Boldogságkönyv

Előszó

Ha éhesek vagyunk, eszünk. Ha szomjasak, iszunk. Ha megsebesülünk, bekötözzük a sebet, és még sok-sok helyzetre van egy-egy jól bevált, azonnali megoldásunk. De mit tegyünk, ha boldogtalanná váltunk? Hogyan legyünk újra boldogok? Az evolúció során nem vált automatikussá a boldoggá válás képessége. Így aztán mindenki másképpen csinálja. De hogyan?

Tizenöt embert kerestem meg, hogy beszélgessek velük a boldogságukról, a szomorúságaikról, a vágyaikról. Némiképp különböző élethelyzetben vannak, de közös bennük, hogy népszerű, ugyanakkor nem üres celebek, és – szerintem – jól csinálják azt, amit csinálnak. A tizenöt, többórás beszélgetést aztán alaposan átgyúrtam. Illetve tizenhatot, mert Schell Judittal például kétszer kellett leülnünk. Első beszélgetésünk szövege a diktafonon az én hangommal ért véget: „várj, megnézem, veszi-e…, igen, minden rendb…" Tévedtem. Onnantól kezdve nem rögzítettem semmit.

Végül csak összeállt a dolog. Az interjúkból történeteket írtam. Anekdotákat vagy rövid, novellaszerű szövegeket, egy-, maximum ötperces szösszeneteket. Mindnek külön címe van, egyesével és tetszőleges sorrendben is olvashatók. De ha a szerkesztésnek megfelelő sorrendben haladunk, újabb és újabb információt kapunk a főszereplő személyiségéről, és a végére talán összeáll egy portré, egy kép arról, aki beszél.

Az olvasó embernek nem kell mondanom, mert tudja, hogy végső soron a klasszikus, nagy drámáktól kezdve a legmodernebb szabadversig az irodalom – és egyébként feltételezhetően minden művészet – alkotóit ugyanazok az alapérzelmek mozgatják, mint amelyek minket, befogadókat is: a boldogság, a szomorúság és a vágyak. Így az olvasás örömét általában az adja, hogy a kitalált szereplők tulajdonságaiban, sorsában a magunkéra ismerhetünk. Vagy a szomszédunkéra, vagy a főnökünkére, és így tovább, attól függően, hogy épp egy pozitív vagy negatív karakterrel találkozunk-e. De szerencsés esetben mindenképpen magával ragad minket a történet, és vagy meggyűlöljük, vagy megszeretjük, elutasítjuk, vagy megértjük a fiktív hősöket. Gondoltam, ez az egész kaland még érdekesebb lehet, ha ezt az élményt nem kitalált, hanem köztünk élő, valódi emberek sorsát megismerve élhetjük át.

Sok boldogságot!

M. Kiss Csaba

„…Az igazi boldogság nem egy pillanat, hanem egy hosszan tartó, békés és erős állapot. Az igazi boldogságba bele lehet ülni, bele lehet kucorodni, és megtart. Ringat. Lassan, hosszan, sokáig. Sajnos ez nem jön magától."

(Ónodi Eszter)

„Amikor Tari Gábor kollégámmal megalapítottuk a Graphisoftot, elhatároztuk, lesz nekünk is egy lökhajtásos privát jetünk, és mivel ő is Gábor, én is Gábor vagyok, a cég pedig Graphisoft, arany G lesz a farkán. Nem akartam alább adni. Fűtött a becsvágy."

(Bojár Gábor)

„A mi nevünk nem Snétberger. Az eredeti családnevem Schneeberger. Így, sch-val, két e-vel, t nélkül, tehát magyarra fordítva Hóhegyi. A Nyugat–Európában élő szintó romák közül származom… Mi heten vagyunk testvérek. A nálam idősebbek neve Schneeberger, de az enyém és a fiatalabbaké már Snétberger. Nálam történt valahol valamiféle elhallás és elírás egy hivatalos papíron. Apám mesélt erről."

