Matilda

Mary Shelley

Matilda

Copyright@Ortutay Péter

Smashwards Edition

2017

Fordította

Ortutay Péter

Szerkesztette

M. Nagy Judit

Tokaji Zsolt

Tartalom

Előszó

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tízedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Előszó

A pontosan 220 évvel ezelőtt született Mary Shelley (1797 – 1851) „hamisítatlan WMN-csaj volt: széles látókörű, okos, szókimondó és merész, aki egy pillanatig sem gondolta, hogy kevesebbet érne, mint akármelyik férfi – pedig nem mozgott épp rossz társaságban. - Nem azt kívánom, hogy a nőknek a férfiak felett legyen hatalmuk – legyen inkább önmaguk felett - állította igen bölcsen" – írja róla Kalapos Éva Veronika.

A Matilda, avagy Mathilda, Mary Shelley második regénye, mely 1819 augusztusa és 1820 februárja közt született. Témája szokványtéma a romantikus irodalomban: vérfertőzés, melynek elkerülhetetlen következménye az öngyilkosság. Mary akkori bánata elől menekülve kezdte el írni a regényt: 1818 szeptemberében Velencében meghalt egy éves kislánya, Clara, s ezt követően 1819 júniusában, Rómában, három éves fiacskája, William is. E két veszteség mély depresszióba taszította, mely érzelmileg határozottan eltávolította férjétől, és „a sápadt kétségbeesés kandallójában" hagyta égni.

A történet arról szól, hogy Matilda, halálos ágyán, elmeséli meg nem nevezett atyja vallomását az iránta érzett vérfertőző szerelméről, melyet az atya öngyilkossága követ (vízbe öli magát); majd elmondja, hogy Woodville, a tehetséges ifjú költő iránt érzett szerelme sem volt elég ahhoz, hogy ne meneküljön a gyilkos magányba, amely végül az ő, Matilda, halálának is okozója lesz.

Kritikusai önéletrajzi elemeket véltek felfedezni a regényben, s a három főszereplőt William Godwinnel, Mary Shelleyvel és Percy Shelleyvel azonosították. Ám végül is a legtöbb kutató arra a véleményre jut, hogy a történetnek semmi köze egy önéletrajzhoz. Inkább úgy értelmezendő, mint metafora, mely azt mondja el, hogy lám, ez történik, ha egy nő, nem akarván a következményekről tudomást venni, csak saját szívére hallgat, miközben teljes egészében férfi jótevőjének kegyétől és akaratától függ.

Bár Mary az elkészült regényt elküldte apjának Angliába, hogy közölje, a Matilda sokáig kézirat maradt. Godwin elismerte ugyan, hogy a regény sok tekintetben nagyszerű, de a vérfertőzést, mint témát, „megvetendően utálatosnak" tartotta. Aztán, amikor Shelley, a költő, vízbe fúlt, Mary maga is rossz ómennek tekintette a regényt, és nem kívánta, hogy kiadják. S így a Matilda csak 1959-ben látott először napvilágot Elizabeth Nitchie irodalomtörténész jóvoltából, és a Frankenstein után valószínűleg Mary Shelley legismertebb műve lett Angliában.

Első fejezet

Firenze, 1819. nov. 19.

Csak négy óra; de tél van, és a nap már nyugovóban; nincs felhő a tiszta fagyos égen, s így semmi sem veri vissza ferde sugarait, de a levegő ettől kissé rózsaszínű, s ezt a színárnyalatot már tükrözi a hó, mely a földet takarja. Egy távoli kis kunyhóban lakom egy félreeső széles pusztaság közepén. Hóval borított elhagyott síkságot látok, s minden fehér, néhány fekete folton kívül, melyet a déli nap hozott létre azokon a hegyes dombtetőkön, melyekről a hó, miután leesett, lecsúszott, s ezért vékonyabban fekszik a lapos földön: néhány madár szedeget valamit a pocsolyák felett a keményre fagyott jégfelületen - mert a fagy eltartott egy darabig.

