A farmer: Szindikátus 1.

Epilógus

Első rész

A harmincadik születésnapomon határoztam el, hogy farmer leszek. A döntésemet nem előzte meg semmiféle hosszas gondolkodás, tények megfontolása vagy esélyek latolgatása.

A reggeli kukoricapelyhemet kanalazva, a születésnapi jókívánságokat böngésztem a Neten, amikor így döntöttem. A jókívánságok legtöbbjét olyan emberektől kaptam, akiket szinte nem is ismertem. Talán, ha váltottam velük néhány szót életem során, esetleg régi iskolatársak, akik számomra már alig jelentettek többet, mint kifakult, poros emlék.

Irina nem írt. Persze, miért is írt volna?

Két héttel ezelőtt szinte szó szerint kirúgott. Bár igyekeztem játszani a kemény férfi szerepét, és fejemet felvetve távozni a lakásából, de szavai azóta is a fülemben csengtek. Olyan tisztán hallom minden alkalommal, mintha csak egy akusztikus adatkristályon rögzített dallamot játszana le az agyam.

– Peter, te jó ember vagy, de vannak hibáid, amikkel én nem tudok együtt élni. Te olyan életre vágysz, ahol soha, semmi nem történik, és ehhez akarsz igazítani mindent és mindenkit magad körül. Sokkal többre lennél képes, de téged ez nem érdekel. Nem akarsz semmit sem tenni azért, hogy több legyél.

Nagyon szíven ütött a dolog.

Hogy ott ültem a NET terminál előtt a zsebkendőnyi kis lakásomban, rádöbbentem, a lánynak igaza volt.

Tizennyolc évesen már alig vártam, hogy elhagyjam a szülői házat, és megragadtam a legelső kínálkozó alkalmat. Pár barátommal együtt egy kosárlabda meccsről tartottunk éppen hazafelé, amikor a vonat ablakából, az egyik csupa üveg felhőkarcolóba épített hatalmas hirdetési képernyőn mosolygó katona arca tűnt fel. Számtalanszor láttam már a hadsereg toborzó hirdetését, de akkor valahogy megfogott a dolog. A következő megállónál, barátaim értetlenkedő kiáltásaitól kísérve, leszálltam a vonatról és megkerestem a legközelebbi információs kioszkot. A kissé recsegő géphang útbaigazított az alig pár saroknyira található toborzóiroda felé.

Beléptem a csendesen félrehúzódó elektromos ajtón, és a többi már nagyon gyorsan történt. Egy szigorú arcú őrmester elkérte az igazolványomat, majd átolvastatott és aláíratott velem néhány hivatalos papírt. Az időközben megérkező nővér elvezetett hátra, ahol vért vettek. Befektettek a robo-medi gépbe, ami megvizsgálta minden porcikámat, majd egy fehér köpenyes dokival beszéltem, aki vagy száz, furcsábbnál furcsább kérdést tett fel. Mikor végeztek velem, visszatértem a recepción posztoló őrmesterhez.

– Fiam, ez az utolsó dokumentum, amit alá kell írnod. Ez a szerződésed az első öt évre. De hivatalból tájékoztatnom kell téged, ha ezt aláírod, akkor már nincs visszaút.

Vállat vontam és gyorsan aláírtam a papírt. Az őrmester elvigyorodott, majd a kezembe nyomott egy műanyag lapot, amin a fényképem mellett csomó számadat és kód virított.

– Jövő kedden, reggel hatkor jelentkezz Fort Landerben, a katonai támaszponton ezzel az igazolvánnyal. Ha nem leszel ott, akkor a törvény szerint hivatalosan katonaszökevénynek tekintünk, és nyomozást indítunk az elfogásod érdekében.

Amikor otthon elmondtam, hogy beléptem hadseregbe, anya kezéből kiesett a szedőkanál. Apa csak ült és hatalmas szemeket meresztve tátogott. Olyan sokára szólalt meg, hogy azt hittem, hidegen esszük majd a krumplipürét.

– De hát… Te még túl fiatal vagy ehhez! – hebegte.

– Tizennyolc vagyok, nagykorú. Miért lennék túl fiatal? – feleltem kissé bosszúsan.

– Peter, miért nem tanulsz inkább tovább, mint mindenki más? Tudom, a jegyeid nem voltak annyira jók, hogy állami egyetemre menj. Mi nem vagyunk elég gazdagok, hogy magánúton tanulj tovább, de ha valami szakmát szereznél, akkor három év múlva már technikus lehetsz és mi…

– Anya, döntöttem és kész! Ha szakmát akarok tanulni, azt a hadseregen belül is megtehetem, ráadásul ingyen. Mindig azt szajkóztátok, hogy felelősséget kell vállalnom a tetteimért, és meg kell terveznem a jövőmet. Tessék, megtettem az első lépést, de ti mégsem örültök neki? – keltem fel dühösen az asztaltól. Csak úgy döngött a szobám ajtaja, mikor bevágtam magam mögött.

