A Borgiák végzete

Sarah Dunant

A BORGIÁK

VÉGZETE

Sarah Dunant

A BORGIÁK

VÉGZETE

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű

Sarah Dunant: In the Name of the Family

Copyright: © Sarah Dunant, 2017

Hungarian translation © Goitein Veronika, 2017

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

Tel.: 1-235-5020

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

athenaeum@lira.hu

Felelős kiadó: Szabó Tibor Benjámin

Felelős szerkesztő: Kónya Orsolya

Műszaki vezető: Drótos Szilvia

Borító: Földi Andrea

ISBN 978 963 293 685 7

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

A Borgiák tündöklése és bukása

1492 Rodrigo Borgia bíborost VI. Sándor néven megválasztják pápának.

1493 A tizennyolc éves Cesare Borgia bíborosi rangot kap.

A tizenhárom éves Lucrezia férjhez megy Giovanni Sforzá­hoz, Pesaro hercegéhez.

A tizenhat éves Juan Borgia Spanyolországba utazik, hogy benősüljön a spanyol királyi családba.

1494 A franciák Milánó hercegének, Lodovico Sforzának a parancsára megszállják Itáliát.

A francia seregek elfoglalják Rómát, és Nápoly ellen vo­nulnak.

1496 Nápoly megszállásának idején új, szexuális úton terjedő ragály (a szifilisz) üti fel a fejét.

A franciák kivonulnak Itáliából; az itáliai szövetség, melyet a pápa hozott létre, vereséget mér rájuk a fornovai csatában.

Juan Borgia támadást intéz az Orsini család ellen, a francia megszállás idején elkövetett árulásukért.

1497 Juant ismeretlen támadók meggyilkolják. Az Orsinik a gyanúsítottak.

Lucrezia Borgia házasságát érvénytelenítik, arra hivatkozva, hogy nem hálták el a frigyet.

1498 Cesare Borgia kilép az Anyaszentegyház kötelékéből, hogy a pápai hadsereg vezére legyen.

Lucrezia beházasodik a nápolyi királyi házba, hogy megpecsételje a spanyolokkal kötött szövetséget.

1499 Cesare Franciaországba látogat. A francia király felajánlja neki, hogy nősüljön be a családjába, és együtt szállják meg Itáliát, elfoglalva Milánót.

Cesare a francia csapatokkal felvonul a pápai államok ellen.

1500 Megszületik Lucrezia kisfia, Rodrigo.

Lucrezia házassága stratégiailag hátrányosnak bizonyul; férjét meggyilkolja Cesare testőre, Michelotto.

1501 Lucreziát a ferrarai d’Este családba akarják beházasítani.

1502 Lucrezia Ferrarába utazik, hogy hozzámenjen Alfonso d’Este herceghez.

Cesare elfoglalja Urbinót.

Lucrezia súlyosan megbetegszik, majdnem meghal, gyermeke halva születik.

Cesare zsoldosai Orsinivel szövetkezve fellázadnak.

Cesare győzelmet arat Sinigagliánál, és bosszút áll az Orsini családon.

1503 VI. Sándor pápa maláriában meghal.

Cesare majdnem belehal ugyanebbe a betegségbe.

Megválasztják III. Piusz pápát, aki huszonhárom napig marad az Anyaszentegyház élén.

A Borgiák fő ellenségét, Giuliano della Rovere bíborost II. Gyula néven pápává választják.

1505 Ercole d’Este meghal. Alfonso és Lucrezia lesz Ferrara uralkodópárja.

1507 Cesare spanyolországi bebörtönzése után meghal.

1513 Niccolò Macchiavelli megírja A Fejedelem című művét, melyet halála után, 1532-ben adnak ki.

1519 Lucrezia harminckilenc évesen, negyedik gyermeke születése után meghal.

Ahogy a sas repül, s a teknőst viszi

A csőrében, majd földre veti, hogy

A zuhanás eltörje páncélját…

Niccolò Macchiavelli

a szerencse forgandóságáról

A történelem harmadik dimenziója mindig kitaláció

Hermann Hesse, Üveggyöngyjáték

Előszó

Firenze, 1502. január

Délcegnek épp nem nevezhetnénk; alig egy hüvelykkel nőtt magasabbra az asszonynál, alkata inas, sovány volt. Koromfekete haja ódivatúan rövidre vágva keretezte az arcát, szeme inkább távolülő, orra vékony volt, álla hegyes, simára beretvált. Első találkozásukkor menyétre emlékeztette a nőt, aki furamód ennek ellenére nem találta taszítónak. Marietta Corsini már tudta, hogy leendő férje eszes ember hírében áll (az államigazgatásban dolgozott, és mindenki tudja, hogy az ilyeneknek teli a feje magvas gondolatokkal), és pár perc után már meg is nevettette. Sőt, arról is gondoskodott, hogy Marietta belepiruljon abba a szinte állati energiába és fürkész pillantású figyelembe, amivel úgy leste, mintha gondolatban máris vetkőztetné őt. Mire eljött a búcsú ideje, egészen odavolt érte, és ezen hat hónap házasság mit sem változtatott.

A férfi mindennap hajnalban indul dolgozni. Eleinte az asszony remélte, hogy dús bájai maradásra csábítják. Firenzében nem ritka, hogy egy házasember a korai indulást hozza fel ürügynek, és szeretőit látogatja, férjéről pedig az a hír járta, hogy nem veti meg az élvezeteket. De ha így is van, mit tehet egy asszony? Semmit… bárhová is menjen a férfi, az az egy biztos, hogy tőle már jóval azelőtt távozik, mielőtt az ajtón kilép.

