Emlékek börtönében

DAVID BALDACCI

Emlékek börtönében

DAVID BALDACCI

Emlékek börtönében

A mű eredeti címe

Memory Man

Copyright © 2015 by Columbus Rose, Ltd.

Hungarian translation © Nagy Nikoletta

© General Press Könyvkiadó, 2017

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

NAGY NIKOLETTA

Szerkesztette

PÁLFI ANNA

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 452 082 5

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Tom és Patti Maciagnak. Csak így tovább, és érezzétek jól magatokat! Megérdemlitek.

Köszönetnyilvánítás

Michelle-nek, amiért mindig mellettem áll.

Mitch Hoffmannak kiváló szerkesztői munkájáért.

Arnaud Nourrynak és Michael Pietschnek, amiért egy rendkívül nehéz helyzetet méltósággal és higgadtan kezeltek.

Jamie Raabnak, Lindsey Rose-nak, Sonya Cheuse-nek, Karen Torresnek, Anthony Goffnak, Bob Castillónak, Michele McGonigle-nek, Andrew Duncannek, Rick Cobbannak, Brian McLendonnak, Lukas Fausetnek, és mindenkinek a Grand Central Publishing berkein belül, amiért ilyen jól tartottak.

Aaron és Arleen Priestnek, Lucy Childs Bakernek, Lisa Erbach Vance-nek, Frances Jalet-Millernek, John Richmondnak és Melissa Edwardsnak, amiért több mint harminc könyvön át velem tartottak.

Anthony Forbes Watsonnak, Jeremy Trevathannak, Maria Rejtnek, Trisha Jacksonnak, Katie Jamesnek, Natasha Hardingnak, Sara Lloydnak, Lee Dibble-nek, Stuart Dwyernek, Geoff Duffieldnek, Jonathan Atkinsnek, Stacey Hamiltonnak, James Longnak, Anna Bondnak, Sarah Willcoxnak, Leanne Williamsnek, Sarah McLeannek, Charlotte Williamsnek és Neil Langnak a Pan Macmillannél a kiemelkedő munkáért, amelyet az érdekemben végeznek.

Praveen Naidoónak és csapatának az ausztráliai Pan Macmillannél, akik új magasságokba vezettek el a világ túlsó felén.

Sandy Violette-nek és Caspian Dennisnek, amiért mindig támogatnak.

Ron McLartynak és Orlagh Cassidynek fantasztikus előadásaikért. Imádlak hallgatni benneteket, pedig tudom, mi lesz a történet vége!

Steven Maatnak és az egész Bruna csapatának, amiért továbbra is egyengetik a pályafutásomat Hollandiában.

Bob Schulénak, amiért felülemelkedett a fájdalmon, és ismét bevetette sasszemét.

Roland Ottewellnek a nagyszerű (és gyors) kéziratszerkesztői munkáért.

Kristennek és Natashának, amiért zökkenőmentesen üzemeltetik a cégemet, a Columbus Rose-t.

Első fejezet

Amos Decker örökké emlékezni fog mindhármuk erőszakos halálára, mégpedig a kék legbénítóbb árnyalatában. A legváratlanabb pillanatokban hasít belé, mint egy színes fényből készült belezőkés. Sosem szabadul meg az emléktől.

A kiszállás elhúzódott, és teljesen eredménytelenül zárult. Miközben hazafelé tartott, alig várta, hogy ledőljön néhány órára, mielőtt ismét nekivág az utcának. Rákanyarodott a szerény, kétszintes, műanyag burkolatú ház kocsibehajtójára. A ház huszonöt éve épült, és még legalább ennyi ideig kell fizetni érte a részleteket. Az út síkos volt az esőtől, és a férfi, amint a földre tette negyvennyolcas bakancsát, megcsúszott, mielőtt megvetette volna a lábát. Halkan csukta be a kocsiajtót, mert biztos volt benne, hogy ezen a késői órán már mindenki alszik odabent. Elcammogott a konyhába vezető szúnyoghálóajtóig, és kinyitotta.

A csend nem volt meglepő. De a túlságosan nagy csend igen. Ezt akkor nem érzékelte, később el is tűnődött rajta, vajon miért nem. Ez volt számtalan kudarcának egyike aznap este. A konyhában megállt, hogy engedjen magának egy pohár vizet. Egy húzásra megitta, a poharat betette a mosogatóba, megtörölte az állát, majd belépett a szomszédos helyiségbe.

Megcsúszott a padlón, és hatalmas teste ezúttal el is terült. Sima, halszálkamintás parketta volt a szobában, máskor is előfordult már, hogy elesett rajta. Ezúttal azonban egészen más volt a helyzet. A ház elülső ablakain beszűrődő holdvilágnál éppen elég tisztán látott. Észrevett valamit.

Amikor felemelte a kezét, más színe volt.

Vörös. Véres.

De mitől? Feltápászkodott, hogy megtudja.

A másik szobában találta meg az okát. Johnny Sacks. A sógora. Izmos, nagydarab fickó, mint ő. A földön feküdt. De­cker közelebb hajolt, letérdelt, az arca csupán néhány centire lehetett Johnny arcától. A férfi torkát egyik fülétől a másikig átvágták. Felesleges lett volna ellenőriznie a pulzusát; nem lehetett már benne élet. A vére nagy része kifolyt a padlóra.

