F. Scott Fitzgerald Azok a szomorú fiatalok Fordította Ortutay Péter

F. Scott Fitzgerald

Azok a szomorú fiatalok

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter

Smashwords Edition–2017

Tartalom

A gazdag fiú

Téli álmok

A babazsúr

Feloldozás

Rags Martin-Jones és a walesi herceg

A rendező

Forró- és hidegvér

Értelem és józanész

Gretchen negyven pillanata

A gazdag fiú

I.

Vegyünk elő valakit, s rögtön rájövünk, hogy létrehoztunk egy típust; vegyünk elő egy típust, s rögtön rájövünk, hogy – nem hoztunk létre semmit. Ez azért van, mert mindannyian furcsa szerzetek vagyunk, furcsábbak, mint ahogy azt magunk előtt is hajlandók lennénk elismerni, és ha mégis elismerjük, akkor takargatni fogjuk, nehogy valaki más is rájöjjön, hogy milyenek is vagyunk valójában. Ha valakitől azt hallom, hogy ő csak „egy hétköznapi becsületes, nyíltszívű átlagember," akkor rögtön és biztosan tudom, hogy van benne valami nehezen észrevehető, de talán ijesztő deviancia, amit ő minden áron titkolni akar – és az, hogy csak egy becsületes, nyíltszívű átlagembernek vallja magát, csak álca, mellyel leplezni igyekszik szégyellni való és rendellenes tulajdonságait.

Nincsenek a világon sem típusok, sem pedig egyforma emberek. Itt van például egy gazdag fiú, s ez a történet róla szól, s nem a testvéreiről vagy valamelyik rokonáról. Egész életemben a testvérei közt voltam, de csak ő a barátom. S aztán ha a testvéreiről akarnék írni, akkor először is azt a sok sületlenséget kellene cáfolnom, amit a szegények állítanak a gazdagokról, és a gazdagok saját magukról – oly sok ostobaság hangzott már el eddig is róluk, hogyha gazdagokról szóló könyvet veszünk a kezünkbe, mindig feltámad bennünk egy ösztönös érzés, hogy biztos nem igaz, amit róluk írnak. Még az elfogulatlan és értelmes életrajzírók is úgy beszélnek a gazdagok világáról, mint valami mesés tündérországról.

Engedjék meg, hogy most a nagyon gazdagokról írjak. Ők egyáltalán nem olyanok, mint mi, mint te és én. Születésüktől fogva dúskálnak a javakban, és ez rájuk nyomja a bélyegét, gyengévé teszi őket ott, ahol mi erősek vagyunk, és cinikussá ott, ahol mi bizakodóak vagyunk, és mindent elhiszünk; úgyhogy az, aki nem gazdagnak született, mindezt nehezen érti. Azt hiszik, valahol mélyen a lelkükben, hogy jobbak, mint mi vagyunk, mert nekünk az élet árnyoldalait saját magunknak kell felfedezni. Még ha úgy hozza az élet, hogy kénytelenek a mi világunkba lépni, vagy még mélyebbre süllyedni, akkor is azt hiszik, hogy jobbak, mint mi. Ők más fából vannak faragva. Ezért egyetlen módja annak, hogy a fiatal Anson Huntert leírjam, az, ha úgy tekintem, mintha külföldi lenne, és foggal, körömmel ragaszkodom ahhoz, hogy ilyennek lássam. Mert ha az ő szemével néznék, akkor nem jutnék semmire – a történetem olyan lenne, mint egy rossz mozi.

II.

Anson volt a legidősebb a hat testvér közül, akik egy szép napon majd egy tizenötmillió dolláros vagyonon fognak osztozkodni, és azt a kort, amikor a gyerek már tudja használni az eszét (hét évesen?), a századelőn érte meg, amikor a bátrabb talpraesett kisasszonykák már villamos autókon suhantak végig az Ötödik Sugárúton. Akkoriban neki és öccsének beszereztek egy angol nevelőnőt, aki szép tisztán, pattogósan és nyelvtanilag minden tekintetben helyesen beszélt, úgy hogy a két fiú is megtanulta a nevelőnőtől, hogy ugyanolyan szépen, pattogósan és nyelvtanilag helyesen beszéljen – és a szavak és a mondatok sem folytak úgy össze a szájukban, mint a miénkben. Nem beszéltek úgy, mint az angol gyerekek, de elsajátították azt az akcentust, mely csak a New Yorkban élő divatos gazdagok körében használatos.

