A sárkány lánya

Utószó

Előszó

Ragyogó nyári délután volt, amikor Naria átlépett a Másik Világba. Pontosabban szólva, nem lépett, hanem zuhant.

Kicsi kora óta hallgatta Anyától, hogy a nyugati hegyek felé soha ne vegye az útját, mert a hegyeken túl egy Másik Világ terül el. Egy olyan világ, amit a népéből senki sem ismer, talán csak a legöregebbek. Az a néhány, aki vakmerőségből vagy véletlenül átlépte a határt soha nem tért vissza.

Boldogan szökdécselt, amikor Anya először hívta őt is vadászni. Az első vadászata azonban majdnem az utolsó is lett egyben. Lázasan vetette magát a menekülő szarvasbika után és Anya az utolsó pillanatban állította meg Nariát.

– Anya! A szarvas! – acsarogta kétségbeesetten, de Anya keményen tartotta őt.

– Maradj, ahol vagy, hacsak nem akarsz örökre eltűnni! – ripakodott rá a lányára.

Naria vágyakozva pillantott a mező másik végén húzódó erdőben éppen eltűnő zsákmány után.

– De Anya, ez csak egy mező. A hegyek még távolabb kezdődnek. Látod, a szarvas sem tűnt el...

Anya komolyan nézett rá.

– Legyen ez a mező a határvonal mostantól. Ami a szarvast illeti… egyszerű teremtményeknek ez a határ nem létezik. Ők szabadon járnak-kelnek a két világ között. A határ, csak a mi számunkra létezik.

Naria elkerekedett szemekkel hallgatta Anyát és harag kezdett el gyűlni benne.

– Miért csak ránk vonatkozik ez a szabály? Ez nem igazság!

Anya elgondolkodva pillantott rá.

– Valamikor nagyon régen mi is szabadon mehettünk mindenfelé, azonban a hegyen túli népek nem szerettek minket. Annyira nem, hogy katonákat küldtek, hogy karddal, lándzsával gyilkolják halomra a népünket. Hiába voltunk mi erősek, ők sokan voltak. Sokkal többen, mint mi. Hiába öltünk meg tíz katonájukat, százat küldtek helyette. A népünk fogyott, és már alig maradt belőlünk pár hírmondó, amikor egy mágus megszánt minket. Varázslattal létrehozta ezt a határvonalat a két világ között és azóta sem a hegyen túliak, sem mi nem léphetjük át a mágikus vonalat.

Naria vágyakozva pillantott a szirtek felé és irigykedve gondolt a szarvasra. Bezzeg ő szabadon mehet, ahova akar… Anya elértette a pillantást.

– Lányom, ne is gondolj arra, hogy átléped a határt. Nem tudjuk, mi történik azzal, aki megteszi, de ha semmi más, akkor riasszon vissza az, hogy közülük egy sem tért még onnan vissza.

Sok év telt el ezen beszélgetés óta és Naria akárhányszor a hegyek közelébe került mindig idegesen váltott irányt, hogy minél messzebbre kerüljön a kopár ormoktól.

Most sem volt közel, de egy hirtelen támadt szélvihar elől próbált menedéket keresni, amikor megérezte, hogy valami húzza a testét. Minden erejét beleadta és próbált az ellenkező irányba haladni, de az erő megállíthatatlanul húzta, vonta a határvonal felé.

Kapaszkodott kőbe, fába, de hiába. Pánikba esve látta, hogy már a fél teste eltűnt, mintha valami láthatatlan függöny mögé rángatnák be és sikoltva vergődött a szabadulás reményében.

Aztán egyszer csak odaát volt. Az erő, ami eddig húzta, most hatalmasat lökött rajta. Képtelen volt megtartani az egyensúlyát és addig gurult lefelé a meredek hegyoldalon, amíg egy nagy sziklának nem csapódott.

Nyöszörögve feküdt egy darabig, minden porcikája fájt, de érezte, hogy csodával határos módon egy csontja sem törött el. Bizonytalan lábakkal feltápászkodott és körülnézett. A táj ugyanúgy nézett ki itt is, mint a hegy másik oldalán. Erdők, rétek, a távolban egy folyó csillogó szalagja húzódott el a napsütéses kék ég alatt.

