Elvonókúra

Gerlóczy Márton

ELVONÓKÚRA

SCOLAR

© Gerlóczy Márton, 2016

© Scolar Kiadó, 2016

© Borító: franyo aatoth: Töltögetők (olaj, vásznon), 2013

Scolar Kiadó, 2016

1016 Budapest, Naphegy tér 8.

Telefon/fax: 06 1 4667648

www.scolar.hu

scolar@scolar.hu

Felelős kiadó: Érsek Nándor

Felelős szerkesztő: Nádor Zsófia

Borítóterv: franyo aatoth

Tördelő: Herhoff DTP

Korrektor: Aranyossyné Bondi Judit

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-244-691-2

Minden jog fenntartva. A mű egyetlen részlete sem használható fel és nem sokszorosítható a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Je n’ai pas peur de la route

Faudrait voir, faut qu’on y goûte

Des méandres au creux des reins

Et tout ira bien là

Le vent nous portera

Noir Désir: Le vent nous portera

Jegyzőkönyv gyanúsított kihallgatásáról

Közlöm Önnel, hogy gyanúsítottként hallgatom ki, mert a rendelkezésre álló adatok alapján Ön megalapozottan gyanúsítható azzal, hogy 2005. 04. 14-én a Budapest VI. kerület Nyugati pályaudvar aluljáróban foganatosított rendőri intézkedés alatt a ruházatvizsgálás során a nadrágjának bal első zsebéből előkerült 1 db nejlonzacskóba csomagolt, kb. 0,3 gramm mennyiségű hasis. A fentiek alapján Ön megalapozottan gyanúsítható azzal, hogy kb. 0,3 gramm mennyiségű hasist tartott magánál.

A gyanúsított egyéb adatai

Anyanyelve: magyar

Beszélt nyelv: angol, német

Iskolai végzettség: érettségi

Munkahelye: Bleu Cafe

Foglalkozása: felszolgáló

Családi állapota: nőtlen

Gyermekeinek száma: 0 fő

Havi nettó jövedelem: 54 000 Ft

Gyanúsítottal közös háztartásban élő keresők, nyugdíjasok száma: 3 fő

Havi jövedelmük összesen: 100 000 Ft

Milyen engedélyekkel rendelkezik (fegyvertartási, gépjárművezetői stb.): semmilyen

Milyen úti okmányokkal rendelkezik: semmilyen

Katona volt-e, jelenleg katona-e, rendfokozata: igen, voltam, de jelenleg nem vagyok

Kitüntetései (polgári, katonai): nincs

Tájékoztatom Önt, hogy Önnek lehetősége van, hogy az elsőfokú ítélet meghozataláig okirattal igazolja, hogy legalább hat hónapig folyamatos kábítószer-függőséget gyógyító kezelésben, kábítószer-használatot kezelő más ellátásban részesült, vagy megelőző, felvilágosító szolgáltatáson vett részt. Amennyiben vállalja, hogy ezek valamelyikén részt vesz, abban az esetben a nyomozás Önnel szemben 1 évre felfüggesztésre kerül, melynek lejártakor a fentiekről szerzett igazolást be kell mutatnia. Amennyiben fentieknek nem veti magát alá, abban az esetben hatóságunk a büntetőeljárást Önnel szemben lefolytatja.

A gyanúsított vallomása

Elmondani kívánom, hogy két napja kaptam a kábítószert egy kocsmában, de már nem tudom, hogy hol és kitől. Erre azért nem emlékszem, mert két napja egyfolytában iszok.

Előadó: Kérem, nyilatkozzon, hogy szokott-e kábítószert fogyasztani.

Gyanúsított: Nem.

Előadó: Kérem, nyilatkozzon, hogy miért fogadta el a kábítószert.

Gyanúsított: Elmondanám, hogy azért fogadtam el, mert illuminált állapotban voltam, de nem akartam elszívni. Kérdésére elmondanám, hogy azért nem dobtam ki, mert nem tudtam, hogy nálam van. Akkor jutott eszembe, hogy nálam van a kábítószer, amikor a rendőrök kipakoltattak, és megtalálták nálam a drogot.