Furcsa a lelkiállapotom. Egyedül - egészen egyedül vagyok ebben a világban, megmérgezett és elsorvasztott bánatomnak a mételye; tudom, hogy hamarosan itt a vég, s ez boldoggá tesz, örömmel tölt el. A pulzusomat mérem, gyorsan ver; sovány kezemmel megérintem az arcom, lázban ég.  Gyenge, teljesen erőtlen már a testem: az élet utolsó szikráit bocsátja ki magából. A következő telet már biztosan nem érem meg, nem lesz több hó az életemben - és azt hiszem, igen, erősen azt hiszem, hogy a nyárnak éltető melegét sem fogom már az idén élvezni; s ez késztet arra, hogy életem tragikus történetét elmondjam. Talán jobb lenne, ha egy ilyen történet, mint az enyém, velem együtt kerülne a sírba, de egy meghatározatlan érzés nem hagy nyugodni. S én pedig testben és lélekben is gyenge vagyok ahhoz, hogy akár a legkisebb kényszernek is ellent tudjak állni. Míg az életerő csak úgy tombolt bennem, valóban azt hittem, hogy az én történetem, mely szörnyű ugyan, de szent, és ez nem teszi lehetővé, hogy elmondjam, és most, amikor érzem, hogy meghalok, mégis csak el kell mondanom, még ha be is szennyezem ezzel szörnyű emlékeim szentségét. Olyan ez a történet, mint az Eumeniszek erdeje, melybe senki sem léphet be, csak az, aki halni készül; Oidipusz pedig épp arra készül.

Miről is írjak? - Össze kell szednem gondolataimat. Tudom, hogy rajtad kívül, kedves barátom, senki sem fogja majd ezeket a sorokat olvasni, melyeket te a halálom napján kapsz majd kézhez. De nem csak egyedül neked szánom őket, mert nagy öröm számomra, hogy úgy gondolhatok barátságunkra, mely szükségtelenné teszi, hogy csak egyedül te olvasd azt, amit írni fogok. Ezért ezt a történetet úgy mesélem el, mintha idegeneknek mondanám. Gyakran kérdezgettél, hogy mi az oka magányomnak; a könnyeimnek; és mindenekelőtt oldhatatlan és makacs hallgatásomnak. Az életben nem mertem, de a halálban felfedem a titkot. Mások majd könnyedén lapoznak egyet: de számodra, Woodville, drága, szeretett barátom, kedvesek és értékesek lesznek ezek a szavak - egy megtört szívű lányra emlékeztetnek majd, aki még haldokolva is meleg hálát érez irántad: könnyeid mossák majd e lapokat, melyek boldogtalanságom bizonyítékai; könnyezni fogsz, kedves barátom - s én, amíg csak élek, hálás köszönetet mondok részvétedért.

Ebből azonban elég. Belevágok a történetbe: ez az utolsó feladatom, s remélem, maradt még elég erőm, hogy teljesítsem. Nem követtem el bűnt; hibáimat pedig könnyen meg lehet bocsátani, mert nem gonosz szándék vezérelt, hanem a megértés, az értelem hiánya; s azt hiszem, kevesen lesznek azok, akik majd azt mondják, hogy ha másképp cselekedtem volna, és okosabb, bölcsebb vagyok, akkor elkerülhettem volna azt a sok bajt, melyeknek áldozata lettem. Nem, nem kerülhettem volna el. Mert tetteimet a sors keze irányította, egy rettenetes, borzalmas sorsnak a keze. Sokkal nagyobb erőre lett volna szükség, mint az én gyenge akaratom, hogy elkerüljem. Azt hiszem, bármilyen emberi hatalomnál erősebb akaratra, hogy szétszaggassam eltéphetetlen láncaimat, melyek béklyóba vertek engem; engem, akinek valamikor csak örömben volt része, aki csak meleg szeretetben és ragyogó jóságban sütkérezett, hogy aztán a legnagyobb nyomorúság szakadékába zuhanjon, melyből nincs kiút, illetve van, de az a halálba vezet. De megint megfeledkeztem magamról, a történetembe még bele se kezdtem. Leteszem a tollat a kezemből kissé, hogy letöröljem a könnyeimet, melyek elhomályosítják szememet, s megpróbálok boldogtalanságom jelenlegi sötét és nehéz hangulatától szabadulva a múltban érzett erősebb érzelmeimhez visszatérni.

