Lúdbőr

Kemény István

LÚDBŐR

Esszék

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

BUDAPEST

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

magveto.kiado@lira.hu

Felelős kiadó Dávid Anna

© Kemény István, 2017

Felelős szerkesztő Szegő János

Korrektor Hradeczky Moni

A borítót Bartis Attila fényképének felhasználásával Pintér József készítette

Műszaki vezető Vigh Ágnes

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-14-3576-4

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

TARTALOM

MIKOR VOLT 1912?

Egy szép délután

Időgép

Emlékek a Bizottság zenekarról

Hángérien! Hálfprájz!

Komp-ország, a hídról

Mikor volt 1912?

EGY KÖZÖNSÉGES CSÜTÖRTÖK

Egy közönséges csütörtök egy működő kultúrában

A sakk Nietzschéje

Ilyenkor, augusztusban

Lista

Száz év türelem

Lazán és könnyedén

Az értelmiségi fölényről

Magyarország és a jövő

Zrínyi Miklós és az üvegplafon

CSALÓDNI A HOLDBAN

Január

Áramvonal

Maga a béke

Csalódni a Holdban

„Nem tudnék hozzámenni ezekhez"

Reciprok Elvis

Adalékok az élet értelméhez

A kisregénysorsú ember

A KÖLTÉSZET MEGKOPASZTÁSA

Pár lépés Pesten

Az ellopott tragédia

Az ember, aki megmozdította a szótárt

Pár korlátozott felelősségű mondat Csokonairól

Hogy keletkezett az első igazi versem?

A Nagy Gyilkosság

A költészet megkopasztása

ÖTVEN +1 IRODALMI PILLÉR

Homérosz: Odüsszeia

Platón: Szókratész védőbeszéde

Lukács evangéliuma

Shakespeare: V. Henrik

Cervantes: Don Quijote

Saint-Simon herceg emlékiratai

Daniel Defoe: Singleton kapitány

Cooper: Nagy indiánkönyv

Antoine Watteau: Indulás Kithéra szigetére

Goethe: Werther szerelme és halála

Rotterdami Erasmus: A balgaság dicsérete

Csokonai Vitéz Mihály versei

Emily Brontë: Üvöltő szelek

Petőfi Sándor: János vitéz

Kommunista kiáltvány

Mark Twain: Huckleberry Finn

Arany János balladái

Madách Imre: Az ember tragédiája

Friedrich Nietzsche: A tragédia születése

Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Háború és béke

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijtől bármi

Gárdonyi Géza: Egri csillagok

Thomas Mann: A varázshegy

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

Ladislav Klíma: Sternenhoch herceg szenvedései. Önéletrajz

T. S. Eliot: Átokföldje

Szerb Antal: Száz vers

Füst Milán versei

József Attila összes verse

Karinthy Frigyes: Így írtok ti

Három utolsó vers

Lakatos Menyhért: Füstös képek

Piotr Szewc: Pusztulás

Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról

Stanisław Lem: Kiberiáda

Venyegyikt Jerofejev: Moszkva-Petuski

A bőbeszédű teknősbéka

Ady Endre: Az eltévedt lovas

Ady Endre: Minden Egész eltörött

Thor Heyerdahl: Tutajjal a Csendes-óceánon

Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc

Ottlik Géza: Buda

J. R. R. Tolkien: A Babó

C. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok

Bohumil Hrabal: A gyengéd barbár

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Jorge Luis Borges: Dél

Málik Roland: Báb

Roberto Bolaño: Vad nyomozók, első rész

Esterházy Péter: Termelési regény

MIKOR VOLT 1912?

EGY SZÉP DÉLUTÁN

Ezek itt¹ mi vagyunk. Ági, Árpád, Zoli meg én. Aki nem látszik, az a fénykép készítője: Attila. Ő, Árpád és Zoli a barátaim. Ági a szerelmem. Van egy hatodik szereplő is, mögöttünk: Ági magyar vizslája. Név szerint Dongó. Az egyik füle látszik. Aki türelmes, megtalálja a képen.

