F. Scott Fitzgerald Nagy árat fizettem érte: 4 Fordította Ortutay Péter

F. Scott Fitzgerald

Nagy árat fizettem érte - 4

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@ Ortutay Péter

2017

Tartalom

Előszó

A legsötétebb órában

Nem kell virág

Az új típus

Az utolsó beteg

Szegény kis páva

Szerelmes idegenek

Baleseti osztály

Kezében a sors

A szív sebei

Annyira cuki

Előszó

Ebben a kötetben A legsötétebb órában, mely a történelmi beszély névre tart igényt (Fitzgerald 1934 áprilisában írta Baltimore-ban), több okból kifolyólag is külön érdekesség. Amikor kiderült, hogy Az éj szelíd trónján (1934. április 12–én látott először napvilágot) nem hozta meg az igazi nagy sikert, melyre az író számított (és amelyre azért lett volna szüksége, hogy biztosítsa az anyagi hátteret ahhoz, hogy ne kelljen több úgy nevezett „pénzcsináló novellát" írni a folyóiratoknak), támadt egy ötlete. Még pedig az, hogy ír egy történelmi regényt egymáshoz lazán kapcsolódó elbeszélésekből, melyekből így akár egy egész sorozatot is el tud adni a kiadóknak. Egy ilyen sorozat gondolatával biztos már korábban is foglalkozott, de csak most kezdett a fejében igazán testet ölteni. Kiadója, Harold Ober beszélt is erről Edwin Balmerrel, a Redbook szerkesztőjével, de ő nem igazán lelkesedett az ötletért. Az első elbeszélést, melynek Fitzgerald a fent említett címet adta, azért elfogadta és honoráriumot (1.250 dollárt) is fizetett érte. A Redbook alcímet is ajánlott hozzá: A Poignant Romance of Chaos and Leadership. (Magyarul, értelemszerűen, lehetne akár Egy elsöprő erejű történet harcról, rendteremtésről és szerelemről). Amikor Fitzgerald a szerkesztő Balmer idegenkedése ellenére is ragaszkodott ötletéhez, Ober minden áron le akarta beszélni. Ezt írta neki: „Az a véleményem, hogy tartsuk magunkat ahhoz, hogy önt elsősorban modern elbeszélések szerzőjeként ismerik az olvasók. Ha egy szerkesztő a mai társadalomról akar egy hiteles hangú elbeszélést lapjában elhelyezni, biztos ön jut majd először eszébe. Ez pedig azt jelenti, hogy ha egy olvasó kezébe vesz egy lapot az ön valamelyik elbeszélésével, és azt látja, hogy a történet a tizenkilencedik szászadban játszódik, biztosan meglepődik. Elmondhatom önnek továbbá azt is, hogy több lapszerkesztőt felkerestem egy ilyen sorozat közlésének az ötletével, és mindegyik azt mondta, amit most én önnek. Balmer volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy megpróbálja, de tegnap közölte, hogy a laptulajdonosok többségét nehéz volt meggyőzni arról, hogy normális, ha ilyen elbeszéléseket kér öntől."

Ám Fitzgerald rövid fél év alatt mégis írt négy ilyen történelemszagú novellát, melyek egy laza szálon kapcsolódnak egymáshoz. Ezek: A legsötétebb órában (In the Darkest Hour), ami ebben a kötetben is helyet kapott, The Count of Darkness (A sötétség hercege), The Kingdom in the Dark (A sötét királyság és a Gods of Darkness (A sötétség istenei). Ez utóbbit csak a szerző halála után, 1941 novemberében közölte a Redbook. Hiába, no, a szerkesztőknek valahogy sehogy sem akaródzott Fitzgeraldból máról holnapra történészt faragni.

Egyik érdekes eleme ennek a sorozatnak, hogy a főhős Philippe, azaz a Sötétség Hercegének a prototípusa – amint azt Fitzgerald Jegyzőkönyvének egyik bejegyzése is bizonyítja – nem más, mint Ernest Hemingway: „Ha Stendhal a Le Rouge et Noirban egy byroni típust vesz alapul hőse portréjának a megrajzolására, akkor miért ne lehetne Ernest az én Philippe-emnek a modern portréja, írta bejegyzésében Fitzgerald. Hogy Hemingway hogyan fogadta ezt a „megtiszteltetést, nem tudjuk.

