A tűzhegy legendája

SARAH LARK

A TŰZHEGY LEGENDÁJA

Sarah Lark

A TŰZHEGY

LEGENDÁJA

A mű eredeti címe

Die Legende des Feuerberges

Copyright © 2015 by Bastei Lübbe AG, Köln

Hungarian translation © Szalai Lajos

© General Press Könyvkiadó, 2017

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZALAI LAJOS

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 452 016 0

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KISS BÉLA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Taku manu, Ke turua atu nei,

He Karipiripi, ke kaeaea.

Turu taku manu,

hoka taku manu,

Ki tua te haha-wai.

Koia Atutahi, koia Rehua,

Whakahoro tau tara,

Ke te Kapua, Koia E!

Szállj el tőlem, sárkányom,

táncolj a magasban szüntelen!

Szállj egyre feljebb, pompás madár,

emelkedj a felhők fölé, a föld és a hullámok fölé!

Szállj a csillagokhoz, elhagyva Canopust, tovább Antareshez!

Vesd magad a felhők közé, mint egy harcos a csatába!

Szállj!

Turu Manu

(A maorik ezzel a dallal küldik az istenekhez a sárkányaikat

– szabad fordításban.)

Nagyon köszönöm!

„Te csak írd meg a könyved – majd mi gondoskodunk minden másról!"

Ez állt az e-mailben, amelyet néhány napja kaptam a spanyol lektoromtól. És most, hogy a könyv elkészült, mindenkinek szeretnék szívből jövő köszönetet mondani, akik mindig gondoskodnak rólam és „minden más"-ról, mialatt írok. Mindazok nélkül, akik a könyveimen végzett munkában és a könyvek értékesítésében a segítségemre vannak – gondolok itt főleg Joan Puzcasra és Kosa Annára, akik nap mint nap együtt másszák meg velem a hétköznapok szirtfalait –, nem tudnám ennyire nyugodtan és hatékonyan a könyvírásnak szentelni az időmet. Végül is emellett még tizennyolc lovat, egy öszvért és egy lámát, nyolc kutyát meg nyolc macskát is gondozunk. A legtöbbjük szociálisan rászoruló, tehát olyan állatok, amelyeket már senki sem akart, és nélkülünk már rég nem süttetnék boldogan a hasukat a napon. Nagyon köszönöm, Nelu és Anna, hogy ugyanolyan szeretettel gondoskodtok róluk, mint én, és ezzel lehetővé teszitek számomra, hogy akár távolabbi helyekre is elutazhassak a könyveim bemutatójára!

Ami a könyvek létrejöttét illeti, abból a lektorom, Melanie Blank-Schröder és a szerkesztőm, Margit von Cossart vette ki a leginkább a részét. Mindketten újra és újra örömmel és lendülettel fognak bele több száz oldal átdolgozásába, inspirálnak és segítenek abban, hogy ne tévelyedjek el az időben. Különben teljesen összezavarodnék a szereplőim életkorát, az évszámokat és a mértékegységeket illetően. Jól tudok írni, de rosszul számolok.

És azért, hogy nem kell állandóan számolnom, mert elég pénz jut a lovakra és a gyerekekre, a garbseni Schlück Ügynökségnek, onnan is Bastian Schlücknek jár a köszönet! Jobb ügynököt nem is kívánhat magának az ember. Még ha tagadja is, hogy tud a vízen járni: ő képes rá!

Ugyancsak hálás köszönet Christian Stüwének, aki segít elterjeszteni a könyveimet a világban – mindig óriási az örömöm, amikor valamilyen egzotikus nyelven nyomtatott tiszteletpéldányt találok a postámban! Köszönet a sok lektornak, fordítónak és kiadói munkatársnak Kínától Chiléig, akik ezt lehetővé teszik! Külön említést érdemel természetesen az Ediciones B, a spanyol kiadóm, amelyre már egyáltalán nem mint kiadóra, hanem úgyszólván mint második irodalmi otthonomra tekintek. Ott mindig mindenki a rendelkezésemre áll, mindegy, hogy könyvvásárról vagy díjkiosztásról van szó. Ebben az összefüggésben még egyszer köszönet Juan Boleának és az Ayuntamiento de Zaragozának, hogy 2014-ben nekem ítélték a Premio Internacional de Novela Histórica díjat (Nemzetközi Történelmiregény-díj). Nagyon élveztem a veletek töltött időt, és nagyon meg tudom becsülni, hogy mindig mellettem áll egy kiadói munkatárs. Külön köszönet Martának, Olgának, Mercedesnek, az összes Carmennek és természetesen Ernest Folchnak.

A spanyol nyelv buktatóinak a leküzdésében mindig kitartóan segít barátnőm, Susanna Salamanca Amoros is. Köszönöm, hogy mindig e-mail­ezhetek neked, ha nem értek egy interjúkérdést, köszönöm, hogy zseniálisan gondozod a Facebook-oldalamat, és azt, hogy egyszerűen csak ott vagy a legtöbb könyvbemutatón, felolvasáson és prezentáción!

Sarah Lark

A SÁRKÁNY

ZSINÓRJA

Otaki, Wairarapa, Greytown (Északi-sziget)

Canterbury-síkság, Christchurch, Dunedin (Déli-sziget)

1880 augusztusa – 1881 áprilisa

Első fejezet

– Azért félek egy kicsit… – vallotta be Matiu.

A hórihorgas maori fiú új, barna öltönyt viselt, amely kissé nagy volt inas, karcsú alakjára. Sötét, hullámos fürtjeit rövidre vágatta és szigorúan hátrafésülte. Linda Lange, a nevelőanyja arra gyanakodott, hogy pomádéval simította le a haját. Mivel a természetes göndörség ritka jelenség a maoriknál, Matiu az angol származású apjától örökölhette.

– Szamárság, Matiu, hisz a családodat látogatod meg! – szólt rá Aroha már-már türelmetlenül.

Linda lánya nyilván nem először szembesült Matiu kételyeivel. A fiatal férfi igen közel állt hozzá – az asszony gyanította, hogy szerelmesek egymásba. Matiu a lány előtt alighanem megvallotta a félelmeit, míg vele és a férjével, Franzcal csak azt osztotta meg, mennyire örül, hogy felvette a kapcsolatot az eredeti családjával.

– Ez igaz. De hát nem is ismerem őket… és még maoriul sem beszélek rendesen…

Matiu elbizonytalanodva toporgott, miközben azt figyelte, érkezik-e a vonat. Linda is türelmetlenül várt. Az aprócska város, Otaki vasútállomása huzatos és hideg volt. Az asszony minél hamarabb vissza akart térni az öreg maraéba{1}, amelyben a férjével és mintegy száz maori gyermekkel lakott. A házaspár immár tizennégy éve vezette az egykori gyermekotthont, amely maori háborús árváknak adott menedéket, és időközben bentlakásos iskolává nőtte ki magát. A tanulók önként jöttek, vagy a szüleik küldték ide őket. Franz és Linda első növendékei közben felnőttek, és vagy visszatértek a törzsükhöz, vagy a környékbeli farmokon, illetve a Wellingtont övező vállalatoknál kerestek maguknak munkát. Lindát örömmel töltötte el a gondolat, hogy némelyikükkel nemsokára találkozhat. Útközben ezt-azt még be kellett vásárolnia, és egykori védencei közül hárman is egy-egy boltban dolgoztak Otakiban. Ám most a fiút kellett megnyugtatnia.

– Matiu, te kiválóan beszélsz maoriul! – bizonygatta. – Arról nem is szólva, hogy a törzsed akkor is a lehető legnagyobb türelmet tanúsítaná feléd, ha ez nem így lenne. Hisz olvastad a leveleket. A törzsbeliek örülnek, hogy felvetted velük a kapcsolatot. Jól emlékeznek az édesanyádra. Vérrokonaid élnek abban az iwiben; és ahogy magad is tudod, egy iwi különben is olyan, mint egy nagy család. Új anyára és nagyanyákra, apára, fivérekre és nagyapákra találsz majd – mosolygott rá bátorítóan.

Matiu az árvák közül azon kevesek közé tartozott, akik nem egy mao­ri faluban élték le életük első éveit. Háromévesen érkezett Pateából, a Taranaki nevű tartomány déli részén fekvő városból. A telepeshadsereg egyik századosa, akit Linda még a Pateában töltött időből ismert, hozta magával, és mesélte el szomorú történetét.

– Az egyik telepes nemzette a fiút egy maori asszonnyal, aki az egyik meghódított faluból származott, és akivel egy ideig együtt is élt – mesélte. – A nő vagy önszántából ment vele, vagy elrabolták, erre nem derült fény. Egyetlen szót sem tudott angolul. Aztán meghalt, vagy a láz végzett vele, vagy a szíve szakadt meg… Ki tudhatná pontosan? A férfi akkor még megtartotta a gyereket. Gyorsan talált magának Pateában egy fehér asszonyt, aki gondjaiba vette a fiút. Ám amikor az asszony maga is teherbe esett, a gyereknek nem lehetett maradása. – Langdon százados kissé feszélyezettnek tűnt, mintha csak szégyellné magát a kisfiú iránt érzett szánalma miatt. – Ekkor úgy gondoltam – mondta vé­gül –, hogy magammal hozom önökhöz. Maori törzsek azon a környéken már nem élnek. Így aztán a kicsi nem térhet vissza az övéihez.

Linda és Franz természetesen befogadta a gyereket, Linda pedig kihasználta az alkalmat, hogy kifaggassa Langdon századost mindenről, ami a településen történt, ahol Aroha születése előtt az első férjével élt. A környék időközben megbékélt. A telepesek, akik a taranaki háborúban teljesített katonai szolgálataik fejében birtokukba vették, gazdálkodni kezdtek, és azóta nem fordultak elő további összetűzések.

