Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Az áruló: Szindikátus 2.
Az áruló: Szindikátus 2.
Az áruló: Szindikátus 2.
Ebook168 pages4 hours

Az áruló: Szindikátus 2.

Rating: 4 out of 5 stars

4/5

()

Read preview

About this ebook

A Farmer c. könyv következő epizódja. Áruló van az Űrvédelmi Rendőrségnél! Valaki, vagy valakik információt szivárogtatnak ki az egyik legnagyobb bolygóközi bűnszövetlezet, a Szindikátus számára. A gyanú a rendőrség két nyomozójára, Allisonra és Peterre terelődik, holott valójában ők azok, akik az igazi árulót el akarják fogni. A Szindikátus addig manipulálja a dolgokat, amíg már szinte lehetetlen eldönteni, hogy ki, kinek is dolgozik valójában...   

LanguageMagyar
PublisherZoltan Szeman
Release dateNov 23, 2017
Az áruló: Szindikátus 2.

Read more from Szemán Zoltán

Related authors

Related to Az áruló

Related ebooks

Reviews for Az áruló

Rating: 4 out of 5 stars
4/5

1 rating0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Az áruló - Szemán Zoltán

    Utószó

    Első rész

    Hunyorogva nyitottam ki a szemem az erős fényben. Egy pillanatig nem is tudtam, hogy hol vagyok, de a rettenetes fejfájás és az émelygő gyomrom azonnal visszanyomott a padlóra, amikor megpróbáltam felpattanni.

    – Oké, Peter, ez így nem fog menni. Csak lassan, óvatosan…

    Elfordítottam a fejem és közvetlenül mellettem egy fehérre fújt falat láttam csak. A másik irányban valami puhább akadály volt, és lassan rájöttem, hogy az valami kanapé, vagy szófa lehet, ami mögül éppen csak kikandikálhattam. Lassan kezdett felderengeni, mi is történt velem. Persze, az a nyavalyás kötekedő alak, Hamrii… Halvány emlékeim kezdtek élesedni. Beszélgetésem a nagydarab indarival vitává, majd verekedéssé fajult. Pontosabban veréssé. Minden kiképzésem és katonai tapasztalatom ellenére is én voltam az, aki többet kapott, mint adott. Hamrii a verekedést befejezettnek tekintette, amikor egyszerűen felkapott és úgy a falhoz vágott, mintha nem is közel száz kilót nyomnék. Még éreztem, hogy lecsorgok a padlóra, és a szófa mögé beékelődve mozdulatlanságra kárhoztatva elnyúlok. Az utolsó, lebbenő emlékem az volt, hogy kék bőrű ellenfelem hangosan felröhög, majd magamra hagy az engem gonosz módon fogvatartó bútordarab mögött.

    Amíg itt fetrengtem, kényelmesnek egyáltalán nem nevezhető helyzetben, megpróbáltam felmérni a helyiséget. A padlót szemét, széttaposott ételmaradékok, és számtalan üres pyro-plexi pohár borította. Tétova pillantásom egy gyanúsan ismerős tárgyra esett. A saját fegyverem kuksolt békésen, tőlem alig két méterre, egy félig felborult tálban, amiben talán Galiali kaviár lehetett valamikor. Nagyot nyögve, a fejfájásom heves tiltakozása ellenére, kihernyóztam a kanapé mögül, és mint egy lassított felvétel, nehézkesen feltápászkodtam. A helyiség úgy nézett ki, mint ahogy én is éreztem magam. Székek, ülések, egy valamikor szép üvegasztal darabokra törve hevertek mindenfelé. A falra szerelt háromdimenziós kivetítő kijelzője pókhálósra zúzva szomorkodott.

    Lassan felvettem a fegyveremet és a gyomrom egyből hisztériás rohamot kapott az előre hajolástól. Megtisztogattam valamennyire a kaviártól csöpögő pisztolyt, és harmadszori próbálkozásra már sikerült is a tokjába rejtenem. A kijáratot keresve, egy felborult hatalmas polc alatt, két csizmás lábat pillantottam meg. Óvatosan közelebb léptem, és bár minden tagom fájt, lerángattam a könnyű alumínium polcot a hason fekvő, eszméletlen alakról. Egy indari volt, de hát egy indari bolygón mit várok? Szőke szüzeket, Floridából?

