Barátom Kim Ir-Szen

Előszó

Bírósági tárgyalásról tartottunk éppen hazafelé. Rövid időn belül másodszor fordult elő, hogy furcsa körülmények között mutattak ajtót egy középiskola tanári szobájából. Rosszkedvű voltam, ügyvédemmel szótlanul utaztunk az autóban. Az elmúlt két évtizedben újságíróként – a tanári munka kitérő lett volna – dolgoztam, így nem lepett meg, amikor egy témaajánlattal törte meg a csendet a mellettem ülő jogász. Gyarlóság, mégis bevallom: soha nem szerettem, ha témát ajánlottak. Ez izgalmas kivétel volt. Nem akármilyen történet összefoglalóját hallottam egy Lausanne-ban és Budapesten élő hölgyről, Szilágyi Erzsébetről, aki éveken át Kim Ir Szen gyógykezelője volt.

Az élet kacskaringós. Egy portugál bölcsesség szerint: Isten görbe vonalakkal rajzol egyenest. Soha nem találkozom későbbi ügyvédemmel, ha nem bocsátanak el munkahelyemről, aki az esetemről szóló újságcikket olvasva grátisz ajánlotta fel munkáját, amennyiben pert indítanék. Önmagában ez nem lett volna elegendő a könyv megszületéséhez.

Az élet kacskaringói másfelé is vezettek. Ügyvédem – dr. Domoki Irén – tóparti nyaralójához közel egy fővárosi orvosnő háza áll. A doktornő a vele egy társasházban lakó Szilágyi Erzsébetet meghívta egy nyári hétvégére a víkendházba. Kitalálhatják, hogy ügyvédem itt és ekkor találkozott a Svájcból érkezett masszőrrel, akinek élettörténete hamarosan feltárult előtte. Sok-sok véletlennek kellett történnie, amíg az említett autóút alatt először hallhattam a Phenjanban többször megfordult asszony történetéről.

Újságíróként kapva kaptam az alkalmon. Az akkor még létező Népszabadság Arcok rovatában 2013. szeptember elején írtam portrét a kalandos életű Szilágyi Erzsébetről, akinek élete anélkül is kész regény, ha nem kezeli 1987 és 1992 között Észak-Korea mindenható urát, Kim Ir Szent. Ez utóbbi tény azonban egészen egyedivé teszi életútját, ezért is jutott eszembe, hogy mélyrehatóbban kellene foglalkozni a témával. Szilágyi Erzsébet azonban megelőzött.

Az ideje nagyobb részét Svájcban töltő hölggyel az újságcikk után is kapcsolatban maradtam. Rendszeres időközönként telefonáltunk egymásnak, és ha lehetett, Budapesten találkoztunk. Varázslatos személyisége elől nem lehetett kitérni.

Így történt, hogy 2014. december 31-én hosszan beszélgettünk, amikor hirtelen témát váltott, és arról ejtett szót, sokan noszogatják, írja meg élettörténetét. – Megjegyezte, tudja, nekem ehhez nincs kedvem, hisz nem is vagyok íróember. Arra viszont vállalkozna, hogy az általa elmesélt észak-koreai évek történetét én írjam meg. Eközben kutatóan a szemembe nézett, vajon mit szólok az ötletéhez.

Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy igent mondjak. A munkához Erzsébet sajátos időbeosztása, valamint a Lausanne és Budapest közötti távolság miatt csak szűk háromnegyed év múlva tudtunk nekikezdeni, ám innentől – rövidebb-hosszabb szünetekkel – ütemesen haladt a munka.

Negyvenórányi hanganyagot rögzítettem, miközben élveztem a könyv főszereplőjének vendégszeretetét.

A jobb érthetőség kedvéért igyekeztem – ahol ezt a visszaemlékezés igényelte – vázlatos történelmi hátteret rajzolni a beszélgetésekből kibontakozó, hangsúlyozottan személyes Kim Ir Szen portré mögé.

Nagy köszönettel tartozom Majtényi György, A. Sajti Enikő és Földes György történészeknek, akik tanácsaikkal segítették munkámat.

Ugyancsak hálával gondolok a szöveggel kapcsolatos észrevételeik miatt Sajti Emesére, édesanyámra és testvéremre, Tamásra.

Külön köszönet illeti feleségemet, Alízt, aki mindig biztatott, és megteremtette a nyugodt munka feltételeit.