Niccolò Macchiavelli azonban nem azért hagyja ott kora reggel az ágyát és a feleségét, hogy más nőkhöz szaladjon (ezt ugyanis hazafelé is megteheti), hanem azért, mert a napi levelek igen korán érkeznek a Palazzo della Signoriába, és neki kötelessége, egyszersmind öröme is elsőként olvasni őket.

Útja a Via Guicciardinin, a város déli részén, az Arno folyó felett, a Ponte Vecchión át vezet. A ritka téli hóesés fagyos latyakká változott, és a talaj úgy ropog a lába alatt, mint apró állatok csontjai. A hídon frissen vágott jószágokat rakodnak a hentesek boltjaiban. A nyitott ablaktáblákon át Niccolò megpillantja a folyót, ezüstös barackszínben csillog rajta a felkelő nap. Egy kóbor eb keresztezi az útját, egy szekér kerekéhez lohol, hogy egy falat belsőséget lopjon. Jól bele is rúgnak, de a kutya nem engedi el a koncot. Micsoda dögevő opportunista, gondolja Macchiavelli némi csodálattal. Ha tollas kalapot és kardot viselne, meg sem lehetne különböztetni a jó polgárok felétől. Mikor is történt az az eset Fermóban? Úgy karácsony táján? Ő maga bontotta fel a levelet: a herceg szeretett unokaöccse meghívta nagybátyját ünnepi lakomára, aztán bezárta a kaput, és lemészárolta a herceget és az egész tanácsot, hogy övé legyen a rangja. A törvényszéken az alkalmazottak fogadásokat kötöttek, hogy mikor lesz a következő gyilkos lakoma, de Niccolò a trónbitorlóra fogadott. Igen, a férfi egy haramia, de emellett zsoldosvezér Cesare Borgia seregében, azaz olyan haramia, akinek nagy hatalmú szövetségesei vannak.

A híd túloldalán Niccolò elhalad a San Pier Scheraggio- templom mellett, ki a nyílt terepre a Piazza della Signorián, ahol a kormányzói palota szép, tornyos épülete áll. A nagy főkapu mellett balra egy kopottas bronzszobor fogadja az érkezőt: Judit alakja, ahogy nyugodtan, összpontosítva emeli kardját, hogy lesújtson Holofernészre, aki fájdalmasan kicsavart pózban kuporog a lábánál. Macchiavelli ismer olyanokat a kormányzatban, akiket elborzaszt, hogy nap mint nap egy nő fogadja őket, aki épp egy férfin teljesíti be az igazságszolgáltatást, de ők félreértik a lényeget. Donatello szobrát a Mediciek palotájából zsákmányolták, és nyolc évvel korábban helyezték ide, szándékos emlékeztetőként a Firenzei Köztársaság számára, hogy sose engedjék meg többet egyetlen családnak sem, hogy diktátori hatalomhoz jusson.

Bizony, a politikai ideál és a valóság közötti szakadék sokakat elszédít. Ha Judit most felnézne, azt a helyet látná a téren, ahol megégették Savonarolát, a dominikánus szerzetest, aki olyan fanatikus módon ragaszkodott Isten törvényeihez, hogy az már zsarnokká tette őt. Valahányszor Niccolò elhalad egy fogadó előtt, ahol az ostoba szakács odaégette a nyárson a sültet, a lekozmált zsír émelyítően édeskés szaga eszébe idézi az emléket, amikor ott állt a tömegben, és a magasabb bámészkodók válla fölött próbált egy pillantást vetni a máglyára. Még sosem látott nyilvános égetést. Firenzében nem kedvelik az ilyen barbárságot, és Savonarolát megfojtották, mielőtt alágyújtottak, hogy ne kiáltozzon kínjában. A tömeg is kísérteties csendben volt. Niccolò rákényszerítette magát, hogy végig ott maradjon, és nézte, ahogy a katonák minden maréknyi hamut és csontot összegyűjtenek, nehogy valami megmaradjon ereklyének. Ráébredt, hogy Firenze előtt nagy kihívás áll, ha újra köztársaságot akarnak a sok őrület után. És bár Macchiavelli a nyilvánosság előtt magabiztos, hiszen ez a dolga, a lelke mélyén bizony súlyos kételyei vannak.

Egy oldalsó bejáraton surran be a palotába, tréfál az álmos őrrel, aztán felmegy a csigalépcsőn, ami egy nagy, központi termen át vezet, fel egy újabb lépcsősoron a fenti tanácstermekhez és hivatalokhoz. Íróasztala egy kis előszobában van, a nagyszalontól elválasztva. A mennyezet aranyozott fa, a falakat li­liom­min­ták díszítik. Odabent majdnem olyan hideg van, mint kint. Amikor a választott vezetőség tagjai gyűléseznek, tüzet raknak és parázstartókat hoznak majd, de ő csak egy alkalmazott, akinek meg kell elégednie saját, meleg vizes agyagpalackjával. Ezt rendszeresen újra kell töltetnie, ha nem akarja, hogy a lába lefagyjon. Majd megteszi később; ha feltöri a pecséteket az aznapi leveleken, úgysem fogja érezni a hideget. Niccolò a második törvényszék feje, és a Szabadság és Béke tízfős Tanácsának titkára. Az ő dolga, hogy szemmel tartson az országban minden politikai változást, még a legapróbb rezdülést is. Amióta az eszét tudja, mindig érdekelte az ilyesmi. Alig volt tizenhárom éves, amikor apja a kezébe nyomta Liviustól A római nép történetét, és mint minden első szerelem, ez is meghatározta, hogyan látja azóta a világot.