Matiu ennek ellenére nem úgy nőtt fel, mint egy pakeha, ahogy a maorik a fehér telepeseket hívták. Az árvaházban a gyerekek angolul tanultak ugyan, de a maorit ugyanúgy használták. Matiu és Aroha is folyékonyan beszélte a bennszülöttek nyelvét. Egy idős maori asszony, Omaka Te Pura, aki az utolsó éveit Franz és Linda árvaházában töltötte, sikeresen kikutatta, melyik törzsből származik a kisfiú. A szőtt takarók és a ruhadarabok, amelyekbe Langdon százados bugyolálta a fiút, és amelyek nyilván még Matiu anyjáéi voltak, a Ngati Kahungunu törzsre utaltak.

A háború után nemigen lehetett hallani a törzsről, elűzték, akárcsak sok másik törzset az Északi-szigeten. Néhány héttel ezelőtt azonban Franznak tudomására jutott, hogy a Ngati Kahungunu népe visszatelepült törzsi területére, Wairarapába. Matiu, akinek mindig is nehezére esett elfogadni a származását – a „tiszta vérű" maori gyerekek gyakran ugratták is emiatt –, Franz rábeszélésére felvette a kapcsolatot a törzzsel. Írt egy levelet a törzsfőnöknek, napokon keresztül dolgozott rajta. Aroha segítségével a legapróbb részletekig csiszolta a szöveget. Csakhamar meglepően szívélyes választ kapott. Megtudta, hogy az anyjának Mahuika volt a neve, és hogy a családjának mekkora fájdalmat okozott az elvesztése. Valóban az angolok hurcolták el, akárcsak a törzs több más fiatal férfi és nőtagját. A legtöbbjükről soha többé nem is hallottak semmit. Így aztán meghívták Matiut, hogy látogassa meg a családját, és a mai napon a fiatalember álma beteljesedett. Nincs oka semmilyen aggodalomra, gondolta Aroha bátran.

– A beszédedet érteni fogják! – egészítette még ki az anyja szavait. – És nagyon izgalmas lesz az egész! Kaland! Még sohasem jártam egy igazi maraéban! De igen, Ratatelepen. De az nem számít.

Aroha addig győzködte az anyját és a nevelőapját, amíg meg nem engedték neki, hogy elkísérje a barátját a maori rokonság meglátogatására. Különösképpen Franz szánta rá magát nehezen erre. Végtére is a lány még csak tizennégy éves – túl fiatal ahhoz, hogy egymaga utazgasson, ráadásul egy olyan fiatal férfival, akibe szemmel láthatóan szerelmes! A maorik falvaiban köztudottan lazábbak az erkölcsök. A törzsekben a fiatalok igen korán megszerzik az első tapasztalataikat a szerelemről, ami Franz Langét, aki eredetileg szigorúan nevelt ólutheránus volt, közel húsz éve pedig az anglikán egyház tiszteletese, komoly félelemmel töltötte el. Linda nem találta ennyire aggasztónak a dolgot. Aroha és Matiu is a pakehák erkölcsei szerint nőtt fel, és mindketten megfontolt, okos fiatalok. Nem fogják nyomban sutba dobni az értékrendjüket, csak mert néhány éjszakát a Ngati Kahungunu törzs egyik közösségi házában töltenek.

Végül Aroha jól sikerült érettségije adta meg a döntő lökést. A lány ragaszkodott hozzá, hogy Matiuval együtt ő is elutazhasson Wellingtonba, és letehesse a vizsgát. Számára csak két évvel később lett volna esedékes a középiskola befejezése, ám rendkívül jó feje volt, és arról ábrándozott, hogy a fiúval együtt kezdi meg a főiskolai tanulmányait. A vizsgákat valóban kiválóan teljesítette, és Matiu is az évfolyama legjobb tíz tanulója közé tartozott. Emiatt, vélekedett Aroha, jutalmat érdemel, és az anyja végül rá tudta beszélni a férjét, hogy beleegyezzen a gyerekek közös utazásába.

– A ratatelepi marae miért nem számít, ha szabad kérdeznem? – tudakolta Linda dorgáló hangon.

Ratatelep egy birkafarm volt a Déli-szigeten, amely Linda családjának a tulajdonában állt. Az asszony ott nőtt fel a testvéreivel, Carollal és Marával. Jó viszonyt ápoltak a Ngai Tahu törzshöz tartozó maori szomszédjaikkal.

Mielőtt Aroha válaszolhatott volna, velőtrázó fütyülés harsant fel, amely a vonat érkezését jelezte. Linda még egyszer megölelte őket, mielőtt még nagyobb nem lett a zaj, amikor a mozdony bedübörgött az állomásra.

– Eddig ti voltatok a családom… – mondta halkan Matiu, amikor Linda vigasztalóan magához vonta.

Az asszony rámosolygott. – És az is maradunk! – ígérte. – Mindegy, hogy jól érzed-e magad a törzsednél, vagy sem. Még ha úgy is döntenél, hogy ott maradsz…

– Mi? – szólt közbe Aroha a fejét rázva. – Ezt ugye nem gondolod komolyan, Matiu? Ez csak egy látogatás, mami, semmi több, Matiu… hisz Matiu a főiskolára készül, ő a…

A fiú nem válaszolt. A szeme Lindán csüngött. – Tehát nem gondoljátok rólam, hogy… hogy hálátlan vagyok? Nem veszitek rossz néven tőlem, hogy el akarok menni a népemhez?

Linda ugyanúgy rázta a fejét, mint a lánya, azzal a különbséggel, hogy ő nem tűnt annyira felháborodottnak, hanem inkább barátságosan bátorította a fiút.

– Az égvilágon semmit sem gondolunk, Matiu, és nyugodt lehetsz, nem bánjuk, hogy felkutatod a gyökereidet! Mindig szívesen látunk itt… – Az asszony elmosolyodott. – De legközelebb, ha eljössz a maraénk­ba, hallani akarom a pepehádat!

Az utolsó szavaival elérte, hogy végre Matiu telt ajkai is mosolyra görbültek. A pepeha egy beszéd volt, amelyben a maorik – bemutatkozás gyanánt – beszámoltak a származásukról és az őseikről. Matiu mind ez ideig nem adhatott elő ilyesmit, hisz nem ismerte a családja történetét. Ez most majd megváltozik.

Elszántan és szemlátomást megnyugodva intett Linda felé, majd követte Arohát az egyik fülkébe. A lány már alig bírta kivárni, hogy a vonat elinduljon Greytown felé. Imádott utazni. Eddig még nem sokat látott az Északi-szigetből, amelyen született. Viszont az anyjával már kétszer is ellátogatott a Déli-szigetre, és Ratatelepen megismerkedett a rokonaival.

– Most őszintén… Ugye nem gondolod komolyan, hogy a törzsednél maradsz? – faggatta Matiut, amikor a vonat elhagyta a vasútállomást.

Eleinte nem sok látnivaló akadt, hiába néztek ki a nagy ablakokon; a mozdony az Otakit övező mezőkön és legelőkön át vontatta a két kocsit. Itt a lány minden követ ismert.

Matiu megfogta a barátnője kezét. Még mindig alig tudta elhinni, hogy Lange tiszteletes megengedte neki, hogy elutazzon a nevelt lányával. Neki minden egyes Arohával töltött perc – főleg amikor kettesben voltak – ajándéknak számított. Jóllehet eredetileg inkább a húgát, és nem a szerelmét látta benne. Linda az elhagyott hároméves fiút nem küldte azonnal a többi árvához a közös alvóházba, hanem abban a faházban szállásolta el, amelyben ő lakott a férjével és az első házasságából származó lányával. Aroha akkor még csak egyéves volt. Két éven át osztozott Matiuval egy szobán, és még ha már nem is emlékeznek rá, Linda gyakran fektette őket közös kiságyba. A nyugodt, derűs természetű Aroha később is többször megnyugtatta az eleinte félénk kisfiút, amikor az felriadt valamilyen rémálomból.

Amikor azonban Matiu ötéves lett, az öreg Omaka azt javasolta, hogy a fiú tanulja meg az anyanyelvét, és ismerje meg a népe történeteit! A bölcs idős asszony már ekkor észrevette az első arra utaló jeleket, hogy a maori gyerekek kiközösítik Matiut. Linda aggályai ellenére a saját kunyhójába költöztette a fiút, és megismertette a maorik hagyományaival. Amikor végül Omaka meghalt, Matiu átköltözött a fiúk egyik hálóházába. Aroha ezekben az években mindvégig a legkedvesebb játszótársa és barátja maradt, de most, amikor eljött az idő, Matiu már a nőt is látta benne.

– Soha nem hagynálak el! – mondta komolyan. – A világ egyetlen törzse és családja, nagybácsija és nénikéje, apja és anyja kedvéért sem…

– És a húgok… és nővérek kedvéért sem? – kérdezte a lány incselkedve. – A Ngati Kahungunu törzsnél minden bizonnyal akadnak csinos lányok. És ők állítólag… hm… nem gátlásosak, mondja Franci tiszi.

Franz Lange tiszteletest a maori gyerekek csak Franci tiszinek becézték. Ezt Aroha is átvette, ahelyett hogy apunak szólította volna az anyja második férjét.

Matiu viccesnek, egyszersmind elragadónak találta, ahogy a barátnője elpirult a saját nyílt szavaitól. Ahhoz, hogy ezt észrevegye az ember, alaposabban szemügyre kellett vennie a lányt, mint más pakehákat. Arohának az átlagosnál sötétebb volt az arcszíne. Ha nem lett volna világos a szeme és szőke a haja, már-már maorinak tarthatták volna. Gyakran előfordult, hogy a látogatóik azt gondolták, félvér, mint Matiu. Amikor a lány még kicsi volt, egyszer rákérdezett erre az anyjánál, végtére a neve is maori volt. Linda azonban megnyugtatta, hogy a bőre és a szeme színét a vér szerinti apjától, Joe Fitzpatricktől örökölte. A férfi arcbőrének sötét tónusa kellemes kontrasztot alkotott a jeges lagúna vizének színére emlékeztető szemével. Csak a szőke haja származik tőle, jelentette ki Linda, a nevet pedig Omaka adta neki. Az Aroha jelentése: „szerelem".