Fitzgerald szerette a történelemtudományt, jártas volt benne, és büszke volt történelmi tárgyú könyvtárára. Dolgozószobájának falán is mindig ott volt valamelyik korszak történelmi térképe. Egy társasjátékot is kitalált lányának a francia történelmi alakok portréját és életrajzát ábrázoló képeslapokkal. De a Philippe–sorozat, egyetlen nagyobb próbálkozása egy igazi történelmi regény megírására, nem volt sikeres már csak azért sem, mert nem igazán tudott bánni az ilyen anyaggal. A minden írására oly jellemző írói stílusa sem volt hozzá megfelelő. Rossz megoldásnak bizonyult például, hogy a XIX. századi angol nyelven beszélteti hősét egy mai rendőrnyomozó kemény stílusában, paraszt szereplői meg a déli gyapotszedők nyelvén társalognak egymással, ami eléggé komikusan hat egy történelmi regényben.

Bár az író lánya, Scottie Fitzgerald Smith úgy érezte, hogy ezek a történetek annyira gyengék apja többi írásához képest, hogy nem lenne szabad nyilvánosságra hozni őket, A legsötétebb órában mégis bekerült a Bruccoli által szerkesztett kötetbe, mert jó példája annak, hogy mennyire igyekezett Fitzgerelad új technikával is kísérletezni írói oeuvre-jében. No meg azért is, mert bízott benne, hogy ő ilyesmire is képes. És csakugyan, 1939-ben, amikor utolsó regényén, Az utolsó cézáron dolgozott, nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy talán mégis csak jobb lett volna, ha a Philippe-sorozatot folytatja helyette.

A legsötétebb órában

I.

Az Úr 872. esztendejének egy szép májusi délutánján egy fiatal férfi fehér arabs paripáján épp lefelé tartott egy meredek lejtőn a Loire völgyébe. A lovas vagy ötvenmérföldnyire lehetett még Tours városától.

Eltévedt. Arra ment, amerre hathéttel ezelőtt tanácsolták neki Córdobában – de ennek az útbaigazításnak egy öregasszony tizennyolc évvel ezelőtti emlékezete volt az alapja. Azóta Franciaországnak ezt a részét többször is feldúlták és kifosztották északról jött fegyveres banditák, akik kis viking gályákon hajóztak le a tengeren a Loire torkolatáig; és mind az a hely, amit az anyja említett neki fontos tájékozódási pontként, már nem volt sehol.

A fiatalférfi izmos és széles vállú legény volt, alig múlt húsz, de már nem volt gyerek. Sötétszőke hullámos haja volt, szája keményen ívelt, szeme kegyetlen szürke, de ravasz és fényes. Bár nem volt mór vér az ereiben, mégis hegyes keleti süveget viselt vászonból, mely arcát is védte a tűző nap ellen; porlepte, aranyos szegélyű tunika volt rajta, melyet vastag bőröv fogott össze a derekán. Oldalán egy görbe szablya lógott. A szablyától is félelmetesebb buzogánya a nyereghez volt kötve, melyre hátul egy könnyű sodronypáncéllal borított bőringet helyezett pokróc helyett.

Philippe volt a neve. Három napja nem találkozott senki emberfiával – csak félig leégett parasztházakat látott, melyek némelyike körül csak a romok közt turkáló, kísértetiesen alultáplált disznók és baromfi lézengtek; most, hogy leszállt lováról egy folyónál, mert inni akart, meglepetten látta, hogy alig tízméternyire tőle a másik parton egy vele egyidős ifjú is ezt teszi.  Philippe még nem látott hozzá hasonló típust azok közt a rabok közt, akik déltájban szoktak végigmenni Córdoba utcáin láncra verve. Egyenes szálú volt a haja, sima és vörös; a szeme meg kék és acélosan fénylett; egy állandó mosoly is bujkált a szája körül. Sodronying volt rajta, az oldalán meg egy egyenes széles kard.