A kép 1989. október 23-án készült. Amin ülünk, a Parlament főbejáratának a lépcsője. Kora délután van, a köztársaságot már kikiáltották. A zsarnokságnak jó fél órája vége. A tömeg éppen távozik a Kossuth térről. Az emberek között valahol ott az apám. Nemrég váltunk el tőle, Ági hozott be minket, őt és engem Budaörsről egy zöld Trabant kombival. Elég lassan értünk be, mert Ági még csak pár napja vezet, és jó messze tudtunk csak leparkolni – de azért a pártállam még hosszú percekig fennállt azután is, hogy futólépésben megérkeztünk a térre. Anyu nem jött be velünk. Tanít. Nincs iskolai szünnap.

Ez itt a tekintetünk. Nem tudom, mire gondolunk. Azt se, hogy én mire. Attila talán pont semmire. Mert ő éppen exponál. Eddig a képet komponálta: Ági, ahogy a fél válláról lehull a pulóver, emlékeztet Delacroix barikádra lépő allegorikus nőalakjára, a Szabadságra. Nem is emlékeztet. Hanem ő az. Csak szebb. Barikád meg nincs is. Nincs rá itt szükség. Ahogy forradalmárokra sincs. Nem is érzem magam annak. Nyilván a többiek se.

Mindannyian írunk. Főleg verset. Meg prózát, tanulmányt, néha kritikát. Zoli battonyai, és még nincs húszéves. Főiskolára jár Debrecenben, és gitározik egy dark wave zenekarban. Árpád soproni. Pesten lakik kollégiumban, és a bölcsészkarra jár, mint Ági és én. A bölcsészkar az ELTE bölcsészkara. Utolsó éves vagyok magyar–történelem szakon. Sajnos nem tanultam eleget, de annyit azért mégis, hogy legyen egy halvány vízióm arról, hogy körülbelül milyen szokott lenni egy forradalom; és ezért nem tévesztem össze azzal, ami itt most velünk történik. De azt, hogy itt most velünk mi történik, azt nem tudom. Mert ilyen még nem volt a világtörténelemben. Kommunista pártállam eddig még nem bukott meg soha, mert kommunista pártállam nem volt ezelőtt, hacsak a ’19-es tanácsköztársaságokat (a bajort, a szlovákot meg a mienket) nem számítjuk, vagy a párizsi kommünt. De itt most nincs vér. És nem is lesz, ezt érezzük mindannyian.

Egy éve még nem éreztük. Tavaly szeptemberben, amikor Ágival elindultunk tüntetni a dunai vízlépcső ellen, egy presszóban – biztos, ami biztos – kivettem a szememből a kontaktlencsét könnygáz, vízágyúzás, fogdában éjszakázás, vagy ne adj’ isten gumibotozás esetére; mert a kontaktlencse bizony drága dolog, és ha tönkremegy, heteket kell várni az újra; csak pár Ofotért-üzlet foglalkozik a városban ilyesmivel, meg egy-két magánoptikus. De ez már tavaly is fölösleges óvintézkedésnek bizonyult, azóta pedig vágtat a történelem. Szóval itt a képen is rajtam van a lencse. Vagyis nem a rövidlátás miatt nézek olyan dacosan a jövőbe. Hogy a jövőbe nézek, az viszont egyértelműen látszik. Hogy látok-e valamit, azt nem tudom. Most, huszonöt évvel később, csak sejtéseim vannak arról, hogy mire gondolhatok a képen.

Mindannyian arra lettünk kiképezve kiskorunktól, hogy le tudjuk élni az életünket egy diktatúrában. De én vagyok a legöregebb. Huszonnyolc éves leszek öt nap múlva. Tíz éve vagyok felnőtt. És úgy érzem, eddig könnyebb volt, mint vártam. Katona nem voltam, beszervezni meg se próbált senki. Kicsit persze bedarált és betört a társadalom, de nem névre szólóan. Hanem csak úgy, ahogy minden társadalom bedarál és betör mindenkit, mert ez benne van a társadalmak munkaköri leírásában. Naivság lenne pont egy diktatúrától elvárni, hogy ne ezt tegye, és persze a maga kissé bárdolatlanabb módján. Szóval nem bántottak; lelkileg, szellemileg független maradtam, és ép.