– Aroha, én a tiéd vagyok! Nincs a világon még egy ilyen szép lány, mint te! Sohasem tudnék mást szeretni! – mondta Matiu komolyan.

Aroha igen törékeny volt, nőies formái még nem fejlődtek ki teljesen. Finom arca olykor-olykor gyermekinek hatott. De Matiu már így is tökéletes szépségnek találta. Számára a lány melegséget, gyengédséget és vigaszt jelentett. Szerelem… Omaka nem is adhatott volna jobban hozzáillő nevet neki.

Aroha futólag bólintott. Máris megfeledkezett az ártatlan évődésről, hisz egyáltalán nem aggódott amiatt, hogy tényleg elveszítheti Matiut. A fiú elidegeníthetetlen részét képezte a világának, lehetetlen, hogy elforduljon tőle. Pillanatnyilag a vonat ablakában feltáruló kilátás sokkal jobban izgatta, mint Matiu szerelmi vallomása. A vonat elhagyta Otaki környékét, és a Rimutaka-hegység felé tartott, amely a wellingtoni Hutt-völgy és a Wairarapa-síkság között emelkedett.

– Úristen, nézd csak, micsoda hegyek! – kiáltotta Aroha.

Eddig csak manuka- és rimufákból, nikaupálmákból és fapáfrányokból álló ritkás erdőkön haladtak keresztül. Ám a távolból már lenyűgöző hegyvidéki táj köszönt feléjük, és a sínek csakhamar hidakon futottak át, amelyek alatt vágtatva száguldottak a folyók. Valamivel később pedig egyik alagút követte a másikat. A Rimutaka hegyi vasútvonala igazi műszaki csoda volt. A vakmerő mérnökök bátor terveit szorgalmas munkások – köztük telepes katonák – légiói váltották valóra, és erőszakolták rá a természetre. A vasútvonal szakadékok peremén futott, és olyan alagutakon át haladt, amelyek sötétjében Aroha megragadta Matiu kezét. Még jobban izgatták azonban az emelkedők.

– Hát oda hogy jutunk fel? – tudakolta, amikor az erdő végérvényesen átadta a helyét a hegyeknek.

Nagyobb fák erre már alig akadtak, főképp alacsony páfrányok, ratabozótok és viharoktól megtépázott bükkcserjések nőttek a vidéken. A hegyek áthatolhatatlan sorompóként tornyosultak előttük.

– A mozdonyok igen erősek. És a sínrendszer is egészen új típusú itt. Egy speciális középső sín erősebb meghajtást és biztos fékezést tesz lehetővé – magyarázta Matiu.

A fiút nagyon érdekelte a vasútépítés, és titokban arról álmodozott, hogy egyszer majd ez lesz a hivatása. A tervei azonban nagyravágyóbbak voltak, semmint hogy megelégedett volna a puszta sínfektetéssel. Wellingtonban mérnöki tanulmányokat akart folytatni, erre pályázott meg egy ösztöndíjat.

– Hihetetlen! – ámuldozott Aroha, és borzongva nézett le egy szakadékba, amelynek mentén a vonat éppen haladt. A meredek hegyoldalon a vasút építéséhez kivágták a fákat, és a sínek most olyannak tűntek, mintha oda lennének ragasztva a hegyhez. – Annak, aki itt épített, aligha lehetett tériszonya. Én meg már attól elszédülök, ha csak lepillantok!

– Nem kevesen vesztették itt életüket – jegyezte meg komoly hangon a kalauz, aki épp belépett a fülkéjükbe, és elcsípte az utolsó szavaikat. – Az építés során egyre-másra történtek súlyos balesetek, és még ma is állandóan résen kell lenni. Az eső köveket és törmeléket mos rá a sínekre, vagy elárasztja az alagutakat. Nektek szerencsétek van az időjárással. Télen néha napokra is le kell állítanunk a forgalmat. Állandó harcban állunk az elemekkel. És igen sokba kerül a vasútvonal karbantartása is. Remélem, értékelitek ezt, és derék emberek módjára váltottatok menetjegyet. – A férfi elmosolyodott, és megemelte a lyukasztófogóját, hogy kezelje a jegyeket.

Aroha és Matiu feszülten visszamosolyogtak. Eddig el sem tudták képzelni, hogy egy vonatút veszélyes is lehet.

– Szoríts magadhoz! – kérte a lány, amikor a vonat kisvártatva, a szűk kanyarokat bevéve, felfelé araszolt a meredek hegyoldalon.

Matiu átkarolta – kissé gyámoltalanul ugyan, mert ezt eddig még nem merte megtenni.

– Nem eshet semmi bajod – mondta gyengéden. – Melletted vagyok.

Második fejezet

Ha Aroha és Matiu hallott is bármit a taranaki háborúról, a maori harcosok mindig tetovált, félmeztelen fickókként jelentek meg a szemük előtt, harci csomóba kötött hajjal, amint a szemüket forgatják, kezük pedig lándzsát és buzogányt lóbál. Valójában még egyikük sem látott maorit hagyományos viseletben. A tiszteletes nem tűrte, hogy Omaka az árvaházban meztelen felsőtesttel járkáljon, mint régen a törzsénél. Az idős asszony ugyan nem európai módon öltözködött, ám a szőtt szoknyái mégsem ütöttek el túlságosan a pakeha nőkéitől. Ruházatának szűkös felsőrészeit többnyire valamilyen lebernyeg takarta, mivel mindig fázott kissé. Ezek egyáltalán nem hasonlítottak a harcosok keményített lenből készített szoknyáira, és Omakának nem voltak tetoválásai sem. Magas rangja – ő volt a törzse legöregebbje és papnője – tiltotta ezt. A Ngai Tahu törzs maraéjában a Déli-szigeten minden férfi és nő úgy öltözködött, mint a pakehák, és csak kevesen viseltek tetoválást. Talán ezért érezte Aroha úgy, hogy az a település nem számít igazán maorinak.

A Ngati Kahungunu törzsről azonban másmilyen képet alkotott magában. Hiszen ők végtére is azokhoz a törzsekhez tartoznak, akik részt vettek a maorik háborúiban. Tehát minden bizonnyal hagyományosan öltözködnek, és a régi rítusok és szabályok szerint élnek. Aroha és Matiu borzongással elegy kíváncsisággal gondolt a vad harci táncokra és a vérszomjas dalokra. Hát nem úgy volt, hogy ezek a törzsek annak idején levágták és megfüstölték az ellenfeleik fejét? Matiu olyasmiről is hallott, hogy a hauhau mozgalom idején még emberevés is előfordult!

Így aztán mindketten már-már csalódottságot éreztek, amikor a vonat befutott Greytownba, és meglátták a peronon őket váró maorikat: egy férfit és egy nőt – mindkettő nagyjából harmincéves lehetett – minden feltűnést nélkülöző pakeha öltözékben. A férfi farmervászon nadrágot és kopott inget viselt. Széles karimájú kalapja eltakarta az arcán levő néhány tetoválást. Az asszonynak volt egy kis tetoválása a szája körül, ám a haját feltűzve viselte, mint egy pakeha nő, és egyszerű kartonruhát hordott.

Aroha és Matiu nyomban kényelmetlenül érezte magát a viszonylag elegáns ruhában, mindenekelőtt Matiu bújt volna ki szívesen a merev öltönyből. Arohának, aki karcsúsított, világoskék utazóruhában volt, ismét bátorítania kellett a fiút, amikor kiléptek a fülkéből.

– Gyere már, nem esznek meg!

Matiu elvigyorodott. Ez a két ember tényleg nem látszott emberevőnek. Ellenkezőleg – amikor felismerték az ifjú maorit, sugárzó mosoly gyúlt az arcukon.

– Te lenni Matiu! – mondta az asszony tört angolsággal.

– Légy üdvöz a te családban! – tette hozzá a férfi. – Én Hakopa, Mahuika öcs. Ez Reka, húg…

Egyszóval a nagybátyja és nagynénje. A fiatalember hitetlenkedve bámulta őket, és egyetlen szó sem jött ki a torkán.

Aroha előretolakodott. – Én Aroha vagyok – mutatkozott be. – Maori nyelven is beszélgethetünk.

– Kia ora!{2} – nyögte ki Matiu. – Bocsássatok meg, én…

– Te nem angol beszél? – kérdezte Reka csodálkozva. – Én gondol, te pakehákkal él. Én gyakorol külön neked. – Elmosolyodott. – Is-ten ho-zott! De hát akkor… haere mai!

Az asszony minden további nélkül Matiu vállára tette a kezét, majd hagyományos üdvözlésre, hongira nyújtotta az arcát. A nő orra és homloka hozzáért, érezte az asszony szagát – ezzel hirtelen elmúlt a bizonytalansága.

– Természetesen tudok angolul – jelentette ki aztán maori nyelven. – Otakiban mindkettőt tanuljuk. Csak annyira meg voltam lepődve…

– Nem számolt ennyi családtaggal mindjárt az állomáson! – szólt közbe kotnyelesen Aroha. – És azt is gondoltuk… szóval, azt gondoltuk, hogy majd következik egy powhiri, és…

Reka és Hakopa felnevetett, de inkább keserűen, mint vidáman.

– Itt? – kérdezte Reka. – Ti azt gondoltátok, hogy majd énekelünk és táncolunk nektek a vasútállomáson?

