Kapaszkodók: Egy szerkesztő emlékei

Márványi Judit könyve elé

A kötet szerzője 1945-ben lett nagykorú. Amivel egy tizennyolc éves diáknak tele lehetett volna a feje, vizsgák, távlatok, azt az 1927-es generációtól elvette a történelem. A törvény szerint zsidó származású gyerekeket, akár volt zsidó identitásuk, akár nem, 1944. április 7-től elkülönítették a társadalom többi tagjától, és nemcsak nem járhattak iskolába, hanem (hamarosan) az életük megmentésére tett kísérletért is halálbüntetés járt – egy kis részük élte csak túl a holokausztot (a borzalmakat – és a családtagokat), hogy egész életére gyötörje emiatt a lelkifurdalás.

A Sándor család világi értékeket valló, baloldali értelmiségi család volt, két gyereket nevelő orvos szülők, akik az egyre szorongatóbb körülmények között is fontosnak tartották a gyerekeik szabadságát, tiszteletben tartották integritásukat, szeretetben és aggodalomban nevelték őket, és életre szóló mintát adtak szakmai és emberi tisztességből, társadalmi szolidaritásból, kulturált viselkedésből, személyes bátorságból. Az orvos házaspárt 1945 elején megölték.

Ez a kettős origó – életük és haláluk – az, ahová Márványi Judit írásai és gondolatai mint örök vonatkozási ponthoz visszatérnek.

A béke, a nácizmus alóli felszabadulás a hiányukkal való szembenézés kezdetét jelentette. A társadalom továbblépett az újjáépítés, az új feladatok felé, amihez az értelmes élet, az értelmes cselekvés reményében csatlakozni lehetett. A társadalmi szembenézés eközben elmaradt. A 600 ezer meggyilkolt magyar zsidó állampolgár életben maradt családtagjainak tapasztalata az egymást követő korszakokban és rendszerekben tabutéma volt, miközben ismert tény, hogy maguk a túlélők is olyan pszichés teherként hordozták emlékeiket, hogy az úgynevezett második generáció nagyon ritkán hallott személyes részleteket a ’40-es évekről, amikor még lett volna kitől megkérdezni.

Márványi Judit, bár mindig mindent elolvasott a holokauszt témakörében, amit lehetett, maga is csak 1979-ben írta meg először kettős identitása, zsidósága és a magyar irodalomhoz fűződő kapcsolata történetét, a Bibó Emlékkönyv szerkesztőinek felkérésére. Bibó István tabukkal szembeszálló tanulmánya, a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, erkölcsi segítség a számára, segít a szembenézésben, a feldolgozásban. Márványi Judit ebben a mélyen személyes írásában fogalmazza meg baloldali világnézetét is: „S hogy mit akartam a marxizmustól? Mindent. Megváltást, tartalmat és jogot az élethez. Hiszen túlélő voltam, és túlélni gyalázatos állapot, de én mégis élni akartam." Azzal a kérdéssel is szembesül, miért két évtizedes késéssel került a kezébe az 1948-as írás, milyen ideológiai burokban élt, hogy nem jutott el hozzá Bibó, sem a számára később annyira fontos írók, költők, mint Nemes Nagy Ágnes. A kötet szerkesztője, Réz Pál írja a szamizdat kiadásról, a könyv 1991-es megjelenésekor: „Az, hogy néhány tucat férfi és nő vállalkozik a részvételre, hogy a cenzúráról, talán még az öncenzúráról is megfeledkezve megírják, hogyan vélekednek az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem szerzőjéről, gondolatairól és cselekedeteiről, azt jelenti, hogy feltámadt – ha csak egy szűk körben is – az a demokrácia, melynek legfontosabb jegyét egykori svájci professzora, Guglielmo Ferrero nyomán Bibó a félelem hiányában látta." A félelem Márványi Judit írásaiból is hiányzik.