Nyáron a hat gyereket az észak connecticuti majorba költöztették a 71. Streten levő lakásból. A major nem volt különösebben elegáns hely – az apa a lehető legmesszebbre szerette volna kitolni azt az időt, amikor gyerekeinek az élet másik oldalával is meg kell majd ismerkedni. Bizonyos tekintetben kitűnt a New York–i társasági életet alkotó felsőbb tízezer tagjai közül, és fölötte állt annak a kornak is, mely az Aranykornak nevezett időszak sznob és általános elfogadott vulgáris módijához ragaszkodott, és igyekezett fiait is úgy nevelni, hogy tanuljanak meg az életre koncentrálni, sportoljanak, legyenek egészségesek és jól neveltek, és aztán minél sikeresebbek. Ő és a felesége, amennyire csak lehetett, igyekezett a fiúkon tartani a szemét mindaddig, amíg a két idősebbik fiú be nem fejezte iskoláit. Egy ilyen nagy házban azonban ezt nehéz megtenni – sokkal könnyebb egy sor kisebb vagy közepes méretű lakásban, mint amilyen például a miénk, ahol fiatalabb éveimet töltöttem – én sohasem voltam olyan messze anyámtól, hogy ne hallottam volna meg a hangját, ne érezzem jelenlétét, helyeslő vagy helytelenítő szavának súlyát.

Anson akkor érezte meg először felsőbbrendűségét, amikor felismerte azt a félig neheztelő tiszteletet, mely e connecticuti Mucsában körülvette. Játszótársainak a szülei mindig megkérdezték, hogy van a papa és a mama, és kisebb fajta izgalom fogta el őket, ha gyermekeiket meghívták Hunterékhez. Ezt ő természetesnek vette, és élete végéig táplált egy fajta türelmetlenséget, ha valamelyik társaságnak nem ő volt a központja – a pénzt, pozíciót, tekintélyt illetően. Utált az elsőbbségért harcolni – elvárta, hogy ezt társai önként megadják neki, s ha nem adták meg, visszahúzódott családja körébe. Neki a család is épp elég menedék volt, mert Keleten még dívott e tekintetben az a feudális világ, mely klánokra osztotta a társadalmat. A sznob Nyugaton viszont már csak a pénz különbözteti meg az egyes családokat egymástól, s a leggazdagabbak lesznek a „kiválasztottak."

Tizennyolc éves korában, amikor New Havenbe ment egyetemre, már szép magas és erős testalkatú fiatalember volt, s arca majd kicsattant az egészségtől az iskolában folytatott helyes életmódnak köszönhetően. Sűrű sötétszőke haja nevetségesen nőtt a fején, orra horgas volt egy kicsit – e két kisebb szépséghiba miatt nem volt igazán jóképű –, de volt benne valami kedves közvetlenség és magabiztos jókedv, s a felső tízezer bármelyik tagja, ha az utcán látta, rögtön tudta, hogy gazdag fiú, és a legjobb iskolába járt az államokban. Mindazonáltal felsőbbrendűsége miatt nem volt népszerű az egyetemen – függetlenségre vágyó természetét önzésnek hitték, és az a körülmény, hogy nem volt hajlandó kellő tisztelettel hasra esni a Yale hagyományai előtt, bántotta azokat, akik igen. Így jóval azelőtt, hogy diplomát szerzett volna, kezdte áthelyezni élete súlypontját New Yorkba.

