F. Scott Fitzgerald Nagy árat fizettem érte: 3 Fordította Ortutay Péter

F. Scott Fitzgerald

Nagy árat fizettem érte – 3

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter

2017

Tartalom

Három és négy között

Osztályváltás

Hat és egy fél tucat

Mellőzés

A diagnózis

A gumicsekk

Menetrend szerint

Több, mint egy ház

Cipőt kaptam

A családi busz

Előszó

Amint azt Matthew J. Bruccoli professzor is írja előszavában, az ebben a kötetben szereplő Fitzgerald elbeszélések nem taroznak az igazi nagy remekművek közé, bár Fitzgerald műveinek immár jóval több, mint félévszázados intenzív tanulmányozása után a kritikusok máig nem értenek egyet azzal kapcsolatban, hogy mennyire is jelentős egyik vagy másik elbeszélés az írói oeuvre szempontjából. Sok kutató osztja Fitzgeraldnak azt a saját negligáló véleményét egyes elbeszéléseivel, novelláival kapcsolatban, amit ő maga írt Hemingwaynek egyik 1929. évi levelében: „ …a Post¹ akár 4.000 dollárt is hajlandó fizetni a vén ribancnak egy menetért. De csak azért, mert most már legalább negyven figurát tud – míg fiatalabb korában egy is elég volt."

Ezért úgy vélem, az a hasznos, ha mindegyik elbeszélés után talál egy rövid kommentárt az olvasó, hogy jobban el tudjon igazodni Fitzgerald majd kétszáz kisebb, nagyobb története között. Így azt is tudni fogja, hogy Fitzgerald életének melyik szakaszához kapcsolódik ez vagy az a novella, és hogy mennyire jelentős vagy elhanyagolható. Ám hadd tegyem hozzá, amit nem győzök hangsúlyozni (s ez nemcsak az én személyes véleményem, hanem sok más, kimondott hozzáértőé), hogy lehet, hogy amit Fitzgerald írt, nem mind remekmű, de hogy valamilyen szempontból érdekes és jó, az biztos. Ui. Fitzgerald egyszerűen nem tudott rosszul írni, és ezért, amit papírra vetett, érdemes figyelmünkre.

Három és négy között

I.

Ez napjainkban történt, amikor szinte mindenki összeomlott valamiért. Sok kevésbé szerencsés flótás akkor omlott össze, a mikor a nagy jólét kellős közepén kapott idegösszeroppanással (nevezzük neurózisnak) együtt jöttek a pénzügyi problémák is – a neurózis egyébként olyan emberek privilégiuma, akiknek sok a fölösleges pénze. Mások meg csupán azért omlottak össze, mert az összeomlás ott volt a levegőben, mert megszokták, hogy biztosítéknak hátuk mögött mindig ott áll a nagy, aranyból készült bőségszaru épp úgy, ahogy a franciák mögött a bölcsesség és a dicsőség utáni vágy, vagy az angoloknál egykoron az a meggyőződés, hogy mindenkinek meg tennie kell kötelességét. Szóval egy szó, mint száz, majdnem mindenki összeomlott egy kicsit.

Howard Butler a rendszeren kívül sosem hitt semmiben, magát is beleértve, és olyan erős volt ez a hite a semmiben, mint mindenkié, aki ennek a rendszernek a terméke vagy a prófétája. Halk szavú, magába zárkózott ember volt Howard Butler, se nem nagyon bátor, se nem nagyon akaratos, s akár teljesen ártalmatlannak is mondhattuk volna, ha nem lett volna benne mégis valami. Ui. sokszor járt az esze (amiből pedig nem igazán volt túl sok neki) hol ezen, hol azon, és normális helyzetben aligha képzelte volna róla bárki, hogy egyszer még magasra tud jutni vagy mélyre tud süllyedni. Ám voltak látomásai, és ez a történet is épp erről fog szólni.