1987-ben Csalog Zsolt többórás, izgalmas és megrázó mélyinterjút készített vele: ennek fő vonulatában a párttagsága történetét, korszakait, kiábrándulását beszéli el, önmagát nem kímélve, nem apologetikusan, hanem a szenvedélyes megérteni vágyástól hajtva, keserű öniróniával. Az eddig kiadatlan dokuportréban elsősorban a saját döntéseit értelmezi, bár néha nemzedéktársai nevében is eltűnődik. Hihetetlen csapdahelyzeteket kerül el, emberismeretből vagy vakszerencséből, míg másokba belesodorja a mozgalmi lelkesedés, a társaság, a hűség. Közben a történelem minden évtizede a kétely repedéseit ejti a hiten: 1956, 1968, 1977… 1961-ben (34 évesen) kezdődik lektori pályája a Magvetőnél, ’68-ban a Szépirodalmi Kiadónál, ekkor már irodalmi barátai is formálják világnézetét. „Én csak utólag eszméltem, hogy te jó Isten, hiszen itt jóformán mindenki, akit szeretek és tisztelek, börtönből és meghurcoltatásból jött! Tanultam aztán tőlük sokat. Az irodalom közelébe kerülve most egyre többet tudtam meg arról, hogy mi is történt ebben az országban."

A kéziratok és a megjelent könyvek mögött általában eltűnik a kiadói szerkesztő alakja (bár ezt Géher István „örökös szerkesztőm" titulusa cáfolni látszik), és Márványi Judit alkata szerint is inkább visszavesz a nyilvánosságnak szánt történetekből, mint hogy érdemeit kiemelve színezné őket, de lektori munkája szakmai és emberi tapasztalataiból (és a kádári Kiadói Főigazgatóság világáról) sok mindent elmesél. A Csalog-szöveget követő két jóval későbbi irodalmi beszélgetés ezekre a lektori évekre fókuszál: Mándy Ivánról Darvasi Ferenc, legkedvesebb íróiról és a kiadói munkáról Turi Tímea kérdezi.

Szerkesztőként nemcsak lektori jelentések, elő- és utószók szerzője, hanem számos irodalmi esszét, tanulmányt írt, többek közt a Nyugat nagyjairól, Osvátról, Kosztolányiról, Füst Milánról, Szép Ernőről, érzékenyen, pontosan. Ezek közül is kiemelkedik Szép Ernő Emberszag című könyvéről és háborús noteszairól írt empatikus tanulmánya (megjelent az Újhold-évkönyv 1990/2. kötetében). A munkaszolgálatos élményekből született regény szerkesztőként korábban is szívügye volt, kiadását előbb a Magvetőnél, majd a Szépirodalmi Könyvkiadóban sürgette, mint Turi Tímeának meséli; a tanulmányban emlegetett kisprózákat pedig már valószínűleg ahhoz a publicisztikai válogatáshoz olvasták Benedek Mihállyal közösen, amelyet 1992-ben Kispanasz címmel adott ki a Századvég Kiadó.

Eörsi Istvánról a költő halála után írt visszaemlékezést: kordokumentum ez is, hiszen megismerkedésük Eörsi szabadulásának idejére esik, Eörsi provokatív kérdéseket felvető, polgárpukkasztó írásainak története egyben a Kádár-kori cenzúra története is. Márványi Judit személyes, pontos és szeretetteljes portrét rajzol róla, nem hiányzik belőle ízlésbeli vitájuk sem Babitsról és Nemes Nagy Ágnesről.

Aki egész életében verseket mond, és a legobskurusabb költőktől is tud legalább egyet, nem csoda, ha éppen a nehezebben felfejthető versekhez tér vissza, azokhoz, amelyeknek súlya van, amelyek megdolgoztatják az elmét. Nemes Nagy Ágnes hosszúverse, verses drámája, a Ház a hegyoldalon valószínűleg az életmű legösszetettebb darabja. Márványi Judit (az Orpheusz 1995. tél/1996. tavaszi, In memoriam Nemes Nagy Ágnes számának felkérésére) ezt a nagy, modernista verset választotta, hogy elhelyezze a költő világában, motívumainak hálójában, és egyben pályaképet alkosson róla.

A kötetet egy megrendítő esszé zárja. Nem véletlen, hogy a két legszemélyesebb írás, a Bibó Emlékkönyvbe írt Köszönet helyett, és a csaknem harminc évvel későbbi visszaemlékezés, a Szüleimről ugyanonnan indul. Márványi Judit a korábbi szövegben és még a Csalog-dokuportréban is részint egy közösség nevében, de mindenképp társadalmi kontextusban beszél. 2007-ben már eltekint ettől, és haláluk mellett az életüket, az alakjukat szeretné megörökíteni. Mégsem tudta nem ugyanonnan elkezdeni, újraírni, ugyanabból a lélektani pillanatból – az első bekezdések szinte szó szerint azonosak. Maga a szöveg azonban rezignáltabb, bölcsebb hangon szól, több benne a fájdalom, mint a tépelődés.