Ebben a pillanatban kellett volna elővennie a telefonját, és hívni a rendőrséget. Tudta, hogy mit kell tennie. Tudta, hogy nem szabad fejvesztve rohangálni egy bűntény helyszínén, márpedig az otthona az erőszakos halált halt férfi révén azzá vált. Innentől kezdve ez egy múzeum: semmihez nem szabad hozzányúlni. Szakmai énje erre figyelmeztette.

Ám ez csak az egyik holttest volt. Pillantása a lépcsőre esett, és az agya hirtelen kikapcsolt. Minden egyes porcikáján eluralkodott a pánik – az a zsigeri megérzés, hogy az élet örökre megfosztotta mindenétől. Rohanni kezdett. A vértócsák hullámozva kenődtek szét a bakancsa alatt.

Kulcsfontosságú bizonyítékokat semmisített meg, teljesen szétbarmolva mindent, amit érintetlenül kellett volna hagynia. Ebben a pillanatban azonban ez cseppet sem érdekelte.

Követte Johnny vérnyomait, és hármasával vette a lépcsőfokokat felfelé. Kapkodva szedte a levegőt, és a szíve olyan hevesen vert, hogy úgy érezte, szétfeszíti a mellkasát. Az agya mintha megbénult volna, de a végtagjai valahogy maguktól mozogtak.

Felért a folyosóra, nekiütközött a falnak, majd a szemköztinek, és futva ért az első ajtóhoz a jobb oldalon. Elő sem vette a fegyverét. Eszébe sem jutott, hogy a gyilkos még a házban lehet, és csak arra vár, hogy ő hazaérjen.

Vállával belökte az ajtót, és eszelősen körülnézett.

Nem látott semmit.

Illetve mégis.

Megtorpant az ajtóban, amikor az éjjeliszekrényen álló lámpa halvány fényénél észrevette az ágy túlsó végén meredező meztelen lábat.

Ismerte ezt a lábfejet. Tartotta már a kezében, masszírozta, és időnként csókolgatta is az elmúlt hosszú évek során. Keskeny volt, nyújtott, mégis kecses. A nagylábujj melletti lábujj kissé hosszabb volt a kelleténél. Az erek a lábfejen, a bőrkeményedések a talpon, a pirosra festett körmök mind helyénvalóak voltak, csak éppen a lábnak nem kellett volna a matrac fölé nyúlnia az éjszaka közepén. Ez ugyanis azt jelentette, hogy a nő a földön fekszik. És miért tenné, hacsak nem...

Elindult az ágy mellett, és lepillantott.

Cassandra Decker, mindenkinek, de főleg neki csak Cassie, a padlóról nézett rá. Illetve nézni már nem tudott. A férfi botladozva közelebb ment, megállt a nő mellett, majd lassan térdre ereszkedett. A farmerja térde egy vérfoltba érkezett, amely a felesége mellett gyűlt össze.

Az ő vére.

A nő nyakán nem volt semmilyen sérülés. A vér tehát nem onnan jött. Hanem a homlokából.

Egyetlen lövés. Tudta, hogy nem volna szabad, de karjával a nő feje alá nyúlt, felemelte a padlóról, és ziháló mellkasához szorította. A nő hosszú, sötét haja úgy terült szét a karján, mintha egy porlasztóból permetezték volna szét. A pötty a homlokán megfeketedett, és felhólyagosodott a forró lövedéktől.

Egy fegyvercső csókolta homlokon, az okozta a sebet. Egy másodperc volt csupán, és a golyó véget vetett az életének. Vajon álmában történt? Vagy felébredt? Át kellett élnie a rettegést, meglátva a fölötte álló gyilkost? Ez járt a férfi fejében, miközben még egyszer, utoljára a karjában tartotta a feleségét.

Visszaengedte oda, ahol találta. Lenézett az arcra, amely fehér volt, és élettelen. A fekete pötty a nő homlokán, ez lesz az utolsó emléke róla, egy pont mindennek a végén.

Mindennek.

Decker felegyenesedett, és elzsibbadt lábán kitántorgott a szobából. Továbbment a folyosón a másik hálószobához.

Ezt az ajtót nem lökte be. Már nem sietett. Tudta, mit fog ott találni. Csak azt nem tudta, milyen módszert választott a gyilkos.

Először kés volt, aztán pisztoly.

A szobában nem volt senki. Csak a fürdőszoba maradt hátra.

Égett a lámpa, a fürdőszoba fényárban úszott. A gyilkos nyilvánvalóan azt akarta, hogy az utolsót jól lássa.

Ott ült a vécén. A köntöse övével a vécétartályhoz kötötték, különben nem maradt volna ott. Decker közelebb lépett.

Nem csúszott meg a padlón. Nem volt vér. A kislányán nem látszott semmilyen egyértelmű sérülés. De miután még közelebb lépett, meglátta a fojtogatás nyomait a nyakán. Csúnya, elszíneződött foltokat, mintha megégették volna. Talán a köntös övét használták. Talán puszta kézzel ölték meg. Decker nem tudta, és nem is érdekelte. A fojtogatás fájdalmas. Gyötrelmes és félelmetes. És a kislány nyilván egyenesen felnézett gyilkosára, miközben az lassan kiszorította belőle az életet.

