Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

A férjem felesége
A férjem felesége
A férjem felesége
Ebook506 pages7 hours

A férjem felesége

Rating: 4.5 out of 5 stars

4.5/5

()

Read preview

About this ebook

Mi van, ha az egész életed hazugságra épült?
Amikor Lily, a fiatal ügyvéd férjhez megy Edhez, elhatározza, hogy elölről kezd mindent, a múlt titkait pedig maga mögött hagyja.
De amikor első ügyébe belekezd, valahogy furcsa vonzódást érez ügyfeléhez.
A férfihoz, akit gyilkossággal vádolnak.
A férfihoz, akiért hamarosan mindent kockára tesz majd...
De valóban ártatlan?
És ki ő, hogy megítélje?

Jane Corry ismert angol újságíró, az Oxford University kreatív írás tanára. Bemutatkozó regényének megírásakor hosszú időt töltött egy nagy biztonságú fegyházban, hogy tanulmányozza a foglyok viselkedését.
A férjem felesége fordulatos pszichológiai thriller, amely gyorsan nemzetközi bestseller lett.

LanguageMagyar
Release dateMay 26, 2017
ISBN9786155638572
A férjem felesége

Read more from Jane Corry

Related to A férjem felesége

Related ebooks

Related categories

Reviews for A férjem felesége

Rating: 4.285714285714286 out of 5 stars
4.5/5

7 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    A férjem felesége - Jane Corry

    JANE CORRY

    A férjem felesége

    Budapest, 2017

    Fordította

    Borbély Judit Bernadett

    A fordítás alapjául szolgáló mű:

    Jane Corry: My Husband’s Wife

    Copyright © Jane Corry, 2016

    Hungarian translation © Borbély Judit Bernadett, 2017

    © XXI. Század Kiadó, 2017

    21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

    Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

    Szerkesztette Gimes Katalin

    Előkészítés Joó Gabriella

    Korrektúra Takács Andrea

    Borítófotó © Rune Johansen/Getty Images

    ISBN 978-615-5638-57-2

    Elektronikus változat

    Békyné Kiss Adrien

    Ajánlom e könyvet imádott második férjemnek,

    Shaunnak. Melletted képtelenség unatkozni!

    Nemcsak megnevettetsz, de hagysz írni is.

    Ajánlom továbbá a csodálatos gyermekeimnek,

    akik mindennap inspirálnak.

    Prológus

    Fémes villanás.

    Mennydörgés a fülemben.

    „Öt óra, híreket mondunk."

    A rádió csiripel a (nyaralási, diplomaosztós, esküvői) fényképekkel borított tölgyfa komódon; van még ott egy csinos kék-rózsaszín tányér meg egy születésnapi üdvözlőkártyával takart negyed üveg Jack Daniel’s.

    Szaggat a fejem. És a jobb csuklóm. Észvesztően fáj a mellkasom. A vérmennyiség is észvesztő.

    A padlóra rogyok, a fekete kő hűvöse megnyugtat. Didergek.

    Egy fehér olasz ház van a falon a fejem fölött, lila bougainvilleák pettyezik. Emlék a mézeshetekről.

    Végződhet-e gyilkossággal egy házasság? Főképp, ha az a házasság eleve halott.

    A festmény az utolsó dolog, amit látok. De gondolatban mindent újraélek.

    Tehát igaz, amit a meghalásról mondanak. Mindenkinek a múltjával együtt kell elmennie.

    A DAILY TELEGRAPH

    2015. OKTÓBER 20-I, KEDDI

    SZÁMÁBÓL:

    Otthonában szúrták le a művész Ed Macdonaldot. Feltételezések szerint…

    ELSŐ RÉSZ

    Tizenöt évvel korábban

    1

    Lily

    2000 szeptembere

    – Ideges vagy? – kérdezi Ed.

    Éppen a kedvenc reggeli rizspelyhét szórja ki. Én is szeretem. (Ropogósan, tej nélkül.) Gyerekkoromban odavoltam a dobozon vigyorgó manókért, és ebből mind a mai napig megmaradt valami.

    Most viszont nincs étvágyam.

    – Ideges? – kérdezek vissza, miközben a mosogató melletti kistükörnél vacakolok a gyöngy fülbevalómmal. Pici lakásban kompromisszumokat köt az ember.

    Majdnem hozzáteszem, hogy ugyan mitől? Talán mert ez a házasságunk első napja. Egy tisztes házasság kezdete az új évszázad első évében. Ideges lehetek, mert jobb lakást is kifoghattunk volna, ehelyett Clapham csúnyábbik részére költöztünk, ahol egy iszákos a szomszédunk, és a háló is meg a fürdőszoba is olyan szűkös, hogy az egyetlen tubus alapozómat (Rimmel, halvány bézs) meg a két rúzsomat (egy rózsaszínt és egy rubinvöröset) a konyhaszekrényben tartom a teáskanalak mellett.

    Ideges lehetek, mert először megyek be dolgozni az olasz nászutunk óta. Egy hetet töltöttünk Szicíliában, nyakaltuk a bort, és habzsoltuk a grillezett szardíniát meg a pecorinót a szállodában, amit mind Ed nagyanyja állt.

    És az is lehet, hogy mindez összeadódik.