Szédelgett és nagyon gyengének érezte magát. Arra gondolt, hogy megpróbál visszajutni, de amint egy pár lépést tett a hegyen felfelé, a rosszullét még jobban rátört. Mikor visszalépett párat a völgy felé, émelygése kissé enyhült.

„Találnom kell valami menedéket, ahol kipihenhetem magam és majd utána ráérek kitalálni, hogy mit is tegyek..." – gondolta.

Próbált nem figyelni az egyre erősödő fájdalomra, és vánszorogva elindult, hogy rejtekhelyet keressen magának.

Első rész

A falu kocsmája tömve volt hangoskodó, iszogató emberekkel. Sokaknak még ülőhely sem jutott a hosszú, durván faragott fa asztalok mellett. A kocsmáros és az inasa úgy rohangált fel és alá az emberek között, mint a gazdasszony kése elől menekülő tyúkok. A pállott ruhák, mosdatlan testek nehéz szaga elkeveredett a füst, sör és sült hús illatával.

Sir Richard bosszúsan pillantott egy különösen hangos csoport irányába. Két kalmárnak látszó férfi a segédjeikkel valami zsíros üzletet ünnepelhettek, mert egyre-másra rendelték az italt.

A lovag már egy órája megérkezett a kocsmába, és egy asztalra borulva alvó részeget a lócáról lelökve, letelepedett a sarokban. A részeg társai egy pillanatig dühösen méricskélték Sir Richardot, de annak páncélja és az oldalán lógó nehéz kardja elvette a parasztok kötekedő kedvét. A pocakos kocsmáros jó fogást remélve benne, egyből az asztalnál termett.

– Mit hozhatok, nemes lovag? – kérdezte készségeskedve.

– Valami ételt és sört, de hamar és sokat. No meg, ha van valami szállásod a számomra...

A kopaszodó férfi mosolyogva meghajolt.

– Hogyne lenne, jó uram. Az emeleten van két nagyon tiszta szobám. Ha esetleg nőtársaságot is szeretnél, hogy jobban teljen az időd…?

Sir Richard megrázta a fejét.

– Túl fáradt vagyok hozzá. Csak étel, ital és szállás.

A kocsmáros lelkesen bólogatott, majd sarkon perdült, hogy a lovag rendelését elintézze.

Az ifjú harcos a vacsorára feltálalt csirkét, kenyeret és kemény sajtot hamar befalta, mert a reggeli már bizony régen volt. A sört csak óvatosan kóstolgatta, nem akart berúgni. Éppen elég részeg volt már a kocsmában.

Odakint közben besötétedett, és a piszkos kis ablakon át bekukucskált pár ébredező csillag.

Sir Richard gondolatai elkalandoztak. Hosszú út áll még előtte apja kastélyáig, majdnem annyi, mint amennyit a déli határvidéktől már megtett. Ismerve apját, nem is volt benne biztos, hogy érdemes hazatérnie. Az öreg, Hornesby ura igencsak szerette az italt és a kártyajátékot. A családi örökség jó részét már évekkel ezelőtt felélte, és mostanra már talán az egész kastélyt, a hozzá tartozó földekkel, széthordták a hitelezői. Sir Richard hiába kérlelte, fenyegette apját, semmi nem használt. Az öreg makacsul folytatta költekező életmódját, és amikor fia, az ifjú Sir Richard már túl hangosan zúgolódott, kiadta az útját. Ez annyit jelentett, hogy a maradék kapcsolatait felhasználva, a királyi seregekhez besoroztatta a fiát. Azt is sikerült valahogy elintéznie, hogy Sir Richardot a lehető legtávolabbi, és egyben a legunalmasabb helyőrségbe osszák be, a déli határvidéken, ahol a tájat leginkább csak mocsarak és csenevész erdők alkották. Négy évig volt III. Hendrik király katonája és arra kellett rájönnie, hogy a király szöges ellentétje az apjának. Amíg az öreg lord szerette költeni a pénzt, Sir Richard volt, hogy hónapszám nem látott zsoldot. Mikor a helyőrség már a lázadás szélére került, a parancsnok szétosztott közöttük némi aprópénzt, csak hogy lecsillapítsa a kedélyeket. Mindez még jó pár alkalommal megismétlődött a négy év alatt. A lovag még csak huszonöt éves volt, de annyi keserű tapasztalatot szerzett, mint sokan halálukig sem. Nagyon is jól emlékezett a nyirkos, hideg éjszakákra a helyőrség várában, az unalmas, semmit érő őrszolgálatokra, a láp bűzére, ami beleette magát még a páncélba is.