    Minden erőmet összeszedve a hátára fordítottam az alakot, majd, mikor meggyőződtem róla, hogy még lélegzik, egy pár nem túl szelíd legyintéssel magához térítettem.

    – Gyerünk, napsugaram, ébresztő! Eleget lustálkodtál mára!

    Az indari kinyitotta a szemét és láttam, hogy agya még mindig valami másik dimenzióban botorkálhat.

    – Mozgás, Immar, szeretnék még ma elindulni hazafelé.

    A Naruna űrhajó kapitánya kínos lassúsággal tápászkodott fel ülő helyzetbe. Miután szemrevételezte a helyiséget, elvigyorodott.

    – Huh, jó buli volt, nem?

    Megráztam a fejem, de ezt rögtön meg is bántam. Az eddigi tompa fájdalom az agyamban szaggató nyilallásokká vált.

    – Nem mostanában fogok elfogadni meghívást egy indari esküvőre. Három nap tömény ivászat meg mifene, nem az én öreg csontjaimnak való…

    Immar belém kapaszkodva, kissé bizonytalanul két lábra küzdötte magát.

    – Mi van, talán vajból vagy, hogy ennyire nem bírod? Ez csak egy kis ünneplés volt, láttad volna az én esküvőmet! Apropó, nem láttál valahol egy kis rakint?

    A rakin egy indari ital volt, és vagy kétszer olyan erős, mint a whisky. Nekem már az alkohol puszta gondolatára is bukfencet vetett a gyomrom, és csak számos mély levegővétellel sikerült valamelyest megnyugtatni. Immar bosszúsan legyintett, majd enyhe tántorgással elindult a kijáratnak vélt ajtó felé. Megpróbáltam az indari kapitány nyomában maradni és igyekeztem nem elcsúszni, hasra esni a szemétkupacokon. Közben eszembe jutott Allison, aki szinte elzavart az indari másodpilóta, Jansaa lagzijára.

    – Két nap oda, két nap vissza, három nap az esküvő. Egy hét múlva itthon leszel. Rád fér egy kis kikapcsolódás és nyugi, velem minden rendben lesz. Amióta a belső ügyosztály nyomozása elindult, senki nem kapott még Földön kívüli küldetést, hát egész nap az irodában fogok ülni. Ahelyett, hogy örülnél, hogy téged elengedtek egy hétre, csak nyavalyogsz, meg aggódsz itt nekem. Aló, mars, indulás csomagolni! De azért mondd meg Immarnak, hogy épségben, egy darabban szeretnélek viszontlátni.

    A csatatérnek is beillő apartman romjait magunk mögött hagyva, a hosszú, elegáns kinézetű folyosón a liftek felé indultunk meg. Érdekes, erre a helyre egyáltalán nem emlékszem.

    – Immar, hol is vagyunk?

    A kapitány vetett rám egy kaján pillantást.

    – Nem emlékszel? Te voltál az, aki annyira ragaszkodott, hogy ide jöjjünk… A Frangan Hotelben vagyunk, Indar legjobb szállodájában.

    A gyanú árnyéka szárnyat bontott bennem.

    – Aha… és ki fizeti az apartmant?

    – Hogyhogy ki? Hát te! Előre kifizetted még az esetleges károkat is, még tegnapelőtt este. Erre sem emlékszel?

    Nem emlékeztem. A lift szédítő sebességgel indult meg velünk, a kijelző szerint a 235.-ik emeletről. A falra szerelt tükörbe pillantva egy sápadt, nyúzott, kék-zöld foltokkal és horzsolásokkal borított arcú, szakadt ruhás, hajléktalan kinézetű valaki bámult vissza rám. Sejtettem, hogy a bankszámlám is hasonló állapotban lehet, mint én.

    A siklót, ami az űrkikötőbe vitt minket, rettenetesen zajosnak hallottam és túl gyorsnak éreztem. Hallottam valakitől, hogy a rakin egy olyan aljas ital, amitől az ember akár három napig is részeg lehet. Csak remélni tudtam, hogy ez nem igaz, mert két nap múlva már otthon leszek. Nagyon nem szerettem volna, ha részeg vigyorral az arcomon, tántorogva hullanék Allison karjába, a hatos számú földi űrkikötő fogadócsarnokában. Már így is lesz elég magyarázkodnivalóm a liluló tarjagok és sebek miatt.

