Párducpompa

Tóth Krisztina

Párducpompa

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

magveto.kiado@lira.hu

Felelős kiadó Dávid Anna

© Tóth Krisztina, 2017

Felelős szerkesztő Dávid Anna

Korrektor Balogh Emerencia

A borítót Pintér József tervezte

Műszaki vezető Vigh Ágnes

Elektronikus verzió

eKönyv Magyarország Kft., 2017

www.ekonyv.hu

Elektronikus könyv Nagy Lajos

ISBN 978 963 14 3583 2

Táncol a nyelv a fürdőszobában

(apanyelv, anyanyelv)

A hatalom nyelve apanyelv. Apám birtokolja a hatalmat, tőle kell félni, mindennek ő a mértéke. Nekem te ne feleselj! Nekem ne szarja össze a kutya a kertet! – mondja apám.

Minden neki történik, az ő kedvére vagy ellenére, és az ő tetszésén méretik meg.

Annyi idős lehetek, mint most a fiam, mondjuk, tizenhat, amikor színes, csíkos indiai függönyt veszek a szobám ablakára, és felakasztom a régi, drapp vászon helyére. Apám ordít: nekem te ne csinálj itt hippitanyát, nekem te csak ne tegyél ide semmit fel!

– Nem neked tettem fel, hülye fasz. Magamnak.

Óriási pofon, elszédülök. Folyik a taknyom, mosom a duzzadt arcomat a mosdó felett, de nem lohad le.

– Ha én neked lennék, meghúznám magam – igazgatja anyám a szappant.

Nekem lennél? – apanyelv és anyanyelv találkozik a fürdőszobában. Lüktet a fejem. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Az iskolában sötétkék iskolaköpenyt kellett viselnünk a tanórákon. Egyszer a reggeli kapkodásban elfelejtem fölvenni. Ilyenkor a vétkest hazaküldik, ne bomlasszon egész nap a többi sötétkék tanuló közt, de mi messze lakunk, legalább egyórányira: vissza se érnék ebédig. A tanárnő tud megoldást. Van erre a célra egy tartalék köpenye a szekrényben. Előveszi, nyújtja felém, hogy vegyem fel.

A köpeny büdös. Izzadság- és krétaporszaga van, évek óta nem mosták ki, hiszen senkié.

– Nem veszem fel – mondom.

Az egész osztály visszatartja a lélegzetét. Megint megkérdezi, megint azt mondom, hogy nem. A nyelv hatalom. Mindenki engem bámul a padokból.

– Nem veszem fel.

Lemegyünk a földszintre, kopogunk, addig fent két kinevezett gyerek ügyel a rendre. Az igazgatónő nem parancsol, hanem szinte kérlel: gondoljam meg, nincs értelme ilyen hülyeség miatt igazgatói intőt kapni. Vegyem már fel azt a köpenyt, miből áll az!

– Nem veszem, büdös.

Megkapom az igazgatói intőt, állok a folyosón. Már becsöngettek. A tanórára nem ülhetek vissza, nemcsak azért, mert nincs rajtam köpeny, hanem mert az osztályban a szellőztetés ellenére is ott lebeg a zöld padok felett a nem. Kint szobrozok a terem előtt, és már a harmadik, naplóval arra siető tanár kérdezi meg, miért nem megyek be órára. Hallgatok, vonogatom a vállam, nézem a műkövet. Sajnos megkukultam.

A nyelv hatalom.

A következő órára mégiscsak be kell ülnöm, mert a tanárnőnek kínos, hogy mindenki megszólít, és csóválja a fejét. Kiküldenek értem egy tanulót, de már nem vagyok ott. A mosdóban ülök egy lecsukott vécétetőn, olvasgatom az igazgatói intőmet. Szarszag van, valaki letekerte az egész vécépapírt. Kiabálják a nevemet a visszhangos folyosón, hogy azonnal jöjjek, különben intőt kapok.

Mozdulatlanul ülök.

Viháncol a nyelv a mosdóban.

Táborban vagyunk, osztálybuli lesz. Nem szeretem a tábort és nem szeretem az osztályt. A buliról még nem tudom, szeretem-e, sose buliztam. Sötétedés utánra tábortüzet is ígértek, az érdekel a legjobban. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni.

Hosszú asztalokra pakoljuk ki a szörpöket és a pogácsákat. Szól a zene. Néhányan már táncolnak, üvölt a Boney M. Szeretnék én is bekapcsolódni, de nem bírom rászánni magam. Állok egy pogácsával. Egyszer csak bejön a Kati néni, azt mondja, valakik gúnyolódtak a kisebbekkel. Valakik a folyosón úttörőkhöz méltatlan módon megalázták egy kisebb társukat. Én is hallottam, hogy valaki bepisilt az alsósoknál éjszaka, de fogalmam sincs, ki lehet az.

– Te ott! Gyere csak ide!

Ezt azonnal értem, előlépek. Az apanyelvemen szólítottak. Nem tiltakozom.