Kis sóhajjal nyugtázta magában, hogy ez már a múlt. Megtette, amit minden nemes ifjúnak meg kellett tenni: szolgált a király seregében. Nem tudta, hogy mire számíthat, amikor hazaér, de titkon valahol azt remélte, hogy apja azóta halálra itta magát.

Arra kapta fel a fejét, hogy valaki hatalmasat füttyentett a teremben.

– Emberek, ezt hallgassátok meg, micsoda történet!

A hangoskodók elhallgattak, és minden tekintet egy látszólag frissiben érkezett, hevesen ziháló fiatal földművesre tapadt. Az ifjonc levegő után kapkodva belekezdett.

– Fáért mentem az erdőbe, és amikor már a hegyoldalon jártam, fent a sziklák között egy hatalmas alakot pillantottam meg. Először azt hittem, csak valami elbitangolt barom, de ez a valami sokkal nagyobb volt, mint akármilyen marha. Lekushadtam egy bokor mögé és figyeltem. Aztán majd az ütő állt meg bennem, mert láttam, hogy az a nagy állat bebújt egy barlangba.

A füttyös kedvű ember nógatta a fiatal parasztot.

– Szép, szép, de mégis, miféle állat volt az? – kérdezte és szája már kaján vigyorra húzódott.

– Milyen állat? Hát egy sárkány!

A legény nem tudta tovább mondani, mert hangja elveszett a kocsma közönségének fergeteges hahotájában.

– Sárkány?

– Adjatok neki valamit inni, aztán mindjárt két sárkány lesz belőle! – kurjantotta valaki.

Ismét nyílt az ajtó, és a többiektől kicsivel jobban öltözött, idősödő férfi lépett be rajta. Tekintélyt parancsolóan nézett körbe, majd megszólalt.

– Hallom jó a hangulatotok. Aztán én is megtudhatom, mi olyan mulatságos?

– Honning, képzeld, Sinicar sárkányt látott! – röhögött fel ismét a füttyös. A fiatal paraszt dühbe gurult.

– De bizony láttam, ha nem hisztek nekem, menjetek fel a hegyre és nézzétek meg ti magatok! De tudok jobbat, tessék…! – azzal heves mozdulattal előkapott valamit a ruhája rejtekéből és lecsapta az asztalra. A nevetést mintha késsel vágták volna el, és olyan csend támadt, hogy még az ételek körül keringő legyek zümmögését is hallani lehetett.

Az asztalon egy hatalmas, sárgás színű pikkely hevert. Talán háromszor akkora lehetett, mint egy férfi tenyere és ránézésre is nagyon kemény anyagból volt. Honning felvette a pikkelyt és összehúzott szemmel megvizsgálta.

– Ez akármi is lehet. Akár egy kemény cserépdarab is… –

Bár hangja egyáltalán nem sugárzott magabiztosságot, összeszedte magát és fennhangon kijelentette:

– Majd megkérdezzük a hozzáértőket, de addig is, mindenki térjen vissza az italához!

Az emberek szót fogadtak, de az eddigi jó hangulatnak nyoma sem maradt. Honning körüljáratta a tekintetét a kocsmán és pillantása Sir Richardon állapodott meg. A pikkelyt gyorsan zsebre rakva átcsörtetett a termen, és elhessegetett két félrészeg helybélit, hogy le tudjon telepedni a lovag asztalához.

Sir Richard érdeklődve pillantott rá, de inkább megvárta, amíg a másik megszólal.

– Üdvözöllek Sir a mi kis falunkban! Honning vagyok, a település elöljárója. Benned kit tisztelhetek?

– Sir Richard of Hornesby vagyok, Wildershire tartományból.