Persze mindezeknek ára volt. Óvatos voltam. Na jó, gyáva. Nem vettem részt politikai szervezkedésben, demokratikus ellenzéki mozgalomban. Na jó, alig. De általában befogtam a pofámat. Közben ironizáltam mindenen, az igaz. „De nini: ez az út a lenini!" – mondtam komoly arccal, és aki akart, röhögött. „Ne szánts! Nevess!" – lázítottam a parasztokat, persze csak képzeletben, vagy poénból, társaságban. Úgy éltem végig a nyolcvanas éveket, mint a rajzfilmfigura, aki szórakozottan kisétál a szakadék fölé, és csak akkor zuhan le, amikor észreveszi, hogy a levegőben jár. De mire én is észrevettem volna, alám tolták a szakadék túlsó szélét. A szakadék túlsó széle nem volt más, mint a szabad, független és demokratikus Magyarország. És most itt ülök a Kossuth téren, ami ebben az órában a bolygó legfontosabb helye, és nem dolgoztam meg azért, hogy itt lehessek. Szóval kicsit talán szégyenkezem a fényképen. De vagyok olyan infantilis, szkeptikus, ironikus és boldog, hogy talán éppen most képzelem el a térre az anarcho-szürreál transzparenst:

„ÉLJEN AZ OROSZLÁN! SZABAD! FÜGGETLEN! FOGATLAN!"

De tényleg fogatlan? Pár napja jöttünk meg Erdélyből Ágival és Árpáddal. Láttuk, hogy a román kommunista rendszer most is áll masszívan, megrendíthetetlenül. Nem valamiféle szovjet ellencsapás járhat az eszemben a képen, hanem inkább az öreg, gonosz és irigy Ceaușescu bosszúja. Ő a román párt főtitkára, Románia teljhatalmú ura. Kifosztotta, kizsigerelte, koldusszegénnyé tette az országát. Vesztenivalója már nincs, a magyarokat kimondottan gyűlöli. Állítólag van atombombája, csak célba juttató technikája nincs hozzá. De simán el tudom képzelni, hogy itt most mindjárt komótosan kikanyarodik egy ökrös szekér az Alkotmány utcából a Kossuth térre, rajta a szénával letakart román atombomba, és már robban is.

Talán erre az ökrös szekérre gondolok a fényképen. Az is lehet, hogy valami ideillően magasztosra. De az az egy biztos, hogy nem arra, ami tényleg történni fog. Mert nem tudom a jövőt. És nem tudják a többiek sem.

De ma már ismerjük a következő huszonöt évet. Én is el tudnám mondani. Elmondjam?

A jövőnk úgy kezdődik, hogy a kép elkészülte után felállunk a Parlament lépcsőjéről, és Ágiékhoz megyünk. Táncolni fogunk a konyhában. A nap sütni fog a szemközti házra, a konyhaablak nyitva lesz, a zene ki fog hallatszani az utcára. Attila a padlón hanyatt fekve fog fényképezni minket, szájában cigaretta, és Dongó lelkesen ugrál majd közöttünk, próbálja utánozni a táncot, nem megy neki, de azért folyton a lábunk alatt lesz. A konyha szűk lesz, a bor kevés, és mindenki rohan is tovább mindjárt, de arra mégis mindannyian egész életünkben emlékezni fogunk, hogy ’89. október 23-án táncolunk Ágiék konyhájában. Felszabadulva, boldogan.

Még huszonöt évet tudok a jövőnkből. Folytassam, vagy jobb, ha itt hagyjuk abba?

2014

IDŐGÉP

2009. november 1-je van. Reggel nyolckor egy neonzöld baseballsapkás fiatalember ébresztett. Egy kerekes utazótáskát vontatott keresztül a kihalt Újlipótvároson, és torkaszakadtából népdalokat üvöltött, jelezve, hogy derűs és gondtalan éjszakája volt. Könnyű reggelünk lett tőle. Pedig mondják, régebben csúnya dolgokat tudott művelni ez a novemberre virradó októberi este, főleg olyan években, amikor újholdra esett, nem véletlen, hogy az év négy fő boszorkányéjszakájának egyike. Szeretem ezt az időszakot, ilyentájt születtem, rossz dolgok is alig történnek már napok óta, és még telihold is van éppen. Azt hiszem, elég derűs és nyugalmas a konstelláció ahhoz, hogy megpróbáljam röviden elmondani, hogyan kezdtem rettegni a jövőtől.

