A fekete özvegy: A Moszad ügynöke és az időzített bomba

Minden jog fenntartva. Jelen kiadvány bármely részét tilos a kiadó írásos engedélye nélkül módosítani, sokszorosítani, bármilyen elektronikus vagy gépi formában és egyéb módon közzétenni vagy terjeszteni, beleértve a fénymásolást, felvételkészítést és mindenfajta információtároló vagy -visszakereső rendszert; kivételt képez a kritikus, aki kritikájában rövid szakaszokat idézhet belőle. Ez a kiadvány a HarperCollins Publishers-szel létrejött megállapodás nyomán jelenik meg. Jelen mű kitalált történet. A nevek, személyek, helyszínek és események a szerző képzeletének termékei, vagy fiktív módon alkalmazza őket. Bármely hasonlóság élő vagy halott személlyel, üzlettel, vállalattal, eseménnyel vagy helyszínnel teljes mértékben a véletlen műve, és nem a szerző szándékát tükrözi.

§ All rights reserved. Without limiting the generality of the foregoing reservation of rights, no part of this publication may be modified, reproduced, transmitted or communicated in any form or by any means, electronic or mechanical, including photocopy, recording or any information storage and retrieval system, without the written permission of the publisher, except for a reviewer, who may quote brief passages in a review. This edition is published by arrangement with HarperCollins Publishers. This is a work of fiction. Names, characters, places and incidents are either the product of the author’s imagination or are used fictitiously, and any resemblance to actual persons, living or dead, businesses, companies, events or locales is entirely coincidental and not intended by the author.

© Daniel Silva, 2016 – HarperCollins Magyarország Kft., 2017

A mű eredeti címe: The Black Widow (HarperCollins Publishers LLC, New York, U.S.A.)

Magyarra fordította: Zinner Judit

Nyomtatásban megjelent: HarperCollins, 2017

Átdolgozott kiadás

ISBN 978-963-448-177-5

Borítóterv: Robin Bilardello

Borító fotó: © Gary Yeowell / Getty Images

A szerző fotója: © Marco Grob

A HarperCollins ® a HarperCollins Publishers vagy a konszern leányvállalatai tulajdonában álló védjegy, amelyet mások licencia alapján használnak.

Magyarországon kiadja a HarperCollins Magyarország Kft., 2017

A kiadó és a szerkesztőség címe: 1122 Budapest, Városmajor u. 11.

Felelős kiadó: dr. Bayer József

Főszerkesztő: Vaskó Beatrix

Telefon: +36-1-488-5569; e-mail cím:harpercollins@harpercollins.hu

Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat:

www.harpercollins.hu

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu

Silva úgy fokozza a feszültséget, mint egy nagyzenekar karmestere… Igazi győztes minden fronton.

(Booklist)

Lenyűgöző, feszültséggel teli és olyan izgalmas, hogy lélegzet-visszafojtva olvassa az ember.

(Publishers Weekly)

A regényirodalom egyik legnagyobb mesterkémje, Gabriel Allon ezúttal is ugyanolyan lenyűgöző, mint mindig.

(Kirkus)

Egy irodalmi puskaporos hordó.

(The Huffington Post)

Nagy kockázatot rejtő nemzetközi intrikák döbbenetesen izgalmas tálalásban… Silva eddigi legidőszerűbb és legerőteljesebb regénye.

(Broadway World)

Daniel Silva

A fekete özvegy

„A fekete lobogók keletről érkeznek majd,

erős emberek hordozzák őket. Hajuk és szakálluk hosszú

lesz majd, nevük pedig városaikról kapják."

Hadísz

(Joby Warrick: Fekete lobogók – Az Iszlám Állam felemelkedése.

Twister Média Kiadó, 2016)

„Adj nekem egy befolyásolható életkorban lévő lányt,

és enyém lesz örökre."

Muriel Spark: Jean Brodie kisasszony fénykora

(L’Harmattan Kiadó, 2015, fordította Váradi Péter)

ELŐSZÓ

Még azelőtt kezdtem dolgozni ezen a regényen, hogy az ISIS néven ismert iszlamista terrorszervezet fegyveres és robbantásos merényletek sorozatát követte volna el Párizsban és Brüsszelben, melyek során több mint százhatvanan vesztették életüket. Kis ideig fontolgattam, ne tegyem-e félre a kéziratot, de végül úgy döntöttem, befejezem az előre elképzelt módon, mintha a tragikus események még nem történtek volna meg abban a képzeletbeli világban, ahol a karaktereim élnek és tevékenykednek. A valóságos és az elképzelt támadások közötti hasonlóság, beleértve a hivatkozást a brüsszeli Molenbeek negyedre, ebből következően teljesen a véletlen műve. Nem vagyok büszke arra, hogy előre láttam a jövőt. Bárcsak az Iszlám Állam gyilkos, világvégét sugalló terrorizmusa se lenne több kitalált történetnél!

ELSŐ RÉSZ

RUE DES ROSIERS

1

Marais negyed, Párizs

Toulouse okozta Hannah Weinberg vesztét. Aznap este telefonált belügyminisztériumi összekötőjének, Alain Lambert-nek, kijelentve, hogy ezúttal már mindenképp tenni kell valamit. Alain gyors választ ígért. Merész lépés lesz, biztosította Hannah-t, ami a hivatalnokok szótárában annyit tesz, hogy az illető nem kíván tenni semmit. Másnap reggel maga a miniszter látogatott el a támadás helyszínére, és halovány felhívást tett közzé a „párbeszéd és gyógyító megbékélés érdekében. A három áldozat szüleinek mindössze a sajnálkozását fejezte ki. „Ezentúl jobban odafigyelünk – mondta, mielőtt sietve visszatért volna Párizsba. „Oda kell figyelnünk."