    Nagy általánosságban szeretem a hivatásomat. Mindeddig munkajogászként tevékenykedtem, jogi segítséget nyújtva azoknak az embereknek – főként nőknek –, akiket igazságtalanul rúgtak ki. Az elesettek gyámolítója, ez én lennék. Hajszál híján belőlem is szociális munkás lett, mint az apámból, ám egy eltökélt pályaválasztási tanácsadónak és – fogalmazzunk úgy, hogy – bizonyos életeseményeimnek köszönhetően itt állok huszonöt éves fejjel, friss diplomás jogtanácsosként, és éhbérért robotolok, miközben éppen próbálom belepasszírozni magam a tengerészkék szoknyámba. Ügyvédi irodában csak titkárnők viselnek élénk színeket. Rosszul venné ki magát – nekem legalábbis így mondták, amikor kezdtem. Karrierszempontból ígéretes a jogi pálya, olykor mégis nevetséges maradiság jellemzi.

    – Átszervezünk a büntetőügyekhez – jelentette be a főnököm nászajándékképpen. – Az a te asztalod.

    Ezért készülök a nászutunkra következő első napon a börtönbe. Egy gyilkossággal vádolt férfihoz. Nem jártam még börtönben. Nem is akartam. Az egy ismeretlen világ a rossz embereknek fenntartva. Én ellenben már szaladok is vissza az újságoshoz, ha az túl sok aprót adott vissza a havi Cosmopolitan-emért.

    Ed félrebiccentett fejjel firkálgat a noteszébe a müzlije mellett. A férjem szakadatlanul rajzol. Ez volt az egyik dolog, amivel elcsavarta a fejem.

    – A reklámszakmában vagyok – válaszolta egy bús vállrándítás kíséretében, amikor a foglalkozása felől érdeklődtem. – De egy nap még főállású művész leszek. Ez csak átmeneti, hogy fizetni tudjam a számlákat.

    Imponált nekem, hogy tudja, merre tart. Bár bizonyos értelemben tévedtem. Amikor rajzol vagy festeget, Ed nem ezen a bolygón van. Most például elfelejtette, hogy az imént feltett nekem egy kérdést. Egyszerre mégis fontosnak érzem, hogy válaszoljak rá.

    – Nem, nem vagyok ideges.

    Biccent, de nem hinném, hogy hallott. Amikor Ed ihletett stádiumba kerül, megszűnik létezni számára a külvilág. A füllentésemet is beleértve.

    Miért, kérdezem magamtól, ahogy megfogom a jegygyűrűs bal kezét, miért nem vallom meg neki az érzéseimet? Miért nem mondom el, hogy szarul vagyok, és megint vécére kell mennem, pedig az előbb voltam. Csak nem azt akarom játszani, hogy egyhetes eltávolodásunk a világtól a „most"-ban él tovább, nem pedig a szuvenírekben, például abban a kék-rózsaszín tányérban, amit Ed skiccelget éppen…

    Esetleg így próbálom leplezni, hogy rettegek attól, ami ma rám vár? Végigszalad a hátamon a hideg, ahogy vámmentes Chanel No. 5-öt permetezek a csuklómra. (Ed ajándéka, az egyik nászajándékba kapott csekkünkkel fizetett érte.) Múlt hónapban egy konkurens cég jogtanácsosát mindkét tüdején megszúrták, amikor Wandsworthben felkereste a kliensét. Előfordul.

    – Igyekezz – szólok az idegességtől élesebb hangon. – Különben mindketten elkésünk.

    Kelletlenül emelkedik fel a lakás előző tulajától ránk maradt rozoga székből. Magas az én újdonsült férjem. Hórihorgas, a járása már-már bocsánatkérő, mint aki inkább valahol másutt lenne. Gyermekként állítólag éppolyan aranyhaja volt, amilyen az enyém (Amint először megpillantottunk, máris tudtuk, hogy egy liliom, egy kis Lily vagy, mondogatta mindig az anyám); azóta homokszínű lett. És egy művészt meghazudtolóan hurkásak az ujjai.

    Mindenkinek szüksége van álmokra. A liliomoktól elvárják, hogy szépek és kecsesek legyenek. Felül rendben is volnék, hála természetes szőkeségemnek meg a nyakamnak, amit néhai nagyanyám kedvesen „fess hattyúnyak"-nak nevezett, de tekintsünk csak lejjebb, és a karcsú szár helyett visszamaradt csecsemőhájon akad meg a tekintetünk. Ha megfeszülök, se bírok lefogyni. Tudom, hogy nem kéne ezzel foglalkoznom. Ed szerint az alakom is én vagyok. Jót akar vele, de a súlyom mindig is zavart.

    Kifelé menet az Ed lemezjátszója előtt felhalmozott esküvői lapokra vetődik a pillantásom. Mr. és Mrs. E. Macdonald. Idegenszerű még nekem ez a név.

    Mrs. Ed Macdonald.

    Lily Macdonald.

    Rengeteget vesződtem az aláírásom tökéletesítésével, hogy az „y-t belehurkoljam az „M-be, de még mindig nem az igazi. A két név egyszerűen nem passzol. Remélem, ez nem holmi rossz ómen.

    Apropó, a hétvégéig minden egyes üdvözlőlapot írásban kell megválaszolnunk. Anyám egyvalamire megtanított, és az az udvariasság.

    Van egy hivalkodó darab a lapok között, türkizszínű tintával írták.

    – Davina a volt barátnőm – magyarázta Ed, mielőtt a nő megjelent az eljegyzési bulinkon. – Már csak barátok vagyunk.