Molly három nap múlva lett volna tízéves. Bulit szerveztek, vendégeket hívtak, már megvették az ajándékokat, és megrendelték a csokitortát. Szabadságot vett ki, hogy segítsen Cassie-nek, aki teljes munkaidőben dolgozott, de itthon is szinte mindent egyedül csinált, mert Decker munkája nem kilenctől ötig tartott, közel sem. Sokat élcelődtek ezen. Mit tudott Decker a mindennapi életről? A bevásárlásról? A számlabefizetésről? A gyerekorvosról?

Semmit, mint kiderült. Halvány fogalma sem volt.

Leült a földre halott gyermeke mellett, és keresztbe tette a lábát, ahogy a kislány is mindig: úgy, hogy mindkét talpa az ellentétes combjához érjen. Nagydarab férfi létére egészen hajlékony volt. Lótuszülés, futott át az agyán. Vagy valami ilyesmi. Nem is értette, miért éppen erre gondol. Bizonyára sokkos állapotban van.

A kislány szeme nyitva volt, visszameredt az apjára, de nem látta. Mint az édesanyja. Sosem látja többé a férfit.

Decker csak ült ott, ringatózott előre-hátra, nézte a kislányt, de nem igazán látta, és a gyerek sem látta az apukáját, az egyszer biztos.

Ennyi. Nem maradt semmi. Nem akarok itt maradni magamra. Képtelen vagyok rá.

Elővette kilenc milliméteres kompakt fegyverét az övére erősített tokból, és meggyőződött róla, hogy van benne golyó. A markában tartotta. Pofás kis darab volt. Éppen megfelelő, hogy megfékezze vele a másikat. Még sosem lőtt rá vele senkire. De szeretett volna.

Meredten bámulta a fegyver csövét az irányzékkal. Hány tárat kilőtt már a rendőrségi lőtéren! Ezret? Tízezret? Ma este nem hibázhatja el.

Kinyitotta a száját, és bevette a fegyver csövét. Felfelé irányította, hogy a lövedék az agyát találja el, és gyorsan végezzen vele. Ujja megállt a ravasz alatti kengyelen. Felnézett Mollyra. Hirtelen elszégyellte magát, kivette a fegyver csövét a szájából, és a jobb halántékához tartotta. Lehunyta a szemét, hogy ne lássa a kislányt. A mutatóujja ismét a kengyelre siklott, majd a ravaszra. Most jön a lassú, határozott mozdulat, egészen addig a pontig, ahonnan nincs visszatérés. Nem fog érezni semmit. Az agya halott lesz, mire a teste többi részével tudathatná, hogy főbe lőtte magát.

Csak meg kell húznia a ravaszt. Csak húzd meg, Amos! Nincs veszítenivalód, mert nincs már semmid. Ők nincsenek többé. Nincsenek...

A fegyvert a halántékához szorítva azon merengett, mit mondana a családjának, ha újra találkoznának.

Sajnálom?

Bocsássatok meg?

Bárcsak itt lettem volna, hogy megvédjelek benneteket? Itt kellett volna lennem, hogy megvédjelek titeket?

Szorosabban kezdte markolni a fegyvert, és olyan erővel szorította a halántékához, hogy érezte, ahogy a sima cső felsebzi a bőrét. Kiserkent egy vércsepp, majd eltűnt őszülő hajában, amely, ebben biztos volt, az elmúlt tíz percben még tovább őszült.

Nem a bátorságát próbálta összeszedni, hogy megtegye.

A megfelelő egyensúlyt kereste kétségbeesetten. De lehet egyáltalán egyensúly az öngyilkosságban?

Még mindig a fejéhez tartva a pisztolyt, elővette a telefonját, és beütötte a rendőrség számát. Megadta a nevét és a jelvénye számát, majd két tömör mondatban leírta a hármas gyilkosságot. Ezután a földre ejtette a telefont.

Odalent Johnny.

A szomszéd szobában Cassie.

Itt, a vécén Molly.

Ekkor hirtelen, minden előjel nélkül mindezt a kék legrémisztőbb árnyalatában látta. A holttesteket, a házat, az egész éjszakát. Ez a kék burok ott volt mindenütt. Ekkor a mennyezetre emelte a tekintetét, és ordítva átkozódni kezdett. Minden dühét és veszteségérzetét beleadta. Azok az átkozott ­színek még most sem hagyják békén. Miért nem lehet ő is normális, legalább most az egyszer, amikor ilyen sorscsapás érte? Leszegte a fejét, és ott maradt ülve a földön, fegyverét a halántékához szorítva, teljes ürességgel a bensőjében. Kész volt meghalni, kész volt utánuk menni.

De Amos Decker valamilyen számára is ismeretlen oknál fogva nem húzta meg a ravaszt.

Így aztán a négy perccel később a helyszínre érkező rendőrök pontosan így találtak rá.

Második fejezet

Egy pirosra festett pad a parkban.

A télbe hajló ősz nyugtalanító, pengeéles hidege.