Jó néhány másodpercig néztek farkasszemet egymással; aztán Philippe a spanyolországi mórok szokása szerint üdvözölte turáni dialektusban, amit anyjától tanult.

– Üdv, idegen.

A fiú nem válaszolt.

– Mondd, hogy hívják itt ezt a helyet? – kérdezte Philippe; és mivel az idegen erre sem felelt, tovább faggatózott: – Mi a baj? Tán nincs nyelved? Csak barátságos akarok lenni, ezért kérdeztelek. De azt hiszem, a közeli rokonaim itt laktak valahol.

Hosszabb szemlélődés után az idegen nyilván elhitte, hogy Philippe semmi rosszat sem akar, ezért megszólalt – de olyan nyelven, amilyet Philippe még sosem hallott. Ezért csak vállat vont és még egyszer megpróbálkozott valami keveréknyelven.

– Nem beszélni spanyol?

A fiú a fejét rázta, és erre mindketten jókedvűen elnevették magukat. De Philippe hirtelen észrevette, hogy az idegen nincs is egyedül. Egy kicsit távolabb a parttól egy fiatal lányt is megláttak szemei, aki egy apró fadarabbal bíbelődött a szája körül. Philippe szolgálónak nézte. Ez a típus már ismerősnek tűnt; körülbelül tizenhat éves lehetett. Szép, fiatal és csillagszemű, mert egy finoman sima fény is ott bujkált mindkét szemében a felső szemhéja alatt. Amint meglátta, úgy vélte, illik bemutatkozni.

A mellére ütött.

– Philippe! – mondta hangosan.

Úgy látszik, az idegen ezt félig meddig megértette, mert utánozta a mozdulatot és büszkén megdöngette a mellkasát: – Viking!

Philippe ezt a nevének vélte.

Az északról jött idegen hirtelen gondolt egy merészet. Elővett egy faragott kulacsot az övén fityegő zsákból, élvezettel a szájához emelte, és mutatta Philippe–nek, hogy menjen át hozzá és igyon ő is vele. Philippe, aki semmilyen emberi kapcsolatteremtő kezdeményezésnek sem volt ellensége, elővett nyeregtáskájából néhány száraz lepényt, ami a reggelijéből maradt, és egy flaskát maradék olívaolajával; ezzel elindult a folyó folyásával ellenkező irányban, amíg nem talált egy gázlót, és átment a másik oldalra. Csalódást érzett, mert a lány már nem volt ott.

A két fiatal férfi, az egyik a norvég fjordokról, a másik egy andalúziai városból, egymás mellett ülve eszegetett és iszogatott egy mindkettőjüknek ismeretlen országban. S ez bizony akkoriban nagyon furcsa volt, furcsább, mint bármikor az emberiség történetében. Sötét Középkorként általában a Római Birodalom bukásától az Amerika felfedezéséig tartó időszakot szoktuk említeni, de annak a tíz évszázadnak a kellős közepén volt kétszáz olyan kegyetlen, esztelen, sötét és vad esztendő, melyről szinte semmit sem tudunk. Ez volt az az idő, amikor Európában viking, mór és hun hordák garázdálkodtak, és a kontinens a magatehetetlen, félnomád hanyatlás állapotába került. A szerencsétlen parasztok vezetők nélkül egyáltalán nem tudták megvédeni magukat a fegyveres hordák ellen, melyek jöttek északról és keletről, vagy a jobban szervezett szaracénok délről. A barbárok korábbi támadásait a római civilizáció megszűrte, és a barbárok átvették azoknak a szokásait, akiket leigáztak. De a pohár már régen betelt. Róma megszűnt létezni. Akár napokig is lehetett lovagolni Franciaországban anélkül, hogy olyas valakivel találkozott volna az ember, aki tud írni, olvasni, vagy akár csak tízig számolni; a vidék lakosai már semmit sem tudtak adni az új hódítóknak egy nagyon kevés gabonán, asszonyaikon – és életükön kívül.