Aroha elpirult. – Nem… csak azt gondoltuk… mivel újra itt laktok…

Hakopa arca megkeményedett. – Igen, lányom, itt lakunk Wairarapában. De ez nem jelenti azt, hogy itt minden a miénk. A pakehák megtűrnek bennünket, megengedték, hogy újból felépítsünk egy maraét az ősi földünkön. Ha alkalmazkodunk. Úgy öltözködünk, ahogy ők, nekik dolgozunk, nem támasztunk túl nagy igényeket, ami a földeket illeti. Megengedik, hogy megműveljünk egy kis földet, de persze nem a legtermékenyebbeket. A törzsünk valaha gazdag volt. Most igyekszünk boldogulni. És nem ingerelni a fehéreket.

– A maraénk persze nem is a városban van, hanem kint az erdőben – fűzte hozzá Reka. – Sem a pakehák, sem mi nem keressük egymás közelségét. Soha nem találtatok volna meg bennünket, ha nem jöttünk volna értetek.

Aroha bólintott, és egyszerre igen butának érezte magát. Hogyan is gondolhatták, hogy a pakehák vasútja egyenesen a maorik egyik falujába szállítja őket? Vagy a maorik által uralt Wairarapa világába, amely már húsz éve nem létezik többé.

– Ha majd odaérünk – mondta Hakopa, aki Aroha arckifejezéséből alighanem csalódottságot olvasott ki –, természetesen méltó módon üdvözölni fogunk benneteket. Annyira örülünk, Matiu, hogy visszataláltál hozzánk. És akivel érkeztél… ő a wahinéd{3}, Matiu?

Matiu és Aroha elpirult. Aztán felnevettek.

– Igen! – mondta Matiu. – A pakehák persze azt mondják, még túl fiatalok vagyunk. De Aroha a feleségem lesz!

Hakopa elmosolyodott. – Szívesen látjuk a törzsünk körében – mondta barátságosan. – De induljunk, a többiek már biztos nagyon izgatottak, várnak bennünket. Éhesek vagytok? Készítettünk egy hangit.

Matiu nem gondolt az evésre, Aroha azonban felkapta a fejét. Már sokat hallott a maori törzsek földbe ásott kemencékben készített ételeiről, de még sohasem evett ilyesmit. A ratatelepi Ngai Tahu törzs tagjai nem építettek hangikat – a Canterbury-síkságon nem volt vulkanikus aktivitás, amelyet főzésre használhattak volna.

Greytown kicsi vasútállomása előtt egy lajtorjás szekér várta az utazókat, amely elé két sovány lovat fogtak.

– Ez a miénk – magyarázta Reka büszkén, mintha egy pompás hintó lenne.

Hakopa felpakolta a csomagjaikat a rakodótérbe, ott foglaltak helyet a fiatalok is. Igazi ülőlócák nem voltak, ezt Aroha viccesnek találta. Matiu azonban aggódott az új öltönye miatt. Reka és Hakopa felmászott a bakra, és a szekér végighajtott a kisváros keskeny főutcáján.

– Manapság Greytownnak hívják, az után a kormányzó után, aki nevetséges összegért megvette a Ngati Kahungunu törzstől – magyarázta keserűen Hakopa. – Mi Kuratawhitinek hívtuk. Nem laktunk itt, nehogy magunkra haragítsuk a Waiohine folyó szellemeit. Ez bölcs dolog volt. A pakehák mindmáig árvízzel küszködnek. A szellemek ráadásul megrengették a földet, alighogy az első fehér telepesek megérkeztek.

– Csak álmélkodni lehet rajta, de mindez nem tántorította el őket! – jegyezte meg Reka. – Kezdem azt gondolni, a pakehákat az égvilágon semmi sem riasztja el. Ettől lesznek annyira erősek, ettől kerekednek fölénk.

A szekér időközben kifutott a városból, és közelített a Wairarapa-tó felé. A marae a tó mellett feküdt, még ha nem is annyira közel, hogy a házakból látni lehessen a vizet.

– A part ingoványos – magyarázta Reka. – Arra jó, hogy vadásszunk és halásszunk ott, de megtelepedni nem lehet rajta.

Közvetlenül Greytown körül termékeny farmok terültek el, amelyeket pakehák műveltek. Aztán távolabb, a folyó mentén az erdőbe vitt az út, majd további, mintegy félórányi kocsikázás után feltűnt a kerítés, amelyet a Ngati Kahungunu törzs a maraéja köré emelt. Arohát és Matiut ez az iskolájukat övező kerítésre – a lennel egymáshoz kötözött raupokarókra – emlékeztette. Ez az esetleges támadókkal szemben nem jelentett védelmet. Ám a Ngati Kahungunu törzsnek aligha kellett ellenségtől tartania, vagy csak egyszerűen abból indultak ki, hogy úgysincs mit ellopni tőlük. Aroha és Matiu már láttak képeket azokról a nagy, tarkára festett istenszobrokról, amelyek a hagyományos északi-szigeti maraék bejáratát őrzik. Itt azonban nem fogadta őket más, csak egy dísztelen kapu, amely most nyitva állt. A bejáratnál néhány gyerek játszott, akik a szekeret megpillantva izgatottan elszaladtak, nyilván, hogy jelentsék a látogatók érkezését.

Hakopa a lovakat egyenesen a gyülekezőtérre irányította, amely körül a különböző közösségi, főző- és hálóházak csoportosultak. Aroha vetett egy pillantást az épületekre, és azokat is kiábrándítónak találta. A mostohaapja még a legelső növendékeivel felújította azt a maraét, amelynek területén az iskola állt, és néhány fiatal legény ügyes fafaragónak bizonyult. Lange tiszteletes végül aztán megengedte nekik, hogy hagyományos faragványokkal díszítsék a házakat, és ki is festhették őket. Így aztán egyik szebb lett, mint a másik. Itt viszont alig látott faragásokat, a házakat szemlátomást sietősen, ímmel-ámmal ácsolták össze. A marae ideiglenes építmény benyomását keltette – mintha a lakói nem lennének biztosak benne, hogy örökké itt fognak lakni.

Ami viszont az üdvözlést illeti, Aroha és Matiu várakozásai mégis­csak beteljesültek. A törzs felkészült egy ceremóniára, amely nem volt annyira hivatalos, mint amikor vadidegeneket üdvözölnek, de eléggé költséges ahhoz, hogy kimutathassák a nagyrabecsülésüket a vendégek iránt, és köszöntsék Matiut. A törzs fiatal lányai eltáncoltak egy hakát, mialatt Aroha és Matiu leszállt a szekérről. A tengerről énekeltek, és a tóról, a halászatról és a vadászatról. A dal megidézte a szülőföldjüket és a törzs életét.

A törzsfőnök és a törzs legöregebbjei odaértek a wharenui, vagyis a gyülekezőház elé, de az ariki, aki egy egészen fiatal, nem teljesen tetovált arcú férfi volt, valamivel távolabb állt meg a családjával. Tapu volt megérinteni a főnököt, ügyelni kellett rá, hogy még az árnyéka se vetüljön valamelyik alattvalójára. A törzs legöregebbjei viszont készségesen hongit váltottak Matiuval, néhány asszony pedig Arohával is. Az egyik idősebb asszonynak előtörtek a könnyei, amikor az arcát a fiú arcához nyomta.

– Anyád anyja – magyarázta Reka a magát zavarban érző, megilletődött fiatalembernek.

Az asszony magas rangban állhatott a törzsön belül, mert most belekezdett egy imába, a többiek pedig csatlakoztak hozzá. Szemlátomást arra számított, hogy a vendégek is együtt mondják vele a szöveget, de Lange tiszteletes vallási türelme arra azért mégsem terjedt ki, hogy a tanulóival a szellemek megidézését is tanulmányozza. Reka észrevette, milyen nehéz helyzetbe került a két fiatal, és megkérte Matiut, hogy ezt követően ő is mondjon egy imát.

– A pakeha istenhez – mondta az asszony. – Őt sem zárhatjuk ki. Mi… mi ugyanis meg vagyunk keresztelve.

Aroha ezt idegenkedve hallotta. Ahogy később elmondták neki, a pakehák azzal a feltétellel egyeztek bele a törzs letelepedésébe, ha a maorik felveszik a fehérek vallását. Így aztán a törzsfőnök minden vasárnap küldött az iwijéből egy különítményt a templomba, többnyire fiatalokat és gyerekeket, olyanokat, akiknek még nem voltak rossz tapasztalataik a pakeha istennel és annak híveivel. Te Haunui egyébként is felettébb rugalmasan viselkedett. Még csak néhány éve töltötte be a hivatalát, az elődjét a taranaki háborúban ölték meg. Vagy később? Arohának kis idő múltán már zsongott a feje, és ekkor a törzs egyik öregje még a mihibe is belefogott, vagyis egy olyan beszédbe, amely a Ngati Kahungunu törzs jelenéről, múltjáról és jövőjéről szólt, bemutatva élőket és holtakat.

– Eleink a Takitimu nevű kenun érkeztek Aotearoába, Tamatea Arikinui parancsnoksága alatt. Az ő Rongokako nevű fia feleségül vette Muriwhenuát, és született egy fiuk, Tamatea Ure Haea. Annak a fia, Kahungunu Kaitaiában született, és ő alapította meg a törzsünket. Kahungunu Kaitaiából délre utazott, és sok gyereket nemzett. Azok falvakat építettek, és szaporodtak, földművesek, fafaragók és kenuépítők lettek. A Ngati Kahungunu nemzetségnek három fontos ága van, mi a ki Heretaungákhoz tartoztunk. A tenger mellett laktunk…

Aztán mesélt erődítmények alapításáról, más törzsekkel vívott harcokról és a Ngati Kahungunu törzs öt törzsfőnökéről, akik negyven éve aláírták a waitangi szerződést, hogy békében éljenek a pakehákkal. A törzsek gabonát és zöldségeket termeltek a fehéreknek, akik annak idején főleg bálnavadásztelepeket működtettek a törzs területének tengerpartjain.

