Kibergenezis

Jó néhány embernek tartozom hálával, hogy így vagy úgy, de hozzájárultak ennek a könyvnek a létrejöttéhez.

Maga az alapötlet, hogy részletesebben kidolgozom a korábbi regényekben felbukkanó egyes mellékszereplők történetét, még a Dicsőség Szilánkjainak megírása során felvetődött bennem. Mivel azonban akkoriban több más projekt kötötte le a figyelmemet, ezért ezt egy időre félretettem. Sokáig úgy tűnt, hogy ez is megmarad vázlatnak, mígnem egy zivataros ausztriai utazás során újra felelevenedett előttem az alapötlet, és hirtelen kristálytisztán láttam, miként fog alakulni a későbbi Kibergenezis szereplőinek a sorsa.

A regény számos vad ötletre épül, amelyek közül nem egy előfordult már más sci-fi regényekben is. Volt, amelyet szinte változatlanul kölcsönöztem, másokat átgondoltam, vagy éppen a jelen tudásom alapján átdolgoztam, aktualizáltam. Ha bárki ilyenre akad benne, az tehát nem a véletlen műve – régóta a jövőkutatók érdeklődésének homlokterében lévő témákról van szó. Ahol csak lehetett próbáltam utánajárni a dolgok tudományos hátterének is, de egyes esetekben inkább szabadjára engedtem a fantáziámat.

Az orvosi, biológiai vonatkozások pontosításában ezúttal is segítségemre volt Dr. Kőnig Károly, Dr. Brandhuber Ildikó és Dr. Simon Zoltán, akik számos korai hibára felhívták a figyelmemet. Az ötleteik további dimenziókkal gazdagították a történetet. Ha valamit félreértettem a magyarázataikból, az természetesen az én hibám.

A fizikai-csillagászati kérdésekben mindig óvatosan jártam el, ezért, ahogy eddig is, most is ragaszkodtam a valós csillagászati tényekhez ott, ahol ez csak lehetséges volt. Sajnos azonban az 51 Pegasi b-t, amelyet a korábbi regényekben Bellerophon néven ismertünk meg, időközben átnevezték Dimidium-ra. Itt úgy döntöttem, hogy inkább megtartom az eredeti nevet: felettébb valószínűtlennek tartom, hogy a jövő űrhajósai ezt a furcsa, nehezen kimondható és teljesen értelmetlen nevet részesítenék előnyben a korábbi nem hivatalos, ám annál frappánsabb megnevezéssel szemben.

A regény a végső formáját Kovács Sándor segítségével érte el, aki most is felbecsülhetetlen munkát végzett a szöveg javításával. Nem utolsó sorban az ő bíztatására, és persze a számtalan levél, hozzászólás, kérés, kérdés vezetett oda, hogy egyáltalán rászántam magam a Kibergenezis megírására. A ti lelkesedésetek nélkül ez a regény nem létezne.

Végül, első sorban, köszönet illeti meg a családomat azért a végtelen türelemért, amellyel elviselték az író szeszélyeit. Ha ők nem adnak erőt, valószínűleg képtelen lettem volna befejezni a történetet. Vagy talán bele sem kezdek.

Édesapám emlékére

Aki rengeteg egyéb dolog mellett megtanított arra, hogy a világ nem fehér vagy fekete; a kérdéseinkre a válasz mindig attól függ, hogy hol, mikor és honnan nézzük.

Hiányzol.

Előjáték

Lótusz a sárban

1

A félhomályos teremben moccanni is alig lehetett a tömegtől. A helyet megülő édeskés füstöt vibráló fehér fénydárdák döfték keresztül, izzó tombolássá változtatva a gomolygásukat. A tömeg fölé emelkedő három pódiumon félmeztelen táncosok vonaglottak a dübörgő neotechno zene lüktetésére; a stroboszkópikus villanások szinte állóképek sorozatává merevítették vad, erotikus táncukat, amelyek hipnotikus erővel vonzották az olcsó alkoholtól vagy éppen a legújabb szintetikus drogokból ködös, de csillogó szemű férfitekinteteket. A plafonba épített elszívók hörgése mintha csak távoli aláfestésként szolgált volna a monoton, de annál pörgősebb ritmushoz, amelynek ütemére a tömeg egy emberként hullámzott.

Átlagos péntek este volt a Moonshine-ban.

A rendszer külső, sötét régióiban keringő Copernic Drei kolónia végtelen ciklusában ez a nap a hét fénypontjának számított annak a közel kétezer bányásznak a számára, akik ilyenkor kapták meg a heti munkájukért járó fizetségüket. A nehéz, embert és gépet próbáló levegőtlen külszíni fejtés, vagy éppen a fémgőzökkel teli olvasztóműben végzett napi tizenkét órás izzasztó robotolás után szinte törvényszerűen vezetett az útjuk a telep egyetlen szórakozóhelyére, ahol végre felszínre engedhették a hét során felhalmozódott feszültséget. A Moonshine tulajdonosai pedig mindent megtettek a kiszolgálásuk érdekében, miközben a kolóniát igazgató Krupp Schwermetal vezetői és a rendvédelemmel megbízott biztonsági cég alkalmazottai igyekeztek erre az időre levegővé válni, lehetőleg semmit sem észrevenni az itt zajló dolgokból. Jól működő szimbiózis volt ez, ahol mindenki jól járt. Illetve majdnem mindenki.

Marie Smith átfurakodott néhány sörösüveget szorongató meztelen felsőtestű bányász között. Az egyikük, egy a karján hatalmas japán tetoválást viselő skandináv óriás elismerően végigmérte a lányt, és félreérthetetlen mozdulatot tett a kezével, de Marie ügyesen elsurrant mellette, kihasználva a tömegben nyílt rést. Félrelökött egy megvadulva ugráló húszévesforma srácot, akinek a füle mögé beépített aljzatában zölden villogott egy színes tüske. A Schwermetal logójával nyomott fekete pólója szinte világított az UV-ban – mintha csak a betűk megelevenedtek volna, és vad táncot roptak volna a biokibernetikus drog által diktált őrült tempóra. Kihasználva a tomboló srác körül keletkezett szabad teret áttörte magát a gyűrűn, és a kezével félretolva a bámészkodókat rövid küzdelem után végre eljutott a terem oldalát uraló félköríves pulthoz. Marco volt éppen szolgálatban. Kezében félelmetes sebességgel jártak a poharak és a különféle színes italokkal töltött üvegek. Éppen feldobott a háta mögött egy kékesen izzó folyadékkal teli palackot, hogy aztán a másik kezével egy olajozott mozdulattal elkapja, és a tartalmából egy pontosan kiszámolt löttyintésnyit a pulton várakozó pohárba öntsön. A mutatványát hangos ováció kísérte a három dülöngélő vendég körében, akik túlkiabálva a zenét, újabb kört rendeltek tőle. A pult felett húzódó konzolra szerelt zajkioltóknak köszönhetően itt legalább már érteni lehetett a beszédüket. A lány áthajolt a pulton a csaposhoz.