New Yorkban úgy érezte magát, mint hal a vízben – volt saját háza „olyan személyzettel, amely ma már egyszerűen nincs" – ott volt a családja, melynek – mivel volt humora és képessége, hogy minden úgy menjen körülötte, mint a karikacsapás – hamarosan ő lett a központja. Aztán ott voltak még az egyetemi táncmulatságok az első bálozó lánykákkal, a sportklubok kifogástalan férfias világa, és az időnként vad mulatozások a tartózkodónak egyáltalán nem nevezhető szép kisasszonyokkal, akik elméletileg New Havenben is léteztek, említette is a fáma, de gyakorlatilag mégsem voltak kaphatók. A jövőt illető vágyaiban nem volt semmi rendkívüli – még annak a dicséretre méltó szándéknak a lehetősége is fennállt, hogy egyszer még megnősül. Ám ezek a vágyak mégis különböztek a fiatalemberek többségének vágyaitól, méghozzá abban, hogy ő személyesen sohasem ködösített, és nem volt meg benne az, amit hol idealizmusnak, hol pedig illúziónak szokás nevezni. Anson fenntartások nélkül elfogadta a nagy pénz és a nagy szertelenségek, a válások és a kicsapongások, a sznobság és a privilégiumok világát. A legtöbb ember élete kompromisszumokkal ér véget – az ő élete viszont kompromisszumokkal kezdődött.

Legelőször 1917-ben találkoztam vele a nyáron, amikor épp, hogy végzett a Yale-en, és akárcsak akkor mindenkiben, benne is erősen lobogott a harci vágy, mely az akkor szervezett háborús hisztériának volt az eredménye. Így a tengerészrepülők kék és zöld uniformisában jelent meg Pensacolában, ahol a szálloda zenekara a Sajnálom, édest játszotta, s mi, fiatal tisztek, a lányokkal táncoltunk. Mindenki azonnal megkedvelte, bár leginkább csak a duhajokkal tartott, és pilótának sem volt a legjobb, de mégis mindenki, még az oktatók is, tisztelték. Gyakran előfordult, hogy sokáig beszélgetett velük magabiztos kedves modorában – s ezzel sikerült kimentenie magát, de még inkább valamelyik tiszttársát egy-egy súlyosabb fenyítéstől. Kedélyes volt és könnyelmű, szeretett mulatni, és ezért valamennyien elképedtünk, amikor se szó se beszéd beleszeretett egy konzervatív nézeteket valló, minden tekintetben rendes lányba.

A lányt úgy hívták, hogy Paula Legendre. Egy sötétbarna hajú, nagy szemű, komoly tekintetű déli szépség volt valahonnan Kaliforniából. Családjának volt egy téli rezidenciája a külvárosban, és a lány kimérten tartózkodó modora ellenére is roppant népszerű volt társasági körökben; sok olyan férfitípus létezik, akinek önzése nem tűri, ha egy nőnek humora is van. Anson egyik típushoz sem tartozott, s ezért nem tudta megérteni, miért vonzza annyira éles eszű és meglehetősen cinikus énjét a lány „őszintesége" – mert legjellemzőbb tulajdonságát csak így tudta nevezni. Summa summarum, egymásba szerettek – méghozzá úgy, hogy Anson fogadta el Paula feltételeit, és nem fordítva. Ez abban is megnyilvánult, hogy nem ment el többé társaival a De Soto bárba, hogy hajnalig vedeljen, és mindig, amikor együtt látták őket, hosszú, komoly beszélgetéseket folytattak egymással, s ez valószínűleg hetekig is eltartott. Jóval később Anson elmondta, hogy abban, amiről Paulával szoktak beszélgetni, nem volt semmi rendkívüli, mert mindketten csak éretlen, sőt értelmetlen frázisokat mondtak egymásnak – s az ezekben rejlő mély érzelmi töltet nem a szavakban rejlett, hanem abban, hogy mindent halálosan komolyan gondoltak. Tiszta hipnózis volt az egész. Egy–egy ilyen beszélgetés sokszor megszakadt, hogy helyet adjon annak az erőtlenül nőies humornak, mely nem volt más, mint egy kis enyhe tréfálkozással vegyített enyelgés. Ha egyedül maradtak, akkor ismét kezdődtek ezek az értelmesnek nem igen mondható beszélgetések, ünnepélyesen, csendesen, duruzsoló hangon, úgy hangszerelve, hogy meggyőzzék egymást: azonosan hullámhosszon vannak. Hamarosan haragudni kezdtek, ha valaki belekontárkodott párbeszédeikbe, és/vagy nem vette komolyan az élet árnyoldalait, illetve, ha a kor megszokott enyhe cinizmusával szólt olyasmiről, ami nekik viszont fontosnak tűnt. Csak akkor voltak igazán boldogok, ha mély értelmű komoly társalgást folytathattak egymással, mert az ilyesmi úgy hevítette őket, mint valami láng a közelben. De végül mégis beütött a krach, melyet aligha bántak – kapcsolatukban megjelent a szenvedély.

