Végítélet

Végítélet

Jake Temple

2015

Garbo Kiadó

Minden jog fenntartva!

© 2015 Szabó Zsolt

Minden jog fenntartva

Kiadja: GARBO Kiadó

Felelős kiadó: Máté Gabriella

Szerkesztő: Szél Ildikó

A kiadó elérhetőségei:

www.garbokiado.hu

szerk@garbokiado.hu

www.lilakod.garbokiado.hu

Az ekönyvet készítette a Publio Kiadó Kft.

Bevezetés

Riddleville technológiai fejlődése az elmúlt évtizedekben töretlenül és exponenciálisan szárnyalt felfelé, amit az emberi jólét és boldogság hasonló növekedésének kellett volna követnie. Elvileg - mert a valóságban ennek pont a fordítottja történt. A napról napra tökéletesedő műszaki és elektronikai termékek nem tudták felülírni az emberiség történetét végigkísérő aljas, gonosz emberi tulajdonságokat és az értelmetlen pusztítást.

Annak ellenére, hogy a város gazdaságilag stabil volt, a lakosság jólétben és látszólagos nyugalomban élt, a felszín alatt minden tele volt feszültséggel. Senki sem tudhatta, hogy a szomszéd élete valójában milyen: tényleg az a jókedélyű, segítőkész ember, akinek mutatja magát, vagy a lelke mélyén egy szadista elmeháborodott, akit minél messzebb el kell kerülni?

Őrangyal

1.

Húsz évvel korábban

A Wilson család évről évre június utolsó hétvégéjén ment nyaralni, általában valamelyik Riddleville-hez közeli üdülőhelyre. Ezen a nyáron a Sunnyday nevű hotelt választották, amely nem csupán a szálloda mellett fekvő tó miatt volt vonzó, hanem azért is, mert a környező erdők remek túraútvonalakat rejtettek, kielégítve ezzel minden családtag igényeit.

A két lány, a nyolcéves Jennifer és a tizenegy éves Karen azt tervezték, hogy az egész hetet a tóparton töltik. Az édesanyjuk, Johna viszont a kánikula ellenére sem akart lemondani a túrázásról, ezért a nyaralás két napján biztosan lesz kirándulás is. Férje, a kissé pocakos Ross legnagyobb bánatára, hiszen erdőt járni a férfi is csak kellemes időben szeretett. A hőségben - a lányokhoz hasonlóan - ő is inkább a vízben töltötte volna az időt. A családi béke érdekében azonban erőt vett magán, és a lányokat kézen fogva elindultak kirándulni.

A hét nagyszerű hangulatban telt. Ez a néhány nap általában az év egyetlen olyan időszaka, amikor a lányok nyafogás nélkül, mintaszerűen viselkednek, és ez a szülők kedélyállapotát is felhőtlenné teszi.

A nyaralás utolsó napján, pénteken rekkenő hőség volt a Black Lake környékén, így egy másodpercig sem volt kérdéses, hogy a család az egész napot fürdéssel tölti. Annak ellenére, hogy még hétköznap volt, a tóhoz sokan kilátogattak; a vízpart hemzsegett a pihenni vágyó emberektől.

A Wilson család a nagy meleg miatt a szokásosnál hamarabb kelt, és reggeli után lementek a partra abban reménykedve, hogy a legjobb helyek egyikére tudják letenni törölközőiket. A tóhoz érve azonban meglepve látták, hogy a városból és környékéről már korán útnak indultak az emberek, hiszen a strand tele volt, a fürdőzők szinte minden területet elfoglaltak.

- Most mit csinálunk? - kérdezte szomorúan az apjához hasonlóan kissé duci, barna hajú Karen. - Nincs helyünk, nem tudjuk hova letenni a holminkat - szontyolodott el a kislány.

- Én nem szeretnék kirándulni! - nézett Jennifer ijedten az anyjára, mert ő sem akarta túrázással tölteni a nyaralás utolsó napját.

- Nyugi, keresünk egy jó helyet - nyugtatta meg az asszony a lányokat. - Szétnézünk a strandon, és egy eldugott helyen letelepedünk.

- Gyerünk, aki megtalálja álmaink helyét, az dupla adag fagyit kap tőlem - viccelődött lányaival Ross.