Előadó: Fogyasztott már kábítószert valaha?

Gyanúsított: Nyilatkozom, hogy nem.

Előadó: Kérem, nyilatkozzon, hogy az elmúlt két napban milyen szórakozóhelyeken járt, és kikkel találkozott.

Gyanúsított: Nyilatkozom, hogy nem tudom, milyen szórakozóhelyeken jártam, és kikkel találkoztam. Nem emlékszem semmire. Fontosnak tartom elmondani, hogy a kezelésen mindenképpen részt akarok venni.

Előadó: Miért akar részt venni a kezelésen, ha még soha nem fogyasztott kábítószert?

Gyanúsított: Mert alkoholista vagyok.

– Mi lesz tíz év múlva? – kérdezte a pincér. Soha nem felejtem el, ahogy kérdezte, mert vagy tízszer megkérdezte ugyanúgy, ugyanazzal a mély átéléssel. Már elkapta a gépszíj, úgymond, már a jól ismert pszichotikus fény vibrált nagy barna Delon-szemében, és azt hitte, hogy valami okosat kérdez, bár valójában nem kérdés volt ez, hanem válasz a csendre, amelyben ültünk. Amelyben ittunk. Valahol ittunk, annyi bizonyos, mert ha mi együtt voltunk, akkor ittunk, soha semmi mást nem csináltunk együtt, tehát ittunk, és a pincér már abban a fázisban volt, már abban a sötét erdőben botorkált, ahol a világ nagy kérdésein járatta az eszét, és mivel ilyenkor szembesült azzal, hogy nem történik vele az égvilágon semmi, inkább az kezdte foglalkoztatni, hogy mi lesz tíz év múlva, jutunk-e valahová. Huszonhárom éves volt, és nézett, mélyen a szemembe nézett.

– Mi lesz tíz év múlva? – kérdezte.

– 2015 – feleltem legyintve, mintha bármit is számított volna, hogy mi lesz tíz év múlva, mintha az életünknek bármilyen jelentősége lett volna, mintha lett volna igazi tétje az egésznek, mintha nyerhettünk vagy veszíthettünk volna ez alatt a tíz év alatt bármit is.

– Lajos, mi lesz tíz év múlva?

– Kussolj! – feleltem, és többször nem válaszoltam neki, mert ilyen kérdést csakis a legmélyebb jelentéktelenségtől való félelem hatása alatt képes feltenni az ember. A mi lesz tíz év múlva kérdése valójában egy felkiáltás volt: nincsen semmi, és ha tíz év múlva is ez a nagy semmi lesz, akkor nem is érdemes kihúzni addig. A tíz évből a pincér végül hetet Franciaországban töltött, ahol ugyanazt csinálta, mint otthon, dolgozott és ivott és zenét hallgatott és sétált, és hajkurászta a nőket. A pénzt, amit pincérként keresett, ahogyan a nők bizalmát is, minden esetben elitta, és egyre távolabb került attól az álmától, az egyetlen álmától és tervétől, hogy egy napon kocsmát nyisson szülővárosában, Budapesten. Bárhova is ment huszonhárom éves kora után, mindig azzal a szándékkal ment, hogy ott végre ne igyon, hogy letegye az italt, úgymond, így sikerült aztán természetesen mindenhol mindent elinnia, így itta el a lehetőségeit, a kapcsolatait és az agyát napról napra Pesten, Budán, Párizsban. Ahogy az édesapja mondta, aki nyilvánvalóan hozzátette a mondat végén, hogy úgymond, vagyis ahogy mondani szokás, vagyis ahogy a pincér apja a közhelyeit idézőjelbe téve hangsúlyozta, szóval ahogy az édesapja mondta, amikor a pincér szűrét kirakta a nagy szerelme Párizsban: ide figyeljetek, a gyereknek választania kellett: a lány vagy az alkohol. Ott volt a lány, lakás, érted, nyaraló, érted, szerelem, minden. De a gyerek az alkoholt választotta.

Első nap

December 4.