Az áldozatok tizenkét évesek voltak, két fiú és egy lány. Mindannyian zsidók, bár a francia média nem említette a vallásukat első jelentéseiben. Arra sem utaltak, hogy a hat támadó viszont muszlim, csak annyit írtak róluk, hogy a központtól keletre eső egyik külváros fiatal lakói. A támadás leírása pedig annyira homályos volt, hogy semmilyen támpontot nem adott. A francia rádió szerint valami nézeteltérésre került sor egy cukrászdában. Hárman megsérültek, egyikük súlyosan. A rendőrség nyomoz, de nem tartóztattak le senkit.

A valóságban nem szóváltásról volt szó, hanem szervezett rajtaütésről. A támadók pedig nem holmi „fiatalok, hanem a húszas éveik elején járó férfiak voltak, és kifejezetten azért mentek be Toulouse belvárosába, hogy zsidókat keressenek, akiket aztán megtámadhatnak. Az, hogy az áldozataik gyerekek voltak, szemlátomást nem zavarta őket. A két kisfiút megrugdosták és leköpdösték, majd véresre verték. A kislányt a járdára teperték, és megvágták az arcát egy késsel. Mielőtt elmenekültek, a támadók a döbbent járókelők csoportjához fordultak, és ezt kiáltották: „Khajbar, Khajbar, ja jahud! Bár a szemtanúknak erről nem volt tudomásuk, az arab csatakiáltás – „Zsidók, emlékezzetek Khajbarra!, ami eredetileg így folytatódik: „Mohamed serege közeleg – utalás volt egy hetedik századi muzulmán győzelemre, amikor is a muszlimok meghódítottak egy zsidó oázist Medina szent városa közelében. Az üzenet félreérthetetlen volt. „Mohamed serege", a hat fiatal férfi azt közölte, hogy ezúttal Franciaország zsidói vannak soron.

Sajnálatos módon a toulouse-i támadás nem állt előzmények nélkül. Franciaországban a zsidók a legszerteágazóbb erőszaknak voltak kitéve a holokauszt óta. Zsinagógákat értek gyújtóbomba-támadások, sírköveket borogattak fel a temetőkben, boltokat raboltak ki, otthonokat dúltak fel és festettek a falukra fenyegető feliratokat. Összesen több mint négyezer dokumentált támadásra került sor csak az előző évben, melyek mindegyikét gondosan feljegyezte Hannah és csapata, majd kivizsgálta a franciaországi antiszemitizmust tanulmányozó Isaac Weinberg Központ keretében.

A központ Hannah apai nagyapjáról kapta a nevét, és tíz évvel korábban nyitotta meg kapuit komoly biztonsági intézkedések közepette. Mostanra a legtekintélyesebb intézmény lett e témakörben francia földön, s Hannah Weinberget tekintették az országot sújtó jelenlegi antiszemita hullám legjelesebb krónikásának. Támogatói úgy hivatkoztak rá mint „harcos emlékezetre", egy olyan nőre, akit semmi sem állíthat meg abban, hogy nyomás alá helyezze Franciaországot, védje meg annak ostromlott zsidó kisebbségét. Kritikusai sokkal kevésbé voltak hízelgőek, ezért már rég nem olvasta el, mit írt róla a sajtó vagy az internetes szennylapok.

A Weinberg Központ a rue des Rosiers, a város legnyilvánvalóbban zsidó lakosságú negyedének főutcája mentén állt, Hanna pedig a sarkon túl, a rue Pavée-ben lakott. A kaputelefonon a Mme Bertrand név volt olvasható, egyikeként a kevés óvintézkedésnek, melyet Hannah a biztonsága érdekében tett. Egyedül élt a lakásban, családja három generációjának tárgyaitól körülvéve. Ezek közé tartozott egy szerény festménygyűjtemény és több száz régi lunetta, melyek gyűjtése titkos szenvedélye volt. Ötvenöt évesen még nem volt férjnél, és nem volt gyermeke. Alkalmanként, amikor a munkája időt hagyott rá, megengedett magának egy szeretőt. Alain Lambert, a kapcsolata a Belügyminisztériumban egyszer kellemes figyelemelterelésként is szolgált a zsidók elleni támadások egyik különösen feszült időszakában. A férfi most felhívta Hannah-t késő este, a főnök toulouse-i látogatás után.

– Ennyit a merész fellépésről – fogadta a hívást a nő csípős hangulatban. – A miniszter szégyellhetné magát.

– Megtettünk mindent, amit tudtunk.

– Ennyi nem elég.

– Manapság jobb, ha nem öntünk olajat a tűzre.

– Ugyanezt mondták kilencszáznegyvenkettő nyarán is.

– Ne ess túlzásokba!

– Nem hagysz más választást, mint hogy kiadjak egy nyilatkozatot, Alain.

– Gondosan válogasd meg a szavaidat! Egyedül mi állunk köztetek és őközöttük.

Hannah letette a kagylót, majd kinyitotta az íróasztala felső fiókját, és kivett belőle egy kulcsot. A folyosó végi ajtóhoz szolgált, mely egy gyerekszobába nyílt: Hannah szobájába, ahol megállt az idő. Baldachinos ágy állt benne csipkefüggönnyel, a polcokon plüssállatok és más játékszerek. Egy szívdöglesztő amerikai színész kifakult fotója a falon, a francia vidéket idéző öltözőasztalka fölött pedig a sötétben, alig láthatóan ott lógott Vincent van Gogh egyik festménye, a Marguerite Gachet az öltözőasztalánál. Hannah végigfuttatta ujját az ecsetvonásokon, és arra az emberre gondolt, aki egyszer restaurálta. Ő vajon hogyan reagálna ebben az esetben? Nem, ez nem lesz jó, gondolta aztán mosolyogva.

