Everand Logo

Welcome to Everand!

  • Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

    Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

    Merre jársz, Bojangles?
    Merre jársz, Bojangles?
    Merre jársz, Bojangles?
    Ebook125 pages2 hours

    Merre jársz, Bojangles?

    By Olivier Bourdeaut

    5/5

    ()

    Read preview

    About this ebook

    Egy kisfiú meséli el családja titokzatos tündöklését és bukását. A tehetős család mintha a világon kívül élne, barátok, mulatságok töltik ki napjaikat hol Párizsban, hol spanyolországi villájukban. A szülők mesékkel, izgalmas hazugságokkal helyettesítik az unalmas valóságot. A gramofon egész nap Nina Simone Mr. Bojangles című számát harsogja a hatalmas lakásban, a kibontatlan leveleket pedig a sarokba dobják. De mi történik akkor, amikor a valóságot már nem lehet többé kizárni az életükből? Az elsőkönyves író meglepetésszerű, hatalmas európai sikere egy szomorú és elszánt szerelmeslevél az álmokhoz.

    LanguageMagyar
    PublisherMagvető
    Release dateApr 21, 2017
    ISBN9789631435689
    Merre jársz, Bojangles?

    Related to Merre jársz, Bojangles?

    Related ebooks

    Related podcast episodes

    Related categories

    Reviews for Merre jársz, Bojangles?

    5/5

    12 ratings2 reviews

    What did you think?

    Tap to rate

    Review must be at least 10 words

    • 5/5
      "Hogyan képes a többi gyerek arra, hogy az én szüleim nélkül éljen?"

      Szépséges és fájdalmas és bolondos. Mindenképpen érdemes elolvasni!
    • 5/5
      Before I started to read this book, I didn't know what can I expect from it.
      The last 10-15 pages were breathtaking. In good and bad way at the same time.
      This book is a masterpiece, I recommend to everyone to read it at least once in a lifetime.

    Book preview

    Merre jársz, Bojangles? - Olivier Bourdeaut

    cover.jpg

    Olivier Bourdeaut

    Merre jársz, Bojangles?

    img1.jpg

    A kötet megjelenését a Francia Intézet támogatta

    img2.jpg

    A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

    Olivier Bourdeaut: En attendant Bojangles.

    Éditions Finitude, Le Bouscat, 2015.

    © Éditions Finitude – Bordeaux 2015

    Published by arrangement with Lester Literary Agency

    Hungarian translation © Tótfalusi Ágnes, 2017

    Fordította

    TÓTFALUSI ÁGNES

    MAGVETŐ

    KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

    www.magveto.hu

    www.facebook.com/magveto

    magveto.kiado@lira.hu

    Felelős kiadó Dávid Anna

    Szerkesztette Darvasi Ferenc

    Felelős szerkesztő Turi Tímea

    Korrektor Hradeczky Moni

    A kötetet Pintér József tervezte

    Műszaki vezető Vigh Ágnes

    Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

    www.ekonyv.hu

    ISBN 978-963-14-3568-9

    szüleimnek,

    türelmükért és jó szándékukért,

    gyöngédségük mindennapi tanújeléért

    „Egyesek soha nem őrülnek meg…

    Igencsak unalmas lehet az életük."

    (Charles Bukowski)

    Ez az én igaz történetem, hol egy sima,

    hol egy fordított hazugsággal,

    mert az élet gyakran már csak ilyen.

    1.

    Apám azt mesélte, születésem előtt azzal kereste a kenyerét, hogy szigonnyal legyekre vadászott. Meg is mutatta a szigonyt, és egy széttrancsírozott legyet.

    – Azért hagytam abba, mert nehéz munka volt, és nagyon rosszul fizetett – magyarázta, és visszatette a munkaeszközét egy lakkozott bőröndbe. – Most garázsokat nyitogatok, ez sok munkával jár, de ragyogóan lehet keresni vele.

    Amikor iskolába kerültem, és rögtön az elején be kellett mutatkoznunk, nem minden büszkeség nélkül említettem meg apám mesterségeit, de kedvesen megpirongattak és alaposan kigúnyoltak érte.

    – Az igazság is rosszul fizet, ha olyan mulatságosnak bizonyul, mint a hazugság – siránkoztam.

    Ám apám igazából jogász volt.

    – A jognak köszönhetjük, hogy nem halunk éhen – kuncogott a pipáját tömködve.