Érdekes módon Anson is éppúgy el tudott merülni egy–egy párbeszédben, mint Paula, és hatni is épp oly mélyen hatott rá minden, ám ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy ami őt illeti, úgy ő nem igazán őszinte, miközben a lányból teljesen hiányzott minden ahhoz, hogy köntörfalazni tudjon. Mindig közvetlen és egyenes volt. Anson eleinte még meg is vetette valahogy ezt a naiv érzelmi egyszerűséget, de a növekvő szenvedéllyel a lány odaadása annyira elmélyült és kivirágzott, hogy már nem tudta többé ezt nem értékelni. Úgy érezte, hogy ha be tud lépni Paula meleg és biztonságos világába, akkor megtalálja a boldogságot. A párbeszédekkel töltött hosszú idő alatt alaposan megismerték és elfogadták egymást, és gátlásaikat is levetették. Anson például megtanított egy s mást Paulának, amit néhány szeleburdibb nőszemélytől tanult, s a lány azonnal és szent készséggel reagált. Egy esti táncmulatság után elhatározták, hogy összeházasodnak, s a fiú írt is egy hosszú levelet a lányról az anyjának. Másnap Paula közölte Ansonnal, hogy ő sem szegény: majd egy millió dollár saját pénze van.

III.

Ez olyan volt, mintha azt mondták volna egymásnak, hogy „egyikünknek sincs semmije, de nem baj: együtt leszünk szegények" – de hogy e helyett gazdagok lesznek, az sem volt baj. Kialakult köztük egy szoros bensőséges kapcsolat, mely egyféle kalandvágyhoz volt hasonló. Ám amikor Anson áprilisban szabadságra ment, s Paula és édesanyja elkísérték őt Keletre, a fiú családjának pozíciója New Yorkban és nagyvonalú életvitelük mély benyomást gyakorolt rá. Amikor először volt azokban a szobákban, ahol Anson még kisfiúként játszott, a lányt eltöltötte az a kellemes érzés, hogy biztonságban van és vigyázni fognak rá. A fényképek a falon: Anson kis fekete sapkában, amikor az első osztályba indul, Anson lovon ülve egy titokzatos és felejthetetlen nyáron első szerelmével, Anson esküvőn a násznaggyal a koszorús lányok körében; mindezek a képek féltékennyé tették Anson múltjának arra a részére, melyet nem osztott meg vele. Anson személyisége erőt és tekintélyt sugárzott azzal, hogy ilyen értékes kincsek tulajdonosa volt, és ennek nyomán a lányban önkéntelenül felmerült az a gondolat, hogy jó lenne azonnal férjhez menni és törvényes feleségeként térni vissza Pensacolába.

De arról szó sem volt, hogy most rögtön összeházasodjanak – még az eljegyzésüknek is titokban kellett maradnia a háború végéig. Amikor Paula rádöbbent arra, hogy Anson már csak két napig van szabadságon, növekvő elégedetlensége abban jutott kifejezésre, hogy rá akarta venni Ansont, hogy még távozása előtt akarja megkérni a kezét és vegye feleségül. Épp egy külvárosi étterembe készültek vacsorázni, amikor Paula elhatározta, hogy dűlőre viszi a dolgot.

