó Dénesnek a Kis Újságban 1941-ben is.){5}

Egyed Zoltán, 1935 körül (3)

Ez a história a szenzációra éhes közönségnek túlságosan szokványos lett volna. Ezért volt szükség a csalhatatlan színészfelfedezőre, Egyed Zoltánra, hogy aprólékosan megtervezze Karády Katalin színre lépését.