Életének 12290. napján, körülbelül 3000 ivással töltött nappal azután, hogy a pincér azt kérdezte, mi lesz tíz év múlva, azt mondta a Rambutri utcáról nyíló szűk és büdös sikátorban ülve: nagyon tetszik neki ez a sikátor és a sikátorban található helyek. A kiskocsma a gyanús, feketére sült franciákkal, a reggae-kocsma a fehér bőrű rasztákkal és úgy egészében, nagyon tetszik neki Bangkok és Ázsia. Azt is mondta egy bezárt üzlet mocskos redőnyének dőlve, a lépcsőn ülve az első hatdecis Changgal a kezében, hogy bár még soha nem kurvázott, neki muszáj lesz itt ezt kipróbálnia egy ilyen nővel.

– Muszáj lesz itt ezt kipróbálnom – mondta a pincér.

Később, az első thai levesét fogyasztva, miközben megígérte magának és megfogadta nekem, hogy megtanulja ezt a nyelvet és a pálcikával evést, azt mondta, hogy tíz perc alatt elfelejtette, hogy a Margit körúton született.

– Tíz perc alatt elfelejtettem, hogy a Margit körúton születtem – mondta a pincér.

– Mondtam, hogy ne ragadtasd el magad – feleltem.

Hiába mondtam, hogy ne ragadtassa el magát, és ne csodálkozzon mindenen, mert nem lesz ideje csodálkozni mindenen, hiába figyelmeztettem erre már otthon, az utazás előtt és a repülőről leszállva Bangkokban, az első cigarettánk elszívása közben, a pincér képes volt azt mondani, tíz perc alatt elfelejtette, hogy a Margit körúton született. Mint egy tizenéves, úgy örült ennek a felismerésnek. Be akarta bizonyítani magának, hogy minden borzalomról a Margit körút és az ott leélt évek tehetnek, és neki semmi köze ahhoz az alkalmatlansághoz és önpusztításhoz, amely az életét az elmúlt években egyre nagyobb kilátástalanságba és súlyos alkoholizmusba sodorta. Minderről egyedül a Margit körút tehet, de ekkor úgy tűnt, nincs többé gond, léteznek a világon olyan helyek, ahol a Margit körút nem létezik, gondolta a pincér, pedig hát a Margit körút mindenhol ott van, a Margit körút ott kanyargott az ereiben, a Margit körút maga volt a pincér vérkeringésének ütőere, és ez ellen semmit sem tehetett, látta magát a babakocsiban, a pesti szmogban az anyjával 1982-ben, látta, ahogy nyílik a Skoda ajtaja, hogy az apja edzésre vigye őt és a bátyját, és érezte a paprikás krumpli párolgó bűzét a harmadik emeleti, elfüggönyözött, sötét és félelmekkel teli lakásban. Szegény pincér azt hitte az első órák eksztázisában, hogy máris megszabadulhat mindentől, ami valaha nyomasztotta, és nem is volt más, ami nyomasztotta volna, egyedül a Margit körút, amitől nem tudott szabadulni. Egyedül a Margit körút nyomasztotta, egyedül attól akart szabadulni, és egyedül ettől a szabadulástól várta a feloldozást, mert a Margit körút minden mást elnyomott a lelkében. Hiába feküdt a Saint Mandé-i albérletben, majd sok más franciaországi albérletben hétéves száműzetése alatt, a Margit körúti kisszobájában feküdt mindvégig. Elmenekült a Margit körút elől, de a menekülés sikertelennek bizonyult, mert mindvégig menekülés maradt. Nem érkezett meg sehova sem, és ezt a kudarcot egyedül az alkoholizmussal tudta ha nem is gyógyítani, de feledtetni, holott éppen az alkoholizmus nem engedte, hogy megérkezzen bárhova is.

A pincér imádta nézni az esti vihart a hotel bárjának teraszán üldögélve, de addigra már észrevette, hogy a turisták, vele ellentétben, nem a thaiokra kíváncsiak. Mindössze két-három órát tartott az eksztázisa, és utána mindjárt kiszúrta, hogy nem paradicsom ez. A turisták csak azt szeretik, hogy kiszolgálják őket, mondta, és kért még egy sört, de udvariasan kérte, ahogy illik, ahogy az egy kulturált embertől elvárható, nem ahogyan a bunkó európaiak, akik boldogok attól, hogy végre kiszolgálják őket, de eközben még boldogabbak attól, hogy megmaradhatnak azoknak a bunkóknak, akik elől elmenekültek, hogy végre kedves kiszolgálásban részesülhessenek.