Másnapra kicsit megnyugodtak a kedélyek, és bár a szüleimnek továbbra sem tetszett, hogy katona lesz belőlem, apa, kedden hajnalban, elvitt a város szélén álló támaszponthoz. Anya nem jött velünk, tőle még otthon elbúcsúztam. Apa a támaszpont kapuja mellett terpeszkedő hatalmas parkolóban magához ölelt.

– Vigyázz magadra Peter! Nem értek egyet azzal, amit csinálsz, de tiszteletben tartom a döntésedet. Valahol mélyen kicsit büszke is vagyok rád.

Táskámmal a vállamon néztem a távolodó antigravitációs kocsi hátsó lámpáit, amíg el nem tűntek a sztráda ébredező forgalmában. Akkor még nem tudtam, az volt az utolsó nap, mikor életben láttam őket…

A kiképzés első pár hetében azt hittem, hogy nem fogom túlélni. A középiskolában, a rögbicsapat tagja voltam, és fel voltam készülve a nehézségekre, de hamar rá kellett döbbennem: Eddington edző irgalmas nővérnek számított a kiképző őrmesterekhez képest.

Egy hónap múlva már nem találtam olyan rettenetesnek a katonai életet. Két hónap múlva, amikor kineveztek a hatodik gyalogos ezredhez, már teljesen megszokottá vált az egyenruha, és minden, ami ezzel járt.

A kinevezés után ugyan kaptunk volna két hét szabadságot, de az ünnepélyes felavatás utáni hajnalon riadó hangja vert ki minket az ágyból. A teljes végzős állományt űrsiklókra rakták, és mi idegesen pislogtunk egymásra, mert senki sem közölt velünk semmit. Amikor a siklók elkezdtek emelkedni és megpillantottam az első csillagokat a csöppnyi ablakon túl, hirtelen valami nagyon rossz előérzet fogott el.

Behajóztak minket egy régi csapatszállító fregattra, és mire eligazító teremben leültünk, az űrhajó már úton is volt a Deneb II kolónia felé. A parancsnoktól megtudtuk, hogy a telepesek fellázadtak az új adó- és földtörvények miatt. A helyi rendfenntartó erők képtelenek voltak az elégedetlenkedéseket, tiltakozásokat megfékezni, így a kolónia vezetői a hadsereg segítségét kérték. Három hétig tartott az út, de mire odaértünk a tüntetések elmérgesedtek, és mi már kisebbfajta polgárháborúba cseppentünk. Nem szívesen emlékszem vissza arra a hat hónapra, amit a Deneb II -n töltöttem. Sok olyan dolgot tettünk, amit nem lett volna szabad, és sok olyan dolgot láttam, amit a legjobb lenne elfelejteni…

De, ami történt, megtörtént. A küldetés végén előléptettek tizedesnek, bár magam sem értettem, hogy miért. Csak tettem a dolgom, mint mindenki más. Amikor a hadnagy átadta a rangjelzésemet, elismerően pillantott rám:

– Magának lesz jövője a seregben, tizedes. Keveseket léptetnek elő alig pár hónappal a kiképzés befejezése után.

Alig vártam, hogy a kéthetes szabadságomat megkapva, végre visszatérhessek a Földre. Örömöm azonban hamar keserűségbe fordult, amikor megtudtam: a szüleim időközben meghaltak. Az épület, amiben éltünk, egyike volt az első generációs önellátó toronyházaknak. Öreg, több mint ötven éves toronyház. A lakóközösségnek nem volt elég pénze a teljes felújításra, hát csak a legszükségesebb karbantartásokra költöttek.

A tűz a kilencedik emeleten kezdődött egy szerda hajnalban, három emelettel a szüleim lakása alatt. A legfelső emeletekről még ki tudtak hozni pár tucat embert, és az alsóbb szinteken lakók is időben ki tudtak menekülni, de a kilencediktől a tizenötödik emeleten lakók közül senki sem élte túl.

Elmentem a temetőbe, és sokáig álldogáltam a közös sír előtt. Szomorúságot éreztem és dühöt. Amíg én becsapódó plazmalövedékek elől kerestem fedezéket, túléltem a háborút, ők itthon, a biztonságban, saját ágyukban haltak meg. Ez egyszerűen nem volt igazságos!