Első rész

Első fejezet

Szilágyi-Herman Erzsébet Kelet-Magyarország egyik legszegényebb zugában, a Szatmár megyei Nyírcsaholyban, 1930-ban látta meg a napvilágot. Ebben a kétezer lelket sem számláló községben állt szülei három szoba-konyhás háza, ide érkezett négyéves bátyja után Erzsébet. Születése pillanata ma is keserű érzéseket kelt benne. Itt lakott apám özvegy édesanyja kis húgával, öccse feleségével. Közös kamra, udvar és minden más… Tombolt a világgazdasági válság. Szinte minden eladhatatlan volt, így apám disznói is. Hiába vitte vásárba, a kereskedő csak belerúgott az állatokba és flegmán annyit kérdezett: „Hogyan adják ezeket a dögöket?" – kezdte élettörténetét a ma nyolcvanhat éves hölgy.

A felelet nem késett: „Akkor ezek a dögök nem eladók!" – mondta önérzetesen az apa, és inkább levágta születendő gyermeke köszöntésére. Így történt, hogy valakinek már akkor disznótort rendeztek, amikor még világra sem jött. Valójában sokkal inkább kényszervágások voltak ezek, semmint ünnepi pillanatok.

– Rosszkor érkeztem a világra, legalábbis ez volt az érzésem, és az, hogy anyám nem nagyon örült a születésemnek, mert erre egy gazdaságilag nagyon nehéz pillanatban került sor – fogalmazott Szilágyi-Herman Erzsébet. A törekvő és vállalkozó szellemű apa tizenhat hold földön gazdálkodott, mellette egy legelőt és egy kaszálót mondhatott magáénak. Egyidejűleg termeltek búzát, árpát, zabot, rozst, napraforgót, krumplit, valamint babot. A családi gazdasághoz a rendszeresen nevelt nyolc-tíz disznón kívül két tehén és egy ló is tartozott. Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy ezzel a kisebb vagyont érő gazdasággal helyben a módosabb emberek közé tartozott Szilágyi-Herman Erzsébet családja. Az önellátás mellett piacra is termeltek, és a felsorolás magyarázza, hogy a családban még a legnehezebb időkben is jutott elegendő élelem az asztalra. A két világháború közötti Magyarországon – a hárommillió koldus országában – korántsem volt minden családnál ilyen a helyzet.

Herman Gusztáv – Erzsébet édesapja, természetesen lányát is ezen a vezetéknéven anyakönyvezték, évtizedekkel később vette fel férje nevét – jövedelemét fuvarozással egészítette ki. Mások áruit vitte lovas szekerével az alig hét kilométerre található Mátészalkára vagy az egyetlen közeli nagyvárosba, Debrecenbe. Történelmi érdekességeket rejthet, hogy anyai nagymamáját Szulimán Máriának hívták. Nem szükséges névetimológusnak lenni ahhoz, hogy a családi névből könnyűszerrel kihalljuk a törökös hangzást, ennek ellenére az unoka nem sokat tud a név eredetéről. Édesanyját már Németh Mártaként anyakönyvezték, négy gyermeket szült, ezek sorában Erzsébet volt a második, akinek bátyja mellett egy húga és egy öccse született. (Gusztáv, Erzsébet, Anna és végül László.)

Az idők jobbra fordulását jelezte, hogy a gazdálkodás lehetővé tette, hogy a Herman család a szülői házba költözzön. Erre a már három gyerek miatt szükség is volt. Nyírcsaholyt nem hagyták el, 1937-ben új házat vásároltak a településen. Egy évvel később katonai behívót postáztak Herman Gusztávnak, aki lovával együtt végigharcolta az első világháborút, de önmagában ez nem jelentett mentességet az újabb katonáskodás elől. A magyar hadsereg létszámát folyamatosan töltötték fel ezekben az években, amelyet alapvetően a trianoni békeszerződésben elcsatolt országrészek tervbe vett visszafoglalása indokolt. Az I. bécsi döntés (1938. november 2.) jogilag választott bírósági döntés volt, valójában Németország és Olaszország egyértelmű és erőteljes politikai nyomása Csehszlovákiára, annak érdekében, hogy Magyarország visszakaphassa azokat a felvidéki területeket, amelyekben etnikailag a magyarok többsége érvényesült. Csehszlovákia fogcsikorgatva végrehajtotta a döntéseket, mert nem akarta megkockáztatni a nyílt katonai konfliktust Németországgal. Másrészt az is szerepet játszott ebben, hogy a csehek ebben a politikai és diplomáciai krízisben semmilyen nyugati (Franciaország, Nagy-Britannia) támogatást nem kaptak. Az ügy kapcsán az a történelmi tény sem hallgatható el, hogy az első világháborút lezáró Párizs-környéki békékben ott sem érvényesítették a határrendezések során az etnikai elveket (ez a wilsoni pontok része volt), ahol lehetett volna, és indokoltságát semmi nem kérdőjelezte meg. Szín magyar városok kerültek ekkor a szomszédos országok területére, így Csehszlovákiához Kassa, Eperjes, Zólyom és a kevert lakosságú, mégis alapvetően magyar többségű Pozsony.