Elindultak a parton, és végül a fél tavat körbe kellett járniuk, hogy megtalálják azt a területet, ahol kényelmesen el tudják tölteni a napjukat.

- Ez itt tökéletes! - mosolygott a férfi, miután leterítette a lepedőjüket.

- A fa alatt árnyékunk is lesz, az ebédért pedig majd elsétálunk, nincsenek olyan messze az éttermek és a büfék.

- De igenis azok messze vannak, úgyhogy én biztos nem fogok odáig elsétálni! - nyafogott Jennifer, amikor visszanézett az étkezdék felé a távolba.

- Nem is kell, kicsim, majd elmegyünk mi - simogatta meg Johna a lánya fejét.

Közvetlenül a törölközőik mellett nem tudtak bemenni a vízbe, mert egy sziklameredély volt a part szélén, a víz több méterrel alatta hullámzott. Ennek ellenére mind a négyen sok időt töltöttek a vízben egy kevéssel arrébb, bár egyikük mindig közel maradt a holmijukhoz, mert biztonságos volt ugyan a tó környéke, rendőrök is járőröztek arra, mégsem szerették volna, ha valaki elviszi az értékeiket.

- Éhes vagyok! - mondta két óra körül Karen. - Elmegyünk valamilyen ennivalóért? - nézett a szüleire.

- Igen, szerintem is itt az ebéd ideje - mondta a pirosra égett Ross az órájára pillantva. Nem is értette, hogy bírták ilyen sokáig étlen-szomjan a lányok.

- Ki megy a büfébe? - tette fel a kérdést Johna. - Két embernek kell mennie, hogy a négy adag ételt egyszerre el tudjuk hozni.

- Én vállalom! - válaszolta lelkesen az idősebbik lány, ezzel is bizonyítva, hogy valóban farkaséhes.

- Elkísérlek, Karen, addig anya előkészíti a terepet az ebédhez - kacsintott a feleségére Ross.

Miután a Wilson család egyik fele beszerzőútra indult, Johna elheveredett az egyik törölközőn, és egy magazint vett a kezébe. Jennifer leült mellé, de egy perc múlva elunta magát.

- Anya, elmegyek a parthoz játszani!

- Mit akarsz ott csinálni? - fordult feléje az anyja, és elsimította lánya szőke hajtincseit. - Nagyon óvatosan mehetsz csak oda, és a part szélét nem közelítheted meg, nehogy beleess a vízbe! Ha nem fogadsz szót, délután nem mehetsz fürdeni! - nézett szigorúan lányára a nő.

- Jó, értem, vigyázni fogok, és nem megyek közel a tóhoz! - hadarta a lány, csak hogy mihamarabb indulhasson.

Jennifer óvatosan elindult a part felé bámészkodni, bogarászni, közben persze mindig visszasandított az anyjára, mert nem szerette volna, ha délutánra eltiltják a víztől. Néhány perc múlva elunta a sétálgatást, éhes is volt, ezért úgy döntött, visszamegy az anyjához és ott várja meg az ebédet. El is indult, de akkor észrevett egy színes pillangót, ami felkeltette az érdeklődését. Néhány hete látott a tévében egy mesét egy csodaszép lepkéről. Azóta ez lett a kedvenc állata, és mindenhol azt figyelte, hogy mikor pillant meg egyet.

Boldogan odaszaladt a pillangóhoz, hogy megfogja és közelről tanulmányozza. A lepke azonban arrébb repült, és méterekkel odébb leszállt egy fűcsomóra. Jennifer nem adta fel, odafutott, de a lepke ismét tovarepült. Most a tóparthoz közel szállt le. A kislány elszomorodott, amiért nem sikerült elkapnia. Hátrafordulva látta, hogy az anyja nem figyel, belemerült az olvasásba. A büfék felé pillantva örömmel látta, hogy az apja és a testvére valószínűleg még mindig a sorban állnak, mivel nem látta őket feltűnni a visszafelé vezető úton. „Most vagy soha - nézett vissza a kislány a pillangó felé. „Utolsó esélyem, hogy megfogjam ezt a csodálatos, különleges színű lepkét. Nem figyel senki, anyát leköti az olvasás, és úgyis vigyázni fogok.

Óvatosan megközelítette a lepkét, és egy hirtelen mozdulattal felé nyúlt. Óriási örömére sikerült megfognia.