Befeküdt gyerekkori ágyába, és nem kis meglepetésére mély álomba merült. Mire felébredt, már kész is volt a terve.

Hannah és csapata a következő hét nagyobbik felében szigorú műveleti biztonsági intézkedések közepette dolgozott. A potenciális résztvevőket csendben közelítették meg, másokat megszorongattak, adományozókat fejtek meg. Hannah legmegbízhatóbb pénzforrásai közül ketten haboztak, mert a belügyminiszterhez hasonlóan jobbnak látták nem olajat önteni a tűzre. A kiesést pótlandó Hannah kénytelen volt a saját pénztárcájába nyúlni, mely nem volt épp lapos. Ez is csak újabb tápot adott az ellenségeinek.

Végül már csak azt kellett kitalálni, milyen nevet adjanak az eseménynek. Rachel Lévy, a Központ PR-részlegének a vezetője úgy vélte, hogy hízelgés és némi ködösítés lesz a megoldás, de Hannah leszavazta. Amikor zsinagógák égnek, az óvatosság felesleges luxus, felelte. Ő inkább félre akarta verni a harangokat, harsonával szólítani hadba a cél érdekében. Felfirkált néhány szót egy papírlapra, és letette Rachel zsúfolt íróasztalára.

– Ez biztos felkelti majd a figyelmüket.

Eddig a pontig egyetlen fontos ember sem jelezte vissza a részvételét egy bosszantó amerikai bloggertől és egy kábeltelevíziós kommentátortól eltekintve, aki még a saját temetésére is elfogadott volna egy meghívót. Ám ekkor az antiszemitizmus jeles cambridge-i kutatója, Arthur Goldman jelentkezett, hogy esetleg hajlandó lenne átruccanni Párizsba, amennyiben Hannah elszállásolja két éjszakára kedvenc, Crillon hotelbeli lakosztályában. Goldmannel a tarsolyában Hannah már meg tudta fogni Maxwell Strausst is a Yale-ről, aki sosem szalasztotta volna el a lehetőséget, hogy egy színpadon állhasson a riválisával. Ezek után már gyorsan összeállt a résztvevők listája. A United States Holocaust Memorial Museum igazgatója is jelentkezett, ahogy két neves túlélő is, akik megjelentették az emlékirataikat, valamint a francia holokauszt egyik szakértője a Yad Vashemből. Őket egy regényírónő követte, aki inkább hatalmas népszerűsége, semmint történeti éleslátása miatt volt jelentős, meg egy politikus a francia szélsőjobbtól, aki ritkán mondott jót bárkiről. Meghívtak számos muzulmán szellemi és közösségi vezetőt is, de mind elutasította a részvételt, ahogy a belügyminiszter is. Ezt Alain Lambert személyesen közölte Hannah-val.

– Tényleg azt hitted, hogy elmegy egy ilyen provokatív címmel rendezett konferenciára?

– Isten ments, hogy a gazdád tegyen bármilyen provokatív lépést, Alain.

– És mi van a biztonsággal?

– Mi mindig is tudunk vigyázni magunkra.

– De ne legyen ott senki Izraelből, Hannah! Az rossz fényt vetne az egész eseményre.

Rachel Lévy másnap kiadta a sajtónyilatkozatot. Meghívta a médiát, hogy tudósítson a rendezvényről, és korlátozott számban biztosítottak helyet a közönségnek is. Néhány órával később, a XX. kerület egy forgalmas utcáján egy férfi baltával megtámadott egy vallásos zsidót, és súlyosan megsebesítette. Mielőtt elmenekült volna a helyszínről, meglengette véres fegyverét a következő kiáltás közepette: „Khajbar, Khajbar, ja jahud!" A rendőrség állítólag nyomozásba kezdett.

A sietség és a biztonsági szempontok miatt mindössze öt, munkával teli nap választotta el a sajtóbejelentést magától a konferenciától, így Hannah az utolsó percig várt megnyitó beszéde megfogalmazásával. Az összejövetel előestéjén egyedül ült a könyvtárszobájában, és tolla dühösen rótta a sorokat egy perforált jegyzettömb sárga lapjaira.

Úgy vélte, ez a megfelelő hely egy ilyen írás megfogalmazására, mivel a könyvtárszoba valaha a nagyapjáé volt, aki Lengyelország lublini körzetében született, és 1936-ban menekült Párizsba, négy évvel Hitler Wehrmachtjának érkezése előtt. 1942. július 16-án, a „fekete csütörtökként ismert napon kék színű deportáló iratokkal ellátott francia rendőrök letartóztatták Isaac Weinberget és a feleségét, csaknem tizenháromezer, idegen országban született zsidóval együtt. Két dolgot sikerült elrejtenie, mielőtt felhangzott a rettegett kopogás az ajtón: egyetlen gyermekét: Marc nevű kisfiát és a Van Goghot. Marc Weinberg a rejtekhelyén túlélte a háborút, és 1952-ben sikerrel visszakövetelte a rue Pavée-n lévő lakást a francia családtól, mely a „fekete csütörtök után odaköltözött. A festmény valami csoda folytán pontosan ott volt, ahol Isaac Weinberg hagyta, azaz a könyvtárszoba padlója alá rejtve, az alatt az íróasztal alatt, amelynél Hannah éppen ült.

Három héttel letartóztatásuk után Isaac Weinberget és feleségét Auschwitzba deportálták, s nyomban érkezésük után elgázosították. Velük együtt hetvenötezer franciaországi zsidó pusztult el a náci Németország haláltáboraiban, ami a francia történelem örök szégyenfoltja marad. De vajon ismét megtörténhet? Nem lenne ideje, hogy Franciaország 475 000 zsidója, akik a világ harmadik legnagyobb zsidó közösségét képezik, összecsomagoljon és felkerekedjen? Ezt a kérdést tette fel Hannah a konferencia címében.