(Snétberger Ferenc)

„Valaki szerzett sörétet, és első nap csak a Kurca-parti nádasba mentünk. Ez persze nem volt elég, hanem hétvégén a kollégiumban, a folyosón is lövöldöztünk a puskával. Azt mondtuk, hogy kijárási tilalom van. Tényleg nem mert senki kijönni a folyosóra, mert azonnal lőttünk. Még az ablakból is párszor…"

(Nyáry Krisztián)

„Amikor reggel felkel az ember, nem mindig örül, hogy már hetvenegy éves. Előfordul, hogy rögtön bosszúságok, kellemetlenségek érnek. Nem találom a kulcsomat vagy a szemüvegemet, és ezen tényleg képes vagyok bosszankodni. Vagy éppen röhögni, mondjuk, ha keresem a telefonomat, miközben azon beszélek."

(Molnár Piroska)

„Kapával tavaly óta játsszuk a Don Quijotét. Ő a címszereplő, én vagyok Sancho. Amikor Don Quijote teljesen nekikeseredik, én a következőt mondom: …én csak annyit mondok, uram, hogy a szomorúságot nem oktalan állatok számára teremtették, hanem az emberek számára. De ha az emberek túlságosan bánatnak eresztik a fejüket, ők maguk lesznek oktalan állatokká."

(Scherer Péter)

„Ha eléred a tökéletest, elkerülsz innen. Lehet, hogy van még ötezer hasonló bolygó. Csak másféle szinten. És amikor te már tökéletes vagy, akkor valamelyikről figyelsz. Van ott egy másik stadion, ahol már nem meccset nézel a többiekkel, hanem azt figyeled, hogy azok, ott, a Földön, vajon hogyan oldják meg."

(Mucsi Zoltán)

„A hitem – hogy mondjam –, nem szabályszerű vagy előírásszerű. Nem tudom elfogadni, hogy bárki is előírja, hogyan, mely napokon, hány órától és éppen milyen szöveget mondva kell kapcsolatot tartani Istennel… Isten létében hiszek és abban, hogy nem kell semmilyen közvetítő ahhoz, hogy jóban legyek vele."

(Egerszegi Krisztina)

„Csak sajnálni tudom azt az embert, aki úgy hal meg, hogy egész életében a pénzt kergette, űzte, hajszolta, mert úgy gondolta, abban mérik a boldogságot. Bármennyire is ezt sugallja a mai világ, nem abban mérik. Nekem például az életem egyik legboldogabb időszakában egyáltalán nem volt pénzem. Enni is alig."

(Wolf Gábor)

„Az, hogy az apámmal nőttem fel, nekem sokkal többet adott, mintha anyámmal éltem volna… Anyámmal megszakadt a kapcsolatom, aztán újra volt, aztán megint megszakadt. Ő kialakított magának egy új életet, amibe én nem nagyon fértem bele. A féltestvéreim harminc fölött voltak, amikor megismertem őket."

(Kemény Dénes)

„Az alkohol nagyon gyorsan ad valamiféle boldogságérzetet. Leszoktam róla, de a boldogságról nem lehet. Az kell. Találtam más boldogságforrásokat. Mondjuk, azokat is túlzásba viszem. Aki függő volt, az függő is marad… folyamatosan rákattanok valamire, és pillanatok alatt függővé válok. Mániákusan rajongok dolgokért. Mindig."

(Karafiáth Orsolya)

„…hogy lesz-e még újabb negyven évem, esetleg több vagy kevesebb, nem tudom. Mikor és hogyan lesz vége, végem, azt sem tudom. De azt gondolom, ami addig még hátra van, képes vagyok irányítani, alakítani. Bár lehet, az is előre meg van írva, hogy én azt higgyem, képes vagyok alakítani a sorsomat, és aki megírta, most jól szórakozik rajtam, hogy bedőltem a cselnek."