– Marco, nem láttad a főnököt? – Neki is kiabálnia kellett, de a férfi a szakmájából kifolyólag prímán olvasott szájról is. A kezében forgatott üveggel egy rövid pillanatra a terem felett futó galériára mutatott. Marie biccentett neki, majd újra nekivágott a tömegnek. Ezúttal viszonylag gyorsan eljutott a lépcsőig, felszaladt és körbekémlelt.

A zene tombolása ide már alig hatolt el; az interferenciakioltókból errefelé több akadt. Kényelmes kanapékkal, fotelekkel felszerelt, narancssárga fénnyel megvilágított bokszok sorakoztak félkörívben, kitűnő rálátást kínálva az odalent hömpölygő tömegre. Odaköszönt a mindössze egy bikini felsőt és miniszoknyát viselő csillogó sminkű pincérlánynak, akit látásból már ismert, majd mit sem törődve a feljáratnál ülők vidám bekiabálásaival átevickélt a szétdobált párnákon heverésző révedt tekintetű társaságon. Vett még egy mély levegőt, megigazította a falatnyi szintetikus miniszoknyát, a hetykén meredő melleit alig takaró fekete flitteres topot, meghuzigálta a combközépig érő méregdrága mintás harisnyát, és a legszebbnek gondolt mosolyát felöltve belibbent a főnök elé.

Sergei Kuzmin a teljes százhúsz kilójával elterpeszkedve ült hatalmas foteljében. A karfájáról egy húsz körüli szőke, babaarcú lány bámult leereszkedő mosollyal Marie-ra. A nő rövid ideig farkasszemet nézett vele, majd végül a száját gúnyos mosolyra húzva kinyújtotta valószínűtlenül hosszú lábait, és húszcentis sarkain eltipegett a másik kanapén egymással enyelgő barátnőihez. Ugyan még csak két éve volt a hárem tagja, pontosan tudta, mikor kell magára hagynia a főnökét. Sergei eközben rosszalló pillantással mérte végig Marie-t. Megragadta az átlátszó folyadékkal színültig töltött vizespoharát és jókorát húzott belőle, amitől apró malacszeme körül megfeszültek, majd elernyedtek a ráncok. Ez sem víz, futott át a lány agyán, de gyorsan el is hessentette a gondolatot, hogy a lényegre koncentrálhasson. Sergei azonban megelőzte.

– Mit akarsz? – förmedt rá jellegzetes szláv akcentusával, keményen megnyomva a mássalhangzókat. – Már múltkor megmondtam, hogy nem foglalkozom ilyen kis picsákkal! Nem hiányzik egy újabb ellenőrzés. – A lenti bejárat felé intett. – Menj, és keress odakint valakit, akit leszophatsz pár kreditért. – Megvetően elfordult, hogy újabb kortyot erőltessen le a torkán.

Marie nyelt egyet. A fickó vulgáris stílusát már régen megszokta, nem először üzletelt Kuzminnal. A hely uráról az a hír járta, hogy kolónia megnyitásakor ő is bányászként kezdte, de ahelyett, hogy hazautazott volna az első ciklusának végén, inkább megnyitotta a Moonshine-t. Marie bátyja, Jeff szerint Kuzmin csak báb volt Udo Bradberg kezében, aki a Krupp helyi igazgatójaként az egész kolónia urának érezhette magát. Akárhogy is, Sergei nem volt könnyű ember. De Marie-nak nem volt választása, ezért újra megpróbálta csábos mosolyra kényszeríteni az arcát. Nem nagyon ment.

– Kell a pénz, főnök. Ha nem fizetem be a számlákat holnapután, a cég kitesz minket az utcára. – Eszébe jutott a nyomorúságos odú, ahol az apjuk halálát követően Jeffel meghúzták magukat. A rosszul működő levegőforgatók miatt mindig olajszagú levegő, az éjszakára öt fokra levett fűtés, a korlátozott vízadagok, amelyek hetente egy fürdésre sem voltak elegendőek. És örüljetek, hogy egyáltalán ezt oda tudom adni, hallotta újra a gondolataiban a cég ingatlankezelőjének álságos mentegetőzését. Az a hájas disznó a felső szintek luxuslakásainak egyikében élhet a mi pénzünkből, gondolta sötéten. Eközben a díjak folyamatosan emelkedtek, Jeff fizetése pedig lassan már csak a kajájukat fedezte. A bátyja éjt nappallá téve dolgozott, hogy előteremtse a lakbért és Marie iskoláztatásának költségét. Fogalma sem volt róla, hogy ha ő nem toldaná ezt meg néha egy kis mellékessel, akkor már régen kivágták volna az iskolából. Vagy éppen a lakásból. Tizenhét évesként még nem vállalhatott rendes munkát, köszönhetően a cég képmutató szabályainak. Nem mintha felvették volna bányásznak. Más munka pedig nemigen akadt a Copernic Drei-on egy tanulatlan nőnek.

– Na, és ez hol érdekel engem?! – röffentette a szőrös mellkasú férfi. Elfordult Marie-tól és lenézett a tömegre. – Ez nem népjóléti intézmény. – Hátradőlt a fotelében, amitől megcsörrentek csuklóján a vastag arany karperecek.

Marie apró ökle megszorult, de uralkodott magán. Most csak a pénz számít, szuggerálta magát. Csak egyezzek meg ezzel a disznóval, mindegy, hogyan.

– Odaadom a felét – nyögte halkan.

Kuzmin felvonta a szemöldökét. Pár néma másodpercig mereven bámulta a lányt. Közben az előbbi szőke cicababa odalibbent hozzá és a fülébe súgott valamit. A nagydarab arcán aljas vigyor terült szét. A nő kezébe nyomta a poharát, és közelebb hajolt, miközben megnyalta húsos ajkait.

– Lenne itt egy speciális ügyfél. Valami különlegeset keresett, de eddig még nem találtam rá alkalmas jelöltet. – A háttérből vihogás hallatszott a hárem felől.

Marie lehunyta a szemét. Nem ez volt az első alkalom, hogy speciális ügyfelet kap. Olyat, akit Kuzmin a saját lányaira nem bízna. A legtöbben szimplán betegek voltak, de a legjobb esetben is gusztustalan dolgokra vágytak.

– Rendben. Vállalom – suttogta végül leküzdve a feltörő rosszullétét.

Sergei szigorúan bólintott.

– Kétszáz kreditet kapsz a melóért. Julienne megmutatja a szobát. Ott várakozz rá.

Marie nyelt egyet. Szólni akart, hogy ez rablás, de a torkára fagyott a szó. A magas szőke kíméletlenül megragadta a karját és elvonszolta az elégedetten hátradőlő Sergei elől, a bár belső részei felé nyíló ajtó irányába húzva őt. A szőke a bőre alá ültetett chippel kinyitotta a zárat, majd beléptek a kintinél jóval csendesebb folyosóra. Vörös fények, puha, vörös padlószőnyeg. Jobbra és balra vastag, tömör ajtók, amelyek mögül nyögések, sikolyok és viháncolás zaja hallatszott ki. Julienne megállt a legutolsó előtt. Fitymáló arccal végigmérte a lány, majd benyúlt a mellei közé és egy lapos csomagot húzott elő onnan. Két ujjával a lány felé kínálta.