– De aztán jöttek a birkatenyésztők, és a mi földjeinken legeltették az állataikat. Eleinte adtak érte néhány árut, majd némi pénzt, aztán pedig azt mondták, a föld most már az övék!

Az öreg hangja felháborodottan csengett, és a hallgatóság soraiból is dühös közbekiáltások hangzottak fel. Arohának a hideg futkosott a hátán. Újra és újra mindig ugyanaz, kiskora óta hallott efféle történeteket Omakától és a gyerekektől, akik az árvaházban kötöttek ki. Linda egyszer elmagyarázta neki, hogy a maorik tulajdonhoz való viszonya különbözik a pakehákétól. A maorik elfogadták a pénzt, és hagyták, hogy a farmerek letelepedjenek a földjükön, és ott legeltessék a birkáikat, de az eszükbe sem jutott, hogy ezzel örökre eladták a földet. Amikor aztán a fehérek valóban rátették a kezüket, városokat és falvakat építettek, és egyre több földre lett szükségük, a maorik elkezdtek védekezni. Sor került az első harcokra, és közben mindkét fél szilárdan meg volt győződve arról, hogy az ő követelése a jogos. Pakehák és maorik egyaránt hangoztatták, hogy a másik fél sértette meg a szerződést.

Aroha most azt várta, hogy angol csapatok ellen folytatott harcokról hall beszámolót, de azokat a törzseket, amelyeknek a Hawke-öböl mentén voltak a településeik, viszonylag csekély mértékben érintették az országban folyó harcok. Az ő végzetük csak a hauhau mozgalom diadalmenetével vette a kezdetét. A mozgalom prófétája, Te Ua Haumene esküvel fogadta, hogy kiűzi a pakehákat Aotearoából. A toborzói elérték a keleti part törzseit is. Sokakat elcsábítottak a tanai, különösen a fiatal törzsfőnököket, így összetűzésekre és gyilkosságokra került sor. Matiu anyját és másokat ebből az iwiből nem is a pakehák hurcolták el, hanem a tőlük függő kupapák, azaz olyan maorik, akik a britek oldalán harcoltak. Ahogy az a törzseknél szokásban volt, a hadifoglyaikat magukkal vitték rabszolgának. Mahuika aztán valahogy kapcsolatba kerülhetett azzal az angol telepes katonával, aki a fiát nemzette. Az, hogy pontosan mi történt, aligha fog valaha is kiderülni.

– És amikor úgy tűnt, hogy már rég vége a háborúnak, és mi a halottainkat gyászoltuk, jöttek a pakehák…

Szomorúság és felháborodás között ingadozva az öreg elmondta, a kormányzó azt rótta fel az iwije tagjainak, hogy a taranaki háború során támogatták a hauhau mozgalmat. A hatvanas években ez gyakran szolgált a fehéreknek ürügyül arra, ha maori földeket akartak elfoglalni. Ez az emberemlékezet óta békés törzs megpróbált ugyan védekezni az elűzetés ellen, de a maorik nem tudtak szembeszállni az angolok fegyvereivel. Matiu törzse számára azonban adódott egy kibúvó. A Ngati Kahungunu ki Wairarapa törzs, amely már régóta az azonos nevű síkságon és a környező hegyekben lakott, befogadta őket. A törzsnek volt egy nagy és fontos települése Papawaiban, egy Greytowntól délkeletre fekvő erődítményben. Matiu törzse azonban nem akart csatlakozni hozzájuk, hanem önálló maradt.

– A mi lelkünk nem itt gyökerezik – árulta el később Ngaio, Matiu nagyanyja. – A mi maungánk{4} annak az öbölnek a partjainál fekvő dombokban és szirtekben van, amit ti Hawke-öbölnek hívtok. Talán majd visszatérünk oda egyszer, valamikor…

Ez hát a magyarázat az ideiglenesen felépített településre – ez az iwi nem boldog itt. Aroha mindazonáltal tudta az anyjától, hogy sokkal rosszabbul is járhattak volna. Sok, a földjéről elűzött maorit olyan vidékre telepítettek, ahol velük ellenséges törzsek laktak. Ott aztán további harcokra és gyilkosságokra került sor.

Matiu itta a mihi minden szavát, hisz most végre megtudott valamit a saját eredetéről. Aroha viszont örült, amikor a beszélő végzett, és megtapsolták. Dalok és táncok következtek, imákat mondtak, majd ajándékokat cseréltek. Matiu és Aroha hozott magával Otakiból néhány fafaragványt, amelyeket most átnyújtottak Matiu rokonainak. Ngaio Arohának egy jádekövet ajándékozott.

A fiatalok végül leültek Matiu családjával a tűz köré, és megkóstolták a földbe vájt kemencében elkészített húst és zöldséget. Aroha pompásnak találta az ételt. Örült, hogy Matiuból lassan elszáll a feszültség. Az üdvözlő ceremónia alatt még mereven és bizonytalanul viselkedett, most azonban már néhány fiatal harcossal csevegett. Aroha is felengedett – míg Reka oda nem fordult hozzá.

– És mi a te történeted, Aroha? – kíváncsiskodott Matiu nagynénje. – Mindenki erre kíváncsi. Tudni akarja az egész törzs. Csak nem mernek megkérdezni. Matiu wahinéja egy pakeha nő, aki maori nevet visel, és beszéli a nyelvünket… Még sohasem találkoztunk hozzád hasonlóval. Hol van hát a te maungád, Aroha? Milyen kenuval jöttek az őseid Aotearoára? Melyik hegyhez vagy tóhoz fűz szoros kötelék?

Aotearoa Új-Zéland maori neve volt, és a törzsek minden tagja tudta a kenu nevét, amellyel az ősei a szigetre érkeztek.

Aroha elpirult. Nem számított rá, hogy ma este még hallani akarják az ő pepeháját is. De még szerencséje is van. A maorik akár a teljes, összegyűlt törzs előtt is megkérhették volna, hogy mesélje el az élettörténetét. Lenyelte az utolsó falatot, aztán mély lélegzetet vett.

– Aroha Fitzpatrick vagyok – mondta meg a nevét, majd improvizálni kezdett: – Az eleim a Szent Pál kétárbócossal érkeztek Aotearoára.

Valójában ez csupán egyetlen felmenőjére volt igaz, egy olyan férfira, akire a családjában senki sem volt büszke: Ottfried Brandman megerőszakolta Linda anyját, Catet, és csaknem egyidejűleg leánygyermeket nemzett akkori feleségével, Idával: Carolt, Linda féltestvérét. Cat Ausztráliában született, majd iszákos anyjával valahogy a Déli-sziget egyik bálnavadásztelepén kötött ki. A hajó nevére már senki sem emlékszik. A lány azt sem tudta, hogyan vetődött az apja, Joe Fitzpatrick Új-Zélandra. Írországból származott, de azt állította, hogy Angliában tanult. Azt, hogy ez mennyire felelt meg a valóságnak, sohasem tudta meg, mesélte az anyja. „Az apád egy csaló volt, Aroha, hazudozó; mindenféle történeteket kitalált. Egy jóképű szélhámos… Közös életünk… változatos volt, de veszélyes is. Sajnos nem lehetett megbízni benne."

Az anyja mindig visszafogott jóindulattal beszélt Joe Fitzpatrickről, Franci tiszi azonban nem. Joe hazudozó volt, hangsúlyozta újra és újra, és közben elhúzta a száját. Aroha mostohaapja nem rejtette véka alá a férfi iránti megvetését.

A lány tudta, hogy végül is Linda hagyta el az apját. Egy másik nő is feltűnt a színen, a végső lökést pedig egy maori rajtaütés jelentette a taranaki háború idején, amikor Fitz, ahogy mindenki hívta, cserben hagyta a feleségét és a lányát. Részletekbe menően Linda sohasem mesélt erről, és Arohát nem is érdekelte túlzottan a dolog. Franz Lange mindvégig szerető apja volt. Másikra nem volt szüksége. Így talán még igaz is volt a pepehájában tett utalás az elei származására: Franz szintén a Szent Pállal érkezett Új-Zélandra.

– A családom először a Déli-szigeten telepedett meg – mesélte tovább. – Anyám csak akkor került Pateába, miután összeházasodtak az apámmal. Úgy volt, hogy ő földhöz jut ott…

– Rabolt földhöz? – kérdezte Reka szigorúan.

Aroha az ajkába harapott. Valójában Joe Fitzpatrick a taranaki telepeshadsereg egyik ezredének a tagja volt. Ő is a maoriktól elfoglalt földekből kapott.

– De ez aztán nem vált valóra – mondta Aroha bizonytalanul.

Amikor az apját az ellenséggel szemben tanúsított gyávaság miatt kizárták a hadseregből, természetesen a földet is visszavették tőle.

– És hol gyökerezik a te lelked, gyermekem? – kérdezte aggodalmas hangon Matiu nagyanyja, aki közben csatlakozott hozzájuk. – Azt veszem ki a szavaidból, mintha nem lenne hazád.

Aroha nem tudta, hogy bólintson-e, vagy a fejét rázza.