Aki az M6-os autópályán Dunaújváros felé menet jobbra néz, Ercsi után meglát egy alumínium víztornyot. Körülötte akácos. A fák közül egy-két lakottnak tűnő ház látszik ki, meg valami zűrös, szürkés katyvasz, ami több irányba is kitüremkedik az akácbozótból. Az utazónak csak másodpercei vannak, hogy értelmezze ezt a valamit, de valószínűleg istállók és egyéb gazdasági épületek félig eldózerolt, majd úgy hagyott romjainak fogja gondolni (helyesen), majd bozótostul, házastul, víztornyostul villámgyorsan elfelejti az egészet. Mi nevezzük Rácpusztának, és egy kicsit még ne felejtsük el.

1970-ben Rácpuszta egy úgynevezett „állami gazdaság alegysége volt, egy „tanyaközpont. A huszadik század közepéig grófi majorság volt. Addig épült fel benne mindaz, ami negyven éve (tehát 1970-ben) még állt, mostanra pedig csak szürkés katyvasz, egy villanás az autópályáról. Két hosszú cselédház, nyolc-nyolc „lakással: egy konyha és egy kis szoba. Egy-egy ilyen „lakásban élt egy-egy család. A telep Rózsadombja három családi ház volt, itt lakott két agronómus a családjával, meg a telepvezető. Volt Rácpusztán még telepvezetői iroda, traktorállomás, műhely, munkásszálló, egy üzemi konyha, hozzá ebédlő, ami egyúttal a „kultúrterem" funkcióját is betöltötte. Állt még az összes istálló. Volt egy nagy magtár. Emeletes! Volt egy kis bolt, egyúttal kocsma. A telep közepén volt egy úgy-ahogy rendben tartott (vagyis kaszálták a füvet) franciapark. Templom nem volt, mert ez egy Isten által is elhagyatott hely volt, talán már a grófi időkben is. Nem falu volt Rácpuszta, hanem – tényleg puszta. Akik itt laktak, nem parasztok voltak, hanem proletárok: öreg uradalmi cselédek és a leszármazottjaik. Százvalahány ember. Testi, szellemi és lelki nyomor, a Puszták népe világa. A férfiak részegek, a nőket alig látni, dolgoznak, a gyerekek fele sérült. Csucsu másodikos és tizenhárom éves, a Janika is annyi, de ő harmadikos. Ő nem annyira buta, mint amennyire gonosz. A telep körüli bozótosban Tutu lappang makogva, kicsi, kopasz, ráncos fejével, egy szál ingben, rongyos melegítőgatyában, kacska kezeit kenguruszerűen a melle előtt tartva. Tizennyolc éves, nem kell tőle félni. Az öccse csak kétszer bukott.

Rácpusztán volt iskola. Százéves épület, benne egyetlen osztályterem. Az osztályba körülbelül húsz gyerek járt, hét osztály egyszerre. Azért nem nyolc, mert negyedikes abban az évben nem volt. Ilyen összevont általános ekkoriban körülbelül tíz létezett még az országban. Az iskolaépületben volt még egy tanítói lakás is. Itt laktunk mi, anyám, apám, húgom, és itt olvastam H. G. Wells regényét, Az időgépet.