    Apám nem bíró volt, vagy képviselő, jegyző vagy ügyvéd, semmi efféle nem volt. Szenátor barátjának köszönhette a munkáját. Miután a szenátor beavatta az új törvényhozói rendelkezésekbe, apám másik foglalkozásba kezdett, amit minden részletében a szenátor dolgozott ki. Új szabványok, új mesterség. Így lett apámból „garázsnyitogató". Hogy az országnak biztonságos és egészséges autóparkja legyen, a szenátor minden autó számára kötelező technikai ellenőrzést írt elő. Így aztán az ócska tragacsok, limuzinok, haszongépjárművek, régi csotrogányok és egyéb járművek tulajdonosainak orvosi vizsgálatra kellett vinniük az autójukat, hogy elkerülhetők legyenek a balesetek. Gazdag, szegény, mindenki kénytelen volt alávetni magát a vizsgálatnak. És mivel a vizsgálat kötelező volt, apám sokat, nagyon sokat kért érte. Kiszámlázta az odautat és a visszautat, a vizsgálatot és az ellenőrzést, és kirobbanó kacagásából következtetve ez így nagyon is jól működött.

    – Életeket mentek, életeket mentek! – nevetgélt apám, a banki kimutatásokat nézegetve.

    Akkoriban az életmentéssel jó sokat lehetett keresni. Miután rengeteg garázst megnyitott, apám mindet eladta a konkurenciának, nagy megkönnyebbülésére anyámnak, aki nem nagyon szerette, hogy apám életeket ment, mert ez nagyon sok munkával járt, és szinte soha nem láttuk őt.

    – Sokáig dolgozom, hogy korán befejezhessem – magyarázta apám, de ezt nem igazán értettem.

    Gyakran előfordult, hogy nem értettem, amit beszél. Az évek során aztán kicsit jobban megértettem, de akkor sem teljesen. És jó volt ez így.

    Ő azt állította, hogy így született, de nagyon hamar rájöttem, hogy az a hamuval telt, felpuffadt szélű kis horpadás a felső ajka jobb sarkában, amitől az egyébként szép mosolya kissé ferde volt, veszett pipázási szenvedélyének következménye. A hajviseletével: a középen lévő választékkal és a kétoldalt hullámzó fürtökkel arra a porosz lovassági tisztre hasonlított, aki az előszobában lógó képen volt látható. A porosz katonatisztet és apámat leszámítva senkit nem ismertem, aki így viselte volna a haját. Mélyen ülő, mégis enyhén kidülledő kék szeme miatt apámnak nagyon érdekes volt a pillantása. Elmélyült és mulatságos. A garázsos idők végén mindig boldognak láttam, egyébként gyakran mondogatta is:

    – Én egy boldog félkegyelmű vagyok!

    Erre anyám mindig így felelt:

    – Ha maga mondja, Georges, mi elhisszük, el bizony!

    Apám állandóan dudorászott, hamisan. Néha fütyörészett is, szintén hamisan, de elviselhető volt, mint minden, amit jókedvében tesz valaki. Nagyon szép történeteket mesélt, és azon ritka alkalmakkor, amikor nem volt nálunk vendégség, bejött hozzám, hogy elaltasson. Magas, szikár testét colstokként összehajtogatta az ágyamon, és egyetlen szemforgatással, egy erdővel, egy őzzel, egy kobolddal, egy koporsóval teljesen el is űzte az álmomat. Az esti mese végén általában nevetve ugráltam az ágyon, vagy rettegve lapultam a függöny mögött.

    – Ezek állva alvós mesék – jelentette ki apám, mielőtt kiment a szobából.

    És ezt is el lehetett hinni, ha ő mondta. Vasárnap délutánonként, hogy jóvátegye egész heti kicsapongásait, izomerősítő gyakorlatokat végzett. Beállt félmeztelenül, pipával a szájában a nagy, aranycirádás tükör elé, amelynek egy fenséges masni trónolt a tetején, és jazz-zenére parányi súlyzókat emelgetett. Ezt úgy hívta, „gym-tonik", mert időnként leállt, jó nagyot húzott a gin-tonikjából, majd közölte anyámmal:

    – Maga is megpróbálkozhatna a sportolással, Marguerite, biztosíthatom, igazán mulatságos, és sokkal jobban érzi magát utána az ember!

    Mire anyám, aki kidugott nyelvvel, fél szemmel hunyorogva épp az olajbogyót próbálta kihalászni a martinijából egy parányi napernyővel, így felelt:

    – Maga pedig igazán megpróbálkozhatna a narancslével, Georges, biztosíthatom, hogy utána sokkal kevésbé találná mulatságosnak a sportolást! És legyen olyan kedves, ne hívjon többé Marguerite-nek, válasszon nekem másik keresztnevet, különben rögtön bőgni kezdek, mint egy üsző!

    Nem sikerült megértenem igazán, hogy miért, de apám soha nem szólította anyámat ugyanazon a keresztnéven két egymást követő napon. Bár voltak olyan keresztnevek, amelyektől anyámnak hamarabb elment a kedve, mint másoktól, nagyon szerette ezt a szokást, és reggelenként láttam, ahogy a konyhában a csészéjébe dugott orral, nevetős tekintettel, állát a tenyerébe támasztva apámat kémleli, az ítéletre várva.