    Felidézem a nyerítve röhögő Davinát a gesztenyebarna, beállított loknijaival, amitől szakasztott úgy fest, mint egy preraffaelita modell. A rendezvényszervező Davina, aki a „rendes lányok" murijaiért felel. Davina összehúzta violakék szemét, amikor bemutatkoztunk, mint aki nem érti, mit akarhat Ed a kócos debellától, akit nap mint nap a tükörben látok.

    Létezhet-e barátság férfi és nő között egy szakítás után?

    Úgy döntök, hogy elődöm levelével egyelőre nem bajlódom. Ed engem vett feleségül, nem őt, emlékeztetem magam.

    Ekkor a férjem a meleg kezével megszorítja a kezem, mintha olvasna a gondolataimban.

    – Nem lesz baj.

    Egy pillanatra eltűnődöm, nem a házasságunkra utal-e. Aztán bevillan. Az első kliensem bűnügyi védőként. Joe Thomas.

    – Kösz. – Megnyugtató, de egyben aggasztó is, hogy nem sikerült átejtenem Edet korábbi színlelt harciasságommal.

    Együtt zárjuk be a lakásajtót, kétszer is ellenőrizzük, annyira új még ez az egész, és sietősen megindulunk a földszinti folyosón a kapu felé. Egy másik ajtó mögül szép, sötét haját lófarokban himbáló kislány lép ki az anyukájával. Láttam már őket egyszer, de nem köszöntek vissza. Csinos, kreol bőrük van, a járásuk könnyed, mintha lebegnének.

    Együtt lépünk ki a csípős őszi levegőre. Négyen egy irányba indulunk el, de anya és lánya valamivel előttünk jár, mert Ed menet közben is a noteszébe firkál. Feltűnik, mennyire hasonlítanak egymásra, az egyetlen különbség, hogy a nő szemtelenül kurta, fekete szoknyát visel, míg a kislány, aki most nyafogni kezd, tengerészkék iskolai egyenruhában van. Ha egyszer lesznek gyerekeink, mondom magamban, idejében le fogjuk szoktatni őket a nyafogásról.

    Reszketek, amikor a megállóhoz érünk: a sápatag, őszi napsütésnek az égvilágon semmi köze a nászút melegéhez. Mégis az elválás gondolata az, ami összeszorítja a mellkasom. Egy hét együttlét után jóformán megrémít a gondolat, hogy a következő nyolc órát a férjem nélkül kell kibírnom.

    Nyomasztó. Nem is olyan rég még független és önálló voltam. Ám attól a perctől, hogy hat hónappal ezelőtt (csak hat hónapja történt!) Ed meg én az első szót váltottuk egymással a partin, egyszerre érzem magam erősebbnek és gyengébbnek.

    Megállunk, és én felvértezem magam. Az én buszom erre megy, az övé arra. Ed a reklámügynökségre tart, hogy fölösleges termékek megvásárlására csábító szlogeneket ötöljön ki.

    Én pedig a börtönbe megyek a tengerészkék kosztümömben, napbarnítottan.

    – Ott már nem lesz olyan rémisztő – mondja a férjem. Milyen furcsa nekem ez a szó még mindig!, majd szájon csókol. Rizspehely- és fogkrémíze van; elég erős fogkrémet használ, ezt még szoknom kell.

    – Tudom – felelem, mielőtt átszalad a túloldali buszmegállóba, a szemével már a sarki tölgyfát mustrálva.

    Két ártatlan kis hazugság. Hogy megkímélje egyik ember a másikat.

    Pontosan így kezdődik. Kicsiben. Jó szándéktól vezetve. Aztán elhatalmasodik.

    2

    Carla

    – De miért? – nyafogta Carla, miközben az iskola felé meneteltek, és ő az anyja kezét rángatva húzatta magát. – Miért kell suliba mennem?

    Ha folytatja a cirkuszolást, az anyja talán beadja a derekát. A múlt héten bevált, bár az pont egy szent napja volt, amikor sírósabb a mama. Születésnapokon, a szentek napján, karácsonykor meg húsvétkor mindig.

    – Hogy szalad az idő! – sopánkodik olyankor a mama az akcentusával, ahogy egyik osztálytársának az anyukája se beszél. − Már kilenc és fél éve vagyunk apád nélkül. Kilenc hosszú éve.

    Carlának azt mondták, hogy az apukája a mennyben van az angyalokkal, mert az ő születésekor megszegett egy ígéretet.

    Egyszer megkérdezte, milyen ígéretet.

    – Olyat, amit nem lehet visszacsinálni – szipogta a mama.

    Ahogy a pompás kék teáscsészét se lehet összeragasztani, amelyiknek arany a füle, gondolta Carla. Előző héten csúszott ki a kezéből, amikor segített törölgetni. A mama sírt, mert a csésze Olaszországból való.

    Szomorú, hogy a papa az angyalokkal van. De neki itt a mama! Egyszer a buszon testvéreknek nézte őket egy bácsi, a mama meg kacagott.

    – A bácsi csak hízelegni próbált – mondta kipirult arccal. De aznap este Carla jutalomból későig fennmaradhatott. Carla ebből azt a tanulságot vonta le, hogy a mama engedékenyebb, amikor örül.

    Meg akkor is, amikor szomorkodik.

    Mint most. Az iskolában azt tanulták, hogy új évszázad kezdődött.