Az őszülő elöljáró megköszörülte a torkát.

– Úgy vélem, hallottad, amit az ifjú Sinicar állított a sárkányról. Neked mi a véleményed erről?

A lovag megvonta a vállát.

– Nincs véleményem. Én nem láttam még soha egyetlen sárkányt sem, és a mendemondákon kívül semmi bizonyíték sincs arra, hogy valaha is léteztek. Az a pikkely vagy mi, akár származhat egy nagyon nagy kígyótól is. Én magam is láttam akkora kígyót, ami hosszabb volt, mint három szekér. Igaz, azok a déli lápvidéken élnek.

Honning elgondolkodva bólogatott.

– Igen, meglehet… Tudod, nekem sok munkát ad az elöljáróság, és az egyik feladatom a sok közül a rend fenntartása. Ha az emberek mindenféle szóbeszédben kezdenek el hinni, akkor abból a falunak csak baja származik. Nincs rosszabb, mint amikor buta parasztok ostoba pletykákat terjesztenek.

Sir Richard nyugodtan várta, hogy az elöljáró végre kibökje, ami a begyét nyomja. A kocsmában közben ismét hangosabbá vált a zaj, és a kereskedők hangosan énekelni kezdtek, fakupáikat a dal ritmusára ütögették az asztalhoz.

Az elöljáró rájuk sandított, majd ismét a lovaghoz fordult.

– Szeretnélek a falu nevében felkérni, hogy nézz utána ennek a sárkány ügynek. Biztos vagyok benne, hogy csak a barátunk szeme káprázott, de ki tudja?

A lovag felvonta a szemöldökét.

– Miért én? Ha jól sejtem, a falvadnak van milíciája. De még ha nincs is, a lordodnak vannak katonái.

Honning dühösen szusszantott.

– A milíciánk egy tucat mezítlábas parasztból meg helyi kézművesből áll, akik még az avarzörgéstől is hazáig futnának ijedtükben. Az urunk kastélya három napi járásra van, és a legközelebbi helyőrség is két napra. Én pedig szeretném ezt az ügyet minél hamarabb lezárni.

Sir Richard elgondolkodva forgatta a kupáját. Az elöljáró látva a lovag habozását, gyorsan hozzátette.

– Nem kívánom ingyen...

A fiatal lovag halványan elmosolyodott.

– És mennyit kóstál manapság egy sárkány lemészárlása a te gondolatod szerint?

Honning megvakarta a fejét.

– Mi nem vagyunk gazdag népek. Talán húsz aranyat fel tudok ajánlani.

Sir Richard az ugyancsak lapos tarsolyában csörgő néhány réz, és meg kevesebb ezüstpénzre gondolva is elnevette magát.

– Húsz arany egy sárkányért? Nem vagy te véletlenül valami kufár fajzat? Na, jó, figyelj ide! Öt arany előlegbe, és holnap reggel megkeresem ezt a sárkányt. Ha megtalálom és elpusztítom, akkor megkapom a maradék tizenötöt is. Ha nem találok semmit, akkor is megtartom az előleget a fáradozásaimért.

Az elöljáró megrázta a fejét.

– Honnan tudjam, hogy nem fogsz az éjszaka elfutni az előleggel?

– Nem bízol egy nemesember adott szavában? – kérdezte Sir Richard fenyegetően. Honning védekezően emelte fel a kezét.

– Nem, dehogyis az adott szavad tökéletesen elég.

Sir Richard megrázta vállig érő barna haját és hatalmasat ásított.

– Rendben, akkor megegyeztünk. Napkeltekor indulok, de adj mellém valakit, aki ismeri a környéket. Nem akarok céltalanul bolyongani a hegyekben. Dolgom van, sietek haza a kastélyomba.

Az elöljáró hevesen bólogatott.

– Hogyne, nemes lovag, reggel itt lesz valaki, aki majd a segítségedre lesz – azzal felkelt az asztaltól, de Sir Richard megállította.

– Nem felejtettél el valamit? – majd Honning értetlen tekintetét látva hozzátette. – Az előleg?