A fiatal Philippe nem igen volt tisztában ezzel a helyzettel, és ezért, miután búcsút vett viking ismerősétől, elindult nyugatnak a Loire mentén. Csak azt tudta, amit frank édesanyja mesélt az ő anyanyelvén a hosszú andalúziai estéken – a frank kapitányok egykori dicsőségéről beszélt, akik olyan hősök voltak, mint a régi rómaiak. Az anyja elmondta, hogy sohasem akar visszamenni északra, megszerette a törzsfőnököt, aki harcban megölte férjét és őt meg, mint rabnőt, elvitt magával a gyermekkel együtt, Spanyolországba – de ugyanakkor azt akarta, hogy Philippe egy nap térjen vissza hazájába. Mostohaapja, a Nagyvezír, helyeselte, és adott neki egy jó lovat, fegyvert és egy vastag pénztárcát.

Sötétedés előtt egy régi omladozó istállónál Philippe megállt, kikötötte a lovát és hagyta legelni, ő meg elmajszolta utolsó lepényét is megmaradt olívaolajának utolsó cseppjével. A vidék elhagyatottnak tűnt, annál is inkább, mert itt–ott jól látta (nem lehetett nem észrevenni), hogy a föld valamikor ügyes kezű földművelőknek volt a tulajdona. Amint befejezte az étkezést, hangokat hallott közeledni, és nagyot dobbant a szíve, mert felismerte a nyelvet, amit beszéltek. Az a nyelv volt, amelyre anyja tanította, vagyis szülőföldjének a nyelve.

A hangok két megfáradt földművelőtől származtak, akik cséphadarót vittek a vállukon. Mögöttük egy fáradt ökröcske egy faekét húzott maga után egy szánkófélén. Zömök, hajlott hátú, szakállas emberkék voltak ezek a földműlők egyetlen darócruhában. Mezítlábas lábukat rongyok védték, amit bőrszíjak fogtak össze.

– Hallottam valamit a minap a vásárban – mondta az egyik. – Ez akkor vót, amikor azok a sárga ördögök felgyújtották a Szent Hilárt.¹

– Én is hallottam valamit – mondta a másik mogorván.

– Hát nem hátrahagyta az a pogány kutya két sebesültjét. Az egyik leszúrta magát, de a másikat egy özvegyasszony bujtatta. De megtalálták. Aztán a városban az emberek a szó szoros értelmében széttépték. Előbb mindig lecsíptek a testéből egy darabot a tüzes fogókkal – a fiatal nők is kijöttek, és ők is részt vettek benne. Két órát is élt még a bitang, míg halálra nem kínozták.

– Hm – kommentálta a másik közömbösen.

– De ez még semmi. Kiráncigálták a városiak az asszonyt is a házból – tudod, mit csináltak vele? Jármot tettek rá és…

Ekkor Philippe előlépett a sövény mögül és a két férfi elé állt.

– Szép jó napot – mondta. – Isten áldásával!

A két ember megállt és hátralépett. Az egyikük keresztet vetett. A ökröcske is lépett még egyet, kettőt, és az is megállt.

– Ne féljenek… Senkit sem akarok bántani. Csak azt szeretném tudni, hol vagyok. – Hangja békésen csengett.

Gyanakodva néztek rá és öltözékére, és egy–két pillantást váltottak egymással.

– Hová megy?

– Az előbb én kérdeztem valamit – mondta Philippe türelmetlenül.

– Ezen a helyen valamikor egy falu állt, Villefranche volt a neve, de most már nincs itt semmi. Egy fél mérföldre innen volt a templom. De tíz éve nem tartottunk itt faluvásárt.

Ezek nem voltak jó hírek.

– Sokan laknak errefelé?

– Valamikor elég sokan vótunk. De aztán jöttek azok a sárgák keletről, majd azok a vörös fejűek északról, és azóta nem vagyunk olyan sokan.

