Oliver a Hetedik

Oliver a hetedik

Kiadó és író

Petrohai Zsolt

Kiadó e-mail címe: oliverinfo7@gmail.com

ISBN: 978-963-12-7923-8

2017

Előszó

Tisztelt olvasó!

Nem akartam előszót írni, de úgy tudom ez a bevett szokás. (Ígérem nem lesz hosszú.) Nos, ismerik a közmondást? „Minden volt már csak akasztott ember nem. Ez rám nézve úgy, ahogy van igaz. Sok ember számára érthetetlen módon soha nem éreztem magam igazán boldog embernek. Bár az életben elért eredményeim sok ember eredményeivel azonosnak mondhatóak. „Úgy érzem, akkor lehetnék igazán boldog, ha sikereimmel mások életén is segíthetnék

Ugye mondtam, hogy nem lesz hosszú.

Remélem, akasztott ember azért nem leszek.

Történetünk Anglia egyik kis városában kezdődik.

30-40 évvel ezelőtt.

Kis szegényes régi ház. Falai rossz állapotban, pici ablakokkal. Düledező fakerítés veszi körül. Gyerekek szaladgálnak az udvaron, miközben édesanyjuk ruhát tereget egy tákolt ruhaszárítóra. Édesapjuk a rozoga kerítés javításával foglalkozik. Imitt amott pár darab kivénhedt tyúk kapirgál.

Egy elgyengült ló áll a régi szín alatt. Lábával a port meg-meg rúgva régi erejét fitogtatva, mikor még fuvarosként dolgozott a mára elszegényedett gazdájával.

A kis ház a város szélén áll. Körülötte talán egy-egy ház, de azokban sem igen lakik senki. Aki csak tehette a szegénység és a munkanélküliség elől menekülve elhagyta a kis várost. Mára csak az öregek és a városban munkát találó emberek maradtak itt. Az apa nagy szitkozódása töri meg az idilli képet. Ismét a kezét üti a szeg helyett. Földhöz vágja a kalapját:

– A fene esne már bele ebbe a szegénységbe, hogy mindig szenvedni kell.

A legnagyobbik fia, a ház előtt a lépcsőn üldögélve hangosan nevet az apján.

– Ne röhögjél! Úgy nyakon váglak, hasra esel! A fiú megszeppenve elsomfordált.

– Ne kiabálj Steven, mert meg ver az Isten – szólt neki a felesége.

– Megvert engem már az rég, Kath – érkezik rá a megszokott válasz.

– Hagyd a kerítést. Kész az ebéd.

A gyerekeket hívni sem kell. Egymást felborítva futnak versenyt a szegényes főtt krumpliért, mely az udvar közepén, a múlttal rendelkező bográcsban gőzölög. Evés közben a gyerekek, a földön helyet foglalva körbe ülik a még parázsló tüzet. A gazdag úri nép talán még életében nem evett ilyen jóízűen, mint ahogy ezek a gyerekek eszik a másnak szegényesnek tűnő ételt. Csak az apjuk piszkálgatja az krumplit.

– Egyél apa. Talán nem ízlik? – szólt Dennis az apjához.

– Ízlik, Denis, ízlik, csak az étvágyam nem olyan most. Felesége arcára volt írva a szomorúság. Attól félve, hogy a gyerekek meglátják rajta, hamar fel is állt a tűz mellől, és a ház felé vette az irányt. Egyedül csak ő tudta az igazságot. Steven halálos beteg volt. Az orvos szerint, nem sok volt már hátra. A gyerekeket nem akarták ezzel szomorítani így is elég baj volt azoknak a szegénység.

– Egyetek csak. Én megyek, előhozom inkább a kis szekeret.

– Mi is megyünk apa! – szólt Thomas, a legkisebb fiú.

Jól van, tökmag, egyél csak nyugodtan, megvárlak benneteket.

Az evés végeztével, játék gyanánt, a család apraja nagyja elindult kis szekerüket maguk után húzva tűzifát gyűjteni. Apjuk is velük tartott, de inkább csak azért, hogy addig is még a gyerekekkel lehessen. Talán kicsit lelki ismeretfurdalása is volt. Amíg egészsége jól szolgált nem sokat tudott a gyerekekkel foglalkozni. Mindig akadt munka a városban. Eljárt kést élezni, fazekakat javítani, és kedvenc lovával fuvarozni. Akkor se volt nagy gazdagság, de a gyerekek igazán gyerekek lehettek. Nem igen volt gondjuk semmire. Felváltva húzták a gyerekek a szekeret. Gyerekből akadt bőven. Összesen 2 lány 4 fiú és az az egy, akit anyjuk a szíve alatt hordott.

Ő volt a hetedik.

Egy este Steven az ágyában feküdt. A gyerekek már nyugovóra tértek. Anyjuk is lefeküdni készült. Ekkor férje szólította gyenge hangon.

– Gyere mellém, Kath.

Az asszony, mintha érezte volna ez most komoly. Nem csak a már megszokott panaszkodás. Az ágy szélére ülve, férje kezét megfogva, várta szavait.

– Kath, ide hallgass. Van nekem egy kívánságom, mielőtt elmennék. Azt a gyermeket, a szíved alatt, hívják Olivernek!

Kath nagyot sóhajtott.

– Már ezeket is alig tudjuk felnevelni. Ha te veled valami történik, még ennyink se lesz.

– Én már így se sokat érek. Mégis csak megvagytok valahogy. Hallgass rám. Ő lesz közülük, a legkülönlegesebb.

Ő a hetedik.

– Azt se tudjuk még fiú, vagy lány lesz-e.

– Én tudom, hogy fiú lesz! Érzem. Ez az én utolsó kívánságom. Oliver legyen!

Majd kezének szorítása, mely eddig felesége kezét szorította, lassan elgyengült. Az asszony, zokogva, utoljára megölelte férjét. Eljött a temetés napja. A kis városból sokan elkísérték az utolsó útjára. Jó embernek tartották. A gyerekek, az anyjukkal együtt a sír mellet álltak.

Két asszony súgott össze:

– Istenem még ruhájuk sem volt, amit felvegyenek. Úgy adott nekik a szomszéd!

– Hát hallod, nem igen volt rajtuk ezelőtt még ilyen szép ruha!

Másnap reggel mivel otthon étel se nagyon volt a gyerekek szomorúan útnak indultak. A kisebbek a helyi iskolába, míg a két nagyfiú, Steven és Joseph, a szomszéd városba, a felső iskolába mentek. Steven a legnagyobbik fiú biztatta a többit:

– Menjünk inkább valami betevőt keresni!

– Édesapám szíjat hasít a hátunkból – szólt Thomas a legkisebbik fiú.

– Ne magyarázzál takonypóc! Most már én vagyok a főnök!

A kis Thomast hirtelen szíven ütötte a valóság. Apánk már nem él...

A kicsik, a nagyoknak engedelmeskedve, velük tartottak.

Steven ráparancsolt a húgára:

– Menjél be Nicol, kérjél Jessica nénitől valami kaját!

– Én nem akarok.

– Ne feleselj, menjél már!

Nicol, Stevenek engedelmeskedve bement a boltba:

– Csókolom, Jessica néni.

– Szia, Nicol.

A kislány csak járkált le-fel a boltban.

– Segítsek kislányom? Nem találsz valamit?

– Jessica néni! Adna valami enni valót nekem, és a testvéreimnek?

Jessica néni, már kicsi koruk óta ismeri a családot, tudta milyen rossz helyzetben vannak.

– Hát persze, hogy adok. Nézd csak,