Amos Decker a padon ült, és várakozott.

Egy veréb suhant el előtte, éppen csak kikerült egy arra haladó autót, majd feljebb repült, és egy légáramlat szárnyán tovatűnt. Mire az autó elhaladt előtte, Decker tisztában volt a márkájával, a típusával, a rendszámával és a benne ülők személyleírásával. Férj és feleség elöl, egy gyerek ülésmagasítóban hátul. Egy másik, nagyobb pedig mellette. Tízévesforma. A hátsó lökhárítón matrica. „A gyerekem a Thorncrest általános iskola kitüntetett tanulója."

Gratulálok, éppen most árultad el valami pszichopatának, hogy pontosan hol kaphatja el a nagyon okos gyerekedet.

Ezután egy busz gördült be egy közeli megállóba. Decker futó pillantást vetett rá, és megfigyelte rajta ugyanazokat a részleteket. Tizennégy utas, a legtöbbjük levertnek és fáradtnak tűnik, pedig még csak délre jár az idő. Csak egyvalaki volt energikus, egy gyerek. Ott nyüzsgött holtfáradt anyja mellett, aki az ölében tartott kövér szatyor fölé görnyedt. A buszt egy újonc vezette, az arcára kiült az idegesség. Küszködnie kellett még a szervokormánnyal is, és a következő kanyart olyan lassan vette be, hogy úgy tűnt, mintha leállt volna a busz motorja.

Egy repülő húzott el Decker feje fölött, elég alacsonyan ahhoz, hogy beazonosítsa. United 737, egy újabb modell, a szárnyfülből ítélve. A 737-es számban a férfi számára az ezüst­szín volt kiugró. A 737-es szám az ő fejében pompás kotyvalék volt. Fénylően sima, ezüstös, gyors, mint egy lövedék. Minden, ami hetessel kezdődött, ugyanezt az érzést keltette benne. Örült neki, hogy a Boeing minden repülőgépének hetessel kezdődő számot adott.

Két fiatalember haladt el mellette. Megfigyelve, megjegyezve. Az egyik idősebb volt, magasabb, ő volt az alfa, a másik a fegyverhordozó, aki csak arra volt jó, hogy lehessen rajta szórakozni, és lehessen ugráltatni. Decker ezután az utca túloldalán, a játszótéren játszó négy gyereket vette szemügyre. Életkor, beosztás, gyártási szám, hierarchia hatéves kor alatt, mint egy farkasfalkában. Kész.

A következő egy kutyát sétáltató nő. Németjuhász. Nem olyan öreg, de rossz a csípője. Feltehetően diszplázia, gyakori ennél a fajtánál. Iktatva. Egy mobilon csevegő férfi. Zegna öltöny, a Guccit jelentő G a tükörfényes cipőn, aranygyűrű hatalmas drágakővel a bal kezén, négyezer dolláros Zenith kar­óra a jobb csuklóján. Túlságosan alacsony és rossz testfelépítésű ahhoz, hogy profi sportoló legyen. És messze túl elegáns ahhoz, hogy kábítószer-kereskedő. Talán befektetési bankár, műhibaperekre szakosodott ügyvéd vagy ingatlanbefektető. Emlék eltárolva.

Az utca túloldalán egy idős nőt toltak ki kerekesszéken egy betegszállító autóból. A bal oldala nem mozgott, és az arca is ugyanazon az oldalon volt lebénulva. Agyvérzés. Rögzítve. Az ápolójának enyhe gerincferdülése és dongalába volt. Bevésve.

Amos Decker mindezt megfigyelte, és még ennél is többet. Az agya mindent feldolgozott, ami a látóterébe került. Itt-ott egy kis következtetéssel fűszerezve. Egyszer némi okoskodással, máskor puszta találgatással. Az egésznek nem volt jelentősége, csak arra volt jó, hogy elfoglalja magát, amíg várakozik. Ahogy a színekben számolás is csak időtöltés volt.

A házat lefoglalta a bank. Még kettőjük fizetéséből is alig tudták törleszteni a részleteket, de csak az ő fizetéséből reménytelen volt. Megpróbálta eladni, de hát ki akar egy vérben úszó házban élni?

Hónapokig egy lakásban lakott. Aztán egy motelszobában. Aztán, miután a munkahelyi helyzete megváltozott, átköltözött egy barátja kanapéjára. Miután a barátja már nem volt olyan barátságos, egy hajléktalanszállón kötött ki. Amikor a szállót bezárták, mert elfogyott a pénz, amelyből fenntartották, új „hajléka" egy hálózsák lett a parkban. Aztán egy kartondoboz egy parkolóban, miután a hálózsák tönkrement, és a rendőrök kiűzték a hajléktalan embereket a parkból.

Elérte a mélypontot. Felpuffadt, piszkos volt, és kócos, és torzonborz szakállával úgy nézett ki, mint akinek egy barlangban kellene laknia, és földönkívüliekkel kellene értekeznie. És nagyjából itt is tartott, amikor egy reggel arra a felismerésre ébredt egy nagyáruház parkolójában, a hullámkarton dobozának oldalára nyomtatott cégjelzésre meredve, hogy Cassie és Molly mélységesen szégyellné, hogy ez lett belőle.