    Carla az évnyitó óta vágyott egy hernyóra, egy tolltartóra olyan zöld plüssből, amilyen az összes osztálytársának van. Ha neki is lenne, talán nem piszkálnák többet. Rossz dolog másmilyennek lenni. Aki másmilyen, az utolsó a tornasorban. Seggdugasz! (Ez a fura szó nincs is benne a Gyermekenciklopédiában, amit a sarki antikváriumban vetetett meg a mamával.) Aki másmilyen, annak bozontos, fekete szemöldöke van. Szőrmók! Aki másmilyen, annak még a neve se olyan, mint a többieké.

    Carla Cavoletti.

    A többi gyerek Spagolettinek csúfolta.

    Szőrös Carla Spagoletti!

    – Maradjunk otthon, csak ma – folytatta a harcot. Itthon otthon, tette hozzá majdnem. Nem Olaszországban, amiről a mama folyton mesél, de Carla sose járt még ott.

    A mama egy pillanatra megállt, amíg elsétált mellettük az aranyhajú szomszéd, aki rosszallóan nézett oda rá.

    Carla jól ismerte ezt a nézést. A tanárok néztek rá így a suliban, ha nem tudta a szorzótáblát.

    – Nem értek én a számokhoz – hessentette el a mama, valahányszor Carla megkérte, hogy segítsen neki a házi feladatával. – Lényeg, hogy ne egyél süteményeket, és ne hízz el. Az olyan nők, mint mi, elég, ha szépek.

    A barna kalapos bácsi, akinek a csillogó-villogó autója van, mindig mondja a mamának, hogy szép.

    Amikor ő jött látogatóba, akkor a mama sose sírt. Olyankor leengedte a hosszú haját, beparfümözte magát azzal az almaillatúval, és ragyogott a szeme. Szólt a lemezjátszó, a lábuk a padlón verte a taktust, de a Carláé nem verhette sokáig.

    – Alvás, cara mia – trillázta a mama. És akkor Carlának ott kellett hagynia a mamát az idegennel, hogy kettesben dobogjanak tovább a picike nappaliban, miközben a mama rokonai bámultak a repedezett falakra kitett fotókról. Azok a hideg arcok gyakorta köszöntek vissza a rémálmaiban, amivel megzavarta a táncolást, és felmérgesítette a mamát. – Nagy kislány vagy már ehhez. Nem szabad zavarnod, ha itt van Larry.

    Nemrégiben Carla egy feladatot kapott az iskolában azzal a címmel: „Anyukám és apukám". Amikor izgatottan hazaért, a mama előbb csak grimaszolt, aztán a konyhaasztalra döntötte a fejét, és kitört belőle a zokogás.

    – De vinnem kell valamit az órára! – erősködött Carla. – Nem akarom, hogy csak én nem viszek be semmit.

    Végül mama leemelte az egyenes derekú, fehér galléros, szigorú szemű bácsi fotóját.

    – Vidd be nekik a papust – mondta úgy, mintha cukorka akadt volna a torkán. Carla szerette a cukorkát. Az autós bácsi gyakran hozott neki fehér papírtasakban. De neki ragadt tőlük a keze, és órákba telt lemosni.

    Carla áhítatosan fogta kezébe a fotót.

    – Ő az én nagypapám?

    Jóllehet tudta a választ. A mama épp elégszer mesélte már. De olyan jólesett hallani! Szuper, hogy neki is van nagypapája, mint az osztálytársainak, még ha az övé messze-messze lakik is, a Firenze fölötti hegyekben, és sosem válaszol a levelekre.

    Carla anyukája egy molyirtószagú narancsvörös selyemkendőbe göngyölte a fotót. Ő meg alig várta, hogy bevihesse a suliba.

    – Ő az én nonnóm – jelentette ki nagy büszkén.

    De kinevették.

    – Nonno, nonno – szajkózta az egyik fiú. – Neked miért nem nagypapád van, mint nekünk? És hol az apukád?

    Ez közvetlenül a szent napja előtt történt, amikor rábeszélte az anyját, hogy jelentsen beteget. Az volt élete egyik legszebb napja! Kimentek piknikezni egy Park nevű helyre, a mama énekelt, és az olaszországi gyerekkoráról mesélt.

    – A fivéreimmel úszni jártunk – mondta elábrándozva. – Néha halat is fogtunk vacsorára, aztán énekeltünk meg táncoltunk, és bort ittunk.

    Az iskolai lógástól megittasult Carla a kisujjára tekerte anyja egyik hajtincsét.

    – A papa is veletek volt?

    Erre eltűnt a ragyogás anyja fekete szeméből.

    – Nem, kicsikém. Ő nem volt velünk. – Azzal nekiállt összeszedegetni a termoszt meg a sajtot a földre terített vörös pokrócról. – Gyere, ideje hazamenni.

    És hirtelen már nem is volt olyan szép az a nap.

    Ez a mai se sokkal jobb. Dolgozat lesz az iskolában matekból és helyesírásból. A két legutáltabb tantárgyából. A buszmegálló felé közeledve Carla egyre erősebben kapaszkodott az anyjába.

    – Kis növésű vagy a korodhoz képest – mondta a minap az autós ember, amikor Carla nem akart korán ágyba bújni –, de makacs, nem igaz?

    Naná!, akarta rávágni Carla.

    A mama folyton azt hajtogatta, hogy kedvesnek kell lennie Larryhez, mert nélküle nem lakhatnának itt.

    – Legyünk ma otthon. Kérlek szépen – könyörgött most Carla.

    A mama viszont hallani se akart róla.

    – Be kell mennem dolgozni.

    – De miért? Larry biztos meg fogja érteni, hogy ma nem tudsz vele ebédelni.