A történet elején Howard Butler hivatalában tartózkodott éppen egy New York-i épület kilencedik emeletén, s erősen törte a fejét valamin. A hivatal a B. B. Eddington és Fia irodabútort és kellékeket értékesítő vállalatának volt az egyik telepe és kiállítóterme, melynek ő (Butler) volt történetesen az egyik menedzsere. Az iroda szinte pompázatosnak volt mondható, mert megvolt benne minden, aminek egy hivatalban minden körülmények közt lennie kell, bár most egy kicsit üresnek látszott, mert a nehéz idők miatt kisebb létszámmal működött, mint azelőtt. Miss Wiess most telefonált, hogy látogatója van, és a kéretlen látogató neve hallatán Butlert kirázta a hideg. Most azt kellett volna eldöntenie, hogy fogadja–e vagy sem Mrs. Summert. Előbb vagy utóbb fogadnia kell, nem térhetett ki előle.

De Mrs. Summert egyébként nem kellett fogadni, mivel nyolc évig dolgozott már a cégnél, amikor is úgy fél évvel ezelőtt elbocsátották. Még nem volt ötven éves. Divatosan volt öltözve, platinaszőke haja őszült, de jól tartotta magát. Volt benne valami a Gibson Lányból. Világoskék szeme még mindig fiatalosan csillogott, és Howard Butler most is olyan szépnek látta, mint anno, amikor Sarah Belknap közel harminc évvel ezelőtt, miután megkérte a kezét, kerekperec kiadta neki az útját. De volt egy lényeges különbség: akkor szerette, most gyűlölte.

Mrs. Summer úgy lépett be az irodába, mint a szélvész, és tiszta parancsoló hangján, mely mindig hatással volt Butlerre, úgy mondta azt, hogy „helló, Howard," mintha semmi kifogása sem lenne az illető ellen – a nélkül persze, hogy különösebben el lenne ragadtatva tőle. Ám most azért kissé idegesnek látszott.

– Helló, Sarah.

– Hát, ami azt illeti – kezdte és vett egy nagy levegőt –, különös érzés, hogy megint itt vagyok. De őszintén, Howard, tudsz valami munkát adni?

Butler a száját csücsörítve a fejét rázta.

– Sajnos, rosszul mennek a dolgok.

– Hm – mondta Sarah és bólintott, majd pislogni kezdett.

– Stornírozások, leépítések, adóság – két irodát is be kellett zárnunk, nem tudunk fizetni. Én is kevesebbet viszek haza.

– Ó, nem kérek annyit, mint amennyit régen kaptam. Tudom, hogy most nehéz. De hidd el, kell a munka. Gondoltam, hogy lesz nálatok valami üresedés, és elhelyezkedhetem, mint irodavezető, vagy gyors–és gépírónő, aki teljes felelősséget vállal. Heti ötven dollárnak is örülnék.

– Senkinek sem fizetünk annyit.

– Legyen akkor negyvenöt, vagy negyven. Amikor még itt voltam, maradhattam volna, ha megelégszem huszonöttel, és én ostoba, inkább elmentem. Egészen abszurdnak tűnt ahhoz képest, amit addig kaptam; ennyiből Jack nem folytathatta volna a tanulmányait Princetonban. Persze, nagyobb részt saját pénzéből fedezi a dolgait, de most az egyetemeken is harc folyik a bennmaradásért – minden fiúnak kell a pénz. Szóval, a múlt héten visszamentem, és megpróbáltam megkapni az állást heti huszonötért, de kinevettek.

Mrs. Summer keserűen mosolygott, s igyekezett bátran viselkedni; de csak egy percig tartott a mosoly, és folytatta, hogy leplezze: nem ura már a helyzetnek.

– Ingyen konyhán eszem, hogy maradjon valami abból, amit megtakarítottam. Ha arra gondolok, hogy egy nő az én képességeimmel… Nem akarok felvágni, Howard, de te is tudod, hogy jók a képességeim. Mr. Eddington is mindig mondta. Sose tudtam egészen megérteni…

– Nehéz időket élünk, Sarah – mondta gyorsan. Megnézte a nő cipőit – még jók voltak – a felsőrész legalább. Erre mindig vigyázott.