Az egyének életében másként zajlott a történelem, mint ahogyan a nagybetűs történelmet a történelemkönyvekből ismerjük. Szilágyi Erzsébet apjával egy időben behívót kapott a lány nagybátyja is, de a bevonulás előtti napon annyira felöntöttek a garatra, hogy Herman Gusztáv még arra is képtelen volt, hogy másnap a vasútállomáson megjelenjen, és ezzel eleget tegyen a bevonulási parancsnak. Felesége tanácsára a rákövetkező napon kiment az állomásra – a kötelezettség alól nem akart kibújni –, ám a sorozási bizottság hazaküldte, mondván: elegen vannak, így rá nincs szükség. A történet ennek ellenére csöppet sem ért vidám befejezést. A lány apja súlyos sérvvel érkezett haza az első világégésből, és az azt követő években egyre komolyabb szívbetegséggel küszködött. A meghiúsult bevonulás után elhatározta, hogy elvégezteti régen esedékes sérvműtétjét. Előtte egy közeli kisváros (Nyírbátor) orvosához, egy szívspecialistához fordult, aki nagy nyomatékkal beszélte le a tervezett beavatkozásról, arra hivatkozva, hogy szíve nem bírná el a műtéttel járó megpróbáltatásokat. Az orvos elzárkózott a műtéttől. Nem takargatta a véleményét. Kijelentette, hogy nem akar a kezéből halottat kiadni. Az idő haladt, közben 1941. január 1-én megérkezett a legkisebb fiú, László. 1943-ban, a mátészalkai kórházban e vélemény ellenére elvállalták a műtétet. Erzsébet édesanyja megkereste az ottani orvost, és mindenképpen le akarta beszélni a tervbe vett operációról. Egyebek mellett arra hivatkozott, hogy a kockázatos műtétre váró férfi négy gyereket nevel. A helybeli sebész ordibálva tessékelte ki az asszonyt a kórházból. Azt mondta, hogy: „Menjen innen, mert lerúgom a lépcsőn! Tény, hogy Herman Gusztáv írásban kötelezte el magát a műtét mellett, de az is tény, hogy az operáció után nyolc nappal, negyvennyolc évesen meghalt. Mindenben beigazolódni látszott a nyírbátori szívspecialista véleménye, de a halottat ezzel már nem lehetett feltámasztani. A kis Erzsébet ekkor tizenhárom éves volt. A fájdalom annyira felfoghatatlan és legyűrhetetlen volt számára, hogy a temetésen hangosan azt kiabálta: „Apukám cseréljünk helyet, apukám cseréljünk helyet!

Élete, apja halála miatt, alapvetően megváltozott. Az édesapa elvesztése mindig tragédia. Erzsébetet azonban különösen mély érzelmek fűzték apjához. Rajongott érte, ha tehette, az ő társaságát kereste, mindig vele volt. Sokszor kísérte el útjaira, és emellett a közösen végzett mezőgazdasági munkák is erősítették kettőjük kapcsolatát. Herman Gusztáv sokkal több lehetett, mint egyszerű és törekvő paraszti gazdálkodó. Kifejezetten sokat olvasó emberként emlékszik rá lánya, aki kisebb könyvtárral felérő olvasnivalót is összegyűjtött – köztük az ötkötetes Arany János összest –, ami szokványosnak aligha nevezhető abban a Szatmár megyei paraszti környezetben, amelyben a múlt század harmincas éveinek derekán a Herman család élt. Nem ment ritkaságszámba, ha a tehenek legeltetése közben verseket olvasott fel az apa lányának. A kép már-már idilli, és egyben maga a valóság. „Ma is emlékszem legkedvesebb Petőfi-versre, a Szeptember végénre."