– Kérsz anyagot?

Marie kábán utána nyúlt, de a szőke elrántotta előle, és a nyelvével csettintve ingatta a fejét.

– Cöcöcö. Húsz kredit!

Marie tétován széttárta a kezét. Egy fillérje sem volt. Az utolsó két kreditjét a topra költötte, mivel az előzőt a korábbi kuncsaftja letépte róla.

– Akkor ennyi – a másik lány kinyitotta az ajtót és belódította Marie-t a félhomályos szobába. Odabent csak egy kör alakú franciaágy és egy pici, függönnyel elválasztott fürdőszoba várta. Az egyik falat pszichedelikus mintával kavargó kijelző uralta. A lenti zaj itt alig hallható morajlássá szelídült.

Marie leült az ágy szélére és próbálta legyőzni a torkában dobogó szívét. Ideges, remegő kézzel elhúzta a függönyt, hogy megmossa az arcát. A hideg víz egy pillanatra megnyugtatta, de ekkor meghallotta, hogy mögötte becsukódik az ajtó.

A belépő férfi a negyvenes évei végén járhatott és már erősen kopaszodott. Kigombolt céges egyenzakója alatt gyűrött, zsírfoltos fehér inget viselt. Ahogy közelebb lépett, a lány orrát erős alkoholszag ütötte meg. A férfi bevérzett szemmel végigmustrálta, majd az ágy felé intett.

– Vetkőzz! – Hangja meglepően magas és halk volt. Miközben a lány gyakorlott mozdulattal letolta magáról a vékonyka szoknyát a szeme sarkából kiszúrta, hogy a fickó valamit előhúz az öltönye zsebéből és remegő kézzel a füle mögötti aljzatba tolja. Halk csippantás jelezte, hogy a biochip felépítette a közvetlen agyi kapcsolatot.

A fickó egy csapásra átalakult. Arcáról lefoszlott a tétova kifejezés, átadva a helyét valami visszataszítóan állatias vigyornak. Magabiztosan a földre dobta a zakót és letépte magáról az inget. Gyorsan megszabadult a nadrágjától, majd immár meztelenül felkapta a földre dobott zakóját és kihúzott a belső zsebéből egy rövid pálcát.

A videófal örvénylő fényében Marie megbabonázva nézve a vérben úszó szemmel közelítő férfit. Remegő lábbal tett egy lépést hátrafelé, de beleütközött az ágyba.

– A dagadt azt mondta, hogy engedelmes kis ribanc leszel. – Élvezettel megnyalta kicserepesedett ajkát. – Ajánlom is, hogy ne ellenkezz velem, mert megjárod!

Marie-n úrrá lett a rettegés, ahogy a férfi kezében felzümmögött a pálca. Lépett kettőt, de beleakadt az ágy szélébe és az oldalára esett. Hátranézve a fölé tornyosuló férfi eszelős tekintetével találkozott.

– Engem küldött az Úr, hogy megszabadítsalak a bűneidtől! – Belerúgott a feltápászkodó lányba, aki ettől újra a földre zuhant. – Nem mondtam, hogy felállhatsz!

Marie inkább ösztönösen, mint tudatosan a férfi lába felé rúgott, majd amikor a fickó feljajdult és megtántorodott, négykézláb az ajtó felé vetette magát. Félúton járhatott, amikor éles sistergő hang csapott fel mögötte, és pokoli fájdalom feszítette ívbe a testét. A földre zuhant, összegömbölyödve próbált üvölteni, de a görcsbe rándult ajkai satuként préselődtek össze. Tudta már, hogy miféle eszközt vett elő a férfi, elégszer látta az archív híradásokban a zavargásokat oszlató rendőröknél. Az idegkorbács a szövetség előtti zavaros időkből származott; közvetlenül az idegrendszer fájdalomközpontjára hatott, borzalmas kínokat okozva ezzel az áldozatnak. Ezért is tiltották be néhány évtizede a használatát.

A kisülést követő idegsokk csak pár másodpercig tartott, de így is elégnek bizonyult, hogy a kínzója beérje. A hajába markolva felrántotta a fejét.

– Menekülni próbálsz picinyem?! Előlem nincs menekvés! – A hajánál fogva hátrarántotta, amitől Marie az ágy elé zuhant.

Az adrenalin hirtelen jött rohammal árasztotta el a tagjait. Érezte a hűvös verítéket a hátán és a felrepedt ajkából szivárgó vér fémes ízét. Egy csepp vált le a szájáról, és lassan pörögve vörös pöttyöt rajzolt a szőnyegre. A zajok elültek; fülében csak a vér hangos dobolása hallatszott. Apró ökle megfeszült és teljes erővel felfelé csapott, ezúttal a fölé tornyosuló alak ágyéka felé.

A férfi szeme kikerekedett és egy nyikkanással összecsuklott. Ezalatt a lány elrúgta magát tőle, hirtelen szabaddá válva talpra küzdötte magát. Odarohant az ajtóhoz, lenyomta a kilincset, de az meg se mozdult. Döbbenten nézett le a zárszerkezeten világító vörös ledre. Hiába rángatta, hiába kezdett dörömbölni és sikoltozni, az ajtó nem mozdult. Miközben a pánik végképp eluralkodott rajta, a válla felett hátrapillantva látta, hogy a férfi fogcsikorgatva felemelkedik a földről. Idegen nyelvű szitkokat morzsolva kitapogatott valamit az ágyra dobott nadrágjában, majd felállt. Marie a hátát az ajtónak vetette és elhallgatott. Megbabonázva nézte a férfi kezében kipattanó rugós kést. Kéjes, gonosz mosoly futott végig az arcán, ahogy lassan közelebb lépett.

Ezúttal nem volt már hova menekülnie. Ám mielőtt még megmozdulhatott volna, hogy kitérjen, újra végigvágott rajta az idegkorbács. Rángatózva összecsuklott, miközben újabb rúgások érték.

– Ezért megdöglesz te mocskos is ribanc! – A lihegést, és a férfi sipító fejhangját már csak alig hallotta, amikor hideg, éles fájdalom vágott az oldalába. Még látta, hogy a kés újra és újra lecsap, de minden egyes villanásra egyre távolabbinak tűnt a világ. Az utolsó csapás után érezte, hogy a támadója a hátára gurítja és szétfeszíti a lábát, majd a világ végre kihunyt körülette.

* * *

– …alig tudtuk elrángatni róla azt a beteg állatot. Addigra már halott volt. – A távoli hang alig volt érthető az erős szlávos akcentustól.

– Miért nem hallotta senki a sikoltozását? – A másik férfi hangja kimért volt, és fáradt. Valahogy öreges.