    Általában nem mondta ki a nevét. Inkább autós bácsinak hívta, mert úgy nem tartozott egészen hozzájuk.

    A mama megfordult a járdán, kis híján felöklelt egy lámpaoszlopot. Egy pillanatra még mintha dühös is lett volna.

    – Azért, kicsikém, mert még maradt bennem büszkeség. – Felcsillant a szeme. – Egyébként is szeretem a munkámat.

    A mama nagyon fontos munkát végez. Feladata, hogy csinossá tegye a nem csinos néniket. Egy hatalmas boltban dolgozik, ahol rúzst, szempillaspirált meg különleges krémeket árulnak, amitől „csokoládé bézs meg „puha pasztell színű lesz az ember bőre, vagy valami ilyesmi. A mama néha haza szokott hozni mintákat, és kifesti Carlát, aki olyankor idősebbnek látszik. Ez is hozzátartozik a szépséghez, hogy egy napon ő is találjon majd magának egy autós embert, akivel körbetáncolják a nappalit.

    A mama is így fogta meg magának Larryt. Aznap a parfümosztályon helyettesített valakit, aki beteg lett. Jó dolog, ha mások megbetegszenek, mondta a mama, mert be lehet állni a helyükre. Larry azért ment be akkor a boltba, hogy parfümöt vegyen a feleségének, aki szintén beteg volt. És a mama most a feleségnek kedvez azzal, hogy újra boldoggá teszi Larryt. Larry Carlával is jól bánik, hát nem igaz? Hiszen cukorkával traktálja.

    De most, miközben a buszmegálló felé igyekeznek, ahol az aranyhajú néni várakozik (a szomszéd, aki a mama szerint túl sok édességet fal), Carla valami mást akar.

    – Kérhetek Larrytől hernyó tolltartót?

    – Nem! – tett elutasító mozdulatot a mama a vörös körmű kezével. – Nem kérhetsz.

    Ez nem igazság. Pedig Carla szinte érezte a bársonyos plüsst, ahogy gondolatban végigsimított a tolltartón, ami még beszélt is hozzá: Muszáj, hogy a tied legyek. Akkor mindenki szeretni fog minket. Gyerünk, Carla. Találj ki valamit!

    3

    Lily

    A District metróvonal végállomásán még buszra kell szállnom, hogy eljussak a börtönbe. A metrótérkép szolid zöldesbarnával jelzi ezt a vonalat, ami biztonságos érzetet kelt; nem úgy a Central a maga veszélyt sugárzó, harsány vörösével. A Barking állomás következik, és én az esős ablakokon át dermedten pásztázom a peronon állók arcát, hátha megpillantok egy ismerőst a gyerekkoromból.

    De nincs egy sem. Csak esőkabátos, vén varjakra emlékeztető, kialvatlan ingázók meg egy piros-szürke iskolai egyenruhás kisfiút terelgető asszony.

    Valamikor, nem messze innen volt egy normális életem. Még mindig emlékszem a házra: kavicsos vakolatú, ötvenes években épült, ablakkeretei kirívóan kankalinsárgák. Ma is emlékszem, ahogy anyámmal kéz a kézben baktatunk a főutcán a könyvtár felé. Döbbenetesen tisztán élnek bennem apám szavai, ahogy bejelenti, hogy hamarosan lesz egy kistestvérem. Na végre! Ezentúl nem fogok kilógni az osztálytársaim sorából, akik csupa izgalmas, lármás nagycsaládból jönnek. A mi hármasunk olyan csendes.

    Eszembe jut a reggel látott nyafogó kislány a házunkból meg a mamája az érzéki szájával, a hollófekete hajával, hibátlan, hófehér fogaival. Olaszul beszéltek. Kedvem lett volna elújságolni nekik, hogy most voltunk ott nászúton.

    Gyakran fantáziálok mások életéről. Vajon mivel foglalkozik egy ilyen gyönyörű asszony? Fotómodell? Ma azonban visszakanyarodnak a gondolataim önmagamra. A saját életemre. Milyen lenne ez az élet, ha mégis szociális munkás leszek, és nem ügyvéd? Na és ha a Londonba költözésemkor nem megyek el arra a partira az új szobatársammal, hiszen egyébként sem vagyok nagy bulizós. Na és ha nem lötykölöm ki a boromat a bézs szőnyegre? Na és ha az a kedves, homokszín hajú férfi (Üdv, Ed vagyok!) a kék nyakkendőjével meg a csiszolt beszédével nem segít feltörölni, mondván, véleménye szerint épp ideje volt már feldobni valamivel ezt az unalmas szőnyeget. Na és ha nem rúgok be annyira (idegességemben), és amikor a családomról kérdez, nem beszélek neki az öcsém haláláról? Na és ha ez a tréfás ember, aki megnevettetett, de meg is hallgatott, nem kéri meg a kezemet már a második találkánkon? Na és ha a kiváltságos, művészi világa (ami annyira más, mint az enyém) nem a menekülést jelentette volna a múltam borzalmai elől…

    Igaz, amit az öcsédről mondtál? Anyám hangja vág keresztül az ingázók varjúcsapatán, s mintha láthatatlan erő kezdene ráncigálni Londonból Devon felé, ahová két évvel Daniel érkezése után költöztünk.

    Összehúzom magamon a felnőtt kabátomat, és kitaszítom az ablakon anyám hangját a sínekre. Többé már nem kell hallgatnom. Érett, férjezett nő vagyok. Felelős állásban. Múltidézés helyett erre a felelősségre kell koncentrálnom.