A baj nem járt egyedül. Apja halála után a családnak fizetnie kellett a kórházi és a temetési költségeket, és az is kiderült, hogy a néhány éve vásárolt házat bankkölcsön terhelte. A tágabb család nem tudott, talán nem is akart segíteni. A keserves munkával létrehozott parasztgazdaságot a rokonok inkább széthordták volna. A csonkán maradt család helyzetét nehezítette, hogy időközben kitört a háború, az adósságokat törleszteni kellett, és ezzel egy időben Erzsébet bátyja a Nyírcsaholytól alig harminc kilométerre lévő Nagykárolyban, az ottani híres református kollégiumba került diáknak. Hermanék szorult pénzügyi helyzetét jelezte, hogy noha Erzsébet is szeretett volna továbbtanulni, erre nem volt lehetőség. Szűk esztendők következtek, minden fillért az élére állítottak, és ha szerényen is, de a legrosszabb időkben is volt mit enniük. A háború vége felé már nem lehetett szabadon eljutni Nagykárolyba, mert az ismét Romániához tartozott, és a határátlépés ezekben a zavaros időkben tilos volt, veszélyességéről nem is beszélve. Erzsébet anyja azonban élelmiszerekkel felpakolva mégis elindult, hogy ennivalót vigyen a fiának, de a határon elfogták, és néhány órára őrizetbe vették Nagykárolyban. Addig odahaza a tizenhárom éves Erzsébet látta el a háztartással és gazdasággal összefüggő munkákat. Gyermekkora hamar véget ért.

A zsidódeportálások idején elvitték a községből az ott élő nyolc-kilenc zsidó családot, közöttük azt a Schwarz bácsit is, aki Hermanék közvetlen szomszédja volt, és akivel Erzsébet édesapja kifejezetten jó viszonyt ápolt. A szomszéd rádióját hallgatta esténként a két felnőtt. Kislányának visszatérő álma volt, hogy ég a házuk. Ilyenkor átszaladt a szomszédba, tudva, hogy apja ilyenkor Schwarz bácsival rádiózik. Apja, hogy megnyugtassa, ölébe vette Erzsébetet, körbevitte a házuknál, így mutatta meg, hogy aggodalomra semmi ok.

A továbbtanulásra vonatkozó elképzelései később felemásan teljesültek. Mátészalkán a háború után indult egy gazdasági iskola, amelyben – figyelembe véve a mezőgazdasági munkák menetét – csupán öt hónapon át folyt a tanítás, novembertől március végéig. Ide iratkozott be Erzsébet, és ezt a megoldást az anyja sem ellenezte. A hét kilométerre lévő iskolába mindennap gyalog ment, és gyalog jött vissza. Hajnalban még ellátta az állatokat, majd amikor délután hazaért, a tehenek és disznók alól lapátolta a trágyát. Tanulásra nem sok idő jutott. Utóbb az iskolát főiskolának minősítették át, ahonnan agronómus képesítéssel kerültek ki a végzősök. Szerette volna, de ezt a képzettséget már nem tudta megszerezni.

Egy novemberi nap délutánján az iskolából hazaérkező lány, már csak nagynénjét találta otthon. Sütött-főzött az asszony, és amikor Erzsébet rákérdezett, hol találja anyját, rövid választ kapott.

– A templomban.

– Miért van ott? – kérdezte.

– Most tartja az esküvőjét – hangzott a furcsa, de igaz válasz.

Erzsébet így tudta meg, hogy anyja újraházasodik.

Az újdonsült férj nem lehetett ismeretlen a lány számára, mert hét éve – lényegében Herman Gusztáv halála óta – udvarolt az özvegynek. Erzsébet tisztán emlékezett arra, hogy apja szeptemberi temetése után novemberben már látogatta anyját a helybeli férfi. Egyszerre bonyolult és egyszerű történet húzódik meg a szokatlanul hosszúra nyúlt udvarlás hátterében. A férfi fiatalkorában szerette volna elvenni Németh Mártát, de kevés földet hozott volna a házasságba, ezért döntött egy másik lány mellett. (A házasságba vitt vagyon nagysága alapvetően befolyásolta ebben az időben, hogy két ember örök hűséget fogadhat-e egymásnak.) Felesége időközben meghalt, és öt gyerek maradt a férfire, ami egy házassági terv előtt bármelyik asszonyt meggondolásra késztetett volna. Így történhetett ebben az esetben is. Hosszú gondolkodás után a két özvegy végül mégis a házasságkötés mellett döntött.