Angliában születtem. Apám főrangú nemesember volt: korán elvesztette apját, és gyenge anyja nevelte mind azzal az elnéző szeretettel, ami egy jómódú úri embernek szerinte kijár. Előbb Etonban tanult, aztán egyetemre ment, de gyermekkorától kezdve sok zsebpénzt kapott, ami felett szabadon rendelkezhetett. Így kora ifjúságától kezdve élvezte azt a függetlenséget, melyet az ilyen előnyök birtokában lévő gyermek az előkelő fiúiskolákban mindig megkap.

Ezen körülmények hatására szenvedélyei termékeny talajra hullottak, ahol természetüknek megfelelően úgy verhettek gyökeret és fejlődhettek, mint a virág vagy a dudva. Mivelhogy mindig megtehette azt, amit akart, jelleme korán és határozottan kialakult, miközben megmutatkoztak annak különböző felületei, melyeken egy jó szemű megfigyelő könnyen észrevehette mind az erények, mind pedig a hibák csíráit. Gondtalan szertelensége, melyből kifolyólag óriási összegeket áldozott múló rigolyáinak a kielégítésére, mely rigolyákat szemmel látható sodrásuk miatt ő a szenvedély névvel tisztelte meg, gyakran tűnt végtelen nagylelkűségnek. Miközben csakugyan komolyan törődött másokkal, a saját kívánalmairól sem feledkezett meg soha, és igyekezett őket a legteljesebben kielégíteni. Ha kért pénzt tőle valaki, szívesen adott, de egyetlen egy vágyát sem áldozta fel tehetségének oltárán; nem hivatkozott elfoglaltságára, mert nem értékelte az időt, és nem tagadott meg senkitől semmit, mert jó érzéssel töltötte el, ha kimutathatta szeretetét.

Nem akarom azt állítani, hogy ha saját vágyait szembehelyeztük volna másokéval, akkor illetlenül önző lett volna, de ilyen próbatételre sohasem került sor. Bőségben élt és nevelkedett, s élvezte ennek minden előnyét; mindenki szerette, és mindenki igyekezett kedvébe járni. Mindig is igyekezett társainak örömet szerezni - de az ő örömeikben ő is osztozott; és ha mások lelkivilágának több figyelmet szentelt, mint az általában iskolás fiúk esetében szokás, ekkor ezt azért tette, mert társadalmi beállítottsága olyan volt, hogy nem szerette, ha valakinek az arckifejezése nem volt épp annyira gondtalan, mint az övé.

Míg tanult, a versenyszellem és az ő saját képességei figyelemre méltó rangra emelték osztálytársai körében; az egyetemen letette a könyvet; az volt a meggyőződése, hogy neki nem azt kell megtanulnia, ami a könyvekben van. Arra készült, hogy kilépjen a nagybetűs Életbe, de még nem volt annyira érett, hogy a tanulást ne tartsa olyan bilincsnek, mely gúzsba köti az ember kezét-lábát, és csak arra jó, hogy a rosszakat távol tartsa a rendbontástól, de ugyanakkor semmi kapcsolatban sem áll a valós élettel - melynek bölcsességeit, mármint a lovaglást, a vadászatot, stb. - ő sokkal nagyobb érdeklődéssel figyelte. Úgy hogy minden diákcsínyben és bolondériában részt vett, bár lelke és szíve már sokkal érettebb volt ahhoz, hogy az ilyesmi megrontsa - léha és könnyelmű lehetett talán, de nem volt rideg. Őszinte és együtt érző jó barátja volt mindenkinek - ám nem találkozott senki fölötte állóval, vagy egyenrangúval, aki segíthetett volna szelleme kibontakozásában, vagy abban, hogy friss gondolatok