    – Láss bele az ügyész fejébe! – szokta mondogatni a vezető kolléga. – Hogy lépéselőnyben legyél.

    Fészkelődve csinálok magamnak helyet két kemény, szürke nadrágos térd között, és kinyitom dagadó, fekete irattáskámat. Nem egyszerű manőver egy zsúfolt metrókocsiban. Kezemmel takarva átfutom az eset-összefoglalót (bizalmas dokumentumot nem olvasgatunk nyilvános helyen), hogy felfrissítsem az emlékeimet.

    SZIGORÚAN BIZALMAS

    Pro Bono{1}-ügy

    Joe Thomas, 30 éves biztosítási ügynök. 1998-ban bűnösnek nyilvánítják a 26 éves ruházati bolti eladó, Sarah Evans, a vádlott barátnője meggyilkolásáért: belelökte egy kád tűzforró vízbe. A halál oka súlyos égési sérülésekből fakadó szívleállás. A szomszédok tanúsítják, hogy heves vitatkozást hallottak. A testen talált zúzódások alátámasztják az erőszakosságot.

    A víz a leghátborzongatóbb része. Gyilkosságot éles pengével, egy darab kővel vagy Borgia-módra: méreggel illik elkövetni. A kád ellenben elméletileg biztonságos terep. Akárcsak a zöldesbarna District metróvonal. Akárcsak egy nászút.

    Olyan hevesen rázkódik a szerelvény, hogy előbb a tőlem balra eső térdnek lökődöm, aztán a jobb oldalinak. A papírjaim a nedves padlóra hullnak. Rémülten kapkodom össze őket, de elkéstem. Az eset-összefoglalót a tőlem jobbra eső nadrág tulajdonosa adja a kezembe, de csak miután lepillantott a gépelt szövegre.

    Az első gyilkossági ügyem, mondanám, hogy elűzzem a gyanakvást a tekintetéből.

    Helyette dühödten elpirulok, és visszatuszkolom a papírokat a táskámba, miközben tudom, hogy a főnököm ott helyben kirúgna ezért.

    Váratlanul állunk meg. Kiszállás! Ideje megmenteni egy embert, akit előre gyűlölök – kádban! –, miközben egyvalamire vágyom, hogy újra Olaszországban lehessek. A nászutunkon.

    Másodjára hátha klappolnának a dolgok.

    A börtönről eddig mindig olyasmi helyre asszociáltam, mint a Colditz. Hosszú kocsiút vezet az épületig, amelyről Ed szüleinek gloucestershire-i hodálya ugrik be. Egyszer jártam csak ott, de az is bőven elég volt. Dermesztő, amin nem csupán a központi fűtés hiányát értem.

    – Biztos, hogy jó helyen járunk? – kérdezem a taxistól.

    Bólint, s bár hátulról nem láthatom, érzem a vigyorát.

    – Mindig meg szoktak lepődni. Magánterület volt, mielőtt büntetés-végrehajtási intézet lett. – Aztán elkomorodik a hangja. – Flúgosok gyülekezete, és nem csak a bekasztlizott bűnözőkre értem.

    Előredőlök. Kezdeti aggodalmam, hogy költségként akarom elszámoltatni a fuvardíjat (ugyanis mint kiderült, a busz csak egy darabig vitt volna), szertefoszlik az új információ fényében. Természetesen tudom, hogy a Breakville büntetés-végrehajtó intézet a pszichopaták gyűjtőhelye, és hogy a pszichológiai tanácsadás a szakterületük. De azért nem árt némi extra tereptudás.

    – A dolgozókra céloz? – kockáztatom meg.

    Egy horkantást kapok válaszul, miközben lakóházaknak tűnő épületsor mentén gurulunk tovább.

    – Ühüm. A sógorom is itt volt fegyőr, mielőtt idegösszeomlást kapott. Az egyik ilyenben lakott.

    A sofőr a lakóházak felé biccent. Aztán újabb kanyar jön. Balra pazar épület magasodik: tolóablakos, vörös-arany borostyánnal befuttatott. Első blikkre Edward korabelinek tűnik. Ég és föld a különbség a jobbra eső konténerviskókhoz képest.

    – Ott kell bejelentkeznie – mutat a sofőr a házra. A pénztárcámban matatok, megérdemli a borravalót a tájékoztatásért.

    – Kösz szépen. – A hangja elégedett, tekintete inkább gondterhelt. – Jótékonysági látogatás?

    Habozom. Ezt nézné ki belőlem? Hogy amolyan jámbor lélek vagyok, aki kötelességszerűen pesztrál bűnösöket?

    – Úgy valahogy.

    Megrázza a fejét.

    – Vigyázzon magára. Tudja, azok az ipsék… nem ok nélkül kerültek ám ide.

    Azzal elhajt. Nézek a taxi után, ami az utolsó kapcsot jelenti a külvilághoz. Csak amikor megindulok az épület felé, jut eszembe, hogy elfelejtettem számlát kérni. Ha még ezt is eltoltam, milyen esélye marad Joe Thomasnak?

    És ami még fontosabb, érdemel-e esélyt egyáltalán?

    – Cukor? Cellux? Chips? Vágóeszköz? – ugatja egy ember az üveg válaszfal túloldaláról.