Mesterházi Mónika

Köszönet helyett

A Bibó Emlékkönyvbe

Ma is belevörösödöm, ha eszembe jut feltehetően kegyelmet kolduló, igyekvést kifejező arcom, ahogy a nyilasokra néztem. Menekülésemnek ára a fájdalom és a szégyen, amit az okoz, hogy túlélő vagyok tizenhét éves korom óta. 1945 vége, ’46 nyara: tudomásul kellett vennem halálukat. Én ’44 novemberének végén váltam meg tőlük, bujkáltam, helyesebben „lógtam": szabad voltam. Természetesen illuzórikusan, de mégis: jártam, ha nem is járhattam volna Pest utcáit, annak a háznak kapujáig is eljutottam, ahol magukra hagytam őket.

Szent István park 10., svájci védettségű ház, a házból kimenni egyáltalán nem lehetett. A téren minden délelőtt tíz órakor sűrű fekete sorokban felzárkóztak a rendőrök és a nyilasok. Tele volt velük a tér. Dermedten figyeltük az ablakokból: hova mennek. Ha mi kerültünk sorra – emlékezetem szerint átlagosan háromnaponként –, megszállták a bejáratot, a lépcsőházban csattogtak a bakancsok. A lakásokban négy-hat karszalagos nyilas villámgyorsan szelektált. Nem tudtuk, milyen szempontok szerint. A „másik" csoportot percek alatt hajtották az utcára, onnan egy idő múlva, ahogy közben a többi házban is végeztek, tovább. Megtelt a járda sárgacsillagosokkal. Hova hajtották őket? Az óbudai téglagyárba vagy a pályaudvarokra, halálos kerülőkkel vagy kerülők nélkül a halálba? A koncentrációs lágerek felé vagy munkatáborokba? Az utóbbiban reménykedtünk – onnan talán haza lehet jutni. Egy nap anyukát lökdösték a többiekkel lefelé, emlékszem apám kétségbeesett kiáltására. Lerohant az utcára. Papírokat mutogatott egy rendőrnek (orvosok voltak, ő is, anyám is) – vagy pénzt adott? Nem láttuk pontosan, mi történt. Vagy a lelkére hatott valakinek? – de lehetetlen apámat könyörögve elképzelni – és mit használt akkor a könyörgés? Talán kiáltott valamit – de mit? Összepréselve a rémülettől figyeltem, az ablaknak nyomva fejemet. Később sem tudtam meg, hogy történt: apám jött vissza, felfelé a lépcsőn, karján anyámmal. Hamuszürkék mindketten, anyuka sírt. Nem emlékszem, hogy többé bárki is visszakerült volna a sorból. Tudom, hogy sokan, sokszor kockáztatták az életüket másokért, de nekem az emberi helytállás, bátorság mértéke apám marad, amíg csak élek. Az a lakás a második emeleten, ahol egymás hegyén-hátán szorongtunk, néhány hét múlva kényelmes férőhelye lett az ottlakóknak. Az apparátus gyorsan működött. De mi akkor még együtt voltunk.

A budapesti zsidók történetét ma már mindenki ismeri. Engem émelygés fog el, ha egy közönséges életrajzban leírom: apám, anyám ’44-ben meghaltak. Vagy eufemizmus nélkül: apámat, anyámat elpusztították ’44-ben. Mi köze hozzá bárkinek? Akkor sem akartam, most sem óhajtom sajnáltatni magamat. „A felnőttség és szabadság ott kezdődik – mondja Bibó István Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmányában –, amikor meglátjuk a merőben előzmények által meghatározott cselekedeteink silány voltát, kezdünk felelősséget vállalni és szabadon, felelősen cselekedni. Mindez rám is vonatkozik, ezért „mesélem el százegyedikként a magam történetét.

Egy nap bejutott a házba a barátnőm, két valódi-hamis bejelentőpapírral a húgom és az én számomra. Apám döntött: Verával mentünk. A város rettenetes volt, de bezártan várni a halált még rettenetesebb. A veszély idegtépő pillanatain túlesve, örültem ennek, az enyéimet eláruló szabadságnak. Zsidó transzportokat is láttam. Viszik a zsidókat a Duna-partra – hallottam, vagy csak tudtam? Valószínűleg hallottam is. Ha megtalálnak, egy szál bejelentőpapírral a táskámban, odacsapnak, közéjük. De elkerültem a razziákat, kivágtam magam az igazoltatások gyűrűiből – szabad voltam.