Az idősödő férfi morgott valamit, de a ruhája alól kibányászott tarsolyból leszámolt öt aranyat a lovag markába, majd kis meghajlással elsietett.

Sir Richard elégedett mosollyal tette el a pénzt, és újabb ásítás kíséretében felkelt az asztaltól. A kocsmárostól kapott gyertyával felballagott az emeleti szobákhoz. Benyitott az egyikbe, levette a páncélját és a csizmáját, és csak úgy ruhástól végigdőlt a faágyra vetett szalmazsákon. Kardját a keze ügyében tartva betakarózott a köpenyébe. Mielőtt elaludt, arra gondolt, hogy ettől könnyebben még soha nem keresett öt aranyat. Holnap bejárja a hegyet, és estére visszatér a kocsmába. Holnapután pedig ismét úton lesz Hornesby felé. Még hogy sárkány! Sárkányok márpedig nincsenek.

Arra riadt, hogy valaki dörömböl a szobája ajtaján.

– Sir Richard, felkelt a nap, ideje indulnod! – hallotta a kocsmáros hangját a folyosóról.

Nehézkesen feltápászkodott és magára rángatta a csizmáját. A csöppnyi ablakon kipillantva látta, szürke reggelre ébredt a világ. Nem szerette a ködöt. Négy éve szinte minden reggel ilyen képre ébredt. Utálta a köd alattomos nyirkosságát, ami bekúszott még a legjobban fűtött csarnokokba is.

Ásítozva leballagott a kocsmarészbe, ahol a fiatal paraszt, aki a sárkányt látta, már várt rá. Csak intett neki, majd a pocakos kocsmároshoz fordult.

– Adj valami reggelit és csomagolj élelmet az útra is! A fiúnak is... – bökött fejével az idegesen tébláboló Sinicarra. Komótosan letelepedett az egyik asztalhoz és nekiállt a hideg húsnak. A legény óvatosan lehuppant a lovag asztalához, de alig nyúlt az ételhez, amit a kocsmáros tett le elé. Kíváncsisággal vegyes ijedtséggel pillantgatott a csendben falatozó lovagra, aki egy idő után megelégelte a dolgot.

– Ha akarsz valamit mondani, akkor bökd ki, de ne pislogj itt nekem, mint valami béka a mocsárban!

A fiú zavarba jött.

– Ne haragudj uram, de én még nem láttam egy lovagot sem, soha életemben. Katonák ugyan néha járnak erre, de hát azok nem nemesek… Tudom, hogy nem az én helyem kérdezni, de okos ötlet egyedül sárkányölésre indulni? Talán, ha megvárnánk, amíg ideér egy tucat lándzsás a helyőrségből?

Sir Richard elhúzta a száját.

– Túl sokat beszélsz és gyáva is vagy. Szép kis útitársat kaptam veled. Nem hallottál még soha történeteket a lovagokról, akik egyedül szabadítottak ki királykisasszonyokat gonosz sárkányok fogságából?

Sinicar lehajtotta a fejét és csak motyogott valamit. A lovag kissé bosszúsan lökte félre a kiürült tányérját.

– Gyerünk, fiú, mert az idő halad és nekem jobb dolgom is van, minthogy a hegyeket bújjam!

Nagyot nyújtózkodva lépett ki a kocsmából és némi megnyugvással látta, hogy a reggeli köd már erősen oszlóban volt. A kocsmáros inasa elővezette az istállóból Sir Richard lovát. A lovag gyorsan átnézte a nyereghez erősített felszerelést, csak hogy meggyőződjön róla, semmi sem hiányzik, majd felfordult a lovára. Sinicar tétovázva ácsorgott mellette és a lovag elértette a habozás okát.

– Te gyalog mész és mutatod az utat. Indulás!

A falu alig három tucat házát hamarosan maguk mögött hagyták. Körülöttük megművelt földek terültek el, egészen a távolabbi hegyek lábánál húzódó erdőig. Szótlanul ballagtak a madárdaltól hangos, egyre melegedő reggeli napfényben. Úgy két óra múlva, a poros földút elérte a hegyek lábát jelző erdőt és két irányba kettéágazva elfordult jobbra és balra. A lovag kissé bosszankodott magában, hogy ha nincs út a hegyre, akkor vezetnie kell majd a lovát, Nem nagyon fűlt a foga az egész napos gyalogoláshoz. Az erdő tölgyfái sűrűn álltak, de szerencsére, legalább a ritkás aljnövényzettel nem kellet harcolniuk az előbbre jutásért.