(Schmied Zoltán)

„Nekem a legnagyobb boldogságélményem a szülés… minden megszűnik körülöttem. Emberek, tárgyak, hangok, minden. A testem is. Csak egy erő vagyok, ami azért küzd, hogy világra hozza a gyereket. Semmi és senki más nincs jelen. Amikor már kint van, én pedig visszatérek, és ott vár ő, akit megszültem, az egy tökéletes pillanat."

(Schell Judit)

„Bemegyek a művészbejárón, mondom a hülye nevemet a portán. A portás nézi a lapját, és azt válaszolja, hogy ilyen nincs, nem mehetek be. Aztán bejutok, a próbán meg szanaszét szedik a szövegemet, de elég közönségesen. »Ez a mondat véletlenül maradt benne?« »És ezt a jelenetet, hogy képzelted? Legyek átlátszó?« »Gyerekek, most tényleg, ki írta ezt?«"

(Grecsó Krisztián)

„Döghúst ettem tizenhét éves koromig: én is, a családom is és jóformán az egész cigánytelep Cserdiben, ahol felnőttem. Én voltam a legvékonyabb, mindig engem eresztettek le a kútba. A dögkút az a hely, ahova az elhullott állatok tetemeit dobják."

(Bogdán László)

Ónodi Eszter

Negyvennégy éves, eredetileg angol–magyar szakon szerzett bölcsészdiplomát. Az édesapja után Kovács néven kezdte az életét. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán vette fel édesanyja nevét, és Ónodi Eszter néven lett népszerű, elismert színésznő. Az egyik belvárosi étterem teraszán beszélgetünk. A férfi pincér sokkal kedvesebb hozzá, mint hozzám. Velem kimért, Eszterrel viszont kiemelkedően lelkes és kedves. Nem csoda, igencsak feltűnő jelenség. És persze dől belőle a szó. Képes két óra alatt háromórányit beszélni a diktafonra.

Színésznő a fodrásznál

Úgy tizenöt évvel ezelőttről van egy furcsa, abszurd boldogságélményem. Fodrásznál voltam, és mint általában, tanácstalanul vártam a soromra. Nem tudtam eldönteni, milyen hajat vágassak magamnak. Miközben agyaltam, mi állna jól, belelapozgattam az asztalra kitett magazinokba, hátha találok valamit. És hopp, meg is láttam egy frizurát, ami rettentően tetszett. Szuper, gondoltam, és boldog voltam, hogy meg vagyok mentve. Aztán alaposabban megnéztem, ki az a nő az újságban. Megkerestem a képaláírást, és az volt oda írva, hogy Ónodi Eszter. Figyelj, nem ismertem magamra! Nagyon hülyének éreztem magamat. Az volt bennem, hogy az egy másik ember, és az a másik ember tetszik nekem, és olyan akarok lenni, mint ő. Erre kiderült, hogy az a másik ember én vagyok. Ez egy abszurd és abszolút lehetetlen pillanat volt. Az volt a szép az egészben, hogy más kép élt bennem magamról, mint amilyet az újságban láttam. Az a nő vonzó volt. Boldogsággal töltött el a felismerés, hogy én vagyok.

A hétköznapok

néha megeszik az embert

Ébredés után, kávézás közben gyakran érzem azt, teljesen lehetetlen, hogy ez a nap valahogy normálisan érjen véget. Rengeteg apró szorongás és félelem tud belém költözni reggelente. A nap végére viszont, ahogy sorra teljesítem a penzumot, ahogy fogynak a mások által rám rakott, illetve a saját magamra osztott feladatok, lassanként megnyugszom. De megint hamar reggel lesz, és újra meg kell felelni. Ám ha messzebbről tekintek vissza a rohanós, zsúfolt hétköznapokra, akkor azt mondanám, boldog vagyok. Mint a jól teljesítő iskolás gyerek. Aki elégedett, mert megfelelt a tanító néni, a szülők és a társadalom elvárásainak, az pedig még nem jut eszébe: vajon hol van ő, saját maga, ebben a nagy rohanásban.