Lehet, hogy én voltam. Csak jóval később tudom meg, hogy a Kati néni lányát csúfolták.

Nem vehetek részt a tábortűzön, ezért a képzeletemben óriási máglyát rakok. A zuhanyozóba zárnak, a recés üveg mögött sötét a folyosó. Lesz időm gondolkodni, mondják, és tényleg van. Nézem a sarkokban a penészt, a hámló festést. Érdekes repedéseket találok, az egyik olyan, mint egy boszorkány. Ha valahol másutt megengedik a vizet, rezegnek és sípolnak a csövek.

Odakint hangos a zene, behallatszik a szellőzőablakokon. Minden zuhanyt kinyitok, táborvizet csinálok. Szemben tükrök sorakoznak, rázom magam a ritmusra, egyiktől a másikig lejtek hadonászva. Jól csinálom.

One way ticket to the Moon: táncol a nyelv a fürdőszobában.

Negyvenöt éves vagyok, alszom a hálószobában a lakásomban. Egyszer csak kivágódik az ajtó, belép egy férfi, kést tart a torkomhoz.

– Hol a pénz, mi?

Ez nem álom, de még nem tudom, hogy akkor micsoda. Felkelek, elvégre az apanyelvemen szólítottak. Jó, hogy pizsama van rajtam, hogy nem vagyok meztelen. A férfi kísérget körben a lakásban, rángatja ki a fiókokat. Meg bírok szólalni, azt mondom neki, vigye el a fiam számítógépét. Vigye el a telefonját, a zsebpénzét. Beleáll bakancsban a gyerekem ágyába, feltépi a szekrényeket.

– Hol tartjátok a pénzt, mi?

Járunk körbe, lemegyünk az emeletről, közben a vesémbe tartja a kést, érzem a hátamon. Bemegyünk a gardróbszobába. Hirtelen az anyanyelvemen kezdek beszélni. Kérlelem, hogy ne öljön meg, legyen szíves, nincs nálunk több pénz.

A férjem egy másik szobában felébred, előbotorkál. Filozófus kockás pizsamában, igazgatja fel a szemüvegét.

– Segítség, rabló! – beszél belőlem meglehetős pontosan az anyanyelv.

A férjem tiszta erőből pofán vágja: – Te geci!

Óriási pofont kap cserébe, a földre esik.

A rabló megértette, amit mondtak neki: az apanyelvén szóltak hozzá. Elmenekül. A nyelv hatalom.

A fürdőszobában vagyunk, a férjem hideg vízzel mossa a feldagadt arcát, de nem lohad le. Roppant büszke rá, hogy megtalálta a megfelelő, helyzethez illő mondatot: te geci.

Ülök a kád szélén, és azt ismételgetem, hogy egyetlenegyszer se tegeztem le a rablót. Hogy végig, egész végig magáztam, legyen szíves, vigye el, nézze meg ott. Még a legvégén se tegeztem le azt a gecit.

Táncol a nyelv a fürdőszobában.

Sötét égbolt

A lány a tejpultnál nem lehet több huszonötnél. A kis fehér kötény és a fehér blúz még üdébbé teszi a külsejét. A szeme égszínkék, mosolyog a vevőkre. Nem hozzám beszél, hanem a másik lányhoz, aki a szomszédos húspultban rendezgeti a kolbászokat. Azt mondja, nem érti ezt az egész felhajtást, miért nem lőnek vissza mindenkit a vízbe, aki partra akar jutni. Az volna a legegyszerűbb, ők is jobban járnának, mert hát milyen élet ez. A gumikesztyűs kolléganő hümmög, bólogat, hogy hát tényleg, sokkal jobb volna nekik is, bele a vízbe mindet, aztán kész. A szőke lány visszafordul felém, és kérdezi, hogy kérek-e még valamit. Nem kérek, köszönöm. Igen, azt mondom neki, hogy köszönöm, és beteszem a tejesüveget a zacskóba.

Otthon, amikor kitöltöm a tejet, ott van velem a lány, ott van a fülemben a hangja egész nap. Azon gondolkodom, mit kellett volna csinálni, hogy érdemes-e ilyenkor visszakérdezni, feltartani a sort, vagy másik üzletbe kell menni, esetleg leszokni a tejről, leszokni arról, hogy meghalljam a nem nekem címzett mondatokat, aztán leszokni végül arról is, hogy a nekem címzetteket meghalljam. Leszokni apránként a hallásról, látásról.

Másnap este vendégségbe hívnak, de későn tudok csak elindulni. A metrókijáratnál az órámra nézek, és inkább taxit hívok. Bámulom a sötétedő várost, lassan érünk ki a zöldbe. A Széll Kálmán tér körül apokaliptikus káosz uralkodik, a taxis egy ideig rutinosan kerülgeti a kocsisort, de egy idő után feladja. Állunk, várunk. A diszpécser bejelentkezik, kollégát keres egy budai fuvarra, szemben egy szirénázó mentő próbálna a város felé haladni.