Gyűlöltem. Azóta se olvastam újra, nem is akarom. Most csak azt írom le, amire azóta is emlékszem belőle, lehet, hogy pontatlanul. Pár ezer év múlva játszódik egy idillinek tűnő világban. Idevetődik a főhős, az Időutazó. Kicsike, finom és törékeny lények élnek egy ligetes, selymes füvű tájon. Csapatokban kóborolnak, játszanak, kergetőznek, nevetnek, esznek, isznak, szerelmeskednek. Boldogok és butácskák. Ők az eloik. Finom, szép ruhákban járnak, nem dolgoznak, és mégis megkapnak mindent, amire szükségük van. Léteznek ugyanis másfajta lények is, a morlockok. Ezek is aprók és törékenyek, de nem ruhában járnak, hanem szürkés bunda nő a testükön. Ők látják el az eloikat. A föld alatt élnek, dolgoznak, onnan hordanak föl ételt, italt, ruhát a felszínre, ahol aztán az eloik megtalálják. A morlockok valami homályos, régi parancs miatt engedelmesen szolgálják az eloikat. Ugyanilyen homályosan, de az eloik is tudják, hogy nekik jár ez a kiszolgálás. De az éjszakákat nem szeretik. Holdtölte után, a fogyó hold időszakában, egyre nyugtalanabbul várják az estéket. Egyre jobban félnek. Nem ok nélkül. A morlockok ugyanis, akik a föld alatti sötéthez szoktak hozzá, az újhold közeledtével egyre vakmerőbben bújnak elő éjjelente. Kicsi kezük egyre közelebb matat a reszketve éjszakázó eloikhoz, hozzájuk nyúlkál, igen, vadásznak az eloikra, akiknek a visszafejlődött agya a menekülés gondolatához is kevés. A morlockok is tompák, talán a tabuval is küzdenek magukban, de végül mindig győz az éhség, vagy ki tudja, a bosszúvágy, és az újholdközeli legsötétebb éjszakák reggelein mindig hiányoznak páran az eloik közül. A megmaradtak kicsit szomorkodnak reggel, aztán tovább játszadoznak, kergetőznek.

Az Időutazó végül megmenekül ebből az irtózatból, és igazán messzire utazik tovább. Egymillió év múlva ragyogó napsütésben két kopasz, szárnyas embert lát repülni a sivatagi táj fölött. Fényes sivárság. Azután még messzebbre menekül, de ott már tényleg semmi emberi dolog nincs.

Hát ezt olvastam kilencévesen Rácpusztán a százéves iskolaépületben. Lehet, hogy másnak meg se kottyant volna. Nekem megkottyant. Nem mintha akkor összehasonlítottam volna Rácpusztát Az időgép világával (még az hiányzott volna, így se mertem elaludni), de H. G. Wells magyarázatát megértettem, és azóta sem bírom elfelejteni. Pedig primitív, túl egyszerű: az emberek két társadalmi csoportra szakadtak, a munkásokra és a kizsákmányolókra. Ezek utódai a morlockok és az eloik. Az ipar a föld alá került a boldogtalanokkal, a felszínen a boldogok maradtak. De mind a lentiek, mind a fentiek degenerálódtak.

Wells Időgépe, gondoltam később, a tizenkilencedik század naiv optimizmusára adott naiv, pesszimista válasz. Az emberi fejlődés korlátlan lehetőségeibe vetett hitre. Darwin és Marx vulgarizálva. A tizenkilencedik század ipari nyomora a jövőbe vetítve. És ez nem így működik. Persze, persze, de mégis… Közben telt az idő, megismertem A Gyűrűk Urát, és megtaláltam benne Wells eloijait és morlockjait mint tündéket és orkokat. Akik egy hajdani csodálatos fajtából degenerálódtak. Wells mint komor apafigura Tolkien gyerekkorában… Már ő se tudott szabadulni Wellstől. De hát mindketten naivak voltak. Jó, hát én is naiv vagyok.

Attól félek, hogy előbb-utóbb két lehetőség marad: morlockok vagy eloik. Szegények vagy gazdagok. Rosszak vagy jók. Lúzerek vagy menők. Áldozatok vagy agresszorok. Dél vagy észak. A morlockságot szégyellem. Az eloiságtól rettegek. A nagy közös degenerációtól tartok. És még a kívülmaradástól. Hogy időutazó leszek, egyedül, egyre távolabbra menekülve előre a jövőbe, a fénylő, sivár napsütésbe.