– Ha korábban elmegyek, át tudtam volna vészelni a legrosszabb időket, és el tudtam volna helyezkedni valahogy; de amikor elindultam munkát keresni, már mindenki pánikban volt.

– Mullert is el kellett bocsátanunk.

– Csakugyan? – kérdezte érdeklődve; ez a hír visszaadta megtépázott önbizalmának egy részét.

– Egy hete.

Hat hónappal ezelőtt választani kellett Mr. Muller és Mrs. Summer között, és Howard Butler tudta, hogy Sarah tudta, hogy kényes kérdésben kell döntést hoznia. Régi személyes sérelmét orvosolta azzal, hogy Mullert tartotta meg, aki fiatalember volt és távolról sem olyan rátermett és hasznos tagja a cégnek, mint Mrs. Summer, bár ugyanannyi volt a fizetése.

Farkasszemet néztek egymással. Sarah megpróbált a férfi gyengéire tapintani, fogást találni rajta, hogy leszállítsa a magas lóról. Butler pedig kerülni akarta a kenyértörést, és ez sikerült is neki, de csak azzal, hogy visszavonult lelkének nemrég kiürített, de biztonságos üregeibe, ahonnan bizonyos fokig még elégedetten szemlélhette is, hogyan vergődik ez a nő előtte. De mégis félt attól, amit tett; próbált kegyetlen lenni, de az asszony tényleges jelenlétében az álokoskodás, mellyel előállt, nem igazán okozott neki örömet.

– Howard, könyörgök, adj valami munkát – tört ki végül a nőből a keserűség. – Legyen harminc dollár, vagy huszonöt, mindegy. A tönk szélén állok. Már harminc dollárom sincs. Muszáj pénzt adnom Jacknek, hogy befejezze ezt az évet – az első évet. Orvos akar lenni. Azt mondja, júniusig elég lesz a pénze, de valaki lehozta ide New Yorkba Washington születésnapjára, és látta, hogy élek. Próbáltam hazudni neki, de rájött, és most azt mondja, otthagyja az egyetemet és dolgozni fog. Howard, inkább meghalok, mintsem a terhére legyek a fiamnak, már egy hete máson sem jár az eszem. Inkább meghalok. Végül is eleget éltem – és nagyon boldog voltam.

Egy–két pillanatig Butler habozott. Talán segíthetett volna, de a frázis, hogy „nagyon boldog voltam," megkeményítette a szívét, és azt próbálta bebeszélni magának, hogy Sarah jelenléte az irodában neki egy állandó szemrehányást jelentene.

Harminc évvel ezelőtt egy rochesteri ház tornácán, mely mindig hangos volt a sok beszédtől, ott ült nyomorultul, mint akit összevertek, miközben John Summer és Sarah Belknap ábrándozva mesélték neki, hogy milyen boldogok. „Neked akartam elmondani legelőször, Howard," lelkendezett Sarah. Butler nagyon melléfogott azon az estén, amikor egy nagy csokor virággal beállított és újból felajánlotta szívét Sarah–nak; aztán hirtelen rádöbbent, hogy változott a helyzet, és egyiküknek sem jelent semmit. Ráadásul később Sarah még mondott is valamit, amit neki is jól vagy rosszul visszamondtak – hogy ha nem találkozik John Summerrel, akkor arra átkozta volna a sors, hogy Howard Butlerhez menjen feleségül.

Néhány évvel később, amikor bement az irodába, ott találta Sarah–t beosztottjaként. Most is megkörnyékezte, fenyegetően és durván, de Sarah azonnal leállította, határozottan és véglegesen. Aztán nyolc évig Butlernek el kellett viselni jelenlétét az irodában, miközben teljesen elfonnyadt az asszony életerejének napsugarában, és megkeseredett közönyének árnyékában; tisztában volt azzal, hogy özvegysége ellenére a nő élete teljesebb, mint az övé.

– Nem tehetek semmit – mondta sajnálkozva. – Minden csont lerágva. Senki sincs, akit helyettesíthetnél. Miss Wiess már tizenkét éve itt van.