Jennifert annyira lekötötte a lepkevadászat, hogy nem vette észre a sziklák közt meghúzódó repedést. De ha látja, akkor sem gondolt volna arra, hogy a part széle leszakadhat, ő pedig a mélységben háborgó vízbe zuhanhat. Az utolsó emléke az volt, hogy a kezében lévő zsákmányát nézi, majd hirtelen zuhanni kezd. A szikla leomlott, Jennifer a vízbe esett. Azonnal elvesztette az eszméletét.

Kellemes fénnyel telt meg körülötte a világ, és a kislány földöntúli nyugalmat érzett. „Most meghaltam?" - tette fel magában a kérdést, majd meglátott egy szőke hajú, fehér ruhás, kedves arcú alakot, amint őt nézi. A különös lény hátán szárnyak voltak. Jennifer tudta, hogy egy angyal áll előtte.

- Szia, te ki vagy? - kérdezte az angyalt. Az csak nézte őt. - Meghaltam és a mennyben vagyok? - kíváncsiskodott Jennifer.

- Szervusz, Jennifer. Nincs semmi baj. Nem haltál meg, és én azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Túl fogod élni a zuhanást, hiszen mindig van, aki vigyáz rád - mondta kedvesen a fehér ruhás nő, majd ellibbent. Jennifer később magához tért. Egy kórházi ágyon feküdt, az ágy mellett pedig az édesanyja ült.

- Anya, mi történt? - kérdezte gyenge hangon a kislány.

- Édesem, hála Istennek, hogy jól vagy! - Johna hangja boldog volt, majd sírni kezdett. - Nagyon aggódtunk miattad.

- Mi történt? Hogy kerültem ide?

- Leszakadt a part menti szikla, te pedig beleestél a vízbe. De most már minden rendben lesz! - ölelte meg lányát könnyes szemmel az édesanyja.

A kislánynak később mesélték csak el a teljes történetet. Johna az újságból felnézve nem látta sehol a lányát, és azonnal beléhasított a felismerés, hogy valami baj történt. A tópartra rohant, közben folyamatosan Jennifer nevét kiáltozta. Amikor meglátta, hogy a part egy része leomlott, segítségért kezdett ordítani. Tudta, hogy a lánya alatt szakadt le a sziklás partoldal, és Jennifer métereket zuhanva a vízbe esett. Oldalra szaladt, és ahol már alacsonyabb volt a part, belegázolt a vízbe, hogy a gyermekéhez siessen. Mikor odaért, észrevette a lányát, amint eszméletlenül feküdt a vízben. Jennifernek óriási szerencséje volt, mivel a víz azon a részen jóval mélyebb volt, így nem roncsolta szét a testét a kavicsos aljzat. Ha pár méterrel arrébb esik a vízbe, akkor valószínűleg azonnal meghalt volna, hiszen ott már annyira sekély volt a víz, hogy nem fékezte volna a kavicsos fenékbe történő becsapódás erejét. Ez a pár méter mentette meg a kislány életét.

Jennifer beszámolt az angyallal való találkozásáról, és bár mindenki azt mondta, hogy csak képzelődött és halálközeli élménye volt, a lány tudta, hogy amit látott, azt nem csak képzelte. Biztos volt benne, hogy az őrangyalával találkozott, és a fehér ruhás alak segített neki abban, hogy a megfelelő helyre zuhanjon és életben maradjon.

2.

Tíz évvel később

- Már nagyon vártam ezt a sítúrát - szólt Jennifer, és adott egy puszit a mellette ülő Mike-nak.

- Jennifer, a szüleid nem nyaggattak, hogy miért jössz el egy hétre az érettségi előtt? Az én anyám egyfolytában azzal traktált ilyen koromban, hogy tanuljak többet! - fordult hátra az anyósülésről Valerie.

- Szerencsére nem! Tudják, hogy fel fogok készülni az érettségire, és az is biztos, hogy ezen az egy héten már nem múlik semmi.