Ebben a házban ez a legdrágább kincs, hallod-e? Az apjának igen száraz humora volt. Ha tűz ütne ki, jobb lesz, ha te vigyázol magadra, mert én ezt fogom először kimenteni.

Niccolò néha eltűnődik, mit gondolna Livius a modern Itáliáról. Lelki szemeivel a félszigetet nagy, rongyos csizmának látja, ami az Alpokról lóg lefelé. A bőrét kikoptatták, elszínezték a történelem viszontagságai. Északon egy évtizeden belül másodszor is ott a megszálló francia sereg, elfoglalták Milánót, és árnyékuk rávetül egy tucat közeli kis államra. Az adriai partvidéken Velence felfuvalkodottan kérkedik gazdagságával, és a törökökkel háborúskodik, a déli, vad vidékeket pedig a spanyolok tartják kézben, néhány régi francia birtok kivételével.

De Liviust bizonyára az foglalkoztatta volna leginkább, ami a középső részeken zajlott.

A Borgia család felemelkedésének gyorsasága és mértéke mindenkit megdöbbentett. Persze Róma trónján ültek már gátlástalan pápák, akik saját „unokaöccseik és „unokahú­gaik jólétét tartották a legfontosabbnak. De ez a pápa más. VI. Sándor nyíltan elismeri törvénytelen gyermekeit, és fegyverként használja őket, hogy birodalmat építsen dinasztiájának. Legidősebb fia, Cesare, aki bíboros volt korábban, most zsoldoshadsereg élén masírozva hódítja sorra a városállamokat, melyek a történelem során az egyházhoz tartoztak, miközben leánya, Lucrezia előnyös házasságokat köt.

Két aznapi levél is a Borgiákról szól. Lucrezia már átkelt fél Itálián, egy kisebb hadseregnyi kísérettel, hogy harmadik férjéhez, a hercegi örököshöz utazzon Ferrarába. A pápa és fia dicső körutazással ünnepli a legutóbbi hódítást, Piombino államot és Elba szigetét. Korán indulnak Rómába, hajóval. Mikor fognak megérkezni? Jó széllel a tengeren télen gyorsabban utazhatnak, mint a szárazföldi utakon, bár Niccolò nem választaná a tengeri utat. Legalább Toszkána is fellélegezhet egy időre; senki nem lehet egyszerre tengeren hajózó katona és szárazföldön sereget vezető herceg.

Macchiavelli a tanács reggeli eligazítására készülve bontogatja a leveleket, amikor megkondulnak a Santa Maria del Fiore-katedrális nagy harangjai, jelezve az időt. A katedrális műhelye jut eszébe, ahol Michelangelo, a szobrász az utóbbi kilenc hónapot egy márványdarab farigcsálásával töltötte az állam megbízásából, hogy egy csodás Dávid-szobrot alkosson, amit büszkén a katedrális homlokzatára állíthatnak. Senki nem mehetett a közelébe, de a pletyka többet mondott az alkotás méretéről, mint a szépségéről. Majd kiderül, elég lesz-e, hogy megvédje a várost a Borgia Góliáttól. A harangok szava elhalkul, és hirtelen egy férfi hangos nyögései hallatszanak valahonnan a közelből. Vajon egy késői hancúr a párnák között, vagy egy korai késdöfés a bordák között? Niccolò elmosolyodik. Íme, szeretett városának hangjai. Egész Itália hangjai.

Tél

1501/1502

Nincs olyan botrány vagy bűncselekmény, amit nem gyakorolnak nyíltan a vatikáni palotában. A Borgia pápa maga a bűn, az igazság eltévelyítője… Mindenki retteg tőle és fiától, Cesarétól, aki bíborosból bérgyilkos lett, akinek parancsára embereket ölnek, a Tiberisbe hajítják a hullákat, és kifosztják őket.

1501 decemberében Rómában keringő névtelen levél

1. fejezet

Késő délután van, a pápai gályák nyugodtan ringanak a kéklő ég alatt. Hajnalban indultak Piombinóból, de a szeszélyes szél túl gyakran gondolta meg magát, és végül egészen sorsukra hagyta őket. Úgy sodródtak a nyájas tengeren, mint az álmodozók. Előttük a láthatáron a toszkán partvidék húzódott, mint egy szénrajz határozott kontúrja. A hajók között úgy száz méter a távolság, elöl Cesare, Valencia hercege hajózik, mögötte Sándor pápa.

A hideg ellenére Sándor, bundáiba alaposan beburkolózva, kiválóan érzi magát a fedélzeten. Micsoda utazás volt! A pápát örömmel fogadta a nép, bűzös leheletű remete szerzetesektől szép kisasszonykákig, akik boldogan csókolgatták köntöse szegélyét, és csüggtek minden szaván. Szívesen maradt volna tovább, de Cesare haladni akart, mint mindig. Sándor szeretett volna megcsodálni még egy naplementét a vízen, bár az nyomába sem érhetett a naplementének, ami öt nappal korábban, Piombino kikötőjében fogadta őket. Noha a pápa élete nagy részét homályos szobákban töltötte, egyházpolitikai intrikákba merülve, mégis mindig rácsodálkozott a természet szépségére. Megbabonázva figyelte, ahogy a nap lassan a tengerbe süllyedt, mint valami hatalmas, vörösen izzó korong, amit súlyok húznak a felszín alá. És hogy gyönyörködött saját költészetében! Gyakrabban kellene kimozdulni Rómából. Még a kereszténység fejedelme is megérdemel néha egy kis szabadidőt a sok munka terhe közepette.