Megfelelni jó. Már ha meg akarsz felelni valaminek vagy valakinek. De én már rég megtaláltam saját magamat, és jól is érzem magamat a bőrömben meg a személyes környezetemben. Megtaláltam azt a hivatást, amit nem munkának érzek, nem egy kényszerű dolognak, amit az anyagi jólétem megteremtése érdekében muszáj csinálnom, hanem lényegében folyamatosan szórakoztató és feltöltődést adó hobbiként élem meg. Szeretek színész lenni. Szeretek játszani. Tehát úgy megyek be a színházba szinte minden este, hogy igen, de szuper, hogy bemehetek a színházba! És úgy megyek el forgatni minden hajnalban vagy éppen minden éjszaka, hogy csodálatos dolognak tartom, hogy ezt csinálhatom! Bár nyilván alapesetben az ember nem kel fel örömmel hajnali háromkor, hogy egy vödör kávé után valahol, távol az otthonától ott álljon valami jelmezben és full sminkben a kamerák előtt, mire feljön a nap. De én nem vagyok alapeset.

Egy színész élete elüt az átlagétól, mert, ugye, a magyar színészek, ha a színházi évad közben forgatnak, akkor az egész napi hajtás után este még játszanak is. Tehát ahhoz, hogy a nem olcsó filmes stábnak meglegyen a napi tizenkét órás munkaideje, el kell kezdeni hajnali ötkor forgatni, hogy délután ötkor be tudjuk fejezni és a színész még beérjen a színházba az esti előadására. Szóval egy ilyen nap hajnal háromtól este tízig tart általában. De van fordított eset is. Tavaly volt egy olyan hetem, hogy a színházi előadás után minden este jött még értem egy autó, kivitt a forgatásra, és másnap reggel nyolcig, kilencig dolgoztunk. Azt éreztem, nem normális dolog, hogy negyvenkét évesen nekem ez jó. De hát jó! Sőt, csodálatos érzés! Közben, persze, vannak mélypontok: például az autóban, ami dolgozni visz, legjobb lenne aludni, de ehelyett többnyire még a szövegemen vagy a jeleneteimen agyalok. Aztán, ha odaértünk, ki sem akarok szállni, ám amikor az embert már sminkelik, öltöztetik, majd bemegy a szettbe és csinálja a dolgát, az már felemelő érzés.

Figyelj, néha eszembe jut, hogy lehet-e ilyen tempóban jónak lenni mindenütt. És az az érdekes, hogy lehet. Úgy érzem, nekem tényleg van valami közöm ehhez a szakmához. Még az is lehetséges, hogy erre születtem. Amikor ezt az éjszakázós heti forgatást csináltuk, akkor a reggeli jelenetek voltak a legnehezebbek. Mert, ugye, a valóságban az ember reggel egy kiadós alvás után a legenergikusabb, így hát nekem is frissnek, kipihentnek kellett lennem azokban a jelenetekben. Csakhogy én már ötödik napja forgattam egész éjszaka a színházi előadások után, tehát napi tizenöt-tizenhat órányi intenzív munka volt mögöttem. Konkrétan emlékszem arra a pillanatra, amikor azt mondtam magamnak: ennyi volt, vége, ezt nem lehet tovább bírni. Már az is képtelenség, hogy ébren maradjak, nemhogy megcsináljak egy jelenetet, amelyben a totálisan felborult bioritmusommal reggeli üdeséget kell sugároznom! Azt éreztem, nem bírom kinyitni a szememet, nem bírom a szavakat megformálni a számmal, mert egyszerűen annyira kimerültem. Ott ültem összeroskadva két felvétel között, álom és ébrenlét határán, szinte azt sem tudtam, hol vagyok, és mégis, amikor a csapó hangját meghallottam, az olyan volt, mint egy varázsütés. Kitisztult a tudatom, és mintha mi sem történt volna, mondtam a szöveget, csináltam, amit kellett, és ahogy kimondták, hogy ennyi, akkor újra összezuhantam, mint egy marionettbábu, amit megszűntek tartani a feszes zsinórok. Megnéztem a végeredményt, és jó lett! Én ugyan látom, hogy egy picikét táskásabb a szemem a kívánatosnál, de ezt csak én tudom. Vállalható lett a jelenetet.