Az ostrom kezdetétől már ismét alig mozdulhattam ki a zuglói pincéből, ahol éltünk. De ez is másféle bezártság volt. Ültünk és papirosokat hamisítottunk, híreket vártunk. A Szent István parkból karácsonykor jött az utolsó hír. Anyuka süteményt küldött. Hogy csinálta? Mi is üzentünk.

Később viszontláttam régi otthonunkat. Nem romokban. A falak épek voltak. A ma már elcsépelt kép fogadott: a padlón tűzrakás nyomai, a parketta lécei felégetve, a könyvek széttépve, emberi ürülék a szoba közepén stb. Jártam a Szent István parkban. Jártam a gettóban. A város képe. A Dohány utcai templom bedeszkázott udvarán hegy nőtt az egymásra dobott hullákból. Ma már ez is kedvelt filmkocka. Megtudtam, hogy egy nappal Pest felszabadítása előtt, január 16-án hajtották őket Budára. Ott lőtték agyon őket a Duna-parton, a Lukács fürdő környékén. De ezt már nem is tudom biztosan.

„1941-től 1945-ig munkaszolgálatban, karhatalmi atrocitások folytán, deportálásban, megsemmisítőtáborokban és a nyilas rémuralom alatt elpusztult több mint félmillió magyar zsidó. A megmaradottak s a hazatértek körül a felszabadulás után az első megrendülés elmúltával mind érezhetőbben újból kialakult az antiszemitizmus" – kezdi Bibó István fent említett, a magyarországi zsidókérdéssel foglalkozó nagylélegzetű – egyedülállóan mélyreható, könyörtelenül okos, logikus és a zsidóság szenvedéseivel az azonosulásig szolidáris – tanulmányát. A tanulmány 1948 őszén jelent meg a Válaszban. Én húszévnyi késéssel olvastam először, a hatvanas évek vége felé, amikor Lengyelországban igen sok zsidó kért és kapott kivándorló-útlevelet. Miért csak akkor?

Mert a felszabadulást követő években, politikailag legaktívabb korszakomban, világnézeti táplálékom szinte kizárólag a Szikra piros és fakószürke kiadásában megjelenő könyveire szorítkozott. Az Állam és forradalom (ez volt a legkedvesebb, értettem és szerettem), a Kommunista kiáltvány, a Feuerbach-tézisek, a Család, állam, magántulajdon, az Anti-Dühring,A Bolsevik Párt története (utóbbi musz-anyag, nem elvi ellenvetéseim voltak, de az a rengeteg konferencia, dátum és elhajlás! – ezt nem lehetett olvasni és érteni, különféle vizsgákra újból és újból bemagoltam), A leninizmus kérdései, a Schönstein-füzetek; jók és rosszak vegyesen. És egész kis halom a különféle brosúrákból. Maga a Válasz talán egyszer vagy kétszer került kezembe, de Bibó tanulmányáról nem hallottam. Ami elég különös: tekintettel arra, hogy igen hamar harcolni kezdtünk a harmadik út ellen, s én nem is gondoltam rá, hogy magával a harmadik úttal is megismerkedhetnék – nem csak a cáfolatával.

S hogy mit akartam a marxizmustól? Mindent. Megváltást, tartalmat és jogot az élethez.

Hiszen túlélő voltam, és túlélni gyalázatos állapot, de én mégis élni akartam. A tányér levesnél jobban kellett a tudat, hogy okom és jogom van rá, élni.

Romot takarítottam – először a Ferenc József, Szabadság hídon. Délben meleg levest kaptunk az orosz katonáktól. Verseket mondtam: romos színházakban, gyárudvaron, csűrökben, teherautókról. Szemináriumokat hallgattam és vezettem. Nyáron beléptem a Magyar Kommunista Pártba.

Bosszúvágyat nem éreztem – mit segíthettek volna rajtam újabb hullák? Kényszerítettem magam, hogy az Oktogonon megnézzem a két, közszemlére kiakasztott nyilast. A himbálózó „testvérek" nem töltöttek el elégtétellel. Fásultságon kívül nem éreztem mást. Népbírósági tárgyalásra egyszer mentem el, akkor, amikor ez kötelességem lett volna, de a terem ajtajából visszafordultam. Ezt máig szégyellem.

Gyűlöletet sem éreztem. Csak rémületet, iszonyatot. A szembenézés hiányának kényelme okozta? Meglehet.