Jennifer Wilson, aki időközben bombanővé cseperedett, négy éve kezdett el síelni, amikor a középiskolában elment egy sítáborba. Ettől kezdve minden télen legalább egy hetet a pályákon töltött. Legnagyobb bánatára a családját nem tudta rábeszélni, hogy tartsanak vele, így mindig a barátokkal és az osztálytársakkal ment el valamelyik síközpontba. Ebben az évben már a barátjával, Mike-kal utazott. A fiúval az előző nyáron jöttek össze, bár már évek óta ismerték egymást, hiszen évfolyamtársak voltak a suliban. A fiatalok korábban mindig szervezetten, busszal mentek a kedvenc téli sportjuknak hódolni, az idén viszont úgy döntöttek, hogy Jennifer unokatestvérével, Valerie-vel, valamint annak barátjával, Stevennel utaznak el Frozen Valley-be, ahol egy ismerősük nyaralójában fogják tölteni a hetet.

A társaság egyik tagja sem volt kezdő síelő, Jennifernek pedig különösen jó érzéke volt hozzá. Sokan mondták neki, hogy ha hamarabb kezd el síelni, akár versenyszinten is űzhette volna a sportot. Erre a lány mindig azt válaszolta, hogy „ezt már sohasem tudjuk meg". Legbelül egy kicsit fájlalta, hogy a szülei nem vitték el kiskorában síelni, mivel titokban arról álmodozott, hogy olimpiai és világbajnok síelő lesz.

A hosszú, hat órás utazást követően, szombaton késő délután érkeztek meg Frozen Valley-be, ahol húsz perc keresgélés után találták meg a nyaralót, ami felülmúlta a várakozásaikat. Annak ellenére, hogy korábban látták már fényképről a házat belülről és kívülről egyaránt, mind a négyen rácsodálkoztak a szépségére. Este szaunázni, majd pezsgőfürdőzni mentek, és a fiatalok azt hitték, hogy ez lesz életük legjobb síelése.

Késő este pénzfeldobással eldöntötték, hogy melyik pár mikor használhatja a pezsgőfürdőt - ahogyan Mike megfogalmazta: „páros időtöltés céljából". Éjfél körül Jennifer és szerelme fáradtan nyúlt végig az ágyon, és megegyeztek, hogy reggel Mike fog elmenni a pékségbe reggeliért.

- Nyugi, te csak aludj, hogy bírd holnap a tempót a sípályán - tette hozzá vidáman Mike, aki többször mondta már a barátnőjének, hogy ez lesz élete egyik legkellemesebb hete.

- Oké, de te is készülj, mert nagyon jó formában érzem magam. A pálya csodás, a múlt héten minden nap szakadt a hó - mosolygott a lány, miközben boldogan legeltette szemét a fiú izmos testén.

- Tudom, hogy milyen sok hó esett, én mondtam neked tegnap! - nevetett a fiú, mert tudta, hogy a barátnője hajlamos arra, hogy közismert dolgokat újdonságnak állítson be. - De a szűz havon való síeléssel csak óvatosan! Tudod, hogy Frozen Valley-ben nem ritkák a lavinák, és a nemrég leesett hatalmas hómennyiség könnyen megindulhat. Én is imádok a pálya mellett, a porhóban síelni, de a következő napokban ezt inkább hagyjuk ki.

Vasárnap reggel ígéretéhez híven Mike már hét óra után megjárta a pékséget, így mindannyian a friss péksütemény illatára ébredtek.

- Jennifer, hogy neked milyen jó dolgod van! - irigykedett Valerie, aki nem volt olyan csinos, mint az unokatestvére, és ez nagymértékben csökkentette az iránta érdeklődő férfiak számát. - Bárcsak Steven is ilyen lelkes lenne, és mindig reggelivel várna otthon! - sóhajtott vágyakozva.

- Nyugi, bébi! Mondtam, hogy holnap reggel én fogok reggelit hozni! - mondta a nem éppen műveltségéről és előzékenységéről híres Steven, miközben egy csésze kávét töltött magának. - Kajáljunk gyorsan, hogy a felvonók indulásakor már ott legyünk, és elsőként csúszhassunk ezen a fasza kis pályán! - bömbölte tele szájjal.

Volt valami, amiben mind a négyen teljesen egyetértettek: minden nap korán akartak felkelni, hogy reggel, amikor még kevesen vannak a pályákon, és azok állapota még tökéletes, az elsők közt tudjanak kimenni a felvonókhoz. A ház félig-meddig pályaszállás volt, mindössze száz métert kellett menniük a síliftekhez, ami reggeli bemelegítésnek tökéletesen megfelelt.