– De van – jelentette ki aztán határozottan. – Otakiban nőttem fel, maori földön. A szüleim mindig azt mondják, csak használjuk, de nem a miénk… – Valójában az anglikán egyház minden különösebb teketória nélkül elfoglalta a régi maori erődöt, és árvaházat rendezett be benne, amikor a helybeli maori törzs elvonult Otakiból. Ám a Te Ati Awa törzs önként ment el, hogy Taranakiban telepedjen le. – De a maungám… – folytatta –, a maungám nem Aotearoa földjén van. – Aroha elmosolyodott. A története különleges, nyilván tetszeni fog a hallgatóinak. Matiu rokonai már most is csak úgy csüngtek az ajkán. – Omaka, a Ngati Tamakopiri törzs egyik tohungája, aki anyámnak segített, amikor megszülettem, az ég istene, Rangi birodalmába ültette el a lelkemet. – Morajlás hallatszott. Úgy tűnt, egyszerre az egész törzs rá figyel. – Annak a tűznek füstjével, amelyben a méhlepényt elégette, felküldte az égbe a lelkemet, és Rangit tette meg a védelmezőjének.

– Nagy papnő lehetett – jegyezte meg Reka csodálattal. – Felküldeni az égbe egy lelket, akár egy sárkányt újévkor…

Az volt a szokás, hogy a maorik újévi ünnepe, a matariki idején sárkányokat röptettek, és imákat meg kívánságokat küldtek velük az isteneknek.

– Hatalmas szellemeket rendelt melléd! – mondta Ngaio áhítattal. – Omaka minden bizonnyal igen sok manával rendelkezett. Ám hogy egy ilyen maunga szerencsét jelent-e a számodra, lányom… Mindig utazó maradsz. Sohasem találsz olyan helyet, ahol otthon leszel.

Aroha határozottan megrázta a fejét. – Ó, nem, karani{5} – jelentette ki. – Való igaz, szeretek utazgatni. Szeretném megismerni az egész világot. De én Matiuhoz tartozom. Itt, a földön van a maungám! – Hozzásimult a fiatal férfihoz, aki ott ült mellette.

Matiu boldogan mosolygott. – Én majd fogva tartom, karani! – mondta, és magához húzta Arohát.

Az idős asszony nem viszonozta a mosolyt, az arcán inkább aggódás látszott.

– Légy óvatos, unokám! – mondta csendesen. – Veszélyes lehet, ha az ember a zsinór a sárkányon, amelyre az istenek vetettek szemet…

Harmadik fejezet

Aroha és Matiu néhány csodaszép hetet töltött Wairarapában. Matiu csatlakozott az ifjú vadászokhoz és harcosokhoz. A helybeli rangatira, akinek az volt a feladata, hogy kiképezze a fiúkat a hagyományos fegyverek használatára, őt is bevonta a gyakorlatokba. Aroha elnevette magát, amikor első ízben látta a fiút hagyományos harci viseletben, a többiek pedig jóindulatúan ugratták, amikor lecsupaszította cingár, lapos mellkasát.

– Többet kell enned – jelentette ki Reka, és ahogy csak tudta, kényeztette az unokaöccsét.

A Wairarapa-tó valóban ideális hely volt a halászatra és a vadászatra. Aroha megtanulta a törzsbeli lányoktól, hogyan kell varsákat tenni a vízbe, és közben elcsevegett velük Matiuról és a többi fiatal férfiról, akik szemmel láthatólag nagyon foglalkoztatták új barátnőit. Ilyenkor eleinte néha elpirult – Franci tiszi igazat beszélt: ezek a lányok hihetetlenül szabadosak voltak –, ám csakhamar semmi kivetnivalót nem talált benne, hogy a többiek előtt levetkőzzön, és bimbózó keblét összehasonlítsa a barátnői mellével.

– Nőni fog még – vigasztalta a valamivel idősebb Rere, aki már sokkal fejlettebb volt, és akiről a többiek azt pusmogták, hogy már kétszer is szerelmeskedett a nádasban egy ifjú harcossal.

Matiu is nagyon szeretett volna már egyszer elmenni oda Arohával. A raupobozót és a homokos part volt a fiatal párok legkedveltebb találkahelye. A lány egy idő után hagyta magát rábeszélni. Verőfényes kora tavaszi nap volt, vittek magukkal egy pokrócot a partra, amelyre letelepedtek, majd csókolózni kezdtek, és simogatták egymást. Sajnos az előző nap esett az eső, és meglehetősen hideg is volt, így aztán nem vetkőztek le teljesen. Aroha azonban megengedte a barátjának, hogy a ruhája alatt megtapogassa a mellét, ám a fiúnak csalódnia kellett. Matiu nem talált semmi említésre érdemes dolgot, amit becézgetni lehetett volna. Új barátainak a leírásai ennél sokkal többel kecsegtettek. Ennek ellenére biztosította róla Arohát, hogy nem tud elképzelni az övénél szebb mellet.

A lány dobogó szívvel a fiú nadrágkötője alá csúsztatta a kezét, és megrémült, amikor Matiu hímtagja nyomban megmerevedett. A többi lány elbeszélése felkészítette erre, és elfogta a büszkeség, hogy sikerült felizgatnia a kedvesét. A pakehák erkölcsi szabályait, amelyek szerint nevelkedtek, nem adták fel teljesen, az pedig szóba sem jöhetett, hogy komolyan megszegjék azokat. Viszont ezekben a napokban sok mindent megtanultak a férfi és a női testről.

Matiu ebben az időben alaposan megismerte a törzse történetét. A nagyanyja tohunga volt, a törzs füvesasszonya és papnője. Órák hosszat tudott mesélni, beszélt Matiu anyai őseiről, és beszámolt a harcosok hőstetteiről és az asszonyok szépségéről is. Ezenkívül lefestette a törzs életét a tengerparton, a halászatot, a férfiak kenukon megtett vakmerő kirándulásait, a veszélyes sziklaszirteket és a fehér homokos strandokat, a termékeny zöld dombokat, amelyeket barátságos szellemek vigyáznak. Matiu figyelmesen hallgatta, ám értetlenül fogadta a sok leírást. Őt mindig is jobban érdekelte a technika, mint a történetek. A vadászat és a harcművészet sem volt az erőssége. Így aztán nagyon megörült, amikor a törzsfőnök vasárnap megkérte őt és Arohát, hogy kísérjék el a törzs templomba induló tagjait Greytownba, és velük együtt vegyenek részt az istentiszteleten. A két fiatal a templomlátogatás idejére lecserélte a hagyományos maori öltözetet – közben Aroha is boldogan kipróbálta, hogy állnak neki a lenrostokból szőtt tarka szoknyák és felsőrészek – utazóruhára és öltönyre. Matiu igencsak örült ennek. Bár sohasem vallotta volna be, de egész idő alatt irgalmatlanul fázott az ifjú harcosok gúnyájában. Nem is értette, hogyan járkálhatnak a többiek ilyen lengén a szabadban.

A törzs vendégei feltűnést keltettek a helység apró templomában. Nyilván a törzsfőnök kérésére, Reka bemutatta őket a lelkésznek, aki természetesen hallott már az Otakiban működő iskoláról.

– Lange tiszteletes egészen kivételes munkát végez! – lelkendezett a tiszteletes. – Középiskolai végzettséged van, fiam? Az itteni maori gyerekek csak ábrándozhatnak az ilyesmiről! Persze a szüleik még iskolába sem adják őket. Papawaiban van egy iskola. Csakhogy nincs túl jó híre…

A déli törzsek legfontosabb településén tényleg működött egy iskola maori gyerekek számára, amit misszionáriusok vezettek, de a jelek szerint nem volt népszerű. Matiu törzse legalábbis nem küldött oda egyetlen gyereket sem.

Az istentiszteletet követően kávét, teát és süteményeket szolgáltak fel a közösségi helyiségben, és a tiszteletes barátságosan meghívta a maorikat, hogy csatlakozzanak a gyülekezethez. Reka arcáról le lehetett olvasni, hogy ők ezt különben sohase tették, ám ezen napon a vendégei kedvéért hajlandó volt kivételt tenni. Miután váltottak néhány szót a többiekkel, mindannyian jól nevelten odaballagtak, helyet foglaltak a hosszú asztalok mellett, és hagyták, hogy a gyülekezet kíváncsi nőtagjai kiszolgálják őket. Némán tömték magukba a süteményt, miközben Aroha élénken mesélt. Színesen ecsetelte az iskolát és Franci tiszi missziós munkáját. Matiu érdeklődése hamar elillant. A véletlen folytán azonban néhány olyan férfival került egy asztal mellé, akik most vagy korábban a vasútnál dolgoztak. Felhevült arccal hallgatta az elbeszéléseiket, amelyeket később elmesélt Arohának.

A lány unatkozva hallgatta, de titokban megkönnyebbült. Bármennyire is tetszett neki az élet a Ngati Kahungunu törzsnél – hosszú távon nem szándékozott náluk maradni. Megörült, amikor hallotta, hogy Matiu is így van ezzel. A fiú alig győzte kivárni, hogy megkezdhesse műszaki és gépészmérnöki tanulmányait.

Hétfőn aztán meglepetés várt Arohára. Reggeli után épp ismét csatlakozott a barátnőihez, amikor Reka és Hakopa kereste, és a törzsfőnök nevében tolmácsolni hívták.

– A greytowni tiszteletes van itt – közölte Reka olyan arckifejezéssel, mintha nem is Isten egyik szolgája, hanem maga a testet öltött sátán tévedt volna be a maraéjukba. – Az arikivel akar beszélni, és azt akarták, hogy én tolmácsoljak… De hát olyan jól én nem tudok angolul. Nem segítenél, Aroha?

A lány bólintott, aztán Matiut is ott találta a törzsfőnök háza előtt: nyilván őhozzá is ugyanazzal a kéréssel fordultak. Ugyan miért van szükségük két tolmácsra? – tanakodott magában, de aztán üdvözölte a tiszteletest, aki egy kicsit bizonytalanul ácsorgott a szitáló esőben. Szemlátomást arra várt, hogy behívják. Aroha azonban tudta, hogy ez nem fog megtörténni.