Sok zsidó elhagyta már az országot. Csak az elmúlt évben tizenötezren vándoroltak ki Izraelbe, és naponta követték őket mások is. Hannah azonban nem tervezett csatlakozni hozzájuk. Ellenségei véleménye ellenére elsősorban franciának tekintette magát, és csak másodsorban zsidónak. Elborzasztotta még a gondolata is annak, hogy bárhol máshol éljen, nem Párizs IV. kerületében. Viszont kötelességének érezte figyelmeztetni a többi francia zsidót a gyülekező viharfelhőkre. A fenyegetés még nem volt halálos, de ha ég a ház – ahogy most írta –, érdemes keresni a legközelebbi kijáratot.

Nem sokkal éjfél előtt fejezte be az első piszkozatot. Túl éles hangú, gondolta, és talán túl dühös. Finomított rajta kissé, s beletett még néhány nyomasztó statisztikát, hogy alátámassza a mondandóját. Ezután begépelte az egészet a laptopjába, kinyomtatott egy példányt, és kettőre ágyba is került.

Hétkor ébresztette a vekker. Félúton a zuhany felé megivott egy nagy bögre tejeskávét, majd köntösben odaült a fésülködőasztalához, s elkezdte sminkelni az arcát. Egyik brutálisan őszinte pillanatában az apja egyszer azt mondta egyetlen leányának, hogy az isten bőkezűen adott neki észt, de annál szűkmarkúbban bánt a külsejével. Sötét, hullámos haja volt, melybe szürke csíkok vegyültek. Nem állt ellen az őszülésnek. Horgas, előreugró orra volt, barna szemei távol ültek egymástól. Sosem volt kimondottan szép az arca, de ostobának biztos nem nézték. Egy ilyen pillanatban a kinézete kimondottan jót tesz az ügynek, gondolta.

Némi sminkkel eltüntette a karikákat a szeme alatt, és gondosabban rendezte el a frizuráját a megszokottnál. Aztán gyorsan felöltözött – sötét gyapjúszoknyát és pulóvert vett fel, sötét harisnyát meg lapos sarkú cipőt –, és elindult lefelé. Miután átvágott a belső udvaron, résnyire kinyitotta a ház kapuját, és körbekémlelt. Néhány perccel múlt nyolc óra. Párizsiak és turisták sietősen lépdeltek a járdán a kora tavaszi ég alatt. Úgy tűnt, senki sem vár egy intelligens arcú, ötvenes évei közepén járó nőre, hogy az kilépjen a 24-es számú ház kapuján.

Kilépett hát, és elindult a fiatal nőket megcélzó butikok előtt a rue des Rosiers mentén, mely néhány pillanatig közönséges párizsi utcának tűnt egy meglehetősen elegáns kerületben. Azután Hannah egy kóser pizzéria elé ért, majd számos falafelárus következett, cégtábláján héber felirattal, s kitárulkozott az utca valódi jellege. A nő belegondolt, hogyan nézhetett ki ugyanez a „fekete csütörtök" reggelén, amikor tehetetlen, kiszolgáltatott letartóztatottak másztak fel a nyitott teherautókra, egyetlen engedélyezett bőröndjüket hurcolva magukkal. Szomszédok bámulták őket a nyitott ablakokból. Ki csendesen, szégyenkezve, ki alig palástolva örömét a gyalázott kisebbség balsorsa láttán. Hannah ebbe a képbe kapaszkodott – ahogy a párizsiak búcsút intenek a halálba induló zsidóknak –, miközben cipősarkai ritmikusan kopogtak az utca kövén.

A Weinberg Központ az utca csendesebbik végében kapott helyet egy négyszintes épületben, ahol a háború előtt egy jiddis nyelvű újság és egy kabátvarró üzem működött. Több tucat ember állt sorban a járdán a bejáratig, ahol két sötét ruhás biztonsági őr – húszas éveikben járó fiatalemberek – kutatott át gondosan mindenkit, aki be kívánt lépni. Hannah elsuhant mellettük, s elindult felfelé, a VIP vendégek fogadóhelyiségébe. Arthur Goldman és Max Strauss óvatosan méregette egymást a terem két végéből, gyenge amerikai kávét iszogatva. A híres regényíró komoly arccal beszélgetett az egyik memoárszerzővel, a Holocaust Museum vezetője pedig jegyzeteket cserélt a Yad Vashem szakemberével, akivel régóta barátságot ápolt. Csak a bosszantó amerikai kommentátornak nem volt kivel beszélgetnie. Francia péksüteményekkel rakta tele a tányérját, mintha napok óta nem evett volna semmit.

– Ne aggódjon – mosolygott rá Hannah –, tartunk ebédszünetet.

Eltöltött néhány percet mindegyik előadóval, mielőtt végigment volna a folyosón az irodájába. Ott újraolvasta a megnyitó beszédét, de nemsokára Rachel Lévy dugta be a fejét az ajtón, a karórájára bökve.

– Milyen a közönség? – kérdezte Hannah.

– Többen vannak, mint ahányat le tudunk ültetni.

– És a média?

– Mindenki eljött, beleértve a The New York Timest és a BBC-t is.

Ekkor ciripelt egyet Hannah mobiltelefonja. Alain Lambert írt üzenetet a belügyminisztériumból. Hannah elolvasta, és elhúzta a száját. – Mit az? – kérdezte Rachel.

– Csak Alain megint a szokásos önmaga.