    A Naruna fedélzetén Immar egyből a pilótafülke felé vette az irányt.

    – Biztos, hogy képes leszel engem épségben hazavinni a Földre? Csak kérdezem, mert amennyit ittál…

    A kapitány megsemmisítő pillantást küldött felém.

    – Volt már rosszabb is. Nyugi, ember, minden rendben lesz – azzal már mászott is be az ülésbe és elkezdte a rendszereket bekapcsolgatni.

    Én addig kerestem egy elsősegélydobozt és a parányi fürdő tükrében jól-rosszul kezelésbe vettem a sebeimet. Esélyem sem volt, hogy mindet eltüntessem, de talán annyit elérhetek, hogy egy fokkal jobban nézzek ki, mint Frankenstein teremtménye.

    Mikor visszatértem a pilótafülkébe, Immar az arcomon díszelgő tapaszok és hűsítő-gyulladáscsökkentő zöldes gél foltok láttán majdnem röhögőgörcsöt kapott. Dühös szemvillantásomra csak legyintett, majd a kommunikációs panelre bökött.

    – Ha hívod Allisont, akkor ne felejtsd el előtte kikapcsolni a vizuális interfészt – majd a saját humorán ismét hahotázni kezdett. Erre már én is elvigyorodtam és óvatosan elfoglaltam a másodpilóta ülését. Igazság szerint ez Jansaa helye lett volna, de őt most vagy egy hónapig nem fogja senki a Naruna környékén látni, az biztos. Ifjú házas… Meg kell hagyni, hogy indarihoz képest, meglepően csinos, majdhogynem szép feleséget szerzett magának.

    Megérintettem a konzol megfelelő ikonját és kértem az Űrforgalmi Központot, hogy kapcsolja nekem a Földet. Amíg a kapcsolásra vártam, Immar rám sandított.

    – A hipertér hívást is fizeted?

    Figyelmen kívül hagytam a kérdést. Amikor a rádió megszólalt, felhúztam a szemöldökömet.

    – Sajnálom, Naruna, de a hívott földi kommunikátor nem kapcsolható.

    Megadtam az Űrvédelmi Rendőrség központi számát, gondolva, Allison az irodában dolgozik és talán otthon hagyta a kommunikátorát.

    A sokadik szignál után egy rendőrségi operátor hangja szólalt meg a hangszóróban.

    – Űrvédelmi Rendőrség, nyolcas operátor. Miben segíthetek?

    – Peter Watkins, segédnyomozó vagyok. Azonosító számom 23456-HU és Allison McKinley nyomozót keresem.

    Az operátor habozott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.

    – Értem. Kapcsolom Anderson századost.

    – Nem, nem Andersonnal akarok beszélni, hanem… – de az operátor már eltűnt a vonalból. Bosszúsággal kevert idegességem egyre nőtt, amíg a századosra vártam.

    – Anderson! – recsegett fel a sok fényévnyi távolságból a tiszt hangja.

    – Százados, itt Watkins segédnyomozó és… – Anderson nem várta meg, hogy befejezzem, a szavamba vágott.

    – Ah, már vártam a hívását. Gondolom McKinley nyomozót keresi. Sajnos a nyomozó jelenleg nem elérhető.

    Tátogtam egy kicsit a konzolra bámulva.

    – Mi az, hogy nem elérhető? Valami feladatot kapott? Azt hittem, amíg a belső ügyosztály nyomoz… Csak nem esett valami baja? Megsebesült, kórházban van?

    A százados szinte rám ordított a rádióból.

    – Hallgasson már el, Watkins! Nem fogunk egy ilyen kényes ügyet a hipertéren keresztül megbeszélni, világos? Legyen az elég, hogy McKinley nyomozó nem elérhető és jó darabig nem is lesz az. Nem tudom, ki engedélyezte magának a szabadságát, de vegye úgy, hogy visszavonva, és csipkedje magát, hogy minél hamarabb visszaérjen a Földre. Megértette, amit mondtam?

    A múlófélben levő fejfájásom kétszeres erővel tért vissza, és a gyomrom már nemcsak a rakintól remegett, de az idegességtől is.