Miközben a pályáig sétáltak, örömmel állapították meg, hogy az idő csodálatos. Egy felhő sem volt az égen, nem fújt a szél, és bár hideg volt, úgy gondolták, hogy a pályák legalább nem fognak megolvadni, és nem fogják délutánra széttúrni. A felvonóba elsőnek szálltak be, így lecsúszáskor ők húzták az első csíkot az éjjel frissen esett havon.

Délelőtt együtt síeltek, és csak a felvonókban pihentek. Dél körül fáradtan ültek le a pálya melletti étteremben ebédelni.

- Nekem megfájdult a térdem - mondta Valerie, miközben a forró csokiját szürcsölte. - Nem szeretném, ha a hét többi napjára lerobbanna a lábam, és nem tudnék tovább síelni. Ebéd után visszamegyek a szállásra - tette hozzá.

- Jól van, te érzed, bébi, hogy mennyit bírsz. Ha nem jó a térded, ne erőltesd! - mondta Steven, és megpuszilta a barátnőjét. - Én még maradok délután háromig, mert az alsó felvonónál egyet fizet, kettőt kap tequila akció lesz. Azt semmiképp nem szeretném kihagyni!

- De nem ám! - vágta rá Mike. - Ha lesz kedved, sétálj ki és csatlakozz hozzánk!

- Rendben, majd meggondolom… Úgy látom, hogy hozzák a hamburgereinket - mondta Valerie, amikor a konyha felé nézett.

Ebéd után a három síelni vágyó fiatal felcsatolt, és elviharzottak az étterem mellől.

Háromnegyed háromkor a hegy tetején Steven az órájára pillantott, és azt javasolta, induljanak az alsó felvonóhoz.

- Öt perc alatt leérünk a pálya aljára, és be tudunk állni a sorba. Gondolom, sokan le fognak csapni az egyet fizet, kettőt kap akcióra, de remélem, nem kell sokat várnunk a sok hülye között.

- Fiúk, én még csúsznék egyet! Szép az idő, és nagyon élvezem a síelést. Nem vagyok még fáradt, ezért ha nem gond, akkor a pálya közepén lévő felvonóval még egyszer feljövök - mondta Jennifer.

- Itt maradjak veled? Nem jó, ha valaki egyedül síel… - próbálkozott Mike.

- Ne izgulj, nem lesz semmi baj azon kívül, hogy én nem tudok akciós tequilát inni. És különben is, Steven megsértődne, ha nem mennél vele inni.

- Egyedül valóban rohadtul nem szeretek inni - mosolygott a fiú.

- Oké, de akkor ígérd meg, hogy vigyázol magadra! - mondta Mike a barátnőjének, és megpuszilta a homlokát.

- Megígérem, hogy nem lesz semmi bajom. Na, induljunk, én majd félúton a felvonóhoz fogok becsúszni.

A felvonón felfelé Jennifer körbenézett, megcsodálta a tájat. Az ég továbbra is tiszta volt, a felvonóból rálátott néhány alacsonyabban fekvő havas hegycsúcsra. Elővette a sípálya térképét és végignézte a csúszási lehetőségeket.

„Ha a csúcsról nem ezen a pályán mennék, hanem a másik völgybe csúsznék le, akkor ott egy szakaszon porhóban síelhetek. A másik oldalon, a pálya végén egy felvonóval vissza tudok jönni, azt követően pedig lecsúszok a többiekhez, ők úgyis a tequilával lesznek elfoglalva, és gyors leszek" - gondolta a lány. Annak ellenére, hogy tisztában volt vele: a pályáról egyedül lemenni veszélyes, olyan jó formában érezte magát, hogy ez eloltotta a veszélyérzetét, amit tovább csökkentett a szűz hó csábító látványa.

A csúcsra érve körülbelül harminc métert kellett egy enyhe emelkedőn sétálnia a másik pályához. Amikor odaért és felcsatolta a léceket, néhány másodpercig gyönyörködött a tájban, majd indulás után megállapította, hogy annak ellenére jó a hó állapota, hogy délután három óra van. A hegyen kevesen voltak, ezért Jennifernek nem kellett a kezdőket kerülgetnie. Nagy sebességgel tudott siklani, és felhőtlenül boldog volt. Úgy érezte, nincs senki és semmi más rajta kívül a