– Azt szeretik, hogy olcsó minden, hogy kinyalják a seggüket – mondta a pincér.

A bangkoki thaiok valóban belefásultak már a saját természetük kizsákmányolásába, ebben a pincérnek teljesen igaza volt. Már kezdett becsípni és okosakat mondani, mert amikor a pincér becsípett, akkor okosakat mondott, okos részeg volt, a szemében egyik pillanatról a másikra kigyúlt egy beteges és érzelmes fény, és lényét egyfajta érzelmes-részeges-nosztalgikus közhelyes semmitmondásoktól súlyos energia hatotta át, egészen addig, míg be nem rúgott. A becsípés és a berúgás között éghajlattól, évszaktól és az alkohol minőségétől, illetve mennyiségétől függően 30–90 perc telt el. A köztes időben, tehát a becsípéstől a berúgásig tartó időben megélt állapota volt az egyetlen, amelyben láthatóan valóban jól érezte magát, és amelyben magához képest elviselhető és szórakoztató volt a környezete számára is. Ilyenkor elvétve még a gondolatait is megosztotta másokkal, ellentétben a józan és a részeg állapottal, amikor kussolt. Erről is, mint mindenről, a Margit körút tehetett, gondoltam, az a légkör, amelyben a pincér felnőtt, ahol nem értették, ahol a harcot már idő előtt feladta, és magányába menekült, nem tanult meg kommunikálni az emberekkel, mert úgy nőtt föl, hogy senki sem érti, más anyagból volt gyúrva, mint azok, akikből gyúrva lett, és ezt sehogyan sem tudta megérteni és feldolgozni. Ahogy közeledett a berúgás, úgy lettek a mélyből hirtelen feltörő gondolatmenetek egyre zavarosabbak, és ha a gondolatmenet fonalát ne adj’ isten magával vitte a berúgás állapotának fátyolos birodalmába, akkor az a megoldatlan probléma nem is szabadulhatott onnan többé, a gondolat, mint egy ketrecbe zárt majom, a pincér agyának rabja lett, ahonnan esélye sem volt a menekülésre, mert az idomár a rácsot lezárta, és bebaszva horkolt a majomszarban. Okosakat mondott tehát a pincér. Sokszor. Ugyanazt. Sokszor ugyanazt. Ugyanazt sokszor. Ennek a repetitív egysejtű állapotnak és a szűnni nem akaró közlésvágynak a kezelése és feldolgozása a hallgatóság számára reménytelen küzdelem volt, és soha semmilyen eredményre nem vezethetett. A pincér ugyanis, mint a sarokba szorított állat, a saját félelmeit kivetítve ilyenkor mindenben és mindenkiben ellenséget látott, és hiába tudta, hogy ebben az állapotában semmit sem érthet, nem volt elég fegyelmezett és összeszedett, hogy csendben maradjon, az alkohol, a vérszomjas idomár megtiltotta, hogy csendben maradjon. Másnap csupán annyit mondott, jó, tudom, hagyjál, és nevetett.

– Jó, tudom, hagyjál – mondta a pincér, és nevetett.

Tisztában volt vele, hogy ismét barnamoszattá itta magát, és szégyellte is, hogy nem tehet ellene semmit, ugyanakkor nem érezte magát bűnösnek, mert nem ő volt az, aki barnamoszattá itta magát, ő csupán becsípett, a részeg ember az valaki más, az egy másik ember, aki felett nincs hatalma, és pusztán szerencsétlen véletlennek lehet nevezni azt, hogy részegen nem egy elbűvölően lehengerlő lángelme, hanem a poshadt sós víz felszínén lebegő barnamoszat.