Jacques, a mogorva földműves, komoran bólogatott.

– Ha arra számít, hogy itt a környéken talál még valamit, amit elvehet, akkor téved. Menjen csak tovább nyugodtan – mondta, aki az előbb is beszélt. – Senkinek sincs annyi gabonája, hogy legalább egy hónapig kihúzza. Itt mindenki szegény, mint a templom egere. Nincs elég nő és gyerek, kivéve a férfiakat, hogy rendesen kijárjunk a mezőre. Korábban nekem és Jacquesnak hat ökrünk is vót; most meg csak ez az egy – no és egy öszvér.

– De mi van a Királlyal – azzal a hogyishívják Károllyal, akit Kopasznak hívnak?

Mindkét paraszt nevetett.

– Nagy hasznunk van belőle! Egy egész emberöltő alatt sem hallottunk róla semmit – csak azt, hogy ő akar császár lenni Rómában.

Philippe elgondolkodott: nem lehet igazán jó dolguk ezeknek az embereknek. Aztán megkérdezte, amire a leginkább volt kíváncsi. Azt szerette volna tudni, hogy ki a vezető – ki ül, ha egyáltalán van ilyen, a nagyteremben.

– Valamikor volt itt egy lord – egy ember a családjával, aki ezeknek a földeknek volt az ura.

– Valamikor régen, igen.

– És hol van a háza?

A paraszt mutatta, hogy ott az út mentén. – Állt ott egy nagy ház valamikor.

Amint egyre jobban sötétedett, és már a levegőben lógott az eső lába, Philippe körbenézett és ledöbbent. Először nem látott semmit, se fa, se kő nem maradt a régi uradalomból – csak egy összedőlt magtár, melynek alig létező falain keresztül az eget látta. Aztán rájött, hogy a lábánál heverő henger, amit egy fatörzsnek vélt, egy oszlopnak a része. Nem volt itt sehol földesúri birtok, szép ház vagy major – csak néhány szegény család tengődött elszórtan, mint az erdei nyulak, ezeken a földeken.

– Látni akarom a főnököt, aki a vezető – mondta Philippe.

A két földművelő egymásra nézett.

– Aki az adót beszedi.

A két ember üres tekintettel nézte.

– Nincs itt mit beszedni, amióta az idegenek portyáznak errefelé – mondta Jacques. – Elvisznek azok mindent. – De azt hiszem, Le Poire az, aki olyan vezetőféle. De akárcsak mi, ő sem tud adni magának semmit.

Le Poire háza, egy agyagból és faágakból épített, összehordott kövekre alapozott szerkezet azért jobban nézett ki, mint azok a kalyibák, amelyek mellett elhaladtak az úton. Maga Le Poire, egy görbe hátú, éles arcélt mutató negyvenes férfi, aki épp egy kokszkályha mellett ült és csinált valamit, rögtön felpattant, amint a vendégek beléptek, és tett egy lépést egy öles bunkó felé a sarokban.

– Adjon Isten szép napot – mondta Philippe gyorsan. – Nyugalom, nem hadakozni jöttem.

Az anyanyelvét hallva és Jacques–ot látva Le Poire megnyugodott.

– Mit akar tőlem?

A helyiség bűzlött a faszéntől és a mocsoktól, és Philippe fintorgott undorában. Amint jött errefelé északnak, készült egy beszédre is mostohaapjának, a Nagyvezérnek a modorában, amit majd hűbéresei előtt akart megtartani, de ezen a helyen egy ilyen beszéd nem igazán tűnt jó gondolatnak.

– Mondani szeretnék valamit magának és az itt élő embereknek. – Jacques-hoz fordult. – Üljön lóra, igen arra, az enyémre, és hívjon össze annyi embert, amennyit csak tud.

Valami Philippe hangjában arra késztette Jacques-ot, hogy engedelmeskedjen, de a másik vonakodott.

– Minek? – kérdezte Le Poire.

– Majd megtudja, öregfiú.

– De minek? – akadékoskodott továbbra is. – Mit akar nekik mondani?