Így aztán megtisztálkodott, elvállalt néhány fura munkát, félretett egy kis pénzt, kivett egy szobát egy apartmanhotelben, és kiakasztotta a magánnyomozó táblát. Minden ügyet elvállalt­; többnyire pitiáner, filléres ügyek voltak, de valamire azért ment velük. A valaminél pedig nem volt szüksége többre.

Értelmetlen létezés volt ez, ahogy ő maga is értelmetlen volt. A szakálla még mindig bozontos volt, a frizurája még mindig meglehetősen rendezetlen, és még mindig alaposan el volt hízva. De a ruhája többé-kevésbé tiszta volt, és rendszeresen, néha akár hetente kétszer is zuhanyozott. És már nem dobozban lakott. Az ő fejében a fejlődést mindig centiben kellett mérni, különösen ha az ember nem dicsekedhet többméternyi sikerrel.

Lehunyta a szemét, hogy kikapcsolja az utcán frissen tett megfigyeléseket, de továbbra is ott maradtak, mintha a szemgolyójában kifeszített mozivászonra vetítették volna ki őket. Örökre ott fognak maradni. Sokszor szerette volna elfelejteni, amit az előző pillanatban látott. De az elméjébe mindent alkoholos filccel véstek fel. Vagy ő idézte fel az emlékeket, amikor szüksége volt rájuk, vagy maguktól bukkantak fel. Az előbbi hasznos volt, az utóbbi végtelenül idegesítő.

Aznap este a zsaruk lebeszélték róla, hogy szétloccsantsa a fejét. Azóta számtalanszor gondolt rá, hogy megöli magát. Olyannyira, hogy amikor még a rendőrség kötelékében volt, pszichológushoz járt, hogy megpróbálja megoldani ezt a csip-csup problémát. Még magafajta öngyilkosjelöltek csoportja előtt is beszélt.

A nevem Amos Decker. Meg akarom ölni magam. Pont. Ennyi.

Kinyitotta a szemét.

Tizenöt hónap, huszonegy nap, tizenkét óra, tizennégy perc. Az agya különleges működése miatt az idő állandóan a szeme előtt pergett. Ennyi idő telt el azóta, hogy három holttestet talált az otthonában, hogy a családját lemészárolták. Hatvan másodperc múlva pedig tizenöt perc lesz, plusz ugyanannyi év, hónap és nap. És ez így megy tovább.

Lenézett magára. Négy évig amerikai futballozott a főiskolán, azután egy egészen rövid ideig profi játékos volt. Később zsaruként, majd nyomozóként is megőrizte a formáját. Ám miután hivatalosan is azonosította a felesége, a sógora és a lánya holttestét, többé nem törődött az ilyesmivel. Legalább húsz kiló súlyfelesleg volt rajta, de inkább több. Sokkal több. Egy kétméteres dagadék teljesen tropa térdekkel. A hasa puha volt, és kidülledő, a karja és a mellkasa petyhüdt, a két lába egy-egy túlságosan hosszú szál hús, amelyet egy ideje már nem is látott.

A haja is hosszú volt, itt-ott ősz, és nem túlságosan tiszta. Tökéletesen alkalmasnak tűnt rá, hogy elrejtsen egy olyan elmét, amely állandó csalódást okozott azzal, hogy képtelen volt bármit is elfelejteni. A szakálla megdöbbentő volt, nemcsak a terjedelme, de kaotikus megjelenése miatt is: kötegek, tincsek és kósza szálak tekeregtek benne mindenfelé, mint a kapaszkodót kereső indák. Azzal hitegette magát, hogy ez felel meg a szakmájának. Aljanéppel érintkezik, az aljanép pedig köztudottan nem követi a divatot. Sőt kifejezetten kerüli.

Megérintette a rongyos foltot a farmernadrágján. A nadrág térdén még mindig láthatóak voltak a vérfoltok.

Az ő vére. Cassie vére. Morbid, hogy még mindig magán viseli.

Égesd el ezt a nadrágot, Amos! A legtöbb normális ember ezt tette volna.

De én nem vagyok normális. Azóta nem, hogy kimentem arra a pályára, és kaptam a fejemre.

Az az ütés volt az egyetlen dolog, amire soha nem is emlékezett. A sors különös fintora, hiszen ez okozta, hogy semmi mást nem tudott elfelejteni. A különböző sportműsorokban azonban újra meg újra leadták akkoriban. Még az országos híradó is szükségét érezte, hogy eljuttassák a közönségükhöz országszerte a rajta elkövetett erőszak hírét. Valakitől azt hallotta, hogy a videófelvétel néhány éve felkerült a YouTube-ra is, és már több mint nyolcmillióan látták. Ő maga azonban sosem nézte meg. Felesleges lett volna. Ő ott volt. Ő érezte. Ez elég.

Csak azzal érdemelte ki a rá záporozó figyelmet, hogy meghalt egy futballpályán. Nem egyszer, kétszer.

Lopva, leginkább szégyenkezve lepillantott a nadrágjára.