Az elülső gályán Cesare sokkal nyugtalanabb. Itália leghírhedtebb harcosa nem érzi magát túl jól, ha vízre száll. Kellemes időben zavarja a végtelen üresség, ha pedig feltámad a szél és felkorbácsolja a tengert, dobálja a hajót a lába alatt, akkor a gyomra is imbolyog, akár a fedélzet. Megalázó, hogy így ki van szolgáltatva kavargó gyomrának, ezért hajlamosabb az agresszióra. Egy kis veszély jól jönne, hogy az idegei követelőzőbbé váljanak, mint a belei.

Cesare átsétál a fedélzeten a kapitányhoz, aki nyugat felé figyelve tanulmányozza az égboltot. Odaáll mellé, megveti a lábát, és egy kézzel a korlátnak támaszkodik, tudat alatt tükrözve a kapitány mozdulatait.

– Mit látsz?

– Semmit, nagyuram. Csak az időjárást figyelem. – A kapitány bőre bronzbarna, haja bozontos, göndör, fekete, úgy fest, mint akit indiai ébenfából faragtak. Ha nem viselné a pápai jelzést a ruhája hátán, bizony könnyen pogánynak nézhetné bárki.

– Miféle időjárást? Semmi sem változik! Ha ilyen nyugodt marad a levegő, itt ragadunk éjjelre. Miért nem húznak bele az evezősök?

– Fáradtak. Pihenniük kell – feleli a kapitány, és egy pillanatra sem veszi le a szemét a láthatárról.

A levegő mozdulatlan, szellő sem fúj. A hullámok lustán csapkodják a hajótestet. Mintha megállt volna a világ. Cesare elhallgat, és összehúzott szemmel fürkészi a végtelen ürességet. Csak a csatatéren tapasztalt ilyen rezzenéstelen csendet, amikor az első ágyú dördülésére vártak. Lehetséges, hogy odakint valahol, a láthatáron túl, vitorlások közelegnek? Ezt látja vajon a kapitány?

Az utóbbi napokban Cesare sokat gondol a kalózokra. Történetek keringenek arról, hogy új államában, Piombinóban és Elba szigetén a nép állandó rettegésben él a hitetlenektől, akik a tenger felől csapnak el rájuk, kifosztják a falvaikat, lemészárolják a férfiakat és a sikoltozó asszonyokat, gyermekeket elrabolják. Évekkel később aztán hallani lehet olyan gyermekekről, akiket a velencei rabszolgapiacra hoznak, és akik valahogy odatalálnak egy régi házhoz, ahol az idő fátylán keresztül felsejlik az anyjuk éneke, vagy a miatyánk szavai, bár addigra már pogány isteneket imádnak. Amikor ezt mesélték neki, Sándor pápa szeme megtelt könnyel, ám Cesare azonnal bosszúról kezdett ábrándozni.

Szent isten, micsoda bosszút állna rajtuk! Kibelezné az átkozott pogány törököt, és felgyújtaná minden hajójukat egészen Konstantinápolyig. Ha most feltűnnének a láthatáron a gá­lyáik, megláthatnák, hogy egy maréknyi keresztény is mire képes. Cesare már szemügyre vette a hajó fegyverzetét, tudja, milyen lőtávolságban hatnak, és kifaggatta a legénységet a víz feletti célzás mesterségéről. Szívesen megnézné, milyen lyukat üt az ágyúgolyó egy hajó fatestébe. Talán névrokona, Caesar nem süllyesztette el Egyiptom egész hadiflottáját? Vagy az Augustus császár volt? Mostanában nem emlékszik világosan a történelemre, annyira saját mítoszának megteremtésével van elfoglalva.

– A kalózok eljönnek ilyen messze délre?

– Nem vagyunk veszélyben, Valentino herceg. A pápai gályákat úgy építették, hogy gyorsabbak legyenek bármely hajónál, ha az evezősök kitesznek magukért.

– Nem állnánk meg harcolni?

– Nem.

– Félsz egy csapat pogánytól?

– Nem a félelemről van szó, nagyuram – felel a kapitány nyugodtan. Nem szokta meg, hogy más akar parancsolni, és nehezen tudja titkolni ellenszenvét a pápa fiatal fattya iránt, aki mindenkinél okosabbnak képzeli magát. – Hanem arról, hogy kincset érő a rakományunk.

A lábuk előtt egy csótány fut végig a hajódeszkán.

Cesare kiválóan képes kihallani a kritikát a bókokból; indulatosan rátapos, és élvezi a roppanást.

– Közelebb kormányozhatnád a hajót a parthoz, és leereszthetnéd az evezős csónakot. Corveto bizonyára nincs messze. Az embereimmel reggelre Rómában lehetnék.

– Nem biztonságos, nagyuram. Sok a rejtett zátony a part mentén. Rájuk futhat a csónak.

– Mégis hogyan? Olyan laposak a hullámok, mint egy apáca csöcse!

– Most igen – feleli a kapitány a deszkát figyelve, ahol újabb csótány surran el. – De ezeken a vizeken hirtelen áll be a változás. – A csótányt számos másik követi.

– A bogaraid bezzeg szokva vannak a hajózáshoz – dühöng Cesare, és eltiporja a csótányokat. – Vagy talán ők is halálra unják magukat.