Itthon néha az is boldogság, ha az ember az abnormális körülmények ellenére képes normális teljesítményt összehozni. Persze azon is elgondolkodhatunk, milyen lehetett volna a jelenet, ha optimális feltételek között születik meg. Talán még jobb lehetett volna, ha frissen és üdén vágunk bele, de lehet, hogy pont így kellett mindennek történnie és szükség volt arra, hogy a fáradtságom is benne legyen. Ezt nem tudom utólag megítélni. De azt tudom, nem hétköznapi teljesítmények ritkán születnek hétköznapi körülmények között.

Beszippant az idő

Számomra többféle boldogság létezik. A munkám pörgős öröme csak az egyik. Ugyanolyan boldoggá tud tenni a másik véglet, a nyugalom. Mondjuk, mikor gyerekként egy begubódzós fotóalbumot nézegettem karácsony délután apukámmal, az maga volt a meghittség és a biztonság. Ez a családi együttlétekre általában igaz. Nincs nagy családom. A szüleim, a fiam, a párom és én. Örülök, hogy élünk, hogy mindenki viszonylag egészséges, és néha ebben a körben együtt tudunk lenni a kis balatoni házunkban. Szeretném ezt a békés mikrovilágot sokáig megtartani.

Amúgy belvárosi csaj vagyok, a Városligetben születtem, és ott élek ma is. De a legmélyebb gyerekkori emlékeim ehhez a balatoni házhoz fűződnek. Lényegében minden nyaram ott telt, mert valamiért a szüleim azt gondolták, egyszem lányuknak az a legjobb pihenés, ha a két nagymamájával a Balatonnál tölti a nyarat. Ne menjen táborba, mert ott mindenféle veszélynek van kitéve. Győzködtek is, hogy higgyem el, tényleg ez a legjobb nekem, hiszen akkor kelek, amikor akarok, akkor megyek a vízbe, amikor akarok. Én meg ugyan vágytam a korombeliek társaságára, de nem ellenkeztem. Jó kislány voltam. És hát, mondom, végül is szép és nyugodt nyarak voltak ezek. Belém égett az a többször megélt pillanat is, ahogy ülök a barackfa árnyékában, és elmélyülten olvasok. A könyv lapjain átszűrődik a napfény, a szél megtáncoltatja a levelek árnyait, és egybemossa a regény valóságát az én személyes kis valóságommal. Beszippant az idő.

Egyébként ugyanezt érzem a színpadon és a kamerák előtt is. Hihetetlen jó ez az időn kívüliség. Az az élmény, hogy benne tudok lenni valamiben száz százalékig, minden mást kizárva.

Albert herceg kézcsókja

és a hasmenés

Figyelj! A legnevesebb tévés fesztiválon elnyertem a legjobb női alakítás díját. Ez lehetett volna életem egyik csúcspontja, ám ehhez képest rengeteget stresszeltem ezen az eseményen. Az nem boldogság, amikor az ember lánya három órán keresztül fűzőbe szorítva ül egy hatalmas auditóriumban, hogy az esemény legvégén remegő lábakkal felmenjen a színpadra és ezer ember füle hallatára elhebegjen valamit angolul. Hogy kinyilvánítsa, mennyire köszöni és mennyire boldog, utána pedig végigfeszengje az ő tiszteletére is adott, kínosan elegáns estélyt. Közben abban reménykedik, hogy Albert, a monacói herceg tényleg kezet csókol neki, mert tudod, a filmben volt egy mondatom: „Nekem a monacói cirkuszfesztiválon kezet csókolt Albert herceg", és hát vágytam arra, hogy ez a monacói filmfesztiválon valósággá váljon.