    – Ó nem, ezt nem teheti velem! Nem Renée, és nem ma! Ma este vacsoravendégeink lesznek! – tört ki belőle a nevetés, majd a tükörbe nézett, és fintorogva köszöntötte az új Renée-t, méltóságteljesen az új Joséphine-t, és arcát felfújva az új Marylou-t.

    – Ráadásul semmi renées-s holmi sincs a ruhatáramban!

    De volt az évnek egy napja, amikor anyámnak állandó keresztneve volt: február 15-én Georgette-nek hívták. Nem ez volt az igazi keresztneve, de Szent Georgette napja közvetlenül Szent Valentin után következett. A szüleim egyáltalán nem gondolták romantikusnak, hogy kényszeredett szerelmesek között üldögéljenek egy vendéglőben, gépies kiszolgálás mellett. Tehát minden évben Szent Georgette napját ünnepelték egy kihalt vendéglőben, csak nekik szóló kiszolgálással. Egyébként is, apám úgy tartotta, hogy egy romantikus ünnepnek csakis női neve lehet.

    – Kérem, tartsák fenn nekünk a legjobb asztalukat Georgette és Georges névre. És nyugtasson meg: ugye egy sem maradt abból a borzalmas, szív alakú süteményükből? Nem? Hála istennek! – mondta, miközben asztalt foglalt egy elegáns étteremben.

    Az ő szemükben Szent Georgette napja nem holmi futó szerelmek ünnepe volt.

    A garázs-eset óta apámnak nem kellett többé korán kelnie, hogy eltartson minket, tehát nekiállt regényt írni. Rengeteget írt, megállás nélkül. Folyton a hatalmas íróasztalánál ült, előtte papír, írt, és írás közben nevetett, leírta, hogy min nevet, megtömte a pipáját, megtöltötte hamuval a hamutartót, füsttel a szobát, szavakkal a papírt. Ám volt két dolog, ami mindig kiürült: a kávéscsészéi és a különféle italosüvegek. De a kiadók mindig ugyanazt a választ küldték: „Jól van megírva, mulatságos, de se füle, se farka." Anyám a következőképpen próbálta megvigasztalni apámat a visszautasítás miatt:

    – Ugyan már, ki látott olyan könyvet, amelyiknek füle vagy farka van?

    Ezen sokat nevettünk.

    Apám azt állította, hogy anyám tegezi a csillagokat, amit azért találtam különösnek, mert anyám különben mindenkit magázott, engem is. Anyám a Numídiai Kisasszonyt is magázta, az elegáns és csodálatos madarat, aki velünk élt, és fel-alá sétálgatott a lakásban hosszú, fekete, hullámzó nyakával, fehér tollforgójával és haragosvörös szemével, amióta a szüleim az előző életükből magukkal hozták egy útjukról, ki tudja, honnan. Úgy hívtuk: Mihaszna Kisasszony, mert tényleg nem volt semmi haszna, leszámítva, hogy nagyon hangosan, ok nélkül rikoltozott, kerek piramisokat halmozott fel a parkettán, és éjszakánként felébresztett, amikor narancssárga-olajzöld csőrével bekopogott hozzám. Kisasszony olyan volt, mint apám meséi: állva aludt, fejét a szárnya alá dugva. Kicsi koromban gyakran megpróbáltam utánozni, de ez határozottan nehéz volt. Kisasszony imádta, amikor anya a kanapén fekve olvasott, és közben órákig simogatta a fejét. Kisasszony imádta az olvasást, mint minden tudós madár. Egyszer anyám kitalálta, hogy magával viszi vásárolni a városba; csináltatott neki egy szép, gyöngyös pórázt, de Kisasszony megijedt az emberektől, az emberek pedig Kisasszonytól, mert úgy rikoltozott, mint még soha. Egy tacskós hölgy meg is jegyezte anyámnak, hogy embertelen és veszélyes pórázon sétáltatni egy madarat a járdán.

    – Tollak, szőr: micsoda különbség! Kisasszony még soha nem harapott meg senkit, és szerintem sokkal elegánsabb, mint a maga szőrös hurkája. Gyerünk, Kisasszony, menjünk haza, hagyjuk itt ezeket a közönséges és durva egyéneket!

    Anyám nagyon feldúltan érkezett haza, és amikor ilyen állapotba került, mindig bement apámhoz, és részletesen elmesélt neki mindent. És mint általában, csak akkor tért vissza a jókedve, amikor már mindent elmesélt. Anya gyakran volt ideges, de soha nem sokáig, mert

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1