– Hallottuk, de hiába próbáltuk kinyitni az ajtót, beragadt a zár, és …

– Beragadt, mi? – Egy harmadik, az előbbinél jóval élesebb közbeszólás elvágta az első mentegetőzését. – Hát nem fura, hogy egyáltalán be volt zárva? Pedig lefogadom, hogy azt csak központilag lehetett…

– Valaki meghekkelte a rendszerünket, esküszöm a Szűz Máriára! Én sosem…

– Kíméljen meg minket a fos mentegetőzésétől – torkolta le az előző. – Odadobta ennek a pszichopata állatnak ezt a szerencsétlen lányt. Már ezért megérdemelné, hogy kibelezzem!

– Higgadjon le Michael! – Újra az előző megfáradt hang. – Elsimította az ügyet a hatósággal, Sergei?

A név megmozdított Marie-ban valamit, de képtelen volt képet társítani hozzá. Valahonnan ismernie kéne, de nem ugrott be semmi.

– Igen, de kurva sok pénzbe került!

– Ez a maga baja. Hozzátartozók? – Újra a fáradt hang. Ezúttal mintha kicsit közelebb jött volna, mert erősebbnek érződött.

– Az anyja belehalt a pár évvel ezelőtti csillagfény-lázba. Az apját a múlt évi bányaomlásban vesztette el. Van egy bátyja. Eléggé magának való fickó.

– Tud már róla?

– Igen. Amikor meglátta a csajt kiterítve nem szólt egy szót sem, csak fogta magát és elrohant. Amilyen pofát vágott, az alapján nem fogadnék nagy összegben, hogy Mikkel megéri a reggelt. – Sergei hangjába kárörvendő felhangok vegyültek.

– Megtudta, hogy ki volt az elkövető? – Az élesebb hangú, Michael, azonosította a lány magában, a bal oldalán állhatott, szemben Sergei-jel.

– Nagyjából ezren látták odalent, amikor csurom véresen elszaladt. Nem kell nyomozónak lennie, hogy kitalálja.

– Egyáltalán, ki volt ez a fickó?

– A cég új főkönyvelője. Egy hete helyezték át, azóta állítólag folyamatosan ivott. Valami barom eladhatott neki egy félig sem kipróbált kibdrogot, attól gőzölhetett be ennyire. A fiúk alig tudták kitépni a foglalatból, amikor lefogták.

– Alkohol és kibernetikus drog, az rossz párosítás – állapította meg a fáradt hangú.

– Akkor most mi lesz? – röffentette közbe idegesen Sergei. – Azt ígérték, hogy eltűntetik a csaj maradványait! Erre most még mindig itt van, ezekre a gépekre kötve!

– Ne türelmetlenkedjen Mr. Kuzmin. Mindenre sor kerül. Előbb a sebészeinknek stabilizálniuk kell az agyának az állapotát.

– Micsoda?! – hördült fel Sergei. A hangjába ezúttal már valódi félelem vegyült. – Azt hittem, hogy csak a szerveit akarják eladni! Arról nem volt szó, hogy ez még él!

– Valójában nem igazán él, de ez most lényegtelen. Az agya és a teste nagyjából életben tartható, amíg az orvosi csapathoz érünk vele.

– Micsoda beteg faszok maguk! – Sergei hangja kicsit távolabbinak tűnt, mintha hátrább lépett volna pár lépést.

– Kicsit furcsa ezt pont magától hallani – kuncogott halkan a második. – Maga megölte, mi adunk neki egy második esélyt.

– Kurvára nem én öltem meg! Én csak… – Sergei kiabálása hirtelen megszakadt. Csak a nehéz zihálása hallatszott.

– Az a helyzet Mr. Kuzmin, hogy de. Maga ölte meg. Bár nekem nem tisztem, hogy igazságot tegyek, most mégis úgy alakult, hogy ránk hárul ez a feladat. Ugyanis, gondolom ön is megérti, hogy nem hagyhatunk tanúkat. Michael, ha szabad kérnem…

Sergei artikulálatlan üvöltésére egy éles reccsenő hang tett pontot. Valahol a szoba másik részében egy nehéz test zuhant a földre. Automata fecskendő szisszenő hangja hallatszott majd lépések közelítettek.

– Kész Mr. Sard. Egy tetűvel kevesebb.

– Túlzottan személyesen kezeli ezeket az ügyeket Michael. Nem szabad azt hinnünk, hogy igazságot osztunk, mert az tévút. Az ő igazságuk pontosan olyan jó, mint a miénk. Ezt soha ne feledje.

– Nekem akkor is jól esett – szusszant a Michaelnek nevezett férfi. Marie váratlanul egy kéz érintését érezte az arcán. – Szerencsétlen lány!

– Most még talán az, igen. De mint néhai Sergei barátunknak is mondtam, olyan esélyt kap, amivel talán éppen az ő kezében lesz majd milliók sorsa. – Újabb lépések koppantak a padlón. – Vihetik, ha sikerült stabilizálniuk az állapotát. A hajón már előkészítették a műtőt az operációra.

A feje felett egy kattanás, és Marie körül újra elsötétedett a világ.

Első könyv

Kettős napnyugta

2

Ryan eleresztett egy sorozatot a karja alatt a HK522-esből, mielőtt bevetette magát a jobbra nyíló ajtón. A háta mögött nehéz lövedékek tépték fel a folyosó falát, fémrepeszeket zúdítva a mögötte futó Miller közlegényre. A férfi megtántorodott és a falnak esett, de mielőtt még Ryan beránthatta volna az ajtó viszonylagos fedezékébe, egy sorozat csapódott a fejébe. Koponyaszilánkok, vér és agyvelődarabok robbantak Ryan sisaklemezére.

Lepillantott az 522-es digitális kijelzőjére. Összesen kilenc töltény maradt a tárban. A fegyver vörösen villogva figyelmeztette az újratöltésre, de Ryan tudta, hogy az utolsó – hatodik – tartaléktárat egy perce csattintotta a helyére. Talán ha elérné Miller puskáját, futott át az agyán. De az ötletet azon nyomban el is vetette. Az őket üldöző biztonságiak azonnal kiszúrnák, és ez jobb esetben is a kezébe kerülne.

Lihegve újabb próbát tett a sisakba épített rádióval, de az arclemezre vetített kijelző sarkában továbbra is csak a NO SIGNAL felirat villogott. Ennyi. Ha a bejutáshoz használt sikló túl is élte, a pilótán kívül aligha érkezhet bárki a segítségére. Klaus egységét a szeme láttára darálták le a biztonsági egységek tenyészei, és a saját osztagából is már csak ő maradt. Szomorú pillantást vetett Miller fej nélküli hullájára. A fiú a támadás előtt lett húsz éves; együtt ünnepelték a születésnapját az akció előtt. Wesley, Oleg, Paul, mind ott maradtak valahol a vértől iszamós folyosókon. És most érte is eljönnek. A sisak kijelzőjén vibráló térképen egyértelműen látszott, hogy az a járat, ahova visszaszorították őt zsákutcába torkollik. Az ajtók mindegyikén vörösen izzottak a vezérlőpanelek: a biztonsági riadóval együtt mindet lezárták. Percekbe tartana kinyitni akár csak egyet is. Percei pedig már nem voltak. A hirtelen beállt csendben ki tudta venni a közelítő lépteket.