Elmeséljem? Jó, akkor elmesélem. Az is érdekes, hogy ez a film, az Aglaja, hiába nagyon jó, szinte észrevétlen maradt. Alig látta valaki. Amikor megírták mindenütt, milyen elismerést kaptam érte, akkor jöttek sorra az ismerősök, hogy mikor lehet majd megnézni. Mondtam, ha majd kijön DVD-n. De hát a mozik, kérdezték. A mozikban már rég lefutott, mondtam, mire ők igencsak csodálkoztak. Mert az történt, hogy pont akkor forgattuk, amikor széthullott a magyar filmgyártás korábbi rendszere, az új pedig még nem állt fel. A forgatás is évekig tartott, mert a gyártó produceri iroda egyik napról a másikra megszűnt, a végén a marketingnek se volt gazdája, igaz, pénz sem lett volna rá.

Szóval így indult, de Monte-Carlo mindenért kárpótolt. A rendezőt, Deák Krisztát is. Egyszer csak felhívtak, hogy menjünk Monte-Carlóba, repjegy, szállás már rendezve, várnak, mert az Aglaját három díjra is jelölték. A rendezőire, a legjobb filmre és a legjobb női alakításra. Mondtam, hogy menjünk ki, persze, végre van egy fesztivál, amire el tudok menni, mert eddig sosem tudtam utazni a filmjeimmel, főleg a színházi elfoglaltságaim miatt. De ez már nyáron, az évad után volt, így végre nyugodtan elvállalhattam. Deák Krisztával ketten utaztunk. Előtte még sosem jártam a hercegségben. Most sem láttam belőle túl sokat, mert az ott töltött cirka hetvenkét óra alatt nem igazán voltam magamnál. Borzalmasan izgultam.

Az átadást megelőző este érkeztünk meg. Volt ott aznap este valami Dallas parti a fesztivál keretében. Mondtam Krisztának, hogy menjünk el, hadd múljon az idő, meg hátha megnyugszom egy kicsit. De hát nem nyugodtam meg. Sőt…! Az történt, hogy miután messziről és takarásból megcsodálhattunk egy elegáns, ősz urat és egy elegáns, ősz hölgyet, Jockey-t és Samanthát, egy illetékes megsúgta nekünk: amellett, hogy mi nyertük azt a három díjat, amelyre jelöltek minket, nyertünk egy negyediket is, a monacói vöröskereszt különdíját! Miután erről értesültünk, még jobban kezdett pörögni az agyam: úristen, úristen, akkor a holnapi napom vajon hogy fog kinézni, meg jaj, jaj, gyorsan ki kéne találni, mit fogok mondani, és akkor most, azonnal menjünk vissza a hotelbe, nehogy az legyen, hogy nem tudunk időben felébredni. De legalább azt tudtam, mit veszek fel. Azt már otthon kitaláltam.

Uh, én mindig nagyon praktikusan pakolok. Most miért nézel így? Tudod te, mekkora szervezést igényel, hogy repülőn elszállíts egy estélyi ruhát? Szóval itthonról vittem, magyar ruha volt, mert mindenképpen magyar tervező ruhájában akartam megjelenni. Végül az Elysian mellett döntöttem, csak az volt a nagy probléma, hogyan csomagoljam el azt a gyönyörű selyemruhát, hogy a nagy estélyen ne úgy nézzen ki, mintha a kutya szájából…, tudod, na! Nem akartam vinni külön ruhazsákot, se bőröndöt, csak kézi poggyászt, de ha abba belepréselem a nagyestélyimet, azzal tönkre is teszem. Nem tűnt egyszerűnek a dolog. De szerencsére a lányok elárultak egy szuper praktikát: nevezetesen, hogyan lehet felfrissíteni a selyemruhát, tehát végül nyugodtan begyömöszölhettem a táskámba. Amikor elfoglaltuk a roppant elegáns szobáinkat Monte-Carlóban, nekem az volt az első dolgom még a Dallas parti előtt, hogy szépen teleengedjem a kádat forró vízzel, fölé akasszam a selyemruhámat abban bízva, hogy a tervező tippje tényleg működik és a ruha a felszálló gőzben, párában szépen kirúgja, kilógja magát másnap reggelre. Olyan makulátlan lesz, ahogy illik, és amikor a fotósok hada között vonulok majd a vörös szőnyegen a csodás, lazacszínű szettemben, nem fog látszani, hogy szállítás közben összegyömöszöltem. Micsoda mákom volt, hogy nem zuhanyzós szobát kaptam!