– Képtelen voltam elfogadni, hogy valaki más beleüljön apám vagyonába – fogalmazott a lánya. Az újdonsült férj a házát, jószágát, a gazdasági felszerelést, egyszóval minden vagyonát otthagyta a gyerekeinek. A legfiatalabb 17 éves volt. Ágya nem volt, az istállóban aludt, a jószágok között. A családdal való szakítás alapja ez lehetett, amit azonban más tényezők is gyorsítottak. A család egy szobában aludt, és Erzsébet utólag sem tudta megmondani, hogy valóban hallotta vagy álmodta azt az éjszakai párbeszédet, amely anyja és nevelőapja között zajlott le.

– Te parancsolj neki, te vagy az anyja. Ne engedd iskolába! Mi dolgozzunk idehaza, az öregek? – fogalmazott félreérthetetlen hangsúllyal a nevelőapja.

Akár álom volt, akár valóság, Erzsébet sorsdöntő elhatározásra jutott. Szó szerint azt fogalmazta meg magában, hogy nem akar paraszti sorban élni. Az élethelyzettel való szakításról hozott döntést hamarosan tettek is követték. Húszéves volt, 1950-et írtak, vonattal Budapestre utazott, ahol korábban soha nem járt. Fejest ugrott az ismeretlenbe. Ez mindennél jobban rávilágított Erzsébet lelkiállapotára. A Nyugati pályaudvarra futott be a vonata. Egész nap a főváros utcáin bolyongott, nem sok elképzelése volt, mit kellene tennie, hová kellene mennie. Gyermeki csodálkozással nézett az emeletes házakra. Nem látott addig ilyeneket, és azt sem tudta, ilyesmi egyáltalán létezik. Munkaközvetítőket keresett fel, akik azonnal nem tudtak állást ajánlani, ezért lakcímét kérték. Ezzel nem szolgálhatott a kezében nagyobbacska bőröndöt szorongató fiatal lány, akinek táskája mindössze fél kiló kenyeret és egy kétkilós szalonnadarabot rejtett. A vonatjegyre minden pénzét elköltötte, így egyetlen forint nélkül vágott neki Budapestnek. Ám szerencse, ebben a nagyon kétségbeejtő helyzetben, a segítségére sietett. Tanácstalanságában visszasétált a Nyugatiba. Annyi tervszerűség mégis volt a helyszínválasztásban, hogy ott akár az éjszakát is el lehet tölteni. Egyszer csak a tömegből valaki rákiáltott:

– Herman Erzsi, te mit keresel itt?

A mátészalkai gazdasági iskolából ismerős nőt pillantotta meg a pályaudvaron, aki éppen vőlegényét kísérte a vonathoz. A volt osztálytárs nem is kérdezhetett mást, mint azt: mi járatban van Erzsébet Pesten. Miután kiderült, hogy nem hogy munkahelye, de aznap estére még alvóhelye sincs, a mátészalkai ismerős magukhoz hívta otthontalan barátnőjét. A fiatal nő két öccsével és egy nőrokonával lakott egy Bérkocsis utcai üzlethelyiségben. Az utca és annak környezete nem volt jó hírű városrész, ezt Erzsébet később tudta meg. Az albérlet komfortjáról sokat elárult, hogy összehajtható ágyakon aludtak, ami abban az időben nem számított szokatlannak. Néhány évvel voltunk a második világháború után.

Ami szerencsésen indult, viszonylag szerencsésen is folytatódott. Hosszabb időre meghúzhatta itt magát Erzsébet, és lakótársai a munkakeresésben is segítettek neki. A törékeny fiatal lány az Irodaépítő Vállalatnál helyezkedett el, munkáját irigylésre méltónak aligha lehet nevezni: maltert cipelt az emeletre felfelé, és építkezési törmeléket (sittet) lefelé. A háborúban súlyosan megrongálódott Budapesten viszonylag könnyű volt akkoriban munkát találni. Válogatni azonban – főleg egy képzetlen embernek – nem nagyon lehetett. A vörös hajú, fehér bőrű, szeplős lány feltűnést keltett a környezetében. Külseje alapján senki nem mondhatta volna meg róla, hogy nyírségi parasztlány. Sokan udvaroltak volna neki, ám ő egyelőre mindenkit elhárított. Többször az is megesett, hogy az utcán megállították, vajon melyik fodrásznőnél festették ilyen vörösre a haját. Ekkor hallott először a hajfestésről. Önértékelésével is