A hasa kibuggyant a nadrág derekán, mert akkoriban még jóval soványabb volt. Kimosta a farmert azóta, de a vérfoltok nem jöttek ki. Miért is viselkednének másként, mint az agya? A nadrág bizonyíték lehetett volna, annak kellett volna lennie. A zsaruknak le kellett volna foglalniuk, de nem tették, ő pedig nem erőltette. Megtartotta a farmert, és azóta is hordta. Ostoba módja az emlékezésnek. Szamárság. Hátborzongató, hogy így akarja a közelében tudni Cassie-t. Mintha egy Scooby Doo-s uzsonnásdobozban hurcolná magával a hamvait. De hát nem volt túl jól. Igaz, volt hol laknia, volt munkája, és többnyire elboldogult. De nem volt igazán rendben. Nem is lesz soha.

Gyakorlatilag gyanúsítottként szerepelt az ügyben, mert a férjek mindig gyanúsítottak lesznek. De nem sokáig. A gyilkosságok időpontja tisztázta. Volt alibije. Nem érdekelték az alibik. Tudta, hogy egy ujjal sem ért hozzájuk, és magasról tett rá, hogy másnak erről mi a véleménye.

Az igazi gond az volt, hogy senkit sem tartóztattak le a bűntény elkövetéséért. Még csak gyanúsítottak sem voltak, egyetlen szál sem akadt, amelyen el lehetett volna indulni. Az égvilágon semmi.

A munkásnegyedben, ahol egykor éltek, csend volt, és nyugalom. Az emberek barátságosak voltak, és mindig kisegítették egymást, mert senki sem volt eleresztve, és mindenkinek szüksége volt néha erre-arra. Megjavították a szomszédnál az autót vagy a kazánt, bevertek egy-egy szöget, főztek egy tál ételt, ha az asszony beteg volt, és bizalmi, közösségi közlekedési rendszerben szállították a környék gyerekeit.

Élt ott persze néhány sötét alak, de Decker korábbi megfigyelései alapján egyik sem volt gyilkos típus. Többnyire motorosok és füvesek. Ellenőrizte. Mást sem csinált, mint nyomozott az ügyben, bár hivatalosan meghagyták neki, hogy maradjon ki belőle. Semmiféle nyomra nem bukkant, annak ellenére, hogy megszállottan utánanézett mindennek.

A környék egyrészt kedvezett, másrészt akadályt is jelentett az ilyesfajta bűntényeknek. Az ajtókat senki sem zárta, az emberek ki-be járkáltak. Ezért bejutni biztosan nem volt nehéz. Ugyanakkor a házak szorosan egymás mellett álltak, úgyhogy valakinek hallania kellett volna valamit. Aznap éjjel azonban senki sem hallott semmit a Boston Avenue 4305-ös szám alól. Hogyan halhatott meg három ember egy hang nélkül? Az erőszakos halál nem jár dulakodással? Sikoltozással? Küzdelemmel? Úgy látszik, nem. És a lövés? Mint egy kísértet suttogása. Hacsak nem süketült, vakult és némult meg az egész szomszédság aznap este.

Hónapokkal később, miután a nyom régen kihűlt, és annak a valószínűsége, hogy megoldják az ügyet és elkapják a gyilkost, szinte a nullával lett egyenlő, még mindig nem volt semmi eredmény. Ekkor otthagyta a rendőrséget, mert képtelen volt rávenni magát a papírmunkára, meg arra, hogy más ügyekben nyomozzon, és komolyan vegye az aktuális drámákat. A felső vezetés azt mondta, sajnálják, hogy elmegy, de senki sem marasztalta. Az igazság az, hogy bomlasztó és nehezen kezelhető lett. Semmi nem érdekelte többé.

Kivéve egyvalamit.

Gyakorta felkereste a sírjukat. Sietve megvásárolt parcellákban nyugodtak, hiszen ki gondolt ilyesmire előre a negyvenes éveik elején járó szülők és egy tízéves kislány esetében? Később azonban nem járt oda többé, mert nem bírta elviselni, hogy ott fekszenek a földben. Nem bosszulta meg őket. Semmit sem tett azonkívül, hogy azonosította a holttestüket. Szánalmas vezeklés azért, hogy hagyta meghalni a családját. Nem valószínű, hogy Isten le lenne nyűgözve.

Biztos, hogy a haláluknak köze van az ő foglalkozásához. Az évek során rengeteg embert tett hűvösre. Néhányan közülük már kiszabadultak. Másoknak voltak kint barátaik. Éppen a Boston Avenue 4305 alatt történt gyilkosság előtt vett részt egy kábítószergyártó banda felszámolásában, amely mindent megtett, hogy a környékükön élők, kicsik és nagyok egyaránt, mind függővé, és így jó vevővé váljanak. Ezek a fickók elvetemültek voltak, szemrebbenés nélkül öltek. Kideríthették, hol lakik. Nem lett volna nehéz dolguk. Nem álruhában dolgozott. Meglehet, hogy a feleségén és a lányán álltak bosszút, meg a sógorán, aki rosszul időzítette a látogatását. Ez ellen a csoport ellen azonban a leghalványabb bizonyíték sem volt. Anélkül pedig nem lehet senkit letartóztatni. Nem lehetett tárgyalás, sem ítélet, sem végrehajtás.