Miután elállt az eső, a pincér biliárdozni ment. Kinézett magának két huszonéves német lányt, akik a sarokban ültek, és színes szívószállal koktélt szürcsölgettek, és mielőtt elindult volna, közölte velem, hogy enyém lesz a szőke.

– Tiéd a szőke – mondta a pincér.

– Jól van – feleltem.

Láttam, hogy a másiknak, a barna hajúnak kis, kerek melle van, és tudtam, hogy a pincér rajong a kis mellű lányokért. A fülükbe súgott valamit, aztán biliárdozni hívta őket, de alig telt el öt perc, már azt mondta, hogy ezek fapinák.

– Ezek fapinák – mondta a pincér, és rendelt még egy kört, nekünk sört, a lányoknak koktélt, és elnevette magát, kinevette őket, mert nevetségesnek tartotta a bátortalan és félszeg nőket, és nem is élvezte a társaságukat, nem élvezte, hogy magabiztosságával fölébük kerekedik, azt szerette, ha egy nő gátlástalan vagy szende, de mindenképpen őszinte, nyílt szívű, és tudja, mit akar, lehetőleg őt.

A két lány közül az egyik, a barna hajú azt mondta, hogy másnap visszautaznak Németországba, de aztán másnap este ott masszíroztatták magukat az egyik szalon teraszán, kint az utcán, nem vettek észre minket, mert csukott szemmel élvezték a talpmasszázst, mi pedig nem köszöntünk rájuk, csak felnevettünk, mert mindketten azonnal megértettük, hogy hazudtak, és a pincér csupán annyit mondott, hogy ezt a két hülye picsát.

– Ezt a két hülye picsát! – mondta a pincér.

Harmadnap reggel is találkoztam velük, kint itták a shake-jüket a hostel teraszán, amikor leültem melléjük, de nem vettem észre, hogy melléjük ülök, csak amikor már leültem, és ahogy odanéztem, elnevettem magam, ők pedig úgy tettek, mintha nem ismernének fel. Feltehetőleg unták már egymást, és mindketten a másikban látták annak okát, hogy nem találtak maguknak alkalmas partnert némi tengerparti szerelmeskedéshez, ami után az ilyen lányok a tengerek partján áhítozni szoktak. Láttam rajtuk, hogy tulajdonképpen eltévedtek, hogy nem ez a számukra megfelelő hely, hogy fiatalok még ahhoz, hogy kellő bátorsággal és könnyedséggel vegyék félvállról a kalandokat, még görcsölnek azon, hogy sikerül-e, még szabályokban, álomképekben, dalszövegek és romantikus filmek rendszereiben gondolkodnak, egyáltalán: gondolkodnak, nem pedig cselekednek.

Hamar otthagytak minket a biliárdasztalnál. Túl agresszívek és részegek voltunk, így aztán kettesben folytattuk tovább a játékot, és a pincér nagyon élvezte, hogy két partit is nyert egymás után, miközben láthatóvá vált, hogy közeledik az agygörcs, és egyre gyorsabban fogytak a sörök.

– Holnaptól nem iszol!

– Kussoljál!

– Ne felejtsd, hogy miért jöttél!

– Jól van, még nem érkeztünk meg.

– Na én megyek aludni.

– Menjél, én is megyek majd.

Nem sokkal azután, hogy betakaróztam, és eloltottam a villanyt, nyílt az ajtó, a pincér megérkezett. Maga előtt tartotta a kezét, mint egy alvajáró, és már olyan részeg volt, hogy a saját tengelye körül forgott. Fogmosás nélkül feküdt le, nyögött és sóhajtott párat, aztán már hortyogott is, és éppen elaludtam volna, amikor hirtelen a földre zuhant, de csak nyögött és sóhajtott párat, aztán hortyogott tovább. Éjszaka arra riadtam, hogy felült a földön, nyögött és sóhajtott, két kezét maga elé emelte, és kereste, hogy hol van, és először rám akart felmászni.

– Rossz irány! – mondtam.

Megijedt.

– Jézusom, bazdmeg, te ébren vagy? – kérdezte.

– Már igen – feleltem.

Felkelt és a bejárati ajtóhoz lépett. Az alsógatyája már félig lecsúszott a seggéről.