    Egy pillanatig kételkedem, hogy jól hallottam-e. Az agyam még a nem mindennapi utazástól zsibong. Megkönnyebbüléssel lépkedtem a gyönyörűséges épület felé, hiszen ezek szerint mégsem olyan szörnyű hely a börtön. De amikor odaértem, visszairányítottak, el kellett mennem a konténerviskók mellett egy magas falig, amelynek szögesdrót pöndörödött a tetején; ezt az előbb nem is vettem észre. Zakatoló szívvel caplattam a fal mentén egy kis kapuig.

    Csöngetni, intett a fali jelzés.

    Lélegzet-visszafojtva nyomtam meg a csengőt, mire automatikusan nyílt az ajtó, és egy regionális repterek várótermére emlékeztető picinyke szobában találtam magam. Üvegfal húzódott az egyik oldalán, ott állok most.

    – Cukor? Cellux? Chips? Vágóeszköz? – ismétli meg az ember. Aztán az irattáskámra pillant. – Inkább pakolja ki, mielőtt megmotozzuk.

    – Nincs nálam semmi ilyesmi… de az első három miért baj?

    Rám függeszti szúrós malacszemét. – Cukorból piát tudnak főzni; a celluxszal betapaszthatják a száját. A chipsszel pedig megvesztegetheti őket. Volt rá példa, nekem elhiheti. Elégedett?

    Ő biztosan az. Ismerem a fajtáját. A főnökömre emlékeztet. Az a típus, aki imádja kínos helyzetbe hozni a másikat. Sikerült is neki, ám egy eleddig ismeretlen erő a lelkemben arra ösztökél, hogy ne idegesítsem fel magam.

    – Ha a többes számmal a bentlakókra céloz, akkor félek, nincs szerencséjük – vágok vissza. – Nincs nálam semmi a listájáról.

    Valami olyasmit mormog a bajsza alatt, hogy „rohadt védőügyvédek", majd megnyom egy gombot, és egy másik ajtó mögül női fegyőr toppan elém.

    – Karokat fel! – utasít.

    Megint a reptér jut eszembe, csak a csipogás hiányzik. Egy percre újra Rómában érzem magam: amikor beindult a riasztó az ezüst karkötőmtől, amit Edtől kaptam az esküvőnkre.

    – Nyissa ki, kérem, a táskáját.

    Engedelmeskedem. Az iratköteg van benne, a sminkes szütyőm meg némi mentolos cukorka.

    A nő úgy csap le az utóbbi kettőre, mint valami értékes zsákmányra.

    – Sajnos ezeket egyelőre el kell koboznom. És az esernyőjét is.

    – Egy esernyőt?

    – Fegyverként használható. – Pattogóan beszél, mégis érzek benne egyfajta nyájasságot, amit az üvegfal mögött álló emberről nem lehetett elmondani.

    – Erre tessék.

    Átvezet egy újabb ajtón, és meglepetésemre egy egész kellemes belső kertbe lépünk ki, ahol Robin Hood-zöld melegítőalsóba és -felsőbe öltözött férfiak violát ültetnek. Anyám pontosan ugyanezt teszi Devonban; tegnap este mondta telefonon. Érdekes, hogy emberek szerte a világon egy adott időben ugyanazt a tevékenységet végzik, ami azonban nem jelenti azt, hogy bármi közös lenne bennük.

    A férfiak egyike a fegyőrnő derekát körbefogó övre sandít. Egy kulcscsomó meg egy ezüstsíp lóg rajta. Milyen esélyeink lennének, ha ezek most megrohannának?

    Közben átvágtunk az udvaron egy másik épülethez. Társam kikeresi a megfelelő kulcsot, és az ajtó feltárul. Újabb terembe érkezünk. Két ajtó van előttünk. Dupla ajtó dupla ráccsal. Kinyitja őket, aztán mindjárt be is zárja utánunk.

    – Nehogy odacsípjem a kezét.

    – Mindig ilyen magabiztos? – kérdezem.

    Áthatóan néz rám.

    – Nem.

    – Csak mert nekem azt is kétszer kell ellenőriznem, hogy rendesen bezártam-e a lakásajtót – mondom. Fogalmam sincs, minek fecsegek. Talán hogy valamicske humort csempésszek ebbe a bizarr világba.

    – Itt észnél kell lenni – mondja megrovón. – Erre megyünk.

    Folyosó nyúlik el előttünk. Mindkét oldalon ajtók, mellettük táblákkal: „A Szárny, „B Szárny, „C Szárny".

    Narancssárga tréninges férfiak csoportja halad szembe velünk.

    Egyikük, egy fénylő fejű kopasz odabiccent a fegyőrnőnek.

    – Reggelt!

    Aztán rám bámul. Meg a többiek is. Ég az arcom, úgy elvörösödöm.

    Megvárom, míg elhaladnak.

    – Szabadon kóricálhatnak?

    – Csak a kijelölt időszakokban.

    – Úgymint?

    – Amikor az egyes szárnyakból a tornaterembe, a kápolnába vagy foglalkozásra mennek. Könnyebb így felügyelni őket, mint ha egy-egy őr kíséri a rabokat.

    Érdekelnének a részletek, és mégis, részben az idegesség miatt, egy másik kérdés csúszik ki a számon.

    – Ők választják ki a ruhájuk színét?

    – A színek azt jelzik, melyik szárnyba tartoznak. Tőlük majd ne kérdezzen ilyeneket, különben még azt hiszik, kíváncsi rájuk. Némelyik veszedelmesen ravasz. Manipulálni fogják, ha nem vigyáz. Először barátságosak, de csak azért, hogy a bizalmába férkőzzenek. Észre sem veszi, és már információkat szednek ki magából, és mindenfélére ráveszik.