A kapitány elengedi a füle mellett a sértést, a láthatárra pillant, majd végigsiet a fedélzeten.

Megérzett vajon valamit? Jobban ismeri a tengert, mint kedvenc szeretőjének testét. Mozdult valami a vízben? Vagy talán a csótányok árultak el valamit, hiszen Isten gyakran váratlan ajándékot ad legalantasabb teremtményeinek is.

Bármi is történt, a kapitány jól tudja, hogy nem tudnak előle elmenekülni, bármennyire is meghajtja az evezősöket. Sosem látott még ilyen vézna gályarabokat. Üzen az árbócrúdon kémlelő matróznak, hogy jelezzen a pápa hajójának: gyorsan jöjjenek közelebb. Biztonságosabb, ha közel marad egymáshoz a két hajó.

Sándor érzi, hogy a hajó előrelendül, ahogy az evezők szaporán kavarni kezdik a vizet. Gondolatban átutazott Itálián, a leányával tartott városról városra, nézte, ahogy Lucrezia mosolya mindenkit levesz a lábáról. Ó, drága Lucrezia! Még csak néhány hete vettek búcsút egymástól, de máris fáj a távolléte. Bizony jobban teszi a férje, ha megbecsüli, különben a pápai hadsereggel hozatja haza.

A gálya gyorsul, Sándor megfordul és figyeli az evezősöket. A magas fedélzetről látja meggörnyedt vállukat, lehajtott fejüket, hallja a nyögéseiket, szinte érzi, ahogy megfeszülnek inaik, izmaik. A flotta a kikötőben pihent, amikor hamarjában eldöntötték, hogy az út egy részét Piombinóba és vissza hajón teszik meg (mint mindig, most is Cesare szeszélye volt az indok). A ceremóniamesternek órákon át főtt a feje, hogy elítélteket szerezzen Róma börtöneiből, akik eveznek majd. Szerencsétlenek. Még a pápa szolgálatára szegődtetett börtöntöltelékek is érdemelnek némi kíméletet, gondolja Sándor. Majd megáldom őket az utazás végén. Sándor, aki egy sereg bíboros ellen szervezkedett már, hogy több pénzt húzzon ki belőlük, valahogy mindig szívből együttérzett a gyengékkel és kiszolgáltatottakkal.

De most nem alkalmas az idő az elérzékenyülésre. Hirtelen szél csapja meg az arcát, és a láthatárra irányítja a tekintetét. Nyugaton, ahol az imént még ragyogó kék volt az ég, most sötétlő esőfelhők gomolyognak elő. Gyorsan terjeszkednek, emelkednek, gyűlnek és sötétednek, lassan elnyelik a gyönge téli napot. A hőmérséklet hirtelen lehűl, a víz palaszürkévé válik, az élénkülő szél korbácsolni kezdi a hullámokat. Egyre aggasztóbb a helyzet, a gálya imbolyogni kezd a pápa lába alatt. Sándor a korlátba kapaszkodik. Milyen gyorsan megváltozott minden! Mintha Neptunus felfújta volna orcáját, és egyetlen hatalmas lélegzettel vihart kavart volna a világ pereme fölött.

A káplánok a pápához sietnek, és ahogy elered az eső, megpróbálják a fedélzeti kabinba terelni. Jókora cseppek hullanak, akár a madárpotyadék, és mindent eláztatnak. A fejük fölött villám hasítja ketté az eget. Sándor a korlátot szorongatja. Jól ismeri a tengeri viharokat, és tudja, mekkora bajt okozhatnak. Egyszer, amikor a pápai legátus Spanyolországból tartott hazafelé, úgy húsz, nem, harminc évvel korábban, nem messze ezektől a partoktól, hirtelen emelkedni és kavarogni kezdett a tenger, és Sándor tehetetlenül nézte végig, amint egy másik gályát elragad a víz, és darabokra zúzza az alattomos zátonyokon, akár egy köteg rőzsét. Álmaiban még hónapokkal később is kísértették a fuldoklók sikolyai. Az Úr sok egyházfit és udvaroncot szólított magához azon a napon, Isten nyugosztalja lelküket. Máig emlékszik a nevükre és maga elé tudja idézni a legtöbbjük arcát. Az Úr verje meg Cesare türelmetlenségét, gondolja magában. A fiatalság tévedése, hogy a gyorsaságot összekeverik a stratégiá­val. Jobb lett volna még egy napig Piombinóban maradni ahelyett, hogy enged az unszolásnak, és visszaindulnak Rómába.

– Vigyék fedezékbe az embereket! – kiabálja az első hajón a kapitány Cesarénak, ahogy elsiet mellette a kormányhoz. – A fedélzeten kell a hely a legénységnek!

– Megmondtam, hogy evezni kellett volna! Már félúton lennénk Rómába – vág vissza haragosan Cesare. Fönt recseg-ropog az árbóc a széllökésektől. – Meddig fog tartani?

– Amíg az Úr akarja – motyog a kapitány és gyorsan keresztet vet, aztán visszafordul, hogy szembenézzen a viharral.

Az urbinói hercegi palotában Lucrezia a lakosztályában a lábát fájlalja. Ha jár, ég a talpa, és amikor végre leveheti a cipellőjét esténként, a lábujjai továbbra is sajognak. Nem csupán a divathóbortoknak köszönheti a kínszenvedést: nászajándékba huszonhét pár kézműves, aranyozott topánkát kapott, a legfinomabb, illatos spanyol bőrből, ékkövekkel kirakva és mérték után szabva, egyenesen Valenciából. A cipellők azonban túl későn értek Rómába, hogysem felpróbálhatta és kitaposhatta volna őket, mielőtt táncolni kényszerült bennük.