– Mondom, rossz irány. Hova készülsz?

– Mosdóba – felelte.

– Az a kijárat.

Megfordult, elment a mosdóba, nyögött és sóhajtott, aztán lefeküdt az ágyába.

Egész éjjel kopogott a légkondicionáló kondenzvize valamin a lichthofban, hangos zene szólt mélynyomóval, és horkolt a pincér, horkolt, mint egy kimúló elefánt, horkolt, mint aki az utolsókat horkolja.

Költségek:

1020 Ft Soproni sör

7 Euro Efes sör

450 baht¹ taxi

3000 baht szállás 4 napra

160 2 Chang

150 talpmasszázs

35 étkezés

100 1 Chang

92 cigi

90 dezodor + szappan

100 biliárd

Második nap

December 5.

A pincért megviselte a második nap sűrűsége. Tízig aludt, ébredés után phad thait fogyasztott 35 bahtért, elégedett volt a kávézóban felszolgált üdítővel, amiben elmondása szerint sok jég volt, és elégedettséggel töltötte el, hogy velem ellentétben alig költött pénzt a nap legfontosabb étkezésére. Ezután elindultunk, hogy megkeressük az arany Buddhát, hogy bemutassam a pincérnek az arany Buddhát, mert úgy emlékeztem, hogy emlékszem, merre van, mert jártam egyszer ott tíz évvel korábban, akkortájt, amikor a pincér azt szerette volna megtudni tőlem, hogy mi lesz tíz év múlva. A pincér szeret sétálni, és a hosszú sugárutakon határozottan és peckesen lépdelt, majd megállt, hogy vizet vásároljon a 7Elevenben, vagyis a közértben, úgymond.

– Szarul nézel ki – mondtam neki a pénztárnál.

– Miért? – kérdezte.

– Sápadt vagy. Sárgák a fogaid, és a szemed alatt olyan, mintha két kis műanyag tasak Unicum lenne.

– Na hát a te fogaid sem éppen tejfehérek, Lajos!

– Az lehet. De én most a te fogaidról beszéltem.

– A sok vörösbor.

– Az!

Volt miért izgulnom, mert előző nap azért rendesen betintázott, úgymond, még ha nem is ivott sokat, és fennállt a veszélye, hogy gyógysörhöz folyamodik. Felhős volt az ég, nem égett le a pincér, de miután megivott egy liter vizet, izzadt rendesen. Egész nap a haját igazgatta a fejbúbján, újra meg újra végigszántott rajta az ujjaival, hogy a ritkuló területeket a még sűrű területeken sarjadó szálakkal eltakarja, mondta is, hogy még van egy kis ideje, aztán nem lesz haja.

– Van még egy kis időm, aztán nem lesz hajam – mondta a pincér.

A király születésnapján sárgába öltözött a város. Tuktukkal, majd taxival végül nagy nehezen eljutottunk a királyi palotához, és a pincér a taxiban már elismerte, hogy nekem volt igazam, hogy Bangkok egy elviselhetetlen hely, és megbeszélte velem, hogy nem mozdulunk ki a lakhelyünk környékéről két napig, amíg nem távozunk a városból, mert a város elviselhetetlen. A taxis alig várta, hogy kiszálljunk, mert utált minket, mert nem engedtük, hogy felmenjen a gyorsforgalmi útra, és egész úton a feleségével üvöltözött, gondolom, arról, hogy ez a két fasz nem akarja, hogy felmenjen a gyorsforgalmi útra, és a taxisnak teljesen igaza volt, valóban két fasz ült az autóban, két kelet-európai kivert fasz, úgymond, akik túl kevés időt töltöttek még el a városban, és túl sok időt Kelet-Európában ahhoz, hogy ne mindenben az átverést és a becsapást sejtsék. Amikor kiszálltunk a taxiból, egy méhkasba kerültünk, sodort minket magával az a sárga massza, és a királyi palotánál azonnal látható volt, hogy az egyetlen hely a városban, ahová egészen biztosan lehetetlen bejutni ezen a napon, az a királyi palota. Hiábavaló a királyi palotát keresni egy olyan országban, ahol aznap a király születésnapja van, ráadásul gyalogszerrel alig tíz percre volt a lakhelyünktől, mint kiderült, feleslegesen szeltük át az egész várost az én hülyeségem miatt, de a pincér nem idegeskedett, azt mondta, hogy keljünk át a nyolcsávos úton, mert ő tudja, merre kell menni, mert végig a taxiban is tudta, tanulmányozta a térképet, tudni akarta, hogy hol van, bizonyítani akarta, hogy ő meg tudja tanulni ennek a városnak a szerkezetét és működését, és irányítani tudja a dolgok alakulását, és azt mondta a nyolcsávos útra nézve, pestiek vagyunk, vagy mi.