Anélkül, hogy felelt volna, Philippe közömbösen kinyújtotta a karját egy fiatal lány felé, aki tisztelettel és rémülettel nézte, magához húzta és a szemébe nézte.

– Csinos vagy, kicsikém – mondta.

A lány csendesen, engedelmesen nézett. Philippe látta, hogy Le Poire mogorva szemmel ismét a furkós bot felé pislog, ezért elengedte a lányt és felnevetett.

– Odaég a hús – figyelmeztette Le Poire-t.

– Le Poire két szeme úgy égett, mint a koksz a kályhában.

– Magának ez hús! Húsvét óta nem láttam húst.

– Hát akkor mit süt?

– Mi köze hozzá? – dörmögte Le Poire barátságtalanul.

Philippe előre lépett és állon vágta.

– Ha nem tudod, mi a tisztesség, akkor majd megtanítlak rá, de egy ép csontod sem marad.

Le Poire szeme szikrázott az elfojtott dühtől, akárcsak a Philippe-é, de vagy azért, mert eddig mindig ő húzta a rövidebbet, vagy pedig mert Philippe-nek fegyvere is volt, Le Poire türtőztette magát, és inkább odatérdelt meging a kályha elé.

Egy fél óra múlva Jacques visszatért négy másik földművessel. Zavarban voltak és nem tudták, mit vár tőlük ez a furán öltözött idegen, aki csendben és megvetően állt ott a falnál. 

– Nos, emberek – mondta Philippe végül. – Röviden: ez a föld az enyém. Philippe a nevem, én vagyok Villefranche grófja, Károly gróf fia és örököse.

A parasztok szája kerekre nyílt a csodálkozástól.

– Húsz évig nem volt itt veletek senki, aki megmondta volna, hogy mit kell tenni, és így egyik baj ért benneteket a másik után. Azért jöttem, hogy mindent a helyére tegyek.

Egy percig csalódást érzett, mert senki sem felelt, de aztán megkeményítette a hangját és így folytatta:

– Károly római császárnak és a nyugati frankok királyának a kegyelméből ez a föld húszmérföldnyire végig a Loire mentén mind az enyém. Nagyapám kapta a grófi címmel együt Első Nagy Károlytól. Vállalom, hogy minden idegent és rabló fosztogatót elűzök földjeinkről, hogy békében végezhessétek munkátokat; ennek fejében azt várom tőletek, hogy hűségesen szolgáljatok mindaddig, amíg ez nincs ellentétben Istennel és a Királlyal szembeni kötelességeitekkel.

Senki sem felelt. A fiatal lány előrébb merészkedett, és még mindig nagy csodáló szemekkel nézett Philippre.

– Gyerekkorom óta fogoly voltam Spanyolországban… – Nem folytatta, mert rájött, hogy ez a semminél is kevesebbet mond ezeknek az embereknek. – Egy olyan országban éltem, ahol az emberek templomokat, várakat, palotákat építenek, olyan nagyokat és szépeket, hogy el sem tudjátok képzelni. Mint amilyenek Rómában voltak valamikor. Itt az ideje, hogy legyen veletek valaki, aki mellett lábra tudtok állni, és hogy ne legyen a földünk továbbra is átjáró ház a pogányoknak. A Gondviselés bölcsen úgy döntött, hogy én legyek az a valaki.

Még mindig hallgattak. Le Poire elfordította kissé a fejét, hogy ne kelljen Philippe szemébe nézni.

– Így is jól megvagyunk – dörmögte. – Eszem ágába sincs segíteni, ha olyan urunk van, akivel meg kell osztanunk azt a keveset, amink van.

Halk dörmögés hangzott helyeslésül.

– Ne beszéljetek így! – kiáltott Philippe bátran, mintha csak egy lovas század állna mögötte. – Én nem kérni jöttem, hanem parancsolni. És ha engedelmeskedtek, még örülni fogtok, hogy nem égetik fel házaitokat és nem fosztanak ki benneteket állandóan.