Az akció az elejétől fogva kudarcra volt ítélve. A Cryogen Erasmus-9 kódnevű létesítményét alig egy hónapja azonosította a hírszerzés a V374 Pegasi kiterjedt Oort felhőjében. A Yenkow elemzői azt gyanították róla, hogy itt készítik elő azt a titkos biotechnológiai projektet, amelyet az óriáscég tenyészkatonáinak továbbfejlesztésére kíván felhasználni. A Fuujin incidenst követően azonban megroppant a bizalom a Cryogen felé, és a Flotta vezetése úgy döntött, hogy maga jár utána az ügynek. Annál is inkább, mivel az óriáscég vezetősége mereven elutasított minden feltételezést, amely idegen technológiák kutatását pedzegette. A hírszerzők szerint azonban a projekt létezik, és a kulcs hozzá az Erasmus-9-en kéne, hogy legyen.

Hát, ha itt is van, akkor arról mi nem sokat fogunk megtudni, gondolta keserűen. Feltolta a sisak lemezét, és kiköpött oldalra. Három napot zötykölődtek az álcázott siklóikban, amíg azok letették őket erre a jelöletlen aszteroidára, jó tíz kilométerre az állomástól; egymástól átellenes oldalon a két csapatot. Bár az indulás előtt a csapatparancsnokok többször is kérvényezték, hogy legalább egy felderítő hajót küldjenek a bevetés előtt a térségbe, a nagyfejűek mindent lesöpörtek az asztalról. Az előkészítés hiánya pedig törvényszerűen vezetett ide. Alig tettek meg ötven métert az állomás folyosóin, amikor megszólaltak a szirénák és lezártak a szakaszoló ajtók. Nem sokkal ezután előkerültek a tenyészek is. Teljes harci vértben, harctérre tuningolt fegyverekkel, a legmodernebb elektronikával támogatva. Két embere az első másodpercekben elesett, a harmadikkal az egyik keresztfolyosón előkerülő robot végzett, amikor megpróbáltak áttörni Klaus csapata felé. A lánctalpas szörnyeteg a két gépágyújával ementáli sajtot csinált az egész helyből, és mindenkiből, aki abban a szobában rekedt. Most Miller is magára hagyta. Ha maradtak is illúziói a győzelemről, azok valahol a vérben úszó folyosókon maradtak.

Idegesen a falnak vetette magát, és rutinszerűen újra ellenőrizte a tárat. A vörös kilences szembántóan világított a tenyérnyi kijelzőn egy sor státuszüzenettel tarkítva, amelyeket a szkafandere továbbított rá. Valami csoda folytán az integritás még ép volt, de levegője már alig maradt. Valószínűleg az egyik repesz eltalálhatta a tartályt. A tartalék azonban még bíztatóan zöld volt. Minden más ikon sárgában és vörösben úszott.

A másodpercek csigalassúsággal teltek. Idegesen az ajkába harapott és továbbra is mereven nézte a folyosó végét, ahol az ellenségnek kellett volna feltűnnie. Semmi. Állított a külső mikrofonokon, hátha meghallja őket, mivel a szeizmikus érzékelőnek sajnos nem sok hasznát vette idebent. A feszült várakozást a sisakba épített hangelemző csipogása törte meg, amely mozgást prognosztizált a folyosószakasz túloldalán. Az éles pityegésbe váratlanul dulakodás zaja vegyült, fémes sikoltásokkal és elfúló hörgésekkel téve teljessé a zűrzavart. Ryan előrébb óvakodott, engedve a kíváncsiságának. A sarokhoz érve mély levegőt vett és kiperdült a folyosóra. A HK-t arra a helyre szegezte, ahol a tenyészeket sejtette, és felkészült, hogy legalább egyet magával vigyen a genetikai szörnyszülöttek közül a pokolra. A várt golyózápor azonban elmaradt.

Görcsösen szorongatva a puskát tett egy lépést előre, miközben kimeredt szemmel bámulta a ritkás füstből kibontakozó látványt. A falnál három megtermett testpáncélos katona feküdt vérbe fagyva. A földön fekvő negyedik társuk felett egy vékony alak állt testhez simuló mimetikus páncélban, és ebben a pillanatban rántotta ki a kardját a testből. A felcsapó vérpermet cseppjei legördültek az örvénylő álcaruhán, mintha csak az anyag kivetné magából a többi koszhoz hasonlóan. Még ilyen közelről is csak bizonytalanul tudta kivenni a körvonalait; leginkább festett, mintha egy átlátszó jelenés lenne a folyosó közepén. Egy jelenés, amelyből két, kékesen irizáló pengéjű kard sarjad. Az alak gyakorlott mozdulattal lerázta a vércseppeket a katanákról, és feléje fordult. Mögötte a folyosó végén egy kiégett harci robot füstölgött, feketeségbe burkolva a járat többi részét.

Ryan kijelzője elsötétült, majd sisteregve újra életre kelt és egy új, eddig soha nem látott státuszüzenet jelent meg rajta. NO PARA. Ó, anyád…

Az előtte álló alakról lefoszlott a mimetikus álca, mintha csak egy köpenyt dobott volna a földre. Egy magas, karcsú, fekete hajú lány állt előtte szürke, testhez álló ruhában. Az arcát nem látta a ruhához tartozó arclemez miatt, de a vállán, a szövetet mindenütt beborító, kékeslilán világító szemölcsre hasonlító emitterek között egy szárnyas alak rajzát pillantotta meg, kezében lángoló íjjal.

– Ideje lelépni innen katona. – A fülében csendülő hang nem tartozhatott az előtte álló lányhoz, ugyanis a rádióból jött. Abból, amelyik elvileg a csapat kódjaira volt beállítva.

– Ja, és én a helyedben inkább leereszteném a fegyveredet. Artemis ma kissé ingerlékeny. Kár lenne, ha karikára vágna téged is. – A rádión keresztüli hang szinte vidám volt. Mintha csak egy kávéházban csevegne, és nem egy ellenséges támaszpont közepén.

– Ki vagy te? – nyögte végül összeszedve magát. – Mármint úgy értem, hogy… –Kaparta a torkát a füst.

– Úgy érted, hogy ki ölte meg a biztonságiakat? Hát mi. – Leplezetlen büszkeség csendült a hangjában. – Valakinek ezt is el kellett intéznie! Ha már ilyen csúnyán elkeféltétek ezt a behatolást. Azt hittük, hogy megússzuk azzal, hogy tőletek elszedjük az adatokat, nem gondoltuk, hogy nekünk kell…

– Fogd be, Orion. – A másik hang mélyebb és sokkal nyersebb volt, mint az előző. A lánytól jött, aki átlépte közben a hullákat. Az egész testtartása fenyegetést sugallt. – Meg kéne már tanulnod, hogy ne beszélj annyit feleslegesen.

– Oké, oké. – A másik kissé morcosabban válaszolt, de nem szólt többet.