– Pestiek vagyunk, vagy mi – mondta a pincér, majd elindult a gyeptéglákkal és virágágyásokkal megszakított sávokon keresztül. Hosszú perceket töltöttünk a sávok közt rekedve, ahol a pincér, aki szülővárosában, Budapesten a tilosban átkelés egyik legkiemelkedőbb alakjának hírében állt, azt mondta, hogy pestiek vagyunk, de azért ez durva.

– Pestiek vagyunk, de azért ez durva – mondta a pincér, mikor végre átjutottunk, és megpihentünk a demokrácia emlékművénél. Itt már nem döngött annyi méh, már lehetett lépni, haladni, és akkor hirtelen a semmiből, a tarkabarka kavalkádból egyszer csak ott voltunk a Khao San Roadon, és megmutattam neki, hogy hol aludtam tíz évvel azelőtt, amikor ő még magyar és nem francia pincér volt, amikor még otthon fetrengett és ivott az albérletében, és ugyanúgy nem tudta, hogy mi lesz vele, és mi lesz tíz év múlva, mint most, bár már nem tíz, hanem két és fél évvel számolt. Előző este mondta, még a berúgása előtt, vagyis a becsípett állapotában, hogy ha így folytatja, akkor legfeljebb két és fél éve van hátra ebben az országban, mármint hogy abban, a magyar országban.

– Ha így folytatom, akkor legfeljebb két és fél évem van hátra – mondta a pincér, nekem pedig eszembe jutott a fiú, aki az indulásunk előtt három nappal lett öngyilkos, akiről nem gondoltam volna, hogy ilyet tesz, és újra láttam magam előtt felkötve a fürdőszobában, ahol nem kellett volna látnom, a pincért kellett volna ott látnom, ő az, akiről azt gondoltam, hogy bármelyik pillanatban megölheti magát, nem csodálkoztam volna úgy, mint annak a fiúnak az esetében, de a pincér élt, még mindig élt, és két és fél évet adott magának, amennyiben így folytatja.

– Amennyiben így folytatom – mondta a pincér.

– Lejutunk a festőhöz, aztán valami szigetre, fiam, és kipihened magad – mondtam. – Megcsinálod. Átgondolod az életedet. Minden a terv szerint halad majd, eszel-iszol, lebarnulsz, úszol, olvasol, és feltöltődve mész haza. Meg fogod csinálni, mert lesz hozzá erőd és kedved, hidd el nekem.

– Lajos! Én ott nem fogok inni! Érted? – mondta a pincér ismét, mert már otthon is többször elmondta, hogy ő ott nem fog inni, én arra ne is számítsak, hogy ő ott inni fog, próbáljam már végre felfogni és megérteni, hogy ő ott nem fog inni, és ne is beszéljek erről.

– Tudom. Értem. Nem fogsz inni ott.

Egy sikátoron át egy kellemesen eldugott udvarra jutottunk, ahol egy kellemesen otthonos kocsmapult húzódott. Megbeszéltük, hogy ide később visszajövünk, és amikor elhagytuk a sikátort, a pincér még visszanézett, és azt mondta, Madame Joe, megjegyeztem.

– Madame Joe, megjegyeztem – mondta a pincér.

Egy indiai kifőzdét választottunk az ebédhez, ahol végre leülhettünk, a pincér kért egy nagy sört, de óvatosan kérte, mint egy skandináv apuka a nyaraláson slusszkulccsal a kezében.