– Nem tudom, nem lenne–e jó, ha beszélnék Mr. Eddingtonnal.

– Most New Yorkban van, de aligha lenne jó.

Vereséget szenvedett, de azért kitartóan folytatta.

– Nem valószínű, hogy, mondjuk, a következő hónapban azért már lesz valami?

Butler vállat vont.

– Ki tudja, hogyan alakulnak a dolgok az üzleti életben? Szólok, ha lesz valami. – Aztán egy váratlan gyengeségi hullámnak engedve hozzátette: – Gyere vissza egy hét múlva valamikor, úgy három és négy között.

Mrs. Summer felállt; most sokkal idősebbnek látszott, mint amikor bejött.

– Jó, visszajövök. – Ott állt a kesztyűjét forgatva és szemével kifejezéstelenül meredt a távolba a szoba falain túlra. – Ha akkor sem lesz számomra semmi, akkor talán – agyő, világ.

Gyorsan az ablakhoz ment, Butler meg felemelkedett a székéről.

– Kilenc emelet nem semmi – jegyezte meg. – Még egyszer átéled az életed, amíg földet érsz.

– Jaj, ne mondj ilyeneket. Ilyesmire még gondolni sem szabad.

– Kétségbeesett üzletasszony kivetette magát a kilencedik emeletről a halálba – mondta Mrs. Summer, és még mindig üres szemmel bámult az ablakon túlra a mélybe. Vett ijedten egy nehéz és mély lélegzetet és elindult az ajtó felé.

– Viszlát, Howard. Ha jobban belegondolsz, biztos belátod, hogy igazam volt, amikor nem is próbáltalak szeretni. A jövő héten jelentkezni fogok valamikor, három és négy között.

Gondolta, hogy felajánl öt dollárt, de ez egyfajta megalkuvást jelentett volna saját magával szemben, s ezért hagyta, hogy az asszony szó nélkül távozzon.

II.

Azon a világos folton keresztül látta, ahol lejött a máz az üvegajtóról. Soványabb volt, mint a múlt héten, és szemmel láthatóan ideges: megrebbent, ha bement vagy kijött valaki. Lábát kifordította a szék alatt, és észrevette, hogy a cipője talpán egy tojás alakú kis lyuk fehér kartonpapírral van pótolva.

Amikor a titkárnő jelentette telefonon a nevét, csak annyit szólt vissza, hogy „várjon." Bosszantotta, hogy valamivel három óra előtt jött; de mérgének igazi oka az volt, hogy nem gondolt arra, hogy ismét találkozni kell vele. Tudat alatt hozott döntésének halogatása céljából lediktált még néhány levelet és telefonon tárgyalt a főirodával. Mire végzett, látta, hogy öt perc múlva négy, pedig nem akarta egy óra hosszat várakoztatni. Telefonált Miss Wiess–nak, hogy semmi újat sem tud Mrs. Summernek mondani, ezért nincs értelme, hogy beszéljen vele.

Az üvegen keresztül figyelte, hogyan fogadja az asszony a hírt. Úgy vélte, hogy meginog, amikor felállt és egy darabig csak értetlenül meredt Miss Wiess–ra.

„Remélem, nem jön vissza, mondta Butler magában. „Nem tudok segíteni mindenkin, akinek nincs munkája ebben a városban. Bele is bolondulnék.

Amikor lejött irodájából, a nagyváros fullasztó hősége vette körül; hazafelé két szódásnál is megállt, hogy szomját oltsa. Otthon bezárkózott, amit legutóbb gyakran megcselekedett; mintha csak gáttal akarta volna útját állni a kinti bajoknak. Járkált a lakásban, félretett ezt, azt, amit mosásra szánt, elővette számláit a borítékból, lekefélte a kabátját és felakasztotta a szekrénybe – mindig is adott a pedantériára – és közben dúdolgatott:

Nem mondhatok mást, csak hogy szeretlek, baby,

Hogy mondjak mást, ha szeretlek téged, baby…

Megunta, abbahagyta, de közben csak ez a melódia járt a fejében. Hogy ne gondoljon rá, magában motyogott, mint a legtöbb olyan férfi, aki egyedül él.