Az ő hibája. Az ő lelkén szárad. Lehetséges, hogy ő maga vezette el őket a családjához, és most nincs családja.

A szomszédok szerveztek egy jótékonysági estet a javára. Összegyűlt pár ezer dollár. Még mindig ott állt érintetlenül a bankban. Ha elfogadja azt a pénzt, az olyan lett volna, mintha elárulná azokat, akiket elveszített. Úgyhogy a pénz a számlán maradt, bár kétségkívül lett volna helye. Elboldogult így is, igaz, csak éppenhogy. Az éppenhogynál azonban nem vágyott többre. Mert ő maga is csak éppenhogy volt már.

Hátradőlt a padon, és összébb húzta magán a kabátot. Nem véletlenül volt itt.

Éppen dolgozott.

És ahogy balra pillantott, látta, hogy várja a munka.

Felállt, és elindult annak a két embernek a nyomában, akikre mostanáig várt.

Harmadik fejezet

A bár ugyanolyan volt, mint az összes többi, amit Decker korábban látott.

Sötét, hűvös, dohos, füstös. A fény különös játéka folytán mindenki úgy nézett ki, mintha az ember ismerné, meg akarná ismerni, vagy inkább el akarná felejteni. Mindenki a barátod volt, egészen addig, amíg az ellenséged nem lett, és el nem tört egy biliárddákót a fejeden. A bár, ahol teljes volt a nyugalom, egészen addig, amíg ki nem tört a balhé. Ahol borba fojthatsz mindent, amit a sors rád mért. Ahol ezer önjelölt Billy Joel hangja ringat el hajnalig.

Csak én nem tudok annyit inni, hogy bármit is elfelejtsek. Csak arra jó az egész, hogy mind az ezer ital legapróbb részleteire is emlékezzem, sőt még a jégkockák formájára is.

Decker leült a bárpulthoz, ahol látta magát az italosüvegek mögött lógó nagy tükörben. Rendelt egy olcsó sört, a korsót két húsos keze közé fogta, és a tükröt tanulmányozta. Hátsó sarok, jobbra. Ahhoz az asztalhoz ült le a párocska, akiket idáig követett.

A férfi a negyvenes évei végén járhatott, a lány csak feleannyi idős volt. A fickó a legjobb ruháját vette fel. Hajszálcsíkos gyapjúöltönyt, kék mintás sárga nyakkendőt, amelynek a mintája a petesejt felé igyekvő spermiumokra emlékeztetett. A mellényzsebéből színben hozzáillő zsebkendő kandikált ki. Hátrafésült haja látni engedte ráncos, érett homlokát, amely egy férfi esetében vonzó látvány, egy nőnél kevésbé, de hát az élet már csak ilyen igazságtalan. Pofás gyémántgyűrűk a gondosan ápolt ujjakon. Feltehetően lopottak. Vagy hamisak. Ahogy a férfi maga is. Valószínűleg a lábkörme is le van vágva. A cipője ki volt fényesítve, de a sarkáról elfeledkezett. A cipő talpa kopott volt. Ez árulkodott leginkább a fickó valós természetéről. Ő is kopott volt. És csak a célja eléréséig akart jó benyomást kelteni, utána már nem. Utána örökre eltűnik ez a fasz.

A lány őzikeszemű volt, és üresfejű. A maga bárgyú, közönséges módján. Olyan volt, mint amikor az ember a megfelelő szemüveg nélkül néz egy 3D-s filmet; valami nem volt az igazi. Ráadásul olyan vak és hiszékeny volt, hogy az embernek kedve lett volna sarkon fordulni, és sorsára hagyni.

Deckert azonban nem azért fizették, hogy ezt tegye. Éppen az ellenkezőjéért kapta a fizetségét.

A lány szoknyája, kabátkája és blúza feltehetően többe került, mint Decker autója. Pontosabban a hajdani autója. A bank azt is elvette. A bank már csak ilyen.

A lány régi, gazdag családból jött. Annyira hozzá volt szokva a társadalmi státusszal együtt járó előkelő élethez, hogy fel sem tudta fogni, miért tenne valaki ennyi erőfeszítést, hogy megkaparintson tőle valamit, ami az ő számára természetes. Emiatt élete minden percében leselkedett rá az áldozattá válás veszélye.

Ilyen volt ez a pillanat is: a cápa és a bábu. Decker hatosnak látta a fickót, az ő fejében ez alantas szám volt. A lány négyes volt, ártalmatlan és érdektelen.

Először a kezük, majd az ajkuk ért össze. Iszogattak – a férfi egy citromos whiskey-t, a lány pedig egy Pink Martini koktélt.

Minden világos.

Decker a sörét szorongatva, csendesen várakozott. Feltűnés nélkül figyelte őket. A számon kívül a lány még narancssárgát is jelentett neki. A fickó lilát; ez az a szín, amelyik az ő számára egyet jelent a nullával, egy kellemetlen számjeggyel. A férfi tehát igazából két számot is képviselt: a hatot és a nullát. Bonyolultan hangzik, Decker tudta jól, de ő könnyedén átlátta, mert ott volt a fejében a napnál is világosabban.