Volt Paulának egy unokatestvére, aki velük jött New Yorkba és velük együtt is lakott a Ritzben. Egy komoly, megkeseredett lány volt az illető, aki szerette ugyan Paulát, de irigyelte tőle a gazdag vőlegényt. Miközben Paula öltözködött, az unokatestvér, aki nem volt hivatalos a vacsorára, a lakosztály társalgójában tartózkodott, amikor megjött Anson.

Ansonnak a barátaival volt találkája korábban, s egy óra hosszáig elég sok mindent összeivott velük. Ám még időben távozott a Klubból, s azonnal a Ritzbe vitette magát anyja sofőrjével. Anson, akit egyébként nem egykönnyen vett le lábáról az ital, a központi fűtéses meleg társalgóban azonban érezte, hogy hirtelen a fejébe száll. Tisztában volt ezzel, de nem érdekelte különösebben: nevetett azon, hogy becsípett.

Paula unokanővére huszonöt éve ellenére végtelenül naiv és tapasztalatlan teremtés volt, és először észre sem vette, hogy valami nincs rendben a fiúval. Nem ismerte Ansont, most látta először, és elképedt ugyan, amikor a fiú motyogott valamit az orra alatt, és majdnem lefordult a székről, de amíg Paula meg nem jelent, nem tudta, hogy az, amit az előbb a tisztítóból kikerült egyenruha szagának vélt, a whisky szaga. De Paula azonnal megértett mindent, és fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen. Csak azt tudta, hogy Ansonnak nem szabad ilyen állapotban az anyja szeme elé kerülni; s Paula tekintetéből az unokanővér is mindent megértett.

Amikor Paula és Anson beült a limuzinba, mely a szálló bejáratánál várt rájuk, két fiatal férfit is találtak benne. Mindkettő mélyen aludt. Anson haverjai voltak, akikkel a Klubban ivott, s ők is a vacsorára voltak hivatalosak. Egészen megfeledkezett róluk. Útban Hempstead felé a két fiú felébredt, és danolászni kezdett. Némelyik dalocska igencsak frivol volt, s bár Paula igyekezett megbékélni azzal a ténnyel, hogy Ansonnak nem szoktak különösebben nyelvi gátlásai lenni, de most azért haragudott: szégyellte magát és utálkozott.

Ugyanakkor a szállóban maradt unokanővér zavartan és izgatottan, egy kissé morfondírozva, Mrs. Legendre hálószobájába ment, és ezt kérdezte: „Hát nem egy fura alak?"

– Kicsoda?

– Hogy kicsoda? Az a Mr. Hunter. Nekem nagyon furának tűnt.

Mrs. Legendre gyanakodva méregette.

– Miért fura?

– Hogy miért? Nekem az mondta, hogy francia. Nem tudtam, hogy francia.

– Butaság! Biztosan félreértetted – mosolygott Mrs. Legendre. – Csak viccelt.

Az unokanővér határozottan rázta a fejét.

– Nem, nem. Azt mondta, Franciaországban nevelkedett. Azt mondta nem tud angolul, és ezért nem tud beszélni velem. És nem is tudott!

Mrs. Legendre idegesen elfordította a fejét, de az unokanővér elgondolkodva még hozzátette:

– Biztosan azért, mert be volt rúgva – mondta, s kiment a szobából.

S ez csakugyan így történt. Anson, amikor érezte, hogy berekedt, és nehezen forog a nyelve, a szokásos ravasz trükkjéhez folyamodott, kijelentvén, hogy nem beszél angolul. Évekkel később is elmondogatta ezt a történetecskét a visszaemlékezés által kiváltott harsány kacaj kíséretében.

A következő egy órában Mrs. Legendre ötször is próbálta elérni Hempsteadet telefonon, s amikor végre sikerült, jó tíz percet kellett még várni, amíg Paula hangját meghallotta.

– Jo unokanővéred azt állítja, hogy Anson részeg volt.

– Ugyan, mama, dehogy…

– De igen. Jo unokanővéred azt mondja, hogy részeg volt. Azt mondta neki, hogy francia. És leesett a székről, és úgy viselkedett, mint aki alig állt a lábán. Nem akarom, hogy vele gyere haza.