Talán jobb volna, ha nem táncolna annyit. De hogy is tudna ellenállni? Imád pörögni, forogni és ugrándozni a lakomákon és ünnepségeken minden este; egy idő után táncpartnerei kidőlnek mellőle, az oldalukat fogják, mintha szúrna a megerőltetéstől, ezzel is hangsúlyozva Lucrezia kecsességét és kitartását. Nem: Lucrezia táncolni fog, hiszen ez az egyik legkedvesebb mulatsága az életben. Valamint el is várják tőle.

Talán ha kevesebb mérföldet kellene megtenni az ünnepségek között. Tizenkét napja hagyták el Rómát, azóta majdnem ugyanennyi várost látogattak végig, és még mindig csak félúton vannak Ferrara felé. A legszebb időben is megerőltető egy ilyen utazás, hiszen inkább kampányról van szó: a pápa leánya egymás után hódítja meg a városokat, persze nem ágyúval, hanem személyes varázsával. Eleinte bundákba burkolózva küzdött a hideg ellen. Az első néhány napon havazott (Rómában!), és Lucrezia meglepődött, mennyien jöttek, hogy egy pillantást vethessenek rá. Integetett, és mosolygott, mosolygott, mosolygott. Ha a nép dacolt érte az időjárással, neki is meg kellett tennie. De a hóból szakadó eső és csúf latyak lett, ezért mostanában inkább hintójában maradt. Ez a nyílt terepen elég kényelmes volt, de az Appenninek emelkedőin és olyan váro­sokban, mint Gubbio és Urbino, a meredek, kacskaringós ösvények még a csontjait is szanaszét rázták.

Lucrezia leül az ablak mellé egy párnázott padra aznapi háló­szo­bá­já­ban. A kandallóban tűz lobog, a falakat falikárpitok ékesítik. Milyen csodálatos újra melegben lenni! Odakintről beszűrődik a ládák zörgése, ahogy a macskaköveken végighúzzák őket. Igen hosszadalmas, mire a Lucrezia kíséretében utazó udvaroncok és szolgák mind megtalálják a helyüket. Mai szállásuk különösen pazar. Az urbinói palota egész Itáliában híres kincstára az új kultúrának. De alig lesz idejük csodájára járni, sóhajt Lucrezia. Az utazóládákat épp csak kinyitják majd, mielőtt újra bezárják és továbbcipelik őket. Az este csak egy mulatság lesz a sok közül: rengeteg étel, ajándékok, hajbókolás, csókok, kedveskedés, bókok és persze tánc. Máris belesajdult a lába. Úgy vágyik végre egy olyan napra, amikor nem kell hajnalok hajnalán kelnie, és végre olvasgathat néhány órát, vagy megmoshatja a haját; hogy végre egyedül lehessen, békén hagyják, sőt, akár búslakodhasson is egy keveset.

A márványkandalló fölött aranykürtöt és tamburint szorongató, pucér kerubok játszadoznak vidáman. Csodálatosan élethű a kőből faragott, gyermeki gömbölyűség. Mielőtt Rodrigo megszületett, Lucrezia alig vette észre az ilyesmit. Most viszont úton-útfélen kisdedeket és puttókat lát. A szobrásznak bizonyára volt kisfia, olyannyira valószerűen alkotta meg mindegyik angyalkát. Lucrezia elképzeli, hogy az egyik az ölébe mászik, és kövér kis karjaival átöleli a nyakát. A márvány a képzeletében puha és meleg lesz. Önkéntelenül előrehajtja a fejét, hogy érezze a gyermek hajának illatát. A göndör szőke fürtök nem is hasonlítanak apjának sötét tincseire.

– Madonna Lucrezia! Megzavartam?

– Ugyan, dehogy, Signor Pozzi – feleli Lucrezia, és a képze­let­beli apró gyermeket lefejti szoknyájáról, ahogy összeszedi magát. – Csak gyönyörködöm a környezetemben. De továbbra sem értem, miért nem időzhetünk itt egy kicsit. Urbino hercege és hercegnéje igen nagylelkűen átengedték nekünk a saját palotájukat. Faragatlanságnak tűnik, hogy csak egyetlen napig maradunk.

– Úrnőm, biztosíthatom róla, hogy ők megértik, mennyire megköti a kezünket az utazás és az időjárás. Még sok mérföld az út Ferraráig, és az esküvő időpontja…

– Ó, én is jól tudom az időpontot. A szívembe véstem, és bárcsak már el is jött volna, hiszen alig várom, hogy kedves férjemmel találkozhassak. – Olyan bájosan mondja, hogy nem is lehet kétkedni szavai őszinteségében. – De… – teszi hozzá – ha a lehető legjobban el akarom bűvölni őt, akkor igazán muszáj lenne némi lélegzethez jutnom.

Gian Luca Pozzit, a ravasz diplomatát a Borgia-kíséretben mindenki csak „Gólyalábként" emlegeti, mert a lába természetellenesen hosszú a testéhez képest, így amikor sétál, aprókat kell lépnie, hogy a hölgyek tudják tartani a tempót vele. Hónapok óta kíséri Lucreziát, és jelentéseket ír gazdájának, Ferrara hercegének a Borgia asszony jelleméről és arról, hogy méltó-e a d’Este-házhoz. Most pedig Pozzi felelőssége, hogy a menyasszony időben az esküvőn legyen.