Hannah az íróasztalára tette a mobilt, s összeszedve a papírjait kiment a szobából. Rachel Lévy megvárta, míg eltűnik a folyosón, majd felkapta a telefont, és beírta Hannah távolról sem titkos belépőkódját. Megjelent Alain Lambert háromszavas üzenete:

LÉGY ÓVATOS, KEDVESEM!

A Weinberg Központban nem volt hely szabályos előadóterem számára, de a legfelső szintjén lévő helyiség a legszebbek egyike volt a Marais kerületben. Üvegház érzetét keltő hatalmas ablakok biztosítottak mesés kilátást a Szajna felé a háztetők felett, a falakon pedig számos nagyméretű fekete-fehér fénykép lógott a kerület életéről a „fekete csütörtök" előtt. Mindenki, aki csak szerepelt rajtuk, elpusztult a holokauszt idején, beleértve Isaac Weinberget, akit a könyvtárszobájában fényképeztek le három hónappal a katasztrófa bekövetkezte előtt. Amint Hannah elhaladt a fénykép előtt, egyik ujját végighúzta annak felületén, ahogy előző este a Van Goghon is. Egyedül ő ismerte a titkos összefüggést a festmény, a nagyapja és a nevét viselő központ között. Nem is, gondolta hirtelen. Ez nem egészen igaz. A restaurátor is ismerte.

A hosszú, szögletes asztalt egy megemelt pódiumra helyezték az ablakok előtt, előtte pedig kétszáz szék sorakozott a nyitott térben, mint katonák egy parádén. Minden széken ültek, és még legalább százan sorakoztak a hátsó fal mentén. Hannah elfoglalta a helyét – önként ajánlkozott, hogy beül Goldman és Strauss közé –, s várt, míg Rachel Lévy megkérte a jelenlévőket, hogy némítsák le telefonjukat. Végül eljött a pillanat, hogy elkezdje megnyitóbeszédét. Igazi nemzeti tragédia, hogy egy ilyen konferenciára egyáltalán sor kell hogy kerüljön…

Ekkor hallotta meg a hangot az utca felől. Valami pukkanás volt, mint amikor tűzijáték robban, ám ezúttal egy arab nyelvű kiáltás követte.

– Khajbar, Khajbar, ja jahud!

Hannah lelépett az emelvényről, és a mennyezetig érő ablakhoz futott.

– Szent ég! – suttogta, majd megfordult, és odakiáltott az előadóknak, hogy jöjjenek el gyorsan az ablak elől, de a robbanás döreje elnyomta figyelmeztető hangját. A helyiség egy pillanat alatt repülő üvegcserepekkel, székekkel, faldarabokkal, ruhákkal és emberi végtagokkal lett tele, mintha tornádó söpört volna rajta végig. Hannah érezte, hogy előrebukik, bár azt sem tudta felfogni, hogy épp most esik el, vagy épp most kel fel a földről. Egy pillanatra mintha Rachel Lévyt látta volna balerina módjára pörögni, de aztán elsötétült előtte a világ.

Végül megállapodott valahol, vagy a hátán vagy az oldalán, talán az utcán, egy halom tégla és beton alatt. Nyomasztó volt a csend, ahogy a por és a füst is. Megpróbálta kitörölni a törmeléket a szeméből, de a jobb karja nem engedelmeskedett. Aztán rádöbbent, hogy nincs is jobb karja. Ahogy jobb lába sincs. Elfordította kissé a fejét, s meglátott maga mellett egy férfit.

– Maga az, Strauss professzor? – kérdezte, de a férfi nem felelt. Halott volt. Hamarosan én is az leszek, gondolta Hannah.

Hirtelen szörnyen fázni kezdett, nyilván a vérveszteségtől. Vagy talán a szél miatt, mely egy pillanatra elfújta a fekete füstöt a szeme elől. Hannah számára ekkor lett világos, hogy ő és a férfi, aki akár Strauss professzor is lehetett, a rue des Rosiers kövezetén fekszik a romok között. Fölöttük pedig egy feketébe öltözött alak áll katonai gépkarabéllyal a kezében, rájuk szegezve a csövét. Arcát símaszk takarta, de a szeme látszott. Meglepően szép, mogyoróbarna szeme volt.

– Kérem! – mondta Hannah halkan, mire a maszk mögötti szempár felcsillant a lelkesedéstől. Fehér fény villant, és Hannah máris egy folyosón sétált végig, ép testtel. Benyitott gyermekkori hálószobájába, s a Van Gogh felé tapogatózott a sötétben. Ám a festmény nem lógott már a helyén, ahogy abban a pillanatban nem volt már az élők sorában Hannah sem.

2

Rue de Grenelle, Párizs

Később a francia hatóságok megállapították, hogy a bomba több mint ötszáz kilogrammot nyomott. Egy fehér Renault Trafic furgonban rejtették el, és számos biztonsági kamera felvétele szerint pontosan tíz órakor robbantották fel, a konferencia beharangozott kezdetekor. A támadók fölöttébb pontosak voltak.

Így visszatekintve a fegyver aránytalanul nagy volt egy ilyen szerény célponthoz képest. A francia szakértők úgy vélték, egy kétszáz kilós töltet is bőven elég lett volna, hogy romba döntse az épületet, és megöljön vagy megsebesítsen minden jelenlévőt. Az ötszáz kilogrammnyi robbanószer házakat rombolt le és ablakokat tört be a rue des Rosiers egész hosszában. Csak a lökéshulláma akkora volt, hogy emberemlékezet óta először földrengést jeleztek a műszerek Párizsban, sőt a föld alatt is jelentkeztek károk. Víz- és gázcsövek repedtek meg a kerületben, és kisiklott egy metrószerelvény az Hôtel de Ville melletti megálló felé közeledve. A párizsi rendőrség először azt hitte, hogy a szerelvényen is robbantottak, és elrendelte a teljes hálózat kiürítését. Gyorsan leállt az élet a városban, ami váratlan szerencsét jelentett a támadóknak.