Letelt az öt éves szerződésem a hadsereggel, és megújítottam még öt évre. Eredetileg a hatodik gyalogezredhez osztottak be. Ám a Deneb II küldetés után szinte azonnal áthelyeztek az Űrvédelmi Hadtesthez. Tíz esztendő alatt többet tapasztaltam a világból, mint más egy egész emberéleten át. Jártam ezer évek óta fagyba dermedt világokon, bámultam a halál torkába, amikor a telepeseket mentettük egy váratlanul szupernóvává való nap bolygójáról, őriztem a Föld nagykövetségét a Veron rendszerben. Találkoztam olyan idegen lényekkel, amikről a földi emberek még csak nem is hallottak. Néhányukkal harcoltam is…

A harmadik öt évet már nem írtam alá, hiába próbált a parancsnokom meggyőzni. Érdemeim elismerésével, törzsőrmesterként leszereltek, és hivatalosan tartalékállományba helyeztek. Járadékot is kaptam, bár az összeg az éhenhaláshoz sok volt, a megélhetéshez viszont kevés. Munkát kellett keresnem.

Egy nagy cég fogadta el a jelentkezésemet, mint „Biztonsági Specialista". Ez a hangzatos titulus gyakorlatilag annyiból állt, hogy a szupertitkos tervező- és gyártósorukra vigyázó biztonsági őrök főnöke lettem. Saját iroda nem járt a beosztással, viszont kárpótlásul elhalmoztak papírmunkával. Nem fizettek éppen rosszul, de a munka unalmas és lélekölő volt, tele rutin feladatokkal.

Olvasgattam a születésnapi jókívánságokat, és automatikusan nyomkodtam a „Törlés" gombot. Egyiknél-másiknál megálltam egy pillanatra, de aztán azok is szépen a törölt tételek közé kerültek. Sok sablonos, automatikus „Sok boldogságot, kedves Peter…" jellegű üzenet érkezett cégektől vagy hirdetési ügynökségektől.

Már majdnem töröltem az éppen soron következőt, amikor az ujjam megállt az ikon felett.

A „FarmLand cégtől jött, személyesen nekem címzett ajánlattal. Az üzenet szerint a cég egy mezőgazdasági, termelési projektet indított „Új Kezdet névvel, és farmereket kerestek egy nemrégiben felfedezett bolygóra. Először azt gondoltam, ez csak valami tévedés lehet, mivel én annyit sem értek a gazdálkodáshoz, mint katonai rendőr a marcipánkészítéshez. Aztán alaposabban elolvastam az üzenetet, és motoszkálni kezdett bennem a gondolat. A cég szerint, semmiféle előzetes gyakorlat nem szükséges, mert a farmokon szinte minden folyamat automatizált. Az egyetlen dolog, amit termeszteni kell, a ganara nevű növény. Sejtelmem sem volt róla mi az a ganara. Rákerestem a NET-en, de csak annyit adott fel, hogy nem őshonos a Földön, és orvosi célokra termesztik. Nesze semmi fogd meg jól…

A cég kifejezetten harmincöt alatti, egyedülálló, egészséges férfiakat és nőket keresett, katonai vagy más fegyveres rendvédelmi szervnél szerzett gyakorlattal. Furcsának találtam, hogy egy farmernek miért kell ilyen jellegű tapasztalat, de a következő pár sor eloszlatta a gyanakvásomat.

Mivel a farmerek egyedül dolgoznak, egymástól és mindentől sok száz mérföld távolságban, az önálló döntéshozatali képesség és alapvető műszaki ismeretek elengedhetetlenül fontosak voltak. Azonkívül, bár állítólag nem volt jelentős számú, sem méretű ragadozó a bolygón, a fegyverismeret ugyancsak kiemelt szempontnak számított.

– Ha nincsenek ragadozók a bolygón, akkor miért szükséges a fegyver? Nem hiszem, hogy a farmerek éves céllövő bajnokságára kell… – morfondíroztam hangosan.

A képernyő megelevenedett, és apró, háromdimenziós rajzfigura pattant elő a kivetítő részből. Nevetséges szalmakalapban, csizmában, kantáros nadrágban és olyan vastag, mesterkélt, vidékies akcentussal, hogy az felért egy vesén rúgással.

– Hohó, barátom, nem addig a! Osztán, miccsinász, ha a helyi prérifarkasok gyünnek? Nem nagyok azok sem, de ha sokan vannak, akkó el kell üket kergetni, nem igaz?

– És mégis, mennyit lehet keresni ezzel a munkával? Egyáltalán, melyik bolygóról van szó?