– Emellett Urbino nemcsak hogy rokona házasság révén új otthonomnak, Ferrarának, de szövetségese Őszentségének, Sándor pápának is – folytatja Lucrezia a legnagyobb komolysággal. – Nyilván mindkét atyám úgy találná illendőnek, hogy többet élvezzük a város vendégszeretetét. Ugye, ön is így gondolja?

A követ a szája szélét harapdálja. Amikor Lucrezia már a pápát emlegeti, az bizony azt jelenti, hogy ez a kényes ifjú hölgy, akinek gyakran láthatólag semmi más nem jár a fejében, mint az, hogy mit viseljen legközelebb, megmakacsolta magát. Odakint az eső nyugtalanító dobpergésként veri az ólomüveg ablakot. Urbino híresen modern, nem minden eddigi szállás volt ennyire védve a huzattól. A palotában mindenki kiteregeti átnedvesedett ruháit, és kezdenek berendezkedni az itt-tartózkodásra.

– Úrnőm, segítsen ki. Én…

– És nyilván feltűnt önnek, hogy udvarhölgyeim közül többen is köhögnek, lázasak – Lucrezia továbbra is kedvesen szól, de emeltebb hangon. – Ma reggel Angela majdhogynem túl beteg volt az utazáshoz. Ha pedig elkapom tőle… nos… Ercole herceg, új atyám sosem bocsátaná meg önnek, ha olyan gyöngén érkeznék Ferrarába, mint egy macskakölyök.

Pozzi keserűen elmosolyodik. Gazdája azt még kevésbé bocsátaná meg, ha későn érkezne a menyasszony, hiszen a csillagjósok hat hónapja kijelölték a megfelelő napot, és fél Itália már az esküvőre igyekszik. Ami pedig Madonna Lucrezia egészségét illeti, lennének javaslatai: táncoljon kevesebbet és aludjék többet, vagy töltsön kevesebb időt szépítkezéssel. De ennek semmi értelme. A pápa mindenkivel tudatta, hogy ha már kifizet egy egész vagyont, hogy férjhez adja a lányát, akkor cserébe elvárásai vannak, és ezt az utazást arra akarja használni, hogy egész Itália Lucrezia csodájára járjon.

Nem mintha Lucrezia csalódást okozna. Ez ki van zárva. Lehet, hogy vannak Itáliában gyönyörűbb asszonyok, de van benne valami olyan kecsesség és életöröm, főként a táncparketten, amikor a lába alig éri a földet, hogy egyszerűen senki nem tud neki ellenállni.

Pozzi sokakhoz hasonlóan úgy érkezett a vatikáni udvarba, hogy előre megmérgezték a pletykák. Arra számított, hogy Lucrezia valami hiú, buja és kegyetlen fehérnép lesz. De csupán hetek teltek el, és leveleiben máris arról számolt be, milyen szerény és kedves. Kissé hosszabb ideig tartott felfedeznie a lágyság alatt az acélos keménységet. De Ferrarának évek óta nem volt hercegnéje, és talán Pozzi meg is feledkezett már arról, milyen ravaszak tudnak lenni a nők, és milyen makacs tud lenni a gyengédségük. Ha a hölgy nem hajlandó meggondolni magát, mit lehet tenni? Megadóan felemeli a kezét.

– Remek – nevet Lucrezia. A kis győzelemtől ragyog az arca, és fiatalabbnak tűnik, mint huszonegy éve. – Akkor holnapután indulunk, addig jól kipihenjük magunkat. Bátyám küldöttei elvezetnek minket a városain keresztül Bolognába, onnan pedig hajózhatunk. Ez mindenkinek kényelmesebb lesz, és – teszi hozzá incselkedve – amint hajóra szállok a nagyszerű Pó folyón, nos, onnan már nincs menekvés számomra, ugye, kedves Pozzi?

Pozzi meghajol; mosolya ugyanolyan kimért, mint neheztelése. A mai levelet gondolatban már meg is írta: a diplomácia csatáiban minden apró harcot meg kell vívni, de bármekkora is a vereség, mégsem jelent vesztett csatát.

Alig távozott, mikor Lucrezia már szólítja is udvarhölgyeit.

– Angela, Nicola, Camilla… hagyjátok a ládákat. Az urbinói palota csak ránk vár!

* * *

A toszkán partvidéken mindkét gályát kedvére hányja-veti a vihar, bár a pápa hajója, ami beljebb van, jobban ki van téve a hullámverésnek. Az esőt mintha dézsából öntenék, a vihar tombol, a hullámok hatalmas erőd falaiként tornyosulnak. Lehetetlen megkülönböztetni az esővizet a sós tengervíztől, olyan bőségben támadja mindkettő az utazókat. A hajó zavarodottan hánykolódik, egyszer a hullámok tetején táncol, másszor úgy hullik alá, hogy minden alkalommal félő, darabokra zúzódik. Aztán újabb hullám jön, és a fedélzeten minden imbolyog, ami nincs odaszögelve; minden végigcsúszik orrtól tatig és vissza, újra meg újra. A fedélzet halálos csapda; aki elveszíti az egyensúlyát, csak úgy menekülhet meg, ha meg tud kapaszkodni valamiben, ami biztonsággal le van szegezve. Ha nem tud vasmarokkal fogódzkodni, a következő hullám a tengerbe hajítja. A taton az evezősök fekszenek, evezőiket maguk alá kötözik. Ilyen erőteljes hullámverésben ami nincs lekötözve, az könnyen elrepül, vagy megüt valakit.