Így tök nyugiban sétálgattam a Dallas partin annak tudatában, hogy szépen dunsztolódik a ruhám a kád fölött. Amúgy az ilyen partikon szeretnék láthatatlan lenni, de legalábbis észrevétlen maradni, hogy kihallgathassam a többieket. Megfigyelni, kiszemelni párokat, embereket, követni, hogyan alakul számukra ez az egy-két óra. Kivel, hogyan és miről beszélgetnek, hogyan rúgnak be, hogyan viselkednek. Ebben akartam elmélyedni itt is, csak, ugye, keresztülhúzta a számításomat a hír, hogy nyertünk, és így tipliznünk kellett Krisztával, mondván, holnap nehéz napunk lesz. Másnap reggel volt egy eligazítás például arról, hogyan kell Albert herceget megszólítani. Tájékoztattak, hogy nem elég a köszönőbeszédben a ladies and gentlemen formátum, hanem a herceget külön kell köszönteni, de ezenkívül semmi utalást nem szabad tenni a jelenlétére. Ez engem meglehetősen elkeserített, tudod, a kézcsók miatt. Különben meg kell mondanom, ha most itt megjelenne Albert herceg, a Liszt Ferenc téren, nagy bajban lennék, mert teljesen elfelejtettem, mi a szabályos megszólítása. Na, mindegy. Szóval ennél többről nem nagyon volt szó az eligazításon, de azért így is eltartott egy órát. Utána volt egy könnyű ebédecske egy rendkívül elegáns étteremben. Én csak egészen apró falatkákat tudtam enni. Tudod, egy ekkora felhajtásnál már reggel óta ott van az ember seggében a zabszem, a gyomrában a görcs, az agyában meg a csodálatos, aszalódó vagy vasalódó, fellógatott ruhája, és csak arra képes gondolni, hogyan tud majd benne este észbontóan végigvonulni a vörös szőnyegen.

Kettőkor már a fodrásznál ültem, bár tudtam, hogy maga a bevonulás csak ötkor kezdődik. De így voltam beosztva, nyilván az óriási sztárok csak fél ötre mentek, de nekem még órákon át kellett a negyven fokban és a tengeri szélben ügyeskednem, hogy ne olvadjon le a gálasminkem és ne essen szét a gálafrizurám. Visszamentem a szállodai szobába, és azt éreztem, muszáj egy picit ledőlnöm. De hát, ugye, a frizurám! Na, azt találtam ki, hogy hasra feküdtem, az állam alá törölközőt tettem, hogy óvjam a díszítéseimet, és ugyan baromira kényelmetlen volt, de legalább ledőlhettem. Mint egy kilőtt, kiterített medve.

Képzeld, a ruhámat egyedül is fel tudtam venni. Ez egyrészt apró, de érzékelhető öröm volt, másrészt el is keserített, hogy micsoda fapados sztárság is az enyém, sehol egy öltöztető.

Öt órakor beindult a verkli. Jött értünk egy csodálatos limuzin, vagy ha nem is limuzin, de valami elegáns, fekete autó, hogy egészen a vörös szőnyeg széléig repítsen minket. Na, ez már érdekes volt. Ezt a napot innentől úgy fogtam fel, hogy én most egy igazi sztár