– Az ariki itt fogadja önt – magyarázta a savanyú képet vágó lelkésznek. – Nem… nem szokás, a maorik úgy mondják, tapu, hogy az ember egy helyen legyen a törzsfőnökkel, hogy ugyanazt a levegőt lélegezze be… Az… hm… az árnyéka önre vetődhetne…

A tiszteletes felhorkant. – Nagyon jól tudom, mi az a tapu, Miss Fitzpatrick! – csattant fel. – Pogány ostobaság! Ugyanakkor készségesen biztosítom az arikit a nagyrabecsülésemről. De tényleg kint kell állnunk az esőben?

Aroha végül egy nikaupálma oltalma alá hívta Isten emberét, és tökéletesen együttérzett vele. Ebben az időben neki sem volt kedve a szabad ég alatt ácsorogni, ezért aztán reggel egy meleg pakeha zakót vett fel a blúzra és a szoknyára. Matiut az új barátai nyilván ugratták volna, ha ennyire puhánynak látják. Ennek ellenére mégis farmernadrág és bőrzakó volt rajta. A tiszteletessel való találkozás nyilván jó ürügyként szolgált arra, hogy melegebb öltözetet vegyen fel.

A törzsfőnök ezzel szemben nem ügyelt rá, hogy a pakehák szerint megfelelő öltözékben jelenjen meg. A harcosok viseletében lépett elő, és az esőtől csak egy értékes kabáttal védte magát, amelyet a beleszőtt madártollak melegítettek.

– Kia ora, tiszteletes! – köszönt az ariki, de nem lépett közelebb hozzá. – Örülök, hogy végre egyszer a maraénkban üdvözölhetem. A népem nagy becsben tartja önt.

Aroha lefordította a szavait. A tiszteletes bólintott, és néhány hasonlóan udvarias megjegyzéssel viszonozta a köszöntést. További szavaiba azonban belopakodott némi feddés. Örül, hogy buzgón látogatják az istentiszteleteket, ám sokkal boldogabb lenne, ha gyakrabban üdvözölhetné a templomban a törzsfőnököt és a törzs öregjeit is.

A törzsfőnök kitérő választ adott. – Nekem kötelezettségeim vannak – közölte. – Az öregjeink pedig… nos, nekik már nehezükre esik a gyaloglás. Hosszú az út Greytownig. Alighanem be kell érnie annyival, hogy a fiatalok odajárnak.

– És a gyerekek tényleg szívesen látogatják a vasárnapi iskolát! – tette hozzá Aroha a saját megjegyzését.

A fiataloknak csak az tetszett a greytowni oktatásban, hogy mindig volt tej és sütemény. De ezt Aroha inkább nem hozta szóba.

A lelkész arca felderült. – Éppen erről akartam beszélni önnel, ariki. Az iskola. Az önök gyerekei közül feltűnt nekem néhány, akik szemmel láthatóan jó eszűek és szorgalmasak. Ám ahhoz nem beszélnek elég jól angolul, hogy követhessék a tanítást. És persze nem tudnak olvasni, se írni, ami szintén…

– Túl messze van az az iskola Papawaiban – jegyezte meg a törzsfőnök. Látszott rajta, hogy tudja, hova akar kilyukadni a tiszteletes. – A gyerekek mindennap órák hosszat utaznának.

– Nincs ott egy internátus? – szaladt ki Aroha száján a kérdés.

Máris érezte magán a törzsfőnök rosszalló pillantását. Az iskoláig tartó hosszú út nyilván ugyanolyan kibúvó volt csupán, mint az öregek esetében a gyaloglás. Matiu nagyanyja legalábbis naponta több órán át járta az erdőket, hogy gyógyfüveket gyűjtsön. Bizonyára nem esett volna nehezére elgyalogolni Greytownba.

– Tiszteletes, Papawai a Ngati Kahungunu ki Wairarapa törzs települése – próbálta kimagyarázni magát a törzsfőnök. – Mi a Ngati Kahungunu ki Heretaunga törzs vagyunk. Természetesen nem vagyunk egymás ellenségei, ellenkezőleg, testvérek vagyunk. Mégis mások a gyökereink, és az én törzsemben sokan abban reménykednek, hogy egyszer majd visszatérhetünk a Hawke-öbölhöz. Jogellenesen vásároltak ki onnan bennünket. Kell lennie valamilyen lehetőségnek…

– Ezért is lenne fontos, hogy az ön népe tanuljon – játszotta ki a tiszteletes az aduját. – Ha önök jogászokat, földmérőket, politikusokat tudhatnának a soraikban, minden egyszerűbb lenne. Iskolába kell küldeniük a gyerekeket!

Az ariki megrázta a fejét. – Magukban lennének az idegenek között – makacsolta meg magát.

A tiszteletes az ajkába harapott. Az arcán izgalom tükröződött: úgy látszott, most készül bevetni a legfőbb érvét.

– Nos, nem feltétlenül a papawai iskoláról beszélek – kezdte óvatosan. – Tudja meg, amikor tegnap az ön ifjú vendégei megjelentek a templomomban, Isten megvilágította az elmémet. Lange tiszteletes iskolát működtet Otakiban különböző törzsekből való maori gyerekek számára. És ahogy a mi ifjú barátunkon, Matiun láthatja… – rámosolygott Aroha barátjára –, Lange tiszteletesnek nyilván nem az a célja, hogy elszakítsa a gyerekeket a törzsüktől. Ugyan miért ne küldhetne oda néhányat a törzs fiataljai közül? Nem lennének egyedül, lenne egy mentoruk az ifjú Matiu személyében, valamint Miss Fitz­patrick is…

Aroha nem igazán tudta, hogyan fordítsa le a „mentor" szót, ám összességében észszerűnek találta a javaslatot. Matiuval sokat sajnálkoztak már azon, hogy a törzsbeli gyerekek nem járnak iskolába, pedig nagyon szeretnének tanulni. A fiataloknak volt némi angoltudásuk, és sokan ostromolták Arohát és Matiut, hogy gyakorolják velük a pakehák nyelvét.

Aroha elhatározta, hogy kiáll a tiszteletes terve mellett. – Franci tiszi és az anyám, akit a gyerekek koka{6} Lindának hívnak, olyanok, mintha a tanulók szülei lennének – fejtegette. – És való igaz, a gyerekek különböző törzsekből jöttek, részben ellenségesekből. Ez eleinte, amikor az iskola még árvaház volt, nagy problémákat okozott. Franci tiszi végül kitalált egy játékot. A gyerekeket a folyón vitte le az iskolához egy csónakban, amelynek a „Linda" nevet adta. Így aztán elmondhatták, hogy ugyanazon a kenun érkeztek a közös földjükre Aotearoán. Ezzel mindenki elégedett volt. Franci tiszi nagy hangsúlyt fektet rá, hogy a gyerekek megkedveljék egymást!

A törzsfőnök az alsó ajkát harapdálta. Egyáltalán nem a diákok közötti ellenségeskedéstől tartott. A Ngati Kaungunu törzs gyerekei sohasem közösítenének ki senkit, bármilyen iwihez is tartozzanak. Ez is csak egy ürügy volt a papawai iskola elutasítására. Valójában attól tartott, hogy a tiszteletes túlzásba viszi a gyerekek keresztény nevelését. Egyetlen törzsfőnök sem tagadta volna meg a törzse tagjaitól a tanulás lehetőségét. A fontos csak az, hogy ne hagyják el a népük hagyományait.

– És hát nincs is olyan messze – jelentkezett váratlanul szólásra Matiu. – Csak néhány óra vonattal. A gyerekeknek nem kell évekig távol maradniuk, a vakáció alatt hazajöhetnek.

A törzsfőnök a kabátja tollaival játszadozott. – Az a Lange tiszteletes… – mondta – nem ellenezné a dolgot?

Nyílt titok volt, hogy a keresztény misszionáriusok nem szívesen engedték el a növendékeiket. Sok maori törzsnek voltak már rossz tapasztalatai emiatt. A gyerekek, akiket önként és jóhiszeműen küldtek a jámbor barátok iskoláiba, csak évekkel később tértek vissza, és teljesen megváltoztak. Érettségit vagy – urambocsá! – főiskolai végzettséget nem szereztek, viszont alázatos cseléddé és háztartási alkalmazottá képezték ki őket, akiket aztán minél hamarabb állásba lehetett adni ehhez vagy ahhoz a pakeha családhoz. Végül már sem az egyik, sem a másik világban nem érezték magukat otthon – sem maorik nem voltak, sem pakehák.

Matiu és Aroha egyaránt a fejét rázta.

– Franci tiszi nem olyan – nyugtatta meg Matiu az arikit. – Otakiban a gyerekek boldogok.

Negyedik fejezet

– És biztos, hogy visszajön? Megígéred nekem?

Aputa, a kis Haki anyja, immár ötödszörre fordult Arohához ezzel a kérdéssel.

Aroha ismételten megnyugtatta. – Mindannyian vigyázunk rá! – jelentette ki. – Ugye, gyerekek?

Haki a legfiatalabb volt a közül a négy gyermek közül, akiket a Ngati Kahungunu törzs Arohával és Matiuval Otakiba küldött. Eredetileg úgy tervezték, hogy csak tízévesnél idősebbeket visznek magukkal, de Haki ragaszkodott hozzá, hogy iskolába járjon és tanuljon. Rendkívül okos volt, életrevaló és önálló. Végül aztán kicsikarta a szülei hozzájárulását.

A kislány aggodalma jó alkalmat adott Arohának, hogy feleskesse a csoportot arra, hogy mindig segíteni fogják egymást. Ezt a módszert gyakran megfigyelte a szüleinél. Ha a gyerekek kaptak egy közös feladatot, különösen, ha az nagy felelősséggel járt, elejét lehetett venni a rivalizálásnak. Anaru, Purahi, Koria és Haki különben sem veszekedett egymással. Nagyon is büszkék voltak arra, hogy őket választották ki, és hogy ők képviselhetik a törzsüket Otakiban.