2009

EMLÉKEK A BIZOTTSÁG ZENEKARRÓL

„Körülleng a dekadencia

különös és perverz illata"

Kamaszkoromban, a hetvenes években valahogy úgy képzeltem a könnyűzenei stílusok születését, hogy egy fickó Londonban a megfelelő időpontban előhúz az íróasztalfiókjából egy új stílust, és szól a titkárnőjének, hogy engedjen be egy-két fiatal együttest az előszobában várakozók közül, mondjuk a Sweetet meg a Smokie-t, ti lesztek a Sweet, ti meg a Smokie, és ezt meg ezt fogjátok játszani. Mindezt Magyarországon figyelemmel kísérik, és pontosan három évvel később a londoni fickó magyar megfelelője is előhúzza az új irányzatot a fiókjából, és kiosztja a Gemini együttesnek, vagy akár az Omegának, azok pedig elkezdik játszani. Ha tehát történetesen a Beatles 1962 őszén kiadja az első számait kislemezen, akkor ’65 végéig itthon is megjelenik az első beatzenei kislemez. Ha a Beatles ’70-ben megszűnik, akkor ’73-ban feloszlik az Illés. És ha ’75–’76 táján, teszem azt, kezdetét veszi a punkzene, akkor ’78–’79-re prognosztizálható, hogy Magyarországon is bemutatásra kerül. Előadója a Fonográf együttes lesz, vagy a Generál, esetleg Kovács Kati.

Úgy tűnhet, hogy nem voltam jó véleménnyel a könnyűzenéről, de ez nem igaz. Sőt. A magyar könnyűzenéért egyenesen rajongtam. Drukkoltam érte, és féltettem. A hároméves eltolódást sorscsapásként, megaláztatásként éltem meg, és reménykedve vártam, hogy hátha egyszer két évre mérséklődik, urambocsá’ megszűnik, ha meg nem is fordul. Zavart ugyan egy kicsit, hogy nálunk minden zenét ugyanazok az öreg zenészek csinálnak, de azt elismertem, hogy jól csinálják. Tényleg: a Varsói Szerződés államainak összterületén, Rostocktól Vlagyivosztokig ismerték őket. Sok millió fiatal a Szovjetunióban úgy gondolhatott Budapestre, mint én Londonra. Egyébként is, az akkori Magyarország – ellentétben a maival – nem egy lenézett keleti, hanem egy irigyelt nyugati provincia volt. Szóval úgy voltam büszke a magyar könnyűzenére, mint Mátyás király udvarára, ami – ahogy tanultam – Itálián kívül az első reneszánsz udvar volt a világon. És szerettem a Generált, a Geminit, a Fonográfot és Kovács Katit. De közben nőttem, komolyodtam, lassan, megfontoltan okosodtam, és homályosan bár, de egyre inkább éreztem, hogy a hetvenes évek, úgy, ahogy van, nem felel meg nekem. Kellett ehhez az apám véleménye is, mely szerint a hatvanas évek minden szempontból hanyatlástörténet volt, persze elsősorban az ’56-os forradalomhoz viszonyítva, de természetesen könnyűzeneileg is: ritmustalanságba, dallamtalanságba, lagymatagságba hanyatlás az ötvenes évekhez, Elvis Presley-hez és a többiekhez képest, amikor még volt élet a zenében és egyéb téren is. És valahányszor a fiatal Elvis Presley-t hallottam a rádióban, bizony igazat kellett adnom az apámnak. Az öreg (késő harmincas), elhízott, hosszú hajú Elvis inkább csak elrettentő bizonyítéka volt számomra a hetvenes évek hanyatlásának. Közben egy villanásnyi időre az úgynevezett hard rockot megfelelő szintézisnek gondoltam, mert az legalább gyors és vad volt, de az egyméteres hajú, rongyos, tarka hippik (vagy kik) csak felbosszantották apámat. És igazából engem is ugyanígy idegesített a hard rock, és ha a szívemre teszem a kezem, azt se tudtam, eszik-e, vagy isszák. Nem érdekelt.

Eljött a hetvenes évek közepe. Amikor hivatalosan is (tehát a hároméves késéssel) megérkezett a hard rock Magyarországra, erre a célra egy Piramis nevű együttes alakult a régebbi magyar együttesek tagjaiból. Ők már pontosan az én korosztályomat célozták