Látom a taxison, hogy unja magát. Hosszú nap áll mögötte, beszélgetni szeretne egy kicsit. Nem biztatom, de nem is állok ellen, hadd mondja, amit akar.

A szemét hordáról kezd fecsegni, mintegy mellesleg, csak hogy elüsse azt a néhány percet, amíg nem tudunk továbbhaladni. Azt mondja, nem hiszi el, hogy a tudomány mai állása mellett nem lehet ezt megoldani, hát miért nem hajtják be az összes bevándorlót egy sátor alá, aztán nyomatnak rájuk egy kis gázt. Mindjárt oda lehetne terelni a hajléktalanokat is, van itt épp elég normális ember, azoknak se jut hely.

Hirtelen elfogy a levegő az autóban, ki akarok szállni. Mondom neki, hogy itt a vége, gyalog megyek tovább. A sofőr megütközve felpillant, biztat, hogy bírjam ki, már csak pár száz méter, összecsókolóztak ott fent a kereszteződésben, ennyi az egész.

Nem kérek számlát, nem kérem vissza az aprót sem, mélyeket lélegezve gyalogolok kifelé a városból. Az én városomból, a szülővárosomból, ahogy mondani szokták. Kétmegállónyit megyek, aztán jön egy villamos. Felszállok, és pásztázni kezdem az arcokat. Nézem a bekötött lábú bácsit, aki egy vödör túlérett fügét tart az ölében. Nézem a tekintetét, és próbálom kitalálni, mit gondolhat. Aztán átsiklik a szemem a kutyás nénire, onnan tovább a két kapaszkodó srácra, akik közül az egyiknek színes karkötők vannak a csuklóján. Bámulom az utasokat, és találgatok, hogy tízből hány értene egyet a sofőrrel, hány vonná meg a vállát, hány háborodna fel. A végállomásnál kiürül a villamos, állok a hűvösödő, őszi estében. Tízből öt? Négy? Vagy tízből tíz? Hideg van, egyre hidegebb, és ül a mellkasomon a makacs légszomj, fent pedig alacsonyak a fellegek, csillagtalan az ég. Mintha egy sátor borulna mindnyájunk fölé.

Hét táska

Kora délután van, nagy a nyüzsgés a márványburkolatú plázában. Lófráló iskolások nyomogatják a kiállított mobiltelefonokat, gondterhelt arcú szőkített nők mérlegelik a tavaszi kínálatot. Épphogy csak elmúlt a tél, de már ott bólogatnak a játékboltok kirakatában az elemes nyuszik.

A metró felől, az aluljárószinten nagy, lármás csapat közeledik. Asszonyok, férfiak, gyerekek vonulnak kavarogva. A karon ülő kislányokat az anyjuk cipeli, a két csöpp kisfiút pedig a fekete szemű apák. A szülők és felnőtt családtagok körül kisebb-nagyobb gyerekek szedik a lábukat.

Megállnak mind a fotocellás ajtónál. A nép ki-be áramlik, az ajtó nyílik-csukódik, de ők csak állnak. Végül az elöl álló férfi belép, de előtte átnyújtja a karjában tartott fiúcskát egy asszonynak.

Amikor bent van, kijön újra komoly arccal. Megfordul, bemennek utána a többiek is. Nem is mennek, vonulnak: libasorban, feltartott fejjel. Az ajtó mozdulatlan, egyikükre se záródik rá, mintha egy szellem keze tartaná nyitva. Besétálnak mind, senki se pillant hátra, bár nem szégyen az, de azért mégse. Csak a gyerekek forgolódnak visszafelé, hogy jé, hogy van ez, magától nyílik a kapu.

Vonul tovább a tarka sereg a pláza folyosóján. Az asszonyokon széles, ringó rakott szoknya. Zöldek, pirosak, sárgák, rózsaszínek villognak a mesterséges fényben. A szoknyák felett tarka, virágos, gombos blúzok, a nők hosszú, varkocsba font haja színes kendővel hátrakötve. Mind rövid ujjúban vannak, pedig még hűvös a kora tavaszi levegő. A karjuk kerek, húsos, az arcuk telt. Nyakukban és fülükben súlyos arany ékszerek himbálódznak.

Az embereik alacsonyak, inasak, azt az egyet kivéve, aki elöl megy, és kimagaslik közülük, de mindet nagyobbnak mutatja a fekete kalap. A mellettük lépegető apró kisfiúkon is fekete, karimás kalap és csizma van, a karon ülőkön viszont, akiket kendővel kötözött az anyjuk derékra, még semmi fejfedő.

Megtorpannak a mozgólépcsőnél, haboznak. Végül a férfiak biccentenek: egyelőre nem mennek fel az emeletre, hanem itt lent haladnak tovább a földszinti sétányon. Pislognak az asszonyok jobbra, pislognak balra, nézdegélik a kirakatokat. Nem tetszik