„Szóval, ez itt két tarka, ez meg két fehér ing. Először ezt veszem fel, mert már volt rajtam. Volt rajtam… Hét, nyolc, és kettő a mosásba… így már tíz…"

Este hat óra. Már nincs senki az irodákban; mindenki siet a lifthez, vagy szorosan egymás mellett megy lefelé a lépcsőn. De valahogy furcsa mód ma este valami mást is lát ebben a képben; azt látja, hogy valaki felfelé indul el a lépcsőn, a tömeggel szembe, nagyon lassan megy, és minden lépcsőfordulónál megáll, hogy kifújja magát.

„Ó, micsoda marhaság!– gondolja magában türelmetlenül. „Sose tenne ilyet. Most is csak bosszantani akar.

De ő továbbra is csak ment vele felfelé a lépcsőn, s lépéseiknek ritmusa olyan volt, mint amikor lázas az ember. Felkapta hirtelen a kalapját és kiment vacsorázni.

Viharra lehetett számítani, kavargott a por a fülledt levegőben mindenütt, amerre járt. Úgy tűnt, hogy az emberek az utcán nagyon messze vannak tőle térben és időben. Az volt a benyomása, hogy mindenki szomorú és a szemét lesütve megy a járdán. Csak néhány pár volt más, mert vidáman beszélgettek menet közben. Ez utóbbi jelenség egészen abszurdnak tűnt; mintha csak tüntetni akarnának vidámságukkal ezek a párok azok előtt, akik úgy közlekedtek, ahogy illik – szemüket lesütve, csendben és egyedül.

De annak örült, hogy az étterem, ahová betért, nem kongott az ürességtől, sőt, tele volt vendéggel. Néha, amikor már sokat olvasta az újságot, úgy érezte, hogy szinte csak ő az egyetlen, akinek elég pénze van ahhoz, hogy úgy ahogy megéljen; s ettől megrettent, mert jól tudta, hogy ő nem éppen egy zseni, és ha erre rájönnek, őt is kirúgják. Mivel magánélete sem úgy alakult, ahogy szerette volna, ezért ő is áldozatául esett a neurózisnak, mely úgy terjedt, mint valami pestis az országban, és próbált megfeledkezni arról, hogy ő milyen kis jelentéktelen senki ebben az általános válsággal teli időben.

– Nem ízlik a vacsora, uram? – kérdezte a pincérnő.

– Valahogy nincs étvágyam – mondta, de azért a nyelt egy falatot.

– Biztos a hőség az oka. Most olvastam az újságban, hogy délután egy nő kiugrott a kilencedik emeletről.

Butler kiejtette a villát a kezéből.

– Vajon miért tesz valaki ilyet? – folytatta a pincérnő, miközben lehajolt, hogy felvegye a villát. – Ha én öngyilkos akarnék lenni, akkor inkább a vizet választanám.

– Tessék?

– Azt mondtam, hogy inkább a vizet választanám, ha…

– Nem ezt, hanem az előbb, amikor egy nőről beszélt, aki…

– Aki kiugrott a kilencedik emeletről? Hozom a lapot.

Megpróbálta megakadályozni; nem tudott volna belenézni az újságba. Reszkető kézzel letett egy dollárt az asztalra és elsietett.

Lehetetlen, nem lehet igaz, nem ő volt, hisz négy órakor még látta; és most csak fél nyolc lesz tíz perc múlva. Csak három óra. Egy újságos bódét látott a járda szélén a legfrissebb kiadásokkal. Nem, mondta magában. Nyelt egyet és elsietett. Egyedül akart lenni.