– Megiszod a felét? – kérdezte.

– Meg – feleltem.

– Big Leo, please – mondta a pincér szégyellősen, a please-t hosszan elnyújtva: plííííz.

Valami currys disznót evett, ami nagyon ízlett neki, majd hazaérve elfeküdt az ágyán, bekapcsolta a légkondicionálót, és boldogan állapította meg, hogy a berendezés nem az én, hanem az ő ágyára fújja a hideget, de azt viszonylag nehezen értette meg, hogy miért érdemesebb az ablakot zárva tartani olyankor, amikor a légkondicionáló üzembe van helyezve. Azt mondta, nem alszik, ő arra képtelen, hogy egy órára ledőljön, úgyhogy útra keltünk, hogy beüljünk egy előző este megcsodált, eldugott sikátorban található eldugott kocsmába. A pincér pár lépés távolságból követett, mert tudtam az utat, miközben olyanokat mondtunk egymásnak, hogy itt volt, itt ültünk, itt ettünk, itt volt az a csaj, itt ült az a kisfiú, okosakat mondtunk, nagy megfigyeléseinket nagy felfedezők módjára, nagy versenyszellemben osztottuk meg egymással. A helyen thai asszonyok ültek, és egy amerikai fiú, és mert nem volt szabad szék, szabad asztal, másik helyet kerestünk, ismét csak egy olyan helyet, amit már láttunk és kipróbáltunk, Madame Joe bárját, mert a függők, a szorongó és ideges emberek a biztonságot, a biztosat keresik, és félnek az ismeretlentől, olyan helyet keres magának az alkoholista, amit már előtte gondosan megjelölt és körbehugyozott.

Madame Joe-nál egy szép fiatal lány állt a pult mögött, akit mindketten ízlésünk szerint valónak találtunk, akárcsak a kocsmát, ahol a pincér korsóval, én pedig pohárral ittam a csapolt Changot. Amikor figyelmeztettem, hogy kétszer annyit iszik, mint én, és kétszer olyan gyorsan, arra kért, hogy ne baszogassam.

– Ne baszogass! – mondta a pincér, aztán külpolitikára terelte a szót, zavaros gondolatmenetbe bocsátkozott az Iszlám Államról és Franciaország, illetve Oroszország politikájáról, és megemlékezett Gérard Depardieu orosz ügyleteiről, illetve a franciák nyaralási szokásairól. Elmondása szerint mostanában az a divat, hogy ide jönnek, de volt idő, amikor Horvátországba jártak.

– Most mindenki ide jön – mondta a pincér, én pedig elképzeltem a francia turistákat, amint süttetik a hasukat az Adrián a decemberi verőfényben.

Madame Joe, a kocsmához tartozó panzió tulajdonosa gyertyákat hozott le a kocsma vendégeinek, és szétosztotta őket. A személyzettel együtt vártuk, hogy elérkezzen a pillanat, amikor meg kell gyújtanunk a gyertyákat a király tiszteletére, amit nagyobb tüzek, tűzijátékok fellobbantásával jeleztek. A tévében a királyi palota udvarát mutatták, éppen azt a helyet, ahová nem lehetett aznap bejutni, és a pincérnek is feltűnt, hogy a tévében ugyanannak a palotának az udvarát látja, ahová nem jutott be ezen a napon, és azt mondta, ez a királyi palota.

– Ez a királyi palota – mondta a pincér a tévét nézve, a tévét, amelyben hosszú beszédeket tartottak a királyi palota udvarán, és a pincér egyre türelmetlenebbül, nem idegesen, inkább a meghittségtől türelmetlenül szorította kezében a kis sárga gyertyát, miközben egymás után itta a söröket. Megélte a pillanatot, elérzékenyült. Fogta a gyertyát, és próbálta úgy tartani, ahogy a helyiek tartják, és próbált úgy tenni, mintha mindent értene, hogy befogadják. Túlságosan is kedvesen viselkedett, hajlongott mindenki előtt, és úgy beszélt velük, olyan kedves és lágy hangon, mint a gyerekekkel.

– Thank you –