A hatalmas robbanás ereje hét méter mély krátert vájt a rue des Rosiers-en. A Renault Traficból semmi sem maradt, bár a bal oldali hátsó ajtaja meglepő módon egy darabban lebegett a Szajnán a Notre-Dame-nál, miután csaknem egy kilométert megtett a levegőben. Később a nyomozás kiderítette, hogy a járművet Vaulx-en-Velinben lopták, Lyon egy barátságtalan, muszlim többségű külvárosában. A támadás előestéjén mentek vele Párizsba, de hogy ki vezette, sosem derült ki. A Saint-Germain körúton hagyták egy konyha- és fürdőszoba-felszerelést árusító üzlet előtt. Ott állt másnap reggel nyolc óra tízig, amikor is egy férfi elvitte onnan.

Frissen borotvált arcú, körülbelül százhetvenöt centi magas illető volt, simléderes sapkában és napszemüvegben. Látszólag céltalanul furikázott Párizs belvárosában kilenc óra húszig, amikor felvett egy tettestársat a Gare du Nord előtt. A francia rendőrség és titkosszolgálat eleinte azt feltételezte, hogy a második támadó is férfi volt. Később azonban, minden elérhető videofelvétel elemzése után arra jutottak, hogy a tettestárs nő.

Mire a Renault a Marais negyedbe ért, mindkét utasa eltakarta az arcát egy símaszkkal, s mikor a Weinberg Központnál kiszálltak a járműből, mindkettő állig fel volt fegyverkezve kalasnyikovokkal, pisztolyokkal és gránátokkal. A Központ két biztonsági őrét egy pillanat alatt megölték a négy emberrel együtt, akik épp bebocsátásra vártak. Egy járókelő bátran megpróbált közbeavatkozni, de kegyetlenül lemészárolták. A többi arra járó a szűk utcában bölcsen elmenekült.

A lövöldözésnek fél perccel tíz előtt lett vége, amikor is a két támadó nyugodtan elindult nyugat felé az utcán, és befordult a rue Vieille-du-Temple-re, ahol betért egy népszerű pékségbe. Nyolc vásárló állt türelmesen sorban. Mindet megölték, majd a pult mögött álló nőt is, aki sikoltozva könyörgött az életéért, mielőtt többször is belelőttek.

A bomba abban a pillanatban robbant, amikor a nő összeesett. A robbanás ereje betörte a pékség ablakait, de az épületnek nem esett baja. A két támadó nem menekült el azonnal, hanem visszatért a rue des Rosiers-re, ahol az egyetlen épen maradt biztonsági kamera rögzítette, ahogy módszeresen végigkutatják a romokat, majd kivégzik a sebesülteket és a haldoklókat. Hannah Weinberg is az áldozataik között volt. Kétszer belelőttek, pedig amúgy sem lett volna esélye a túlélésre. A támadók kegyetlenségéhez csak a képzettségük ért fel. A nő higgadtan eltávolított egy beszorult lövedéket a kalasnyikovjából, mielőtt megölt egy súlyosan sérült embert, aki egy perccel korábban még az előadóterem negyedik sorában ült.

A Marais negyed még több órával a támadás után is le volt zárva, csak a segítséget nyújtók és a nyomozók léphettek be a kordonon. Késő délután, amikor az utolsó tüzet is eloltották, és meggyőződtek róla, hogy nincsen több robbanószer a területen, végre megérkezett a francia köztársasági elnök. Végigjárta a pusztítás helyszínét, és kijelentette, hogy „újabb holokauszt történt Párizs belvárosában. A megjegyzést nem vették jó néven a város néhány nyugtalanabb külvárosában. Az egyikben spontán ünneplésben törtek ki az emberek, melyet a rohamrendőrség gyorsan elfojtott. A legtöbb újság nem is írt az incidensről, egy rendőrségi vezető pedig „kellemetlen figyelemelterelésnek nevezte az elsődleges célról, ami a tettesek kézre kerítése.

A tettesek szökése a negyedből, mint minden más az akció körül, alapos tervezés és pontos kivitelezés eredménye volt. Egy Peugeot Satelis motorbiciklit hagytak számukra egy szomszédos utcában, két fekete sisakkal. Északnak indultak el; a férfi vezetett, a nő kapaszkodott a derekába. Észrevétlenül haladtak át a közeledő rendőrautók és mentők tömegén. Egy közlekedési kamera utoljára egy Villeron nevű tanyánál fényképezte le őket, Val-d’Oise megyében. Délre ők voltak a francia történelem legnagyobb embervadászatának célpontjai.

A rendőrség és a csendőrség gondoskodott az útakadályokról, ellenőrizte a betört ablakú, elhagyott raktárépületeket és más gyanítható rejtekhelyeket. A rue de Grenelle egyik szép régi épületében azonban nyolcvannégy férfi és nő egészen más jellegű kutatást folytatott. Alfa Csoport néven a DGSI, a francia belbiztonsági szolgálat titkos egységét alkották. A Csoport, ahogy nem hivatalosan nevezték, hat évvel korábban alakult egy dzsihádista öngyilkos bombamerénylet után, melyet a Champs-Élysées sugárút egyik híres étterme előtt követtek el. Arra specializálódott, hogy tagjai beépüljenek a terjeszkedő franciaországi dzsihádista alvilágba, és felhatalmazást kapott, hogy „aktív lépéseket" tegyen a potenciális iszlamista terroristák kiiktatására, mielőtt azok tennének aktív lépéseket a köztársaság és annak polgárai ellen.