Az emberek véleménye ismét feléje látszott hajlani, de Le Poire visszanyerte a bátorságát és tovább makacskodott.

– Te vagy a régi földesúr fia? Honnan tudhassuk, hogy az vagy?

– Be tudom bizonyítani.

– Akkor is, hogy lehet, hogy csak idejössz, s ezt meg azt mondasz – hogy te vagy a főnök, meg minden. De nekünk, embereknek, kell egy kis idő, hogy mindent átgondoljunk.

– Ti akartok gondolkodni! – kiáltott Philippe. – Ez legyen az én dolgom. Én jól tudom, mit kell tennetek.

Az egyik földműves azért félénken megjegyezte.

– Először meg kell tudnunk, mit mondanak erről a papok.

– Én semmi sem teszek a papok, azaz az egyház beleegyezése nélkül – értett egyet a földművessel Philippe óvatosan, és ismét eszébe jutott anyja figyelmeztetése. – Holnap máris beszélek velük erről a dologról.

Hirtelen elmosolyodott és szelíden a lányra nézett. – Én majd mindent elintézek, gyermekem. – Aztán csak ennyit mondott. – Isten áldjon benneteket! – És távozott. Szemerkélő esőben ült fel a lovára, s közben érezte, hogy éhes. Bánta, hogy nem kért a parasztoktól valami ennivalót, de már szégyellt volna visszamenni. Méltóságán alulinak tartotta. Nem messze innen, Le Poire kunyhójától alig néhány száz méterre volt egy kiserdő, melynek lombozata megvédte az esőtől. Itt letáborozott. Adott a lovának egy ölnyi szénát, melyet Le Poire csűrjéből hozott. Keresett három kisebb mélyedést a földön derekának és lapockáinak, betakarózott a köpenyébe és elaludt…

Lehet, hogy csak egy órát aludt, de az is lehet, hogy hatot; a sötétben Jacques alakját vélte felismerni, aki föléje hajolt.

– Hallgasson! Tudják, hol van, és idejönnek, hogy megöljék. Ezt azóta beszélik, hogy maga elment. Vannak vagy tízen, és mind részeg.

Philippe azonnal felpattant.

– Merre vannak azok a piszkos disznók? – kérdezte dühösen. – Én…

Gyorsan felnyergelte a lovát és dühösen elvágtatott egy másik kiserdő felé, mely közelebb volt a házhoz. Az volt a terve, hogy közéjük csap, mielőtt elmegy innen. Amint ment előre az esőben, Philippe kihúzta a kardját, és aztán előre hajolt a lován, mint a mórok, balkarjával és kis kerek pajzsával átnyúlt a lova nyaka alatt, hogy védje a fejét és az állat torkát arról az oldalról, ahol majd vagdalkozni fog. Amikor már csak tízlábnyira volt tőlük, egyenesen a parasztok rendetlen sorai közé hajtott, miközben úgy üvöltött, mintha legalább még ketten lettek volna mögötte. Szúrt, ütött, vágott. Érezte, hogy levágott két embert, egyet pedig leszúrt. A hirtelen jött támadástól minden parasztnak elment a harci kedve, és futva menekült a nedves földön. Philippe a sor végén megfordult lovával, és már azon volt, hogy újra támad, amikor egy hidegvér–hullám óvatosságra intette, és ahelyett, hogy még egy rohamra indult volna, hangosan elkiáltotta magát:

– Még visszajövök, ti patkányok, visszajövök!

Aztán megsarkantyúzta lovát és elvágtatott az esőben.

Öt vagy hat mérföld után Philippe kikötötte a lovát az úton, de a fák közé, hogy ne lássák, letérdelt egy fa mellett imádkozni; olyan buzgón ismételgette az imát latinul, mint soha azelőtt muszlim földön.

Sokáig térdepelt ott a fa alatt, sok mindent ígért Istennek, ha megsegíti; még mindig térden állt, amikor eldőlt, mint egy zsák és elaludt.

Amikor hajnalban felébredt, még mindig esett az eső; hangokat is hallott alig száz méterre attól a