– A hármas folyosó, amin bejöttetek, most éppen tiszta. – Az alak a kardjával a fekete füstbe burkolózó járat felé intett. – Ha összekapod magad, eléred a kijáratot mielőtt az erősítés ideér.

– És te? – A kérdést azonnal megbánta, amint kibukott belőle. A lány feléje fordult. Az arclemez kifejezéstelen ürességén át is érezte a pillantását. Beleborsódzott a háta.

– Az nem a te dolgod. – Elindult a folyosón oda, ahol eddig Ryan bujkált. Elhaladtában végigmérték egymást. A vállán hullámzó nyilas angyalkép szinte égette a retináját. Aztán a ruha holovetítői életre keltek, és a nő újra eggyé vált a fallal. A jöttére feltárult az egyik eddig zárt ajtó. A férfi a szeme sarkából még látta, hogy a lezárást mutató vörös fény a nyitás pillanatában zöldre váltott, majd amint elnyelte az örvénylő alakot, ugyanúgy be is záródott mögötte.

* * *

A fali kijelzőn kimerevedett a sisakkamera képe, és ez visszarántotta Ryant a jelenbe. Az emlék még mindig olyan eleven élt benne, hogy szinte teljesen elfeledkezett a tárgyalóteremről. Saunders bíró megköszörülte a torkát, és a szemüvegét az asztalra fektette. Ruháján a mérleget ábrázoló egységjelzés szembántóan csillogott a felfénylő mennyezeti lámpák fényében. Rajta kívül még ketten ültek az asztal túloldalán, Ryannal szemben. A hatvanas évei végén járó ősz hajú Gregory Petz dandártábornok a Flotta felszíni csapásmérő erőinek egyenruháját viselte. Most álmatagon nézte a képernyőt, mintha csak a folytatásra várna. Olga Reskova ezredes, Ryan egységének a parancsnoka idegesen kopogott a kezében tartott lézeres tollal az asztalon. Mogorván végignézett az előtte álló gyanúsítotton, és az arcára volt írva, hogy bárhol szívesebben lenne, mint itt. Ismerve a főnökét, a „bárhol"-ba tényleg pocsék helyek is belefértek.

A szigorú tekintetű Saunders homlokára éles ráncokat vésett az idő és az a rengeteg elítélt, akivel az ötven éves pályafutása alatt dolga akadt. A Hóhér, halotta idefelé jövet valakitől a férfi becenevét. Kezdte érteni miért ragadt rá ez a nem túl hízelgő jelző. A bíró egész lényéből sugárzott a rosszindulat, jégkék szemének pillantásával szinte felnyársalta Ryant.

– Ryan Thorne, százados, azonosítási szám FMC443-00992. Született 2101. október 8. New California, Gliese 868 rendszer. Anyja neve Margaret Eaton. – Nem várt megerősítést, egyszerűen felolvasta a tényeket az előtte fekvő adattábláról. – Katonai akadémiát végzett az Eta Cassiopeián, nyolc éve tagja az alakulatnak. Specializációs képzés a Földön, Sandhurstban űrbeli harcászatra. Aktív űrhajóvezetői igazolvány. Képesítés az alakulatnál előforduló összes űrbeli harcjárműre és fegyverre. Hat éve került az instruktorai ajánlására a 443-asokhoz. Egyszer sebesült meg, amiért felterjesztették a bíbor szív kitüntetésre.

Ryan bólintott. Furcsa volt így összefoglalva hallania közel tizenöt éves katonai pályafutását Saunderstől. A dísztelen tárgyalóteremben kellemetlenül meleg volt. Olívazöld egyenruhája kényelmetlenül vágta a nyakát, de nem akart felnyúlni és megigazítani. Inkább állta a bíró átható tekintetét. Mögötte a kijelzőn most feltűnt az aktája. A háromdimenziós fénykép nyolc éve készülhetett, amikor előléptették hadnagynak. Akkoriban még nem vegyültek ősz hajszálak a rövid barna hajba. Egy markáns arcú, sötétbarna szemű férfi nézett le rá magabiztos arckifejezéssel; egy olyan ember képe, aki a felívelő katonai karrierje elején járt éppen. Még nem tudhatta, hogy a hadsereg mit tartogat a számára, fogalma sem volt a bürokrácia útvesztőiről és csapdáiról. A hatalmi harcokról és a cégek által támogatott küldetésekről pedig végképp nem tudhatott.

– Jelen vizsgálatnak a célja, hogy feltárja a 652/2132-es számú fedett művelet sikertelenségének okait, különös tekintettel az esemény során előfordult különleges körülményekre. Kérem, Thorne százados, foglalja össze a jelentésében leírt eseményeket. Kezdje a C033-95 lajstromszámú sikló leszállásával az AS55930/V374 Pegasi katalógusjelű objektumra.

Saunders letette maga elé a táblát és hátradőlt. A többiek tekintete is Ryanre szegeződött, még az eddig félig alvó Petz tábornok is felnézett. Kihúzta magát, majd szinte gépiesen belekezdett a képernyőn feltűnő jelentésének felolvasásába, itt-ott kiegészítve a leiratot pár olyan körülménnyel, amelyet ott nem akart túl hosszasan kifejteni. Magában elátkozta az egész bürokratikus procedúrát, de tudta, hogy nem tehet mást, mint, hogy megpróbál együtt játszani velük. Akkor is, ha mélységesen gyűlölte az egészet. Ha jól számolta, most mondja el az egészet ötödszörre. Igaz, eddig nem volt jelen a flotta igazságügyi testületének vizsgálóbírója.

Miközben lassan eljutott a behatolásig, és a tűzharc ismertetéséhez, magában azt latolgatta, hogy mit is akarnak ezzel. Nem volt szokványos eljárás, hogy ilyen mértékben meghurcolják a csapat egy tagját a küldetés sikertelenségéért. Baljós előérzetét csak tovább erősítette, hogy a mondókája alatt sem Reskova, sem Petz nem szólt közbe. Végre eljutott oda, ahol az ismeretlen nő feltűnt előtte. A háta mögötti képernyőn kimerevítve megjelent a sisakkamera kissé elmosódott képe.

– Azt állítja, hogy ez a személy egyedül végzett négy teljes felszerelésű Cryogen ZR004-es szériájú klónkatonával.

– Igen. Mint a kameraképen is láthatják…

– Szorítkozzunk a tényekre, Ryan százados! Látta, hogy ez a személy végzett a katonákkal?

– Nem.

– Amikor meglátta, miből gondolta, hogy ez a nő nem az ellenséghez tartozik?

Ryan megrázta a fejét. Most erre mit válaszoljon? Hogy a Cryo húsdroidjai ritkán szokták leszúrni egymást harc közben?

– A körülményekből egyértelműnek tűnt.

– De ön ahelyett, hogy megadásra szólította volna fel, leeresztette a fegyverét. Így volt?

– Igen, de …

– Tisztában volt azzal, hogy nem a protokollnak megfelelően járt el?

Miért kopasz, te mit csináltál volna kilenc golyóval a tárban egy kibernetizált gyilkosnak kinéző alakkal szemben, fortyogta magában, de igyekezett nem mutatni a dühét.