És nem arról volt szó, hogy ezekben a színekben látta ezeket az embereket. A színek észleléséről volt szó. Ez volt a legjobb és egyetlen mód, ahogy le tudta írni ezt az érzést. Ilyesmit nem tanítanak az iskolában. És amúgy is elég későn történt vele. Megtette, ami tőle telt. Végül is azt hitte, óvodáskorában egyszer már maga mögött hagyta a zsírkrétakorszakot.

A párocska tovább enyelgett, fogták egymás kezét, ment a délutáni taperolás és petting. A lány szemmel láthatóan többre vágyott. A férfi megtagadta tőle, mert a célponttal játszadozni kell. Ha elsietjük a dolgokat, abból sosem sül ki semmi jó. Ez a fazon pedig profi volt. Nem a legjobb, akit Decker valaha látott, de értette a dolgát. Bizonyára jól keresett.

Ahhoz képest, hogy lila nulla volt.

Decker tudta, hogy a férfi elő akar rukkolni egy kéréssel. Kölcsön kell neki egy ígéretes üzleti vállalkozáshoz. Vagy valami tragédia történt a családjában, és sürgősen pénzre van szükség elrendezni a dolgokat. Különben sosem kérné. Utálja magát miatta. De ez a végső menedéke. Az utolsó esélye. És nem várja el, hogy a lány megértse. Még csak azt sem, hogy igent mondjon. Ilyen felvezető után a lány mégis mi mást felelhetne? „Persze, drágám. De legyen inkább kétszer annyi. Vagy háromszor. A papának fel sem fog tűnni. Végül is csak pénz. Az ő pénze."

Egy órával és két Pink Martinivel később a lány távozott. A búcsúcsókja gyengéd volt, és megindító, a férfi pedig pont úgy reagált, ahogy kellett, egészen addig, amíg a lány hátat nem fordított. Akkor megváltozott az arckifejezése. A kölcsönös gyengédség és szerelem kifejezésének helyét diadal és talán egyenesen kegyetlenség váltotta fel. Decker szerint legalábbis.

Decker nem szeretett más emberekkel kapcsolatba lépni. Jobban kedvelte önmaga társaságát. Gyűlölte az üres csevegést, mert már nem látta értelmét. De hozzátartozott a munkájához. Ezzel kereste a kenyerét. Ezért aztán rávette magát. Legalább átmenetileg.

Mert ideje volt munkához látni.

Éppen időben érkezett meg a korsó sörével az asztalhoz, hogy lapátkezét a fickó vállára téve visszanyomja a székre, amelyről éppen felállni készült.

Decker leült vele szembe, szemügyre vette az érintetlen citromos whiskey-t – a ragadozók nem isznak munka közben –, majd elismerően megemelte a söröskorsóját.

– Szép munka! Szeretem látni, ahogy egy profi dolgozik.

A férfi először nem felelt. Deckerre meredt, végigmérte elhanyagolt külsejét, és levonta a kedvezőtlen következtetéseket.

– Ismerjük egymást? – kérdezte végül gúnyosan. – Mert nem igazán tudom elképzelni.

Decker felsóhajtott. Ennél valami eredetibbre számított. Úgy látszik, hiába.

– Nem, és nem is kell hogy megismerj. Csak ezekre kellene vetned egy pillantást.

Decker előhúzott egy borítékot a kabátzsebéből, és elé csúsztatta.

A fickó először habozott, de aztán a boríték után nyúlt.

Decker belekortyolt a sörébe, és azt mondta:

– Nyisd ki!

– Miért tenném?

– Jó, akkor ne nyisd ki! Nekem aztán tök mindegy.

Vissza akarta venni a borítékot, de a pasas utánakapott. Kinyitotta, és előhúzta belőle a fél tucat fotót.

– A szakma első szabálya, szépfiú – szólt Decker. – Ne játssz mással is, amikor éppen rajta vagy egy ügyön! És amikor profinak neveztelek, nagy jóindulattal tettem.

Odanyúlt, és megkocogtatta a legfölül lévő fényképet.

– Nincs rajta elég ruha, és rajtad sem. Ja, egyébként amit itt csináltok, az Pennsylvaniától délre gyakorlatilag az összes államban törvénybe ütközik.

A férfi felnézett, és a tekintetében óvatosság tükröződött.

– Honnan szerezte ezeket?

Deckert ismét kiábrándította a kérdés.

– Szóval mostantól már csak tárgyalás kérdése. Felhatalmaztak, hogy felajánljak neked ötvenezer dolcsit. Cserébe ejted, és áttérsz valaki másra. Egy másik államban.

A fickó elmosolyodott, visszacsúsztatta a fotókat Decker elé, és azt felelte:

– Ha azt gondolták, ezek gondot jelentenek nekem, akkor miért nem mutatták meg egyszerűen neki? Miért jött ide és ajánlotta fel, hogy lefizet?

Decker ismét felsóhajtott, és már harmadszor érezte csalódottnak magát. Ez a pasas semmiféle kihívást nem jelent. Összeszedte a fényképeket, és gondosan visszatette őket a borítékba.

– A gondolataimban olvasol, szépfiú. Pontosan ezt mondtam én is az apjának. Köszönöm, hogy engem igazolsz. A lány nagyon vallásos, egyébként. Amit