Vezetőjéről, Paul Rousseau-ról az a hír járta, hogy több bombamerényletet tervezett meg, mint Oszama bin Laden, amit ő nem is vitatott, bár mindig hozzátette, hogy az ő bombái közül egyik sem robbant fel. Az Alfa Csoport tagjai a megtévesztés képzett mesterei voltak, Paul Rousseau pedig vitathatatlanul a legjobbnak számított közöttük, a vezércsillaguk volt. Igazi vezető.

Tweedzakójában, borzas, ősz hajával és mindig a szájában lógó pipájával inkább tűnt szórakozott professzornak, mint kíméletlen titkosrendőrnek, és nem ok nélkül. Az egyetemen kezdte a karrierjét, s vissza is vágyott oda a sötétebb pillanatokban. A tizenkilencedik századi francia irodalom tekintélyes tudósaként a Sorbonne-on tanított, amikor egy francia hírszerzésnél dolgozó barátja megkérte, végezzen el egy munkát a DST-nek, a francia belső elhárításnak. Ez 1983-ban történt, amikor az országot bombamerényletek és gyilkosságok sorozata rázta meg, melyeket az Action Directe nevű baloldali terrorista csoport hajtott végre. Rousseau csatlakozott egy csapathoz, melynek célja az Action Directe megsemmisítése volt, és briliáns műveletek sorozatán keresztül térdre is kényszerítették a terroristákat.

Rousseau ezután megmaradt a DST-nél, és felvette a harcot a baloldali és közel-keleti eredetű terrorizmus újabb meg újabb hullámai ellen. 2004-ben meghalt imádott felesége, Collette a leukémiával folytatott hosszú küzdelem után. A vigasztalhatatlan férfi visszavonult egy szerény villába Provence Luberon nevű régiójában, és nekilátott egy rég tervezett, többkötetes Proust-életrajznak.

Ekkor következett be a robbantás a Champs-Élysées-n. Rousseau beleegyezett, hogy letegye a tollát és visszatérjen a harcmezőre, de csak egy feltétellel. Már nem akart a feltételezett terroristák nyomában járni, lehallgatni a telefonbeszélgetéseiket vagy olvasni mániákus eszmefuttatásaikat az interneten. Támadásba akart lendülni. A főnök belement, ahogy a belügyminiszter is, és létrehozták az Alfa Csoportot. Fennállásuk hat éve alatt meghiúsítottak több mint egy tucat nagyobb merényletet francia földön. Rousseau ezért a Weinberg Központ elleni támadást nemcsak a hírszerzés kudarcaként, hanem személyes sértésként élte meg. Aznap délután, amikor a francia fővárosban még teljes volt a káosz, felhívta a DGSI főnökét, és felajánlotta a lemondását. A főnök persze nem fogadta el.

– De vezeklésképpen – tette hozzá – meg kell találnia a szörnyeteget, aki felelős ezért a rettenetért, és tálcán elém hoznia a fejét.

Rousseau ezt nem vette komolyan, mert nem szándékozott utánozni az üldözött ellenség módszereit. Ennek ellenére ő és az egysége olyan lelkesedéssel látott neki a feladatnak, mely felért ellenfeleik vallásos megszállottságával. Az Alfa Csoport specialitása az emberi tényező volt, így most is először emberekhez fordultak információért. Ügynökeik országszerte kávéházakban, vasútállomásokon és sikátorokban találkoztak az informátoraikkal: papokkal, toborzókkal, dörzsölt utcai szélhámosokkal, jó szándékú mérsékeltekkel, üres tekintetű elveszett lelkekkel, akik otthonra leltek a radikális iszlám világméretű, halálközpontú közössége kebelén. Néhányan lelkiismereti okokból kémkedtek a számukra, mások pénzért, megint mások pedig azért, mert Rousseau és ügynökei nem hagytak nekik más választást. Egyikük sem tudott arról, hogy terveztek volna hasonló támadást, még az utcai szélhámosok sem, akik mindenről tudni véltek, főleg ha pénz volt a láthatáron. És egyikük sem tudta azonosítani a két elkövetőt. Lehet, hogy önszorgalomból cselekedtek, magányos farkasként, egy vezető nélküli dzsihád szellemében, és a francia belső elhárítás orra előtt szerelték össze az ötszáz kilós bombát, majd juttatták szakszerűen célba. Elképzelhető, gondolta Rousseau, de nem valószínű. Valahol kell hogy legyen egy tervezőzseni, aki kitalálta a támadást, beszervezte a végrehajtókat, és ügyesen elvezette őket a célig. Ennek az embernek a fejét kell Paul Rousseau-nak ezüsttálcán átnyújtania a főnökének.

Ezért miközben a francia biztonsági erők a két elkövetőre fókuszáltak, Rousseau inkább távoli partok felé vetette a tekintetét. Mint minden jó kapitány a bajban, a hajóhídon maradt, ami az ő esetében a negyedik emeleti irodájával volt azonos. Egy tudós rendetlensége uralkodott benne, valamint Rousseau pipadohányának gyümölcsös illata, dacolva a számtalan rendelettel a dohányzás tilalmáról a kormányhivatalokban. Golyóálló ablakai alatt – amit főnöke erőltetett rá – terült el a rue de Grenelle és a nyugalmas rue Amélie kereszteződése. Az épületnek nem volt bejárata az utcáról, csak egy kis belső udvarra és parkolóra nyílt egy fekete kapu. Diszkrét réztábla hirdette, hogy a házban működik a Nemzetközi Társaság a Francia Irodalomért. Rousseau-hoz illő megoldás. A tökéletes álca kedvéért a Társaság még egy vékonyka negyedéves folyóiratot is kiadott Rousseau szerkesztésében. Legutóbb tizenketten vásárolták meg, át is világították őket alaposan.