De akkor hogyan tudtam megbirkózni a tudattal, hogy az enyéimet ebben az országban gyűlölik – legalábbis tegnap még gyűlölték? A gyűlöletnél is gonoszabb közönnyel, amivel tudomásul vették pusztulásukat, s hogy túléltem, elnézték? Nem birkóztam meg vele, nem voltam elég erős ahhoz, hogy a csupasz tényekkel szembenézzek. Jobb volt, hogy megértettem: a zsidókat ért bántalom csak része annak az évezredes igazságtalanságnak, ami az egész népet érte, jobb volt hinni abban, hogy a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésével, az osztályelnyomás felszámolásával az antiszemitizmus is megszűnik. Nem volt kérdéses számomra, hogy kommunistának kell lennem. Tudtam, hogy az új társadalomban – éppen azáltal, hogy megszünteti a paraziták és kizsákmányolók uralmát, és megszünteti a szegénységet, a nyomort: a társadalmi javakból mindenki csakis munkája, később, egy még boldogabb rendben szükséglete szerint részesül – mindenféle diszkrimináció is megszűnik. A gonosz téboly uralma mögöttünk, lehetetlen, hogy még egyszer pusztítani tudjon, új világ küszöbére értünk, a föl, föl, ti rabjai autentikus jelentése: seid umschlungen Millionen, vagy magyarul: hogy végre egymást szívben átkarolják…, hogy a legalsóbb pór is kunyhajában mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvéreim vannak, számos milliók.

Semmit sem akartam annyira, mint egy olyan világot, ahol nem érhet bántás senkit, amiért más vallású, más fajú, ahol nincsen áldozat és nincsen hóhér; éhesek, rongyosok, szegények és gazdagok sincsenek. És legalsó pór: hárommillió nincstelen szegényparaszt sincs többé, mert földesúr sincs, a földet az uraktól elvette, és szétosztotta a parasztok között a Magyar Kommunista Párt.

Ma sem veszem zokon magamtól, hogy tizennyolc évesen kommunista párttag lettem. Nem is előzmények nélkül. Nagy olvasmányok, szerelmek, szerelemmel felérő barátságok hatására a kamaszkor küszöbén eldöntöttem már, hogy szakítok a polgári életformával.

De ma azt is tudom: ismét szabadulni, menekülni is próbáltam. Elviselhetetlen volt a teher, a fájdalom és az önvád, nem bírtam felvállalni. Mindennap a könyörtelenül ismétlődő ütésre ébredni: nincsenek. Éjszaka visszafojtott sírások. Követni az előző napon, héten megtalált szálak újra és újra szétszakadó foszlányait: valaki látta őket, valaki hallotta valakitől, hogy látta őket. Az udvarból felhallatszó köhögések; a köhögés anyám hazaérkezését jelezte, rengeteget cigarettázott, mindig köhögött. És a többi.

Amíg falujáráson voltam, Adyt, József Attilát mondtam, vödröt és pemzlit cipeltem, baráti körben politikai vitákban csatáztam – nem gondoltam magamra és az enyéimre. „Mindenkinek meg kellett volna és meg kell csinálnia a maga számvetését" – mondja Bibó, a hangsúlyt nem arra helyezve, melyek az érdemei, mentségei, hanem hogy miért felelős, milyen mulasztások terhelik. A Parasztpárt teoretikusa persze a lakosság nem zsidó részére gondolt – de nekem azóta ezerszer eszembe jutott, hogy a feledékenység nem utolsó a bűnök sorában. Engedtem, hogy levegyék rólam a gyász terhét; pontosan: jogomat a magam gyászához. Azonosulni akartam a kommunizmus eszméjében összeforró kommunista közösséggel. Onnan nézve, ahol én voltam, idealisztikusan szép volt mindkettő. ’45, ’46, ’47 telén rengeteget fáztunk, nemigen volt más, ami fűtsön, mint a láz: szolgálni, segíteni. A Horthy-korszak, ezer év szörnyű örökségének felszámolását akartuk: eszembe sincs ironizálni. De miért nem figyeltem fel az összeszorított szájakra, elharapott szavakra? Az országos félelemre? Hol volt az, amit úgy hívnak: én? Csak ismételhetem: azonosulni akartam. Ellenzékben voltunk, a reakció támadott, összeesküvéseket lepleztek le, egyiket a másik után. Résztvevői a magyar úri osztályhoz tartoztak, természetesen elhittem, hogy ellenségei a népuralomnak. Pedig ez