Sir Richard kérdőn nézett Sinicarra. Az ifjonc felmutatott az erdőn túli kopár részre, ahol pár csenevész bokron és ritkás füvön kívül csak szürkésbarna sziklák látszottak.

– Oda megyünk, jó uram. Talán itt hagyhatnád a lovadat, mert nem biztos, hogy bírja majd a terepet. Elvégre, ez egy ló és nem zerge.

A lovag megrázta a fejét.

– Mondtam már, hogy sokat beszélsz. A ló velünk jön, ameddig csak lehet. Leszállt a nyeregből és az állatot vezetve nekivágtak az egyre meredekebbé váló emelkedőnek.

Amíg az erdőben haladtak a fák lombjai jótékony hűvösséggel ajándékozták meg őket, de amint kiléptek az utolsó lombkoronák alól, a nap elemi erővel csapott le rájuk. Sir Richard páncélja percek alatt átforrósodott, és az egyetlen enyhülést, az ormok irányából néha lerohanó hideg fuvallatok jelentették.

Dél körül a lovag megálljt vezényelt, kibontották az elemózsiás batyut.

Evés közben Sir Richard alaposan körbenézett, és bár nem volt az a költői lélek, a táj szépsége megragadt a szemében. Messze mögöttük, a távolban a falu tarka házai, a szántóföldek és a távoli Rynwar folyó ezüst csíkja, amin alig két napja kelt át idefelé jövet.

– Sinicar, messze vagyunk még? – fordult a kísérőjéhez.

A fiú megrázta a fejét.

– Nem uram, az ott a barlang, amibe láttam bebújni a sárkányt. De van a környéken több barlang is, nem csak ez itt. Igaz, némelyik inkább csak üreg, amibe nem hiszem, hogy bármi is beférne, ami nagyobb egy kutyánál vagy egy gyereknél. Mikor kicsi voltam én is játszottam itt a pajtásaimmal, persze meg is kaptam érte a magamét az apámtól. Mindig azzal ijesztgetett, ha egyszer egy ilyen barlang ránk omlik, akkor ott fogunk meghalni. Meg azt is mondta, hogy néha medvék költöznek be, és ha összetalálkozunk eggyel, akkor halál fiai vagyunk. De én megtudtam közben az igazi okot, hogy miért féltett engem. Ez a hely el van varázsolva! Állítólag hegyi manók és gonosz tündérek járják ezeket a hegyeket és néha, nagyon csendes éjszakákon még a faluban is lehet hallani a zajokat, amiket keltenek – fejezte be büszkén a legény.

Sir Richard elnevette magát.

– Szóval a barlangomlásban és a medvékben nem hiszel, de a manókban és tündérekben igen? Hány éves is vagy te, Sinicar?

– Tizenhét leszek az ősszel – felelte kissé sértődötten a fiú.

A lovag megcsóválta a fejét és felpillantott az alig két nyíllövésnyire fekvő barlang irányába.

– Na… ha befejezted a hablatyolást, akkor induljunk! – mondta, de a fiú ijedten megrázta a fejét.

– Én nem megyek oda fel uram, ne is akarj kényszeríteni rá! Nekem se fegyverem, se páncélom, sem pedig vágyam arra, hogy hamarabb találkozzak az őseimmel, mint ahogy az rendeltetett.

Sir Richard bosszankodva meredt a fiúra, de aztán csak legyintett.

– Rendben. Úgyis csak útban lennél. Vigyázz a lovamra, amíg visszatérek!

Fejébe nyomta a sisakját, leakasztotta a nyeregről a kortól megfakult, kardot markoló sas címerrel díszített pajzsát és elindult felfelé a hegyoldalon. A sziklás talajon nehezebb volt haladni, mint gondolta. Az apró kövek sorra elgurultak a csizmája talpa alól, néha kis híján orra esett.

– A fene… akkora zajt csapok, mint egy