Az animációs farmer rám kacsintott

– Ahán! Szóval érdekel a dolog öcsém! Jóvvan akkó, jelentkezzél oszt meglátod. Annyit azonban megsúgok, nagyon, nagyon jól jársz, ha felcsapsz farmernak…

A képernyőre felkúszott a cég jelentkezési lapja. Csak úgy, a vicc kedvéért elkezdtem kitölteni. Amikor megláttam a lehetséges jövedelmet, nem akartam hinni a szememnek. Egyetlen betakarítással, ha húsz hektár földön termel valaki ganarát, még a legrosszabb esetben is az ember több pénzt tudhatott magáénak, mint ötévi őrmesteri zsoldom volt. A cég biztosít mindent, a gépeket, a házat…

Tüzetesen átolvastam a szerződést, és az egyetlen dolog, ami kissé elrontotta a képet, hogy aki felcsap ganara termesztőnek, tíz évig nem térhet vissza a Földre.

Gyanúsnak találtam, hogy a bolygó nevét sehol sem említettek.

„Alkalmasint, a cég nem akar a vetélytársaknak ötleteket adni" – gondoltam.

Hátradőltem a fotelben és körülnéztem a lakásban. Igazából nem is a cseppnyi apartmant, hanem az életemet mértem fel. Nincsenek igazi barátaim, nincsenek rokonaim, nincs feleségem, sem gyerekem. A munkámért sem rajongok túlzottan. Bár a tízéves szerződés elég hosszútávúnak tűnt, még az én ízlésemnek is. Úgy gondoltam, az a bolygó csak nem lehet annyira elhagyatott és magányos. Biztos van ott legalább egy nagyobb város, űrkikötővel meg mindennel. Máskülönben hogyan látják el a farmokat alkatrészekkel, hogyan gyűjtik és szállítják a terményt más bolygókra?

– Egye fene, jelentkezek! Elvégre, még mindig visszautasíthatnak. Ha meg elfogadnak, akkor tíz év múlva gazdag emberként jövök haza. Vagy ha megszeretek ott, akár igazi földbirtokossá is válhatok – dünnyögtem, majd nagy lendülettel megérintettem a „Jelentkezés" ikont.

A rajzparaszt lekapta a szalmakalapját és lelkendezve ugrált.

– Ez az öcsém, jól döntöttél! Nem fogod megbánni, hidd el.

Hiába kacsingatott lelkesen a kis farmer, ebben egyáltalán nem voltam olyan biztos. De hát, nem ez lett volna az első tévedésem az életben.

Hétfő reggel, éppen csak végeztem a hétvégi jelentések átnézésével, amikor felzizegett a kommunikátor az asztalomon. A kijelző szerint a „FarmLand cégtől jött a hívás, hát megérintettem a „Vétel ikont. Csinos, fiatal nő mosolygott rám a képernyőről. Egy pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy igazi személy, vagy csak számítógép által létrehozott kép volt, de végül is, majd’ mindegy.

– Jó reggelt, Peter! Remélem kellemesen telt a hétvégéd! A „FarmLand" cég megbízásából hívlak, de ezt gondolom már kitaláltad. Nos, fantasztikus hírem van a számodra! Képzeld, a bizottság elfogadta a jelentkezésedet, és annyira le voltak nyűgözve, hogy a lehető leggyorsabban szeretnék megejteni a szükséges orvosi vizsgálatokat. Ha minden jól megy, akkor két hét múlva már úton lehetsz az új kezdet felé. De sietni is kell, mert a helyek gyorsan fogynak, és aki későn ébred, annak már nem sok minden marad!

A reklámszöveg hallatán elfintorodtam. Élő ember bemutatkozott volna, és biztos nem szajkózná ezt a propagandát.

– Persze, persze… Küldd el a részleteket üzenetben aztán majd meglátom, mit tehetek – mondtam, de már közben a nemsokára kezdődő heti megbeszélés anyagára vadásztam az aktáim között.

– Egy perc és megkapod az összes információt, amire szükséged van. Ne feledd, a helyek fogynak, hát ne habozz túl sokáig! Legyen szép napod!

A képernyő elsötétedett, majd kis narancsszínű boríték kezdett rajta villogni. Addigra már biztos voltam: csak egy digitális animációval beszéltem. Emberek nem szoktak ennyire hatékonyak lenni.

A megbeszélés unalomig ismerősen zajlott. Mire kiszabadultam a konferencia-szobából, már határoztam: elfogadom a „FarmLand" ajánlatát, legyen az akármi is. Nem volt nekem semmi bajom a napi rutinnal, de már csak rutinból állt az életem és nagyon vágytam valami változásra.

A terminálomhoz visszatelepedve megnyitottam az üzenetet. Meglepődtem, mikor megnéztem