– Adott helyzetben ez nem tűnt célszerűnek.

– Értem. És mi vitte ezek után arra, hogy miután elhárultak a küldetés teljesítésének akadályai, megszakítsa az akciót? Ki adott parancsot a kivonásra?

– Senki. A körülmények nem tették lehetővé a művelet folytatását. Illetve adott esetben úgy tudtam, hogy én vagyok az egyetlen túlélő.

– De ha jól értem, akkor ez a nő továbbhaladt. Ön ebben nem akadályozta meg.

– Nem. Aligha tudtam volna ebben meggátolni.

Reskova hangosan felhorkant, és dühösen súgott valamit Petznek, de Saunders figyelmeztető pillantása beléfojtotta a szót. Miután egyértelművé tette, hogy ki vezeti az eljárást, folytatta.

– Miből gondolja, ha meg sem próbálta?

Ryan erre nem tudott válaszolni. Az akció óta eltelt hónapban folyamatosan ez az egy perc járt az eszében. Az a nő egyszerűen paralizálta. Sokévnyi kiképzés egyszerűen csütörtökök mondott abban a pillanatban.

– Az akadémián ki volt a taktikai instruktora?

A kérdés meglepetésként hatott az előbbiek után. Vajon hogy jön ez most ide?

– Dragan Bogdanovich.

Saunders sokat sejtetően összenézett a két másikkal, de nem szóltak semmit.

– Mondja, Ryan százados, ismerte ön ezt a nőt, akit Artemisnek neveztek? Vagy esetleg a tettestársát, akivel beszélt rádión keresztül?

– Nem. Soha nem láttam őket előtte.

– A nevük sem volt ismerős? Esetleg máshonnan? A szülővilágáról, vagy esetleg az akadémiáról?

– Nem.

Saunders lassan elhúzta a száját és hátrébb dőlt. Árnyalatnyi csalódottság futott át az arcán, de aztán újra felöltötte a korábbi pókerarcot.

– Ha jól tudom, akkor az akció során Terracom K9-es kommunikációs felszerelést használtak Morbier Zeta rendszerű titkosító modullal.

Ezúttal Reskova válaszolt Ryan helyett.

– Igen. Az alakulatnál ez számít elfogadott protokollnak.

– Köszönöm ezredes, de én a századostól szeretném hallani.

A nő dühösen fújt egyet és visszanyelte a válaszát. Rosszul leplezett dühvel fordult Petz felé, aki továbbra is unottan hallgatott.

– Igen, az akció során standard K9-es komot és M-Zeta kódoló egységet használtunk. A kódkulcsokat a bevetés előtt kaptuk meg.

– Ellenőrizték a kulcsokat a bevetés előtt?

– Igen. A bázison a technikusok, és az akció előtt a siklóban mi magunk is.

– Ha jól tudom, akkor ez a berendezés minden kommunikációt kódolt formában továbbít. Aki nem rendelkezik a megfelelő kódokkal az se lehallgatni, se bekapcsolódni nem tud a beszélgetésbe.

– Igen, ez így van.

– A nő segítője azonban mégis tudott önnel beszélni.

– Igen.

– A kód nélkül. – Saunders kicsit előrébb hajolt. Ryannek kezdett nagyon nem tetszeni az irány, amerre fordult a beszélgetés. Hideg verítékcsepp formálódott a kép lapockája között és végiggördült a hátán.

– Igen.

Saunders felemelte az adattábláját. Arrébb söpört pár iratot rajta, míg megtalálta amit keresett.

– Ezt itt egy szakértői jelentés a Terracom egyik biztonsági tanácsadójától. A naplók tanúsága szerint a beszélgetés kódolt csatornán keresztül történt. A szakértői jelentés ezen kívül elemzést tartalmaz annak a valószínűségéről, hogy valakinek sikerül ezt a csatornát feltörnie.

A hátuk mögött a sisakkamera képét felváltotta a jelentés szövege. A Terracomnak, a Flotta beszállítójának glóbuszt ábrázoló vörös logója díszelgett az irat fejlécén.

– Mennyi az esélye? – vágott közbe hirtelen Petz. Saunders maga is meglepődhetett ezen.

– A kód feltöréséhez a szakértő szerint hatmilliárd évre lenne szükség. Még a jelenlegi legjobb számítógépekkel is.

Petz ajka gúnyosan lefelé görbült.

– Nyilván van erre más lehetőség is.

– Van. Mégpedig úgy, hogy valaki kiszolgáltatja a kulcsokat a külső félnek.

Csönd zuhant a teremre. Ryan nyelt egyet. A tekintete összekapcsolódott Saundersével.

– Mondja Ryan százados, van önnek családja?

A kérdés készületlenül érte, de pár másodpercet követően összeszedte magát. A nyakában érezte az izmok feszülését.

– Egy húgom van.

– A Carl Yenkow intézetben dolgozik, ugye?

– Igen. Miért lényeges ez?

Saunders arcán mindent tudó mosoly jelent meg.

– Semmi. Csak kíváncsi voltam rá, ennyit az egész.

Ryan szeme idegesen megrándult. Nehezen tudta magát türtőztetni.

– A húgom nem tudhat semmiről. Nem szoktunk otthon munkáról beszélni.

– Én nem is vádoltam senkit Thorne százados. Egyébként is, ha ön nem tud ezekről a személyekről – intett a falon újra megjelenő képre – akkor nem is árulhatott el nekik semmit, nemde?

Ryan beharapta az ajkát. Legszívesebben kirántotta volna a bírót a székből és behúzott volna neki egyet. Vagy kettőt.

– Azt hiszem eleget hallottunk. Thorne százados, mára elengedjük. Kérem, ne hagyja el a bázis területét a vizsgálat lezárultáig.

Ryan felállt.

– Ez azt jelenti, hogy őrizetbe vesznek?

Saunders rosszindulatúan csóválta a fejét.

– Dehogyis. Csak megkértem, hogy segítse azzal a munkánkat, hogy ha szükséges, akkor a rendelkezésünkre áll. Ennyi az egész.

Ryan mereven tisztelgett, majd sarkon fordult és kimasírozott a teremből.

3

Amint becsukódott mögötte a tárgyaló ajtaja Ryan dühösen a falnak vetett a hátát. A folyosón ácsorgó őr felkapta a fejét a csattanásra, de ha érdekelte is, nem tette szóvá a viselkedését. Visszafordult a kezében tartott ronggyá olvasott képregényhez, és igyekezett nem észrevenni a századost.

Ryan kezdte kapiskálni, hogy mi folyik itt. A fiaskó miatt nyilván több csillagos fejnek kellene a porba hullania. De egyesek úgy határoztak, hogy ő lesz az, aki elviszi helyettük a balhét. Az ügyet kísérő zavaros körülmények pedig kitűnő ürügyet szolgáltatnak arra, hogy őt kivonják a forgalomból. A sima megrovástól a lefokozásig bármi szóba jöhet.