    – Igen, százados, értettem. Két nap múlva jelentkezek szolgálatra.

    – Helyes. Engem keressen meg, ha visszatért, addig pedig, vigyázzon magára! – Azzal ki is lépett a kommunikációból.

    Némán bámultam Immarra, aki elértette a pillantásomat.

    – Értem, értem. Hajtóműhalálában vágtassunk a Földre. Rendben, már indulunk is – nyúlt a megfelelő ikonhoz, hogy engedélyt kérjen a felszállásra.

    Immarnak már az utazásunk első napjának végére elege lett belőlem.

    – Ha nem maradsz nyugton, komolyan mondom, kábítóra állítom a fegyverem és lelőlek! Annyit rohangálsz fel-alá, hogy lyuk lesz a padlólemezeken – mordult rám.

    Nem tagadtam, tényleg ideges voltam. Mindenféle szörnyű képek tolultak az agyamba, Allisonról. A századostól kapott információ pedig csak tovább színezte az amúgy sem kellemes képeket.

    Amikor végre leszálltunk a Földön, én csak meglibbentettem az igazolványomat a fedélzetre lépő vámtiszt orra előtt, majd kegyeire bízva Immart és űrhajóját, már loholtam is, hogy a kikötő orvosi vizsgálatán átessek.

    A nővér felhúzta a szemöldökét, amikor szinte bezuhantam a vizsgálóba.

    – Nono, talán valami kozmikus szerencsétlenség történt? – pillantott végig szalonképesnek alig nevezhető ruhámon, majd tekintete az arcomon állapodott meg. – Vetkőzzön le és irány a fertőtlenítő! Ne is vitatkozzon, különben egy hét karanténba zárom, mielőtt kiteheti a lábát a városba.

    Fogcsikorgatva tűrtem, hogy a körülöttem bodros felhőkben áramló fertőtlenítő gáz körülöleljen, majd a nővér, immár egy orvos jelenlétével megerősítve, mindenféle vizsgálatokat végezzen el rajtam. Alig két óra múlva már szabad is voltam, azzal a megjegyzéssel, hogy menjek haza pihenni.

    – Eszébe se jusson járművet vezetni az elkövetkező legalább huszonnégy órában! Alig találtunk vért az alkoholjában… – jegyezte meg búcsúzóul a szigorú tekintetű nővér, de ezt én már csak fél füllel, az ajtón kirohanva hallottam meg.

    Az űrkikötő előtt fogtam egy taxit, és bár legszívesebben a rendőrségi központba mentem volna először, de megviselt öltözetem arra késztetett, hogy először hazavitessem magam.

    Sofőröm gyanakodva pillantott végig rajtam, amikor behuppantam a hátsó ülésre.

    – Láthatnék valami igazolványfélét? Bocs, haver, de elég sok furcsa alak mászkál a városban mostanság.

    Odanyomtam az Űrvédelmi Rendőrségi igazolványomat az utasteret a sofőrtől elválasztó, törhetetlen műanyaglaphoz. A férfi egy pillanatra elbizonytalanodott, majd bólintott.

    – Rendben, köszönöm. Talán csak nem valami álruhás, titkos küldetésben vesz részt? Csak kérdem, mert egyáltalán nem úgy fest, mint egy hekus. Az egyik unokaöcsém dolgozott maguknál, ő mesélt mindenféle fura sztorikat. Mondta, hogy volt olyan eset is, hogy…

    Szapora szavú sofőröm úgy tűnt, verbális hasmenésben szenvedett, mert egészen hazáig be nem állt a szája. Az egyetlen dolog, ami megmaradt bennem a szóáradatból, az a titkos, álruhás küldetés volt. Lehet, hogy Allisont egy ilyenre küldték és ezért nem elérhető? Gyorsan kifizettem a fuvart és egy perc múlva már léptem is be a csendes, hűvös lakásba. Nem így képzeltem a hazatérésemet.

    Villámgyors zuhany és ruhaváltás, majd egy jó tízperces száguldás következett a rendőrség központjáig. Gondolatban már vagy százszor bocsánatot kértem a közlekedési kollégáktól, mire leállítottam a siklóm hajtóműveit az épület tetején kialakított parkolóban.

    Futólépésben igyekeztem Anderson százados irodája

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1