    Nevetséges! Ezt csak egy hatökörrel lehet megcsinálni. Közben megálltunk. D Szárny. Újabb dupla ajtó és rács, amit a fegyőrnő megint rögtön bezár mögöttünk. Széles folyosó terpeszkedik előttünk, kétoldalt szobákkal. Hárman ácsorognak a folyosón, mintha csak az utcán lennének. Mindegyik bámul. A negyedik háttal nekünk az aranyhalak akváriumát pucolja. Kissé furcsának találom, hogy gyilkosok aranyhalakat gondoznak, de mielőtt rákérdezhetnék, bevezetnek egy balra eső irodába.

    Két fiatalember ül egy íróasztalnál. Nem sokban különböznek a folyosóiaktól – ugyanolyan rövid a hajuk és fürkész a tekintetük –, kivéve, hogy ők egyenruhát viselnek. Az jár a fejemben, hogy derékban szorít a szoknyám; Olaszországban elszaladt velem a ló. Normális dolog az, ha valaki pont a nászútján kezd el kényszeresen enni?

    – Mr. Thomas jogi képviselője – szólal meg a kísérőm. Megnyomja a „miszter"-t, mintha ironizálna.

    – Itt írja alá – mutatja az őrök egyike. Tekintete az aktatáskámról a mellemre, majd ismét az aktatáskára ugrik. Meglátok az asztalon egy bulvárlapot, alulöltözött modell pózol a címlapján. Aztán az órájára pillant: – Öt percet késett.

    Nem tehetek róla, akarnám mondani. Körülményesek a biztonsági intézkedéseik. De valami azt súgja, hogy fogjam be; nem ér ez annyit.

    – Hallom, Thomas fellebbez – jegyzi meg a másik. – Egyesek sose adják fel, nem igaz?

    Udvarias köhintést hallok a hátunk mögül. Tagbaszakadt, sötét hajú, nyírott szakállú fazon áll az iroda ajtajában. A folyosón lebzselők egyikét ismerem fel benne. De most nem bámul, hanem lágyan mosolyog. Nyújtja a kezét, határozott a kézfogása. Persze gyakorlott üzletkötő, emlékeztetem magam.

    Nem úgy fest, ahogy egy börtöntölteléket képzel az ember. Nincs látható tetoválása, mint az őrnek, akinek egy sárkányfej díszeleg a karján. Új kliensem drága órát és fényes, barna bőrcipőt visel, ami elüt a sok edzőcipőtől, és hadilábon áll a zöld rabruhával. Az a benyomásom, hogy öltönyhöz és nyakkendőhöz szokott. Most látom csak, hogy vasalt, fehér inggallér kandikál ki az előírt viseletnek számító melegítőfelsője alól. A haja rövidre vágva is elegáns, sötét szemöldöke fölött magas homlok ível. Tekintetéből óvatosságot, reményt s egy csipetnyi idegességet olvasok ki. Amikor megszólal, mélyen és magabiztosan cseng a hangja, a kiejtése se nem nyers, se nem pallérozott. Akár a szomszédom is lehetne. Vagy egy kollégám. Vagy a helyi kisbolt tulajdonosa.

    – Joe Thomas – mutatkozik be, és elereszti a kezem. – Köszönöm, hogy eljött.

    – Lily Macdonald – felelem. A főnököm javasolta, hogy a teljes nevemet mondjam. (Tartsd a távolságot, de ne éreztesd a fölényed, szólt a tanács. Ez a kiegyensúlyozott ügyvéd–kliens kapcsolat titka.)

    Joe Thomas közben néma ámulattal néz. Újból elpirulok, ezúttal nem annyira félelmemben, inkább azért, mert zavarba hoz. Ritkán kapok elismerő pillantásokat, és sose tudom, hogyan reagáljak. Főképp egy ilyen merőben alkalmatlan helyzetben. Nem bírok megszabadulni a csúfolkodó hangtól, ami iskoláskoromtól velem van: Dagi Lily. Tehén. Hájpacni. Nem is értem, hogyan lehet jegygyűrű a kezemen. Beugrik egy kép Edről, ahogy az ágyon heverészik az olaszországi nászutunkon. Meleg napfény szűrődik be a spalettán. A férjem nyitja a száját, hogy mondjon nekem valamit, aztán félrefordul…

    – Kövessenek – mondja az egyik őr pattogón, amivel visszaránt a jelenbe.

    Megyünk Joe Thomasszal a folyosón, el a ránk szegeződő tekintetek mellett. El az akváriumos tag mellett, aki olyan odaadással tisztogat, ami más körülmények között megható lenne. Egy „Beszélő" feliratú szobába tartunk. Kicsi. Rácsos ablaka betonozott udvarra néz. Minden szürke odabent: az asztal; két oldalán a fémvázas székek; a falak. Az egyetlen színfolt egy plakát a falon szivárvánnyal, alatta a csupa nagybetűs, lila REMÉNY szóval.

    – Az ajtó előtt leszek – mondja az őr. – Rendben? – Megvetéssel ejti a szavakat, ami mintha mindkettőnkre irányulna.

    – A börtönőrök nem szívelik az ügyvédeket – figyelmeztetett korábban a főnököm. – Mi csak beleköpünk a levesükbe. Hiszen azon dolgozunk, hogy kijuttassuk

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1