Még mindig a dühével birkózva végigsétált a folyosón a barakkok felé, ahol az átmeneti szállása volt. Páran odaköszöntek neki, de nem akarta a szánakozó pillantásaikat látni. A vizsgálatról mostanra az Andrews bázison mindenki tudott. A balul sikerült akciót amennyire lehetett eddig titokban tartották, de az emberei hiánya egyre több pletykának adott táptalajt. Még a közelebbi ismerősei is kerülték.

Kilépett a parancsnoki épületből, átvágott az alakuló téren, ahol éppen egy újonc egység kiképzése folyt. A fölé magasodó kupolán túl a Paulus Alfa sárgás korongja éppen lebukott a horizonton, teret adva a Béta nap sokkal keményebb, de egyben halványabb kékesfehér izzásának. A kísérteties fényben egyúttal a táj jellege is átalakult; minden sokkal hidegebb, szürkébb és élesebb lett, mintha csak valaki túlvilágított volna egy fényképet. Valahol a tér közepén járhatott, amikor a kézfején a villogni kezdett a kom. Végigsimított a bőréhez tapadt flexibilis kijelzőn.

Valamivel a holokijelző felett megjelent az üzeneteinek a listája. Végiggörgette a szokásos jelentéseket, a kantin aktuális menüjét és az aktuális barátnőjétől jött felelősségre vonó levelet, amiért nem írt neki egy jó ideje. A lista végén azonban két feladó nélküli levél is árválkodott, vörös jelzéssel, ami arra utalt, hogy elsődleges prioritású. Elvileg ilyet csak a feljebbvalóitól kaphatott volna. Rövid tétovázás után megérintette az első levelet.

A levél két kódolatlan állományt tartalmazott, és egy rövid szöveges üzenetet. Azt hiszem, hogy ezt el kéne olvasnod. Aláírás nincs. Kíváncsiságból megnézte a feladót, és meglepetésére azt látta, hogy azt Saunders vizsgálóbíró saját fiókjából küldték. Ez egyre érdesebb, gondolta, miközben az első ikonra bökött.

Az állomány egy belbiztonsági akta volt, ezt a fejlécben szereplő szigorúan titkos, 6-os szintű hozzáférés alatt nem kiadható jelzés egyértelműen mutatta. Ezt olvasva egy pillanatra megremegett a keze, mivel az ilyen dokumentumok megnyitása önmagában is eljárást vonhatott maga után, de amikor az akta tárgyára ugrott, az ott olvasott név minden habozását elfújta. Végigfutott a hitelesítő szignatúrákon és a dokumentumtörténeten, amely szerint az aktát több, mint egy éve nyitották a belső elhárítás kezdeményezésére.

Az első oldalról egy húszévesforma lány nézett vele szembe. Határozott vonások, erőteljes orr, szeplős arc, vörös haj. Isis Thorne-t a legjobb akarattal sem lehetett szépnek mondani; leginkább az a fajta lány volt, akit diplomatikusan érdekes arcúnak mondanak a háta mögött. A képet a házuk bejáratánál lőhették róla; a lány azt a laza, vastag gallérú ballonkabátot viselte, amely még az apjuktól maradt rá. Ryan megismerte a nyakába kötött mintás kendőt, amit az előző születésnapjára ő vett neki. Átlapozott az alapvető személyes adatokon, amelyek túl pontosan dokumentáltak minden apró változást ahhoz, hogy publikus forrásokból származhattak volna. Az ezt követő hírszerzési jelentésektől azonban jeges borzongás futott végig rajta. A leírtak arra utaltak, hogy a húgát közel egy éve megfigyelés alatt tartja a belső elhárítás, mivel feltételezhetően együttműködik az indy mozgalom egyik helyi sejtjével. A jelentések alapján Isis a Yenkow Intézetből olyan adatokat csempészett ki, amelyek a hadsereg biológiai kutatásaira vonatkoztak. Ryan ezek pontos mibenlétét nem egészen értette – Isis korábban többször is megpróbálta elmagyarázni, hogy miért fontosak a Yenkowban folyó kutatások, de a férfi már akkor sem fogta fel a részleteket. A hírszerzők azonban láthatóan nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek, és valószínűsítették, hogy a lány kapcsolatai között több is egy helyi indy sejthez tartozik. Az akta utolsó oldalára érve megdermedt. Az indulásuk előtt két nappal készült kissé zajos fényképen Isist a város egyik éjszakai szórakozóhelyen fotózták le két másik nővel. Bár nem látta az arcát soha, az egyikre nézve szinte biztosra vette, hogy megegyezik a megmentőjével.

Kissé remegő kézzel nyitotta meg a második aktát.

A tömörített csomagból a vizsgálati jelentés egy kivonatolás előtti példánya került elő. A fejléc ugyanaz, mint az előbb, amely azt mutatta, hogy az ügyével kapcsolatban immár nem csak a tengerészgyalogság vizsgálódik. Átpörgette a vallomásának leiratát, csak a bíró hozzáfűzött megjegyzéseit olvasta el, amelyek mindegyike a szövegben szereplő lehetséges indy összefonódásokra mutatott rá. Türelmetlenül átugrott a második szakaszra, amely tartalmazta a kommunikációs szakértő véleményét és a technikusok elemzéseit. Továbbgörgetett egy becsatolt részletes hírszerzési jelentésre. Tiltakozó levél a Cryogentől, amelyben magyarázatot, és az ellopott információk visszaszolgáltatását követelik. Egy a V374 Pegasi rendszerben repülő felderítőhajó szenzornaplója, amely említést tesz az akció előtt és után egy azonosítatlan űrjármű elhaladásáról a bevetési terület környékén. Néhány vizsgálati jelentés, amely arra utalt, hogy információk szivárogtak ki a támadás előtt a központból. És végül egy kongresszusi vizsgálóbizottsági végzés, amelyben a szolgálatot felügyelő politikus elrendeli az eset kivizsgálását, különös tekintettel az akciót megelőző hírszerzési adatok megalapozottságára, és a bizottság által megfogalmazott korrupciós vádakra vonatkozóan.

Leeresztette a kezét és felbámult a város fölé magasodó kupola tartógerendáira. A majdnem egy kilométer magas struktúra felső régióiban ritkás felhők úsztak. Mélyet szippantott Grant City kristálytiszta levegőjéből miközben lehunyta a szemét. Most már kezdett összeállni a kép. Az akciót valószínűleg a Cryogen valamelyik üzleti ellenlábasa lobbizta ki a Hírszerzésnél; talán eleve ők súghatták meg neki, hogy mit kell keresniük. Hivatalos vizsgálat nyilván kizárva, így az egészet egy belbiztonsági ügynek álcázva elrendelték a különleges egység bevetését. Eközben az indyk, akiknek valószínűleg besúgóik lehettek a láncban, tudomást szereztek erről, és odaküldtek egy csapatot azzal a céllal, hogy elhalásszák előlük a dolgokat. Valaki értesíthette a Cryogent is az ügyről, akik szintén riasztottak egy kisebb hadsereget, hogy fogadják őket. Nekik az is megfelelt volna, ha senki sem éli túl a behatoló