– Mama, nincs semmi baj! Kérlek, ne izgulj…

– De igenis izgulok. Szerintem ez borzalom. Ígérd meg, hogy nem vele jössz haza.

– Majd vigyázok magamra, mama, és…

– Nem akarom, hogy vele gyere haza.

– Jól van, mama. Szia.

– Aztán tedd, amit mondok. Kérj meg valaki mást, hogy hozzon haza.

Paula lassan eltartotta fülétől a kagylót, és visszaakasztotta. Arca kipirult a tehetetlen haragtól. Anson fent aludt az egyik hálószobában, miközben az esti rendezvény lassan a végéhez közeledett.

Az egy órás autózás alatt Hempsteadbe Anson kijózanodott – érkezésekor csak épp hogy spicces volt kissé –, és Paula remélte, hogy az est mégsem lesz egészen elrontva. De a vacsora előtt elővigyázatlanul felhajtott két koktél betette az ajtót. Anson hangosan szónokolt, és vagy egy negyedóráig meglehetősen agresszíven támadta az egész társaságot úgy általában, de aztán csendesen lecsúszott székéről az asztal alá. Olyan volt az egész, mint egy régi filmvígjáték – csak a filmvígjátékoktól eltérően ez egyáltalán nem volt vicces. A jelenlévő fiatal hölgyek közül senki sem tett említést a történtekről – mindenki úgy vélte, jobb, ha hallgat. A bácsikája és még két másik úri ember aztán feltámogatta Ansont a hálószobába. Paulát rögtön ezután hívta az anyja.

Egy órával később nyomorultul ébredt, és ködhályogos szemével nem ismerte fel azonnal az ajtónál álló Robert bácsit.

– … Na, jobban vagy?

– Mi?

– Hogy érzed magad, cimbora?

– Pocsékul – mondta Anson.

– Beadok neked egy kis nyugtatót ásványvízzel. Megiszod, s alszol egyet. Az jót fog tenni.

Anson nagy nehezen letette lábát az ágyról, és felállt.

– Jól vagyok – mondta tompán.

– Ne szívd mellre.

– Aszem, egy pohárka brandy re–rendbe hozna.

– Na, azt már nem.

– De igen. Az most az egyetlen, ami… Nagy zűrt kavartam odalent?

– Mindenki tudja, hogy egy kicsit beittál – mondta a bácsi helytelenítően. – De semmi vész! Shuyler barátod még eljönni sem tudott. Úgy összeesett Linksnél, mint a colstok.

Bár Anson senkinek a véleményével sem törődött, csak a Pauláéval, mindazonáltal megpróbálta még az est végét valahogy megmenteni. Vett egy hideg zuhanyt, de mire lement a földszintre, már alig volt vendég. Amint Paula meglátta, azonnal szedelőzködni kezdett.

A limuzinban elkezdődött a régi komoly dialógus. Tudta, mondta Paula, hogy Anson időnként iszik, de ilyesmire nem számított – úgy látszik, mégsem illenek össze. Elképzeléseik az életről annyira különbözőek, és a többi, és a többi. Amikor befejezte, Anson válaszolt. Nagyon józanul beszélt. Erre Paula azt felelte, hogy még jól átgondolja. Ma este még nem tud dönteni, és nem is haragszik, csak rettenetesen bántja a dolog. Azt sem engedi meg, hogy felkísérje a szobájába, de mielőtt kiszállt volna az autóból, adott még Ansonnak egy boldogtalan puszit az arcára.

Másnap délután Mrs. Legendre és Anson közt hosszú eszmecsere zajlott, miközben Paula csendben ült és hallgatott. Egyetértettek abban, hogy Paulának egy bizonyos ideig alaposan át kell gondolnia, hogy mi és hogyan történt, és aztán ha anya és lánya úgy találja, akkor lemennek Ansonnal Pensacolába. Ami Ansont illeti, úgy ő őszintén, és méltósággal bocsánatot kért – de ennyi volt az egész; bár minden ütőkártya a kezében volt, Mrs. Legendre–nek mégsem sikerült előnyét kihasználni. Anson nem ígért