A legénység a szárazföldön minden kocsmában rémületes történeteket mesél a szárazföldi patkányok okulására, némi in­gyen­italért. Most drágán fizetnek minden túlzásért. Minden hatalmas, lezúduló hullám újabb veszélyt hoz: a vitorláról leszakad egy darab vászon, megreped egy gerenda, és egyre több vizet kell kimeregetni a hajóból. Régi kínzási mód: olyan cellába teszik a rabot, ahol folyton emelkedik a vízszint, és csak úgy maradhat életben, ha kimeregeti. Évekig rémálmaik lesznek a vízmeregetésről. Amikor a következő hullám lecsap, néhányan kiáltozni, siránkozni kezdenek, hangjukat szinte elnyeli a tomboló szél üvöltése és a recsegő gerendák zaja. A vihar saját kínszenvedésének zenekarát vezényli.

Mindennek a közepén, a fedélzeti kabinban a Szentatya, a Római Anyaszentegyház feje, minden keresztény lélek pásztora egy széken ül, bundába bugyolálva, és hangosan zsoltárokat énekel.

A szerencse istennője amúgy is igen szeszélyes, de az ilyen pillanatokban különösképp az. Ha rosszra fordulnak a dolgok, habozás nélkül elpártol olyanoktól, akik nap mint nap gyakorolják a felebaráti szeretetet és az erényt. Ugyanakkor furcsa örömet lel azok védelmezésében, akik életük során kegyetlenek, de magától értetődő vakmerőséggel néznek szembe akár egy dühöngő sárkánnyal is. Rodrigo Borgia mindig is ilyen volt. Amikor Rómánál az ellenség tüzérei fogták körül, kaput nyitott nekik, és betessékelte őket. Amikor villám csapott a Vatikán egyik kéményébe, és a pápa fejére dőlt a mennyezet, mindenki jajongva siratta a néhai Szentatyát, aki nyugodtan üldögélt a romok alatt, amíg sértetlenül ki nem húzták. Két tetőgerenda mentette meg, amik csodával határos módon a feje fölött néhány arasszal összezárultak. Látni kellett volna az üdvözült mosolyt az ábrázatán.

Van más is, amiben szerencsés: termetes testében mintha egy sellő gyomra rejtőzne; míg a többiek teliokádják a hajópadlót, és tombol a vihar, Sándor kisétál a fedélzetre.

A szakadó esőben nem látja Cesare gályáját. De biztos benne, hogy a közelben van. Hosszú éveken át dolgozott ezért a pillanatért: a Borgia-állam megalapításáért Itáliában, fia ereje és leánya méhe segítségével. Annyi mindent elértek már, nem érhet most véget! Biztos benne, hogy nem érezhetne ilyen nyugalmat, ha Cesarét épp elnyelnék a hullámok. Bármily igazságos is az Úr, ilyen könyörtelen nem lehet.

A kapitány a kormánykerékbe kapaszkodva meglátja a termetes pápát, ahogy az esőben sétál, és kiabálva, integetve próbálja fedezékbe küldeni. De Sándor csak felemeli kezét két káplánja között, hogy megáldja. Két tengerész is észreveszi, és a következő háborgó hullámcsapás előtt a pápa lábához vetik magukat, arcukat a Szentatya selyemruhájának szegélyébe temetik, és könyörögnek, hogy imáival mentse meg őket. Sándor int a káplánoknak, hogy emeljék fel őket, és mindkettőt megáldja. Átöleli az ázott tengerészeket, mintha a fiai lennének.

A következő alázúduló hullámnál a káplánok saját testükkel szorítják a pápát a fedélzeti kabin falához, hogy megvédjék a legrosszabbtól. Amikor látják, hogy a nyakába zúduló áradat ellenére szilárdan áll, a többi tengerész is fohászkodni kezd.

– Ne féljetek, gyermekeim – kiált a viharba a pápa. – Az Úr megmutatja rettenetes fenségét azoknak, akiket a legjobban szeret. Veletek van a fedélzeten Krisztus földi helytartója, és nem hagy benneteket cserben.

Alig hallják, amit mond, de már az is kész csoda, hogy velük van. A tengerészek mindenkinél jobban ismerik a Szentírás azon részeit, amelyek a tengerről szólnak: Jónás és a cet, Mózes és a kettéválasztott tenger, és maga az Úr, aki halászokat választott tanítványul, háborgó hullámokat csillapított le, és úgy járt a vízen, mintha a parton sétálna.

Az Úr menedékem, váram, szabadítóm. Istenem, sziklám, hozzá menekülök.

A pápa a tizennyolcadik zsoltárt énekli.

Az Úrhoz kiáltok és biztonságban vagyok elleneimtől. 

A káplánok hangja egybeolvad Sándoréval, és egy pillanatra a tomboló vihart is túlharsogja. Vagy talán csitul a szél?

Kínomban az Úrhoz kiáltottam, Istenemhez emeltem szavam.

Ő meghallotta hangomat szent templomából, panaszom elért a füléhez.

A következő hullámok is nagy erővel zúdulnak alá, de mintha már szelídülne a haragjuk. Néhány tengerész ismeri a zsoltárt, és tétován énekelni kezdenek. Még a kapitány is a szélbe kiált:

Kinyújtotta kezét a magasból és felém nyúlt,

kimentett a vizek mélyéről. 

És valóban enyhül a vihar. A hajó már alig hánykolódik a hullámokon.

Kimentett a vizek mélyéről.{1}

Túl vannak a legrosszabbon. Bizony csoda történt!

Lucrezia és udvarhölgyei úgy