– Én ügyvéd leszek! – jelentette ki a tizenkét éves Anaru öntudatosan. – És akkor majd a pakeha bíróságok elé viszem az ügyünket, és visszakapjuk a földjeinket.

Ő beszélt a legjobban angolul az összes gyerek közül, de Koria sem sokkal maradt le mögötte. Purahi inkább műszaki érdeklődést mutatott. Azt, hogy velük indulhatott Otakiba, mindenekelőtt Matiunak köszönhette, akinek csakhamar feltűnt a fiú találékonysága és tudásszomja. Purahiban is égett a vágy, hogy minél többet tudjon meg a vasútépítésről és -üzemeltetésről. Most is izgatottan nézelődött, mert a vonat bármelyik pillanatban befuthatott. Matiu és Aroha, a leendő iskolások és a szüleik a peronon várakoztak. Purahi és Haki anyja könnyekkel küszködött, Koria édesanyja pedig újra és újra kisimította a lánya új pakeha szoknyáját. A greytowni gyülekezet nagyvonalú adományokkal látta el őket. Mindegyikük ruhákat kapott – persze olyanokat, amelyeket a gyülekezeti tagok gyerekei már kinőttek. A batyuikban iskolaszerek is lapultak: ábécéskönyvek, füzetek, ceruzák és könyvek.

Aroha nem tudta, Franci tiszinek tényleg szüksége van-e ezekre a dolgokra, ám a gyerekek rendkívül fontosnak érezték magukat.

– Amíg utazunk, majd ezt felolvasod nekem – jelentette ki Koria, és átadta Arohának A kis hercegnő című könyvet –, így aztán már meg is tanulok angolul, mire megérkezünk.

– Ilyen gyorsan azért nem fog menni – tompította Aroha a kislány elvárásait, aztán Anaru apját is biztosította még egyszer afelől, hogy a gyerekeknek jó dolguk lesz a szülei iskolájában.

– És ez a szörnyeteg? – Purahi anyjának túl kellett ordítania a befutó vonat fütyülését. – Nem fogja elnyelni a gyerekeket?

Az asszony a mozdonyra mutatott, amely kétségtelenül fenyegető látványt nyújthatott egy olyan ember számára, aki korábban még nem ült vonaton.

– De hát ez nem szörnyeteg, ez egy gőzmozdony! – nevetett Purahi. – Ez húzza a kocsikat, amelyekben utazunk. Olyan, mint egy ló, csak sokkal, sokkal erősebb…

– Nekem olyannak tűnik, mint egy sárkány – mormolta az anyja. – A pakehák még a sárkányszelídítéshez is értenek?

– Néha a mozdonyok tolják is a vonatokat, Matiu mondta! – magyarázta Purahi lelkesen. – És lefékezik őket az emelkedőkön. Ugyanis hegyeken is át fogunk kelni. És alagutakon is…

– Be kell szállnunk, koka – fordult oda gyengéden Matiu Purahi anyjához. A nénikéjének nevezte, mert az asszony is a tágabb rokonságához tartozott. – Most már köszönjetek el a gyerekektől!

Matiu és Aroha is hongit váltott Rekával, aki lopva kitörölt pár könnycseppet a szeméből.

– Jövőre megint el kell jönnöd! – szólította fel az unokaöccsét. – Feltétlenül. Mindegy… mindegy, hogy mit mond a karanid!

Matiu és a nagyanyja között megható búcsúra került sor. Az öreg Ngaio elmondott egy áldást, bár a fiú egy szót sem értett belőle. Mint minden karakia – imák, áldások és átkok –, ez is villámgyorsan hangzott el, alig lehetett kivenni a szavakat. Rekát azonban félelemmel és rémülettel töltötte el. Nem mondta el Matiunak és Arohának, de az idős asszony biztosra vette, hogy soha többé nem látja viszont az unokáját.

Matiu bátorítóan rámosolygott a nagynénjére. – Eljövök, és visszahozom nektek a gyerekeket – ígérte. – Mindjárt a jövő nyáron. Olyankor félévi szünet van az egyetemen. Itt is szebb lesz az idő. Nem ilyen borzalmasan hideg, mint ma.

Annyira hideg tulajdonképpen sohasem volt Greytownban, de fújt a szél, és a szél ezen a napon jeges volt, ráadásul olyan sebesen süvöltött, hogy Arohának elállt tőle a lélegzete. Örült, amikor végre bent ülhetett a fülkében. Aroha leültette a helyükre az izgatott gyerekeket, és még egyszer ellenőrizte, megvan-e minden menetjegy, miközben Matiu elhelyezte a poggyászt az ülések feletti csomagtartó hálókban. Végül mozgásba lendültek a gőzmozdony nehéz vaskerekei. A gyerekek vidáman integettek a szüleiknek. Őket szemmel láthatóan nem gyötörte a búcsú fájdalma, Purahi anyja azonban kis híján összeesett a peronon. A férjének kellett megtartania. Haki anyja egy darabon még ott futott a kocsi mellett, amelyben a fülkéjük volt. Úgy tűnt, nem képes útjára engedni a kislányát. A többi szülő nyugodtabbnak látszott. Koria anyja még egy mosolyt is előcsalt, ahogy a gyerekek után integetett.

– Így ni, és most a könyv! – rendelkezett Koria, alighogy a mozdony fütyülve mozgásba lendült. – Milyen történet ez? Egy hercegnő az… olyan, mint a törzsfőnök lánya, igaz?

– Az első alagút a Prices-szurdok, ugye? – fordult Matiuhoz Purahi. – Vagy a Szibéria? Várjunk csak, melyik is a hosszabb? – Megpróbálta kívülről megtanulni a Rimutaka hegyi vasútvonal összes épített csodáját.

Matiu és Aroha elkezdett mesélni, de ezúttal Arohának nemigen volt rá ideje, hogy nézelődjön az ablakból. Miközben olvasott és fordított – a maori kislányok nem ismerték a pakeha szokásokat, és nyelvileg is túlságosan nehéz volt számukra a történet –, Matiu elmagyarázta Purahinak a Fell-mozdonyok meghajtását és a fékezőkocsik funkcióját, már amennyit tudott róluk. A fiúk csak úgy csüngtek az ajkán, és nem lehetett bírni velük, amikor a vonat végül megállt a Kereszt-szurdok mellett egy rendező pályaudvaron. Itt lekapcsolták a mozdonyt, és lecserélték egy erősebbre, amely a vonat közepén látta el a feladatát. A vasutasok nem bánták, hogy a gyerekek tisztes távolságból nézik, amint a nehéz masinát beakasztják a két utaskocsi és a tehervagon mögé, amelyeket eddig a könnyebb mozdony húzott.

– Ez most mindjárt feltol bennünket a hegyre! – próbálta túlkiabálni Matiu a vihart, amely elől Aroha és a lányok egy ideiglenes bódéban kerestek menedéket.

A Rimutaka hegyi vasút működtetői egyedül ezt az elég kényelmetlen állomást építették az utasoknak. Nem számoltak nagy személyforgalommal, a vasút főleg árut szállított. Ezen a derűs szeptemberi reggelen azonban meglehetősen sokan utaztak a vonaton. Aroha gyerekes családokat látott, és fontosnak tűnő férfiakat, akik Wellingtonba igyekeztek az üzleti ügyeik miatt. Sokan csak bámulták a maori gyerekeket, és pusmogtak egymás között. A maorik csak ritkán ültek vonatra.

Miután a mozdonyra ráakasztottak még két tehervagont és egy személyzettel ellátott fékezőkocsit, egy éles fütty beszállásra szólította fel az utasokat. Aroha örömmel tett eleget a felszólításnak. Bármennyire is örült neki, hogy szippanthat egy kis friss levegőt, most már szíves örömest tért vissza a kocsiba. Bár a vagonokat nem fűtötték, a jéghideg széltől mégiscsak megvédték őket. A legtöbb utas épp ezért eleve nem hagyta el a fülkéjét.

– Most jön a Szib… Szib… Mondd csak, hogy is hívják, Matiu?

Purahi már megint elfelejtette a szót, amelyet a mérnökök tréfából a vasút egyik kanyargós, igen meredek szakaszára használtak megnevezésként.

– Szibéria, Purahi, és igazad van, most arra tartunk. Ott van az a nagyon hosszú, sötét alagút, annak is ugyanez a neve. Annyira hideg és barátságtalan az a hely, hogy a mérnökök ilyennek képzelik el az oroszországi Szibériát. Állítólag sokat havazik arrafelé…

– De nehogy újra megcsiklandozzon valaki az alagútban! – kuncogott Haki.

Purahi teljesen elmerült a műszaki csodák bámulásában, Anaru viszont nem fosztotta meg magát az élvezettől, hogy a Greytown és a Kereszt-szurdok közötti első alagutakban ne incselkedjen egy kicsit a lányokkal.

– Mondd, csak úgy érzem, vagy tényleg imbolyog a vonat?

Aroha felnézett a könyvből, amikor a kocsik a szerpentineken és a szűk kanyarokon át épp felfelé tekergőztek a hegyre. Szorosabbra fogta össze magán a kendőt. Odakint pokolian tombolt a szél. Még a kocsiban is érezni lehetett, ahogy átfúj a fából készült falak legkisebb résein is.

– Ugyan már! – jelentette ki Matiu, akihez Aroha a bizonytalan kérdést intézte. – A vonat biztosan áll a síneken, hisz erre találták ki azt a plusz középső sínt. Talán azért érzed így, mert most nincs előttünk mozdony…

– Én is úgy érzem, mintha dülöngélne egy kicsit – vélekedett Koria, de aggodalom nem volt a hangjában. – Ez a széltől van. Egy ilyen vonatot is lehetne vitorlákkal hajtani, mint egy kenut, nem?

Aroha