Az épület belsejében véget ért a képmutatás. Az alagsorban a technikai támogató egység működött, a földszinten a megfigyelők. Az első emeleten volt az Alfa Csoport kiterjedt nyilvántartója, melynek tartalma már túlcsordult a fiókokon, Rousseau ugyanis többre becsülte a hagyományos papírdossziékat a digitális fájloknál. A második és harmadik emelet a beszervezett informátorok tartótisztjeinek volt fenntartva. Legtöbben a rue de Grenelle-re nyíló kapun át közlekedtek gyalog vagy állami kocsikkal, mások egy titkos folyosón, mely az épületet a szomszédos házban lévő régiségbolttal kötötte össze. A bolt egy idősebb francia tulajdona volt, aki titkos minőségben szolgált annak idején Algériában. Paul Rousseau volt az Alfa Csoport egyetlen tagja, akinek megengedték, hogy elolvassa a boltos elképesztő személyi anyagát.

A látogató a negyedik emeletet egy svájci magánbank kirendeltségének is gondolhatta volna. Komor hangulatú volt, lefüggönyözött és csendes, kivéve a Rousseau irodájából időnként kiszűrődő Chopin-zenét. Türelmes titkárnője, a szigorú Madame Treville egy rendezett íróasztal mögött ült az előszobában, a keskeny folyosó másik végében pedig Rousseau helyettesének, Christian Bouchard-nak volt az irodája. Bouchard minden volt, ami Rousseau nem – fiatal, fitt, elegáns és túlságosan jóképű. De leginkább a törekvés jellemezte. A DGSI főnöke ültette Rousseau nyakára, és széles körben feltételezték, hogy egyszer ő lesz majd az Alfa Csoport vezetője. Rousseau csak kicsit neheztelt rá, mivel Bouchard nyilvánvaló hibái ellenére rendkívül jól végezte a dolgát. És kíméletlenül. Még a bürokratikus piszkos munkának is lelkesen látott neki.

Három nappal a Weinberg Központ elleni merénylet után, amikor a terroristák még javában szabadlábon voltak, összehívtak egy értekezletet az osztályvezetők számára a belügyminisztériumban. Rousseau gyűlölte az ilyen összejöveteleket, mivel minden alkalommal politikai pontgyűjtőversenyekké fajultak, így Bouchard-t küldte el maga helyett. Este nyolcra járt már, amikor helyettese végre visszatért a rue de Grenelle-re. Belépve Rousseau irodájába szó nélkül letett két fényképet az íróasztalra. Egy húszas évei közepén járó, olajbarna bőrű, ovális arcú, mogyoróbarna szemű nő szerepelt rajtuk. Az első fotón vállig ért a haja, s hátra volt fésülve sima homlokából. A másodikon dísztelen, fekete selyemből készül hidzsáb, azaz fejkendő takarta.

– Úgy emlegetik, hogy a fekete özvegy – szólalt meg Bouchard.

– Elragadó – húzta el a száját Rousseau. Felemelte a második fotót, azt, amelyiken a nő vallásos öltözéket viselt, és belenézett a kifürkészhetetlen szempárba. – Mi az igazi neve?

– Safia Bourihane.

– Algériai?

– Kis kerülővel Aulnay-sous-Bois-ba.

Aulnay-sous-Bois Párizs egyik északi elővárosa volt. Bűnnel fertőzött állami bérházai – melyeket franciául HLM-ként, azaz habitation à loyer modéré-ként emlegetnek – az erőszak legnagyobb tűzfészkei közé tartoztak Franciaországban. A rendőrség ritkán merészkedett oda, és még Rousseau is azt javasolta tapasztalt ügynökeinek, hogy ottani informátoraikkal kevésbé veszélyes terepen találkozzanak.

– Huszonkilenc éves, és Franciaországban született – magyarázta Bouchard. – Ennek ellenére mindig is elsősorban muszlimként határozta meg magát, és csak másodsorban franciaként.

– Ki találta meg?

– Lucien.

Lucien Jacquard a DGSI terrorelhárító részlegének a vezetője volt, s az Alfa Csoport névleg az ő ellenőrzése alá tartozott. Gyakorlatilag azonban Rousseau Jacquard feje fölött egyenesen a főnöknek jelentett. A potenciális összeütközést elkerülendő tájékoztatta ugyan őt a Csoport folyamatban lévő ügyeiről, de megtartotta magának a forrásai nevét és az egység működési módszereit. Az Alfa Csoport tulajdonképpen önálló szolgálat volt a szolgálaton belül, melyet Lucien Jacquard határozottan az uralma alá kívánt hajtani.

– Mennyit tud róla? – kérdezte Rousseau még mindig a nő szemébe bámulva.

– Három éve bukkant fel Lucien radarján.

– Miért?

– A barátja miatt.

Bouchard letett még egy fotót az asztalra, egy harmincas évei elején járó férfi képét rövidre nyírt, sötét hajjal és a hívő muszlimokra jellemző gyér szakállal.

– Algériai?

– Tunéziai. Nem kismiska. Jól értett az elektronikához, a számítógépekhez, és töltött némi időt Irakban, valamint Jemenben, mielőtt eljutott Szíriába.

– Al-Kaida?

– Nem – felelte Bouchard. – ISIS.

Rousseau felkapta a fejét.

– Most hol van?

– Feltehetően a paradicsomban.

– Mi történt?

– Egy koalíciós légitámadásban halt meg.

– És a nő?

– Tavaly Szíriába utazott.

– Meddig volt ott?

– Legalább hat hónapig.

– Mit csinált ezalatt?

– Úgy tűnik, némi fegyveres kiképzést kapott.

– És amikor visszatért Párizsba?

– Lucien megfigyelés alá vette,