Inkább vett volna egy újságot és megnézte volna. Lehetetlen, hogy Sarah…

De valahol tudta, hogy Sarah volt az. KÉTSÉGBEESETT ÜZELETTASSZONY KIVETETTE MAGÁT A KILENCEDIK EMELETRŐL A HALÁLBA. Elment még egy újságos mellett, befordult az Ötödik Avenue–n és elindult északnak. Megeredt az eső, nagy cseppekben esett és felverte a port. Butler lenézett a lába alatt a járdára, hirtelen megállt, nem tudott tovább menni, de visszafordulni sem. „Veszek egy újságot, motyogta magában, „mert különben nem fogok aludni.

A Madison Avenue–n keresett egy újságost; kezével kitapogatta a különböző kiadványokat és mindegyikből vett egyet–egyet; egyikbe sem nézett bele, hanem összehajtogatva a hóna alá csapta a paksamétát. Halotta, hogy az eső először kopogó cseppekben, majd egészen csendesen hull a papírra, mintha csak foszlánnyá akarná tépni őket. Amikor a lakásához ért, az egész vizes csomót a pinceajtó elé dobta és besietett a házba. Vár inkább reggelig.

Oly sietve vetkőzött, mintha egy percet sem akart volna elvesztegetni. „Biztos nem ő, ismételgette hangosan. „És ha igen, mi közöm hozzá? Nem segíthetek minden szerencsétlenen, akinek nincs munkája ebben a városban. Ezzel a gondolattal két forró puncs után nyugtalan álomba merült.

Hajnali ötkor ébredt. Olyasmit álmodott, amitől alig tudott magához térni, annyira keveredett az álom a valósággal. Álmában Sarah Belknappal beszélgetett. A lány egy függőágyban feküdt a tornácon, ismét fiatal volt és tele gyerekes sóvárgással. De tudta, hogy később mi fog vele történni – kidobják majd egy magas épületből, összetöri magát és meghal. Butler segíteni akart neki – könnyek potyogtak a szeméből és a kezét tördelte – de nem tehetett semmit, elkésett. Sarah nem mondta, hogy mindez az ő hibája, de a szeme, mely szótlan és tehetetlen bánatról árulkodott a miatt, ami történni fog, szemrehányást tett neki azért, hogy nem akadályozta meg.

A hang, ami felébresztette, a reggeli újság huppanása volt, ahogy bedobták az ajtón. Az újjáéledő, szívet tépő és vészjósló álom ürességet hagyott maga után és lekerült tudatalattijának mélyére, ahonnan jött; most pedig tudata mindazokkal a nyomorult gondolatokkal kezdett telítődni, melyek már korábban is otthonra találtak fejében. A részvét elveszett világa és a közöny mostani világa közt vergődve Butler kiugrott az ágyból, kinyitotta az ajtót és felkapta a lapot. Szeme, melyet még elhomályosított az álmosság, végig futott az egyik hasáb főcímén:

KÉTSÉGBEESETT ÜZELETTASSZONY KIVETETTE

MAGÁT A KILENCEDIK EMELETRŐL A HALÁLBA

Egy pillanatig nem hitt a szemének. A főcím alatt a szöveg vastagon szedve; maga a főcím eltűnt. Egyik öklével megtörülte a szemét; aztán újra számolta a hasábokat, és úgy látta, hogy két hasáb összeér és ezért olvasható rosszul a főcím – de nem; itt van feketén fehéren:

KÉTSÉGBEESETT ÜZELETTASSZONY KIVETETTE

MAGÁT A KILENCEDIK EMELETRŐL A HALÁLBA

Hallotta, hogy a bejárónő a hallban takarít, az ajtóhoz ment és kinyitotta.

– Mrs. Thomas!

Egy sápadt néger asszony nézett fel rá zsinórra kötött szemüvegén a vizes vödör felett.

– Nézze csak, Mrs. Thomas! – kiáltotta. – Már rosszul látok, és beteg vagyok! Tudnom kell! Nézze!

Az asszony szemé elé tartotta az újságot; érezte, hogy remeg a keze.

– Mondja, csakugyan az van ide írva, hogy „Kétségbeesett üzletasszony kivetette magát a kilencedik emeletről a halálba?" Itt, ni! Nézze, látja?

Az asszony kíváncsian ránézett, majd engedelmesen az újság felé hajolt.

– Igen, Mr. Butler.

– Igen? – Megtörölgette a szemét az öklével. – Most ezt nézze, itt lent. Az van ide írva, hogy Mrs. John Summer? Azt írja az újság, hogy Mrs. John Summer? Nézze meg jól, rendben?

Az asszony megint zavartan nézte, de aztán az újság felé hajolt.

– Igen, Mr. Butler. Mrs. John Summer.

Egy perc múlva még hozzátette:

– Jó ember, maga beteg.

Butler becsukta az ajtót, visszafeküdt az ágyba és a plafont bámulta. Egy idő múlva hangosan beszélni kezdett magában, szüntelenül ismételgetve:

„Nem szabad arra gondolnom, hogy közöm volt hozzá, mert nem volt. Hisz másik munkát is ajánlottak neki, de azt hitte, hogy ahhoz ő túl jó. Vajon mit tett volna ő értem, ha én vagyok az ő helyében?"

Fontolgatta, hogy esetleg betelefonál az irodába és beteget jelent, de az ifjabb George Eddingtont már napok óta várták, ezért nem volt hozzá bátorsága. Miss Wiess–t elengedte három napra, mert az anyja gyengélkedett, és azt a nőt, aki helyettesítette, még alig ismerte. Az új titkárnő sem ismerte Mrs. Summerst, így nem kellett vele a történteket megbeszélni.

Egész nap nagy volt a hőség, az elfecsérelt terméketlen hő, mely csak fokozta az épületen belül a mozgódaruk zaját és a villamos szegecselő gépek hangját, amit az utca túloldalán is jól lehetett hallani. A hőségben minden hang kétszeres disszonáns erővel zúgott, és délután Butler már egészen rosszul lett tőle. A feje is fájt és szédült. Úgy döntött, hazamegy, és nyugtalanul járkált irodájában. De aztán történt valami. A forró csendben jól hallotta az óra hangos ketyegését a másik szobában, a másodpercmutató percegő hangját, amint a pontos időt jelzi; ezzel egy időben meghallotta a sűrített levegővel működő forgópántok sóhajtását is, ami azt jelezte, hogy nyílik a külső ajtó a folyosón és valaki be fog jönni. Aztán minden elcsendesedett.

Egy percig azt remélte, hogy az a valaki olyan személy lesz, akit látni szeretne; aztán remegni kezdett és rájött, hogy fél – bár nem tudta, mitől – és elindult irodájának ajtaja felé. Mielőtt odaért volna, megállt. Ismét hallotta kintről a szegecselő gépet, de úgy tűnt, mintha a hang most messzebbről jönne. Egy pillanatig úgy érezte, hogy az óra is megállt a szomszéd szobában, de aztán megint hallotta, ahogy a hosszú másodperceket jelzi a csendben.

Hirtelen tudni sem akarta, ki van a másik szobában; mindazonáltal ellenállhatatlan kényszer fogta el, hogy megtudja. Az ajtó egyik sarkában volt az a rész, ahol a máz lejött, és majdnem az egész másik szobát látni lehetett rajta keresztül, de most Butler egy kis kaparást fedezett fel nevének festett B betűjén. Ezen keresztül láthatta a padlót és a sötét kis előszobát, mely a folyosóra nyílt, ahol székek voltak felállítva a látogatók számára. Fogát összeszorítva szemét a résre helyezte.

Valaki felhúzott térdekkel ült a széken és a széklábak mellett egymás mellett két barna női cipőt látott. Az egyik cipő talpa feléje volt fordítva, és egy szürke ovális folt volt a közepén. Lélegzetét visszafojtva úgy mozdult, hogy a szeme a másik lyukra kerüljön. Valamit látott a széken, ülni vagy inkább lerogyni – mintha csak odadobták volna és azonnal összegyűrődött. Egy lelógó kéz, arcának általa látható része, melyet áttetsző sápadtság borított, és az egész