Szent György testvérei: Anjouk IV.

A hónapok elnevezése a XIV. században

Január – Boldogasszony hava

Február – Böjtelő hava

Március – Böjtmás hava

Április – Szent György hava

Május – Pünkösd hava

Június – Szent Iván hava

Július – Szent Jakab hava

Augusztus – Kisasszony hava

Szeptember – Szent Mihály hava

Október – Mindszent hava

November – Szent András hava

December – Karácsony hava

Romokból sarjadó liliomok

Vajon itt vagy-e még, kedves olvasóm, eljövendő korok gyermeke? Olvasod-e még soraimat, melyekkel fáradhatatlanul rovom tele vaskos kódexem lapjait? Vajon nem untad-e még meg e csacsogó vénember ósdi történeteit? Kitartasz-e még? Mert pennám alól immár negyedszer készül kifogyni a ténta, s hol van még a vége! Remélem, szokatlan gyónásom nem csupán pusztába kiáltott szó. Remélem, ott vagy valahol…

Emlékszel-e még, hol tartottunk? Éppen ott, hogy Gutkeled Miklós, német vitézek és a legendás sárkányölő Bátor Opos leszármazottja, a rettenetes királyi hadvezér legyőzte Babonics János és fiai hadát, majd mintegy ellenállás nélkül menetelt serege élén egészen Spalatóig, a királyság déli csücskéig. Huszonhárom esztendővel korábban éppen ezen város kikötőjében szállt partra az akkor még gyermek Anjou Károly, a kis Caroberto, aki talán nem is sejtette, minő megpróbáltatások várnak rá a szent királyok örököseként. S hogy majd negyedszázaddal később éppen idáig nyomult előre liliomos uralkodói és sárkányfogas Gutkeled-lobogók alatt a királyi had, azt sokan jelnek vélték. Mondták, s mondják mostanság is, hogy azzal a mozzanattal értek véget Károly király belháborús évei, s vette kezdetét egy másfajta uralkodás ideje: az építkezésé, a birodalom megerősítéséé.

Ez persze nem ilyen egyszerű. Megint csak a romantikus álmodozók gondolják, hogy egy élet folyásában efféle határozott vonalakat lehet húzni. Ha hozzáteszem, hogy ez az élet egy egész nép, egy teljes birodalom életével együtt változott s hömpölygött folyamatosan, akkor azt a bizonyos vonalat még nehezebb lenne meghúzni…

Igaz is tehát, meg nem is a sommás állítás. Merthogy Károly úr legelkeseredettebb, legvéresebb országegyesítő harcai ekkorra véget értek, az tény. De hogy belső villongások, kisebb-nagyobb lázongások és csetepaték ezután is történtek, az is igaz. Ugyanilyen bizonyosság, hogy az uralkodó ezt követően már visegrádi udvarából irányítva virágoztatta fel igazán az országot, hozta meg újító és jobbító szándékú törvényeit, rakta tele kincsekkel a királyság kamaráját. Azt viszont rút hazugság lenne állítanunk, hogy uralkodásának első két évtizedében a vérontáson kívül semmi mást ne tett volna.

Választóvonal volt hát az ezerháromszázhuszonharmadik év, ez kétségtelen, csak épp megítélésem szerint mégsem oly határozott és hirtelen, mint azt sokan képzelik.

S hogy mi történt utána?

Károly két kézzel osztogatta kegyeit, láthatóan nagyon erősnek érezve magát fényes királyi központjában, udvari lovagjai egyre népesebb körében. Ekkoriban lett Eperjes szabad királyi várossá, az erdélyi vajda visszakapta régi bíráskodási jogkörét, vele együtt pediglen a többi erdélyi nemesek is különféle kiváltságokban részesültek. Gazdag adományoknak örvendhetett a jó Szécsényi Tamás vajda, egynéhány birtokkal gazdagodott a szilágyi Márton ispán, s immár Lackfi István udvari lovag is Visegrádra tehette át székhelyét.

A Felvidéken és Erdély északi régióiban egyre-másra nyíltak meg az ezüst- és aranybányák: olyan zsíros, olyan gazdag volt a föld, s úgy ontotta nyers kincseit, mintha csak maga is elismerte volna, s most ünnepelné az új királyi vérvonalat. Kellettek is a szigorú törvények, nehogy a kibányászott, rendkívül értékes nyersanyag külországban kössön ki!

Hogy a birtokukon ilyen lelőhelyekre bukkanó nemes urak ne kövessenek el ostobaságot, Károly mindig élesen gondolkodó tárnokmestere, a jó Nekcsei Demeter ezekben az években kieszelte: az uralkodó ne küldje a bányához saját embereit, mint a régi királyok tették, hanem adja a bányát annak, akinek földjén azt feltárták, s biztosítson számára kellő jövedelmet. Így hát az urburát, avagy a bányabér törvényét nemsokára alaposan átalakították: míg a szent királyok korában a kibányászott aranynak csak tizede, az ezüstnek meg csak egynyolcad része illette a királyt, addig Nekcsei kieszelte, hogy a nemesfémeket legyen kötelező adott áron beszolgáltatni a királyi kamarának, méghozzá az utolsó darabig. Később ezt a törvényt még annyival módosították, hogy a bánya jövedelmének egyharmad része azon nemest illesse, akinek földjén a lelőhely állott. Így a kecske is jóllakott, hiszen az adott birtokos úr még gazdagabbá vált, s a káposzta is megmaradt, hiszen a feldolgozatlan nemesfémet mindenki készséggel beszolgáltatta a kamarának. Egyúttal végre a rossz emlékezetű kamara haszna rendszer is átalakult, s immár szabályos adóként létezett, mely mindenki számára igazságosabbnak tűnt.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy a Magyar Királyság az addigiaknál is rohamosabb gazdagodásnak örvendjen. Azok az évek, amikor a trónharcok során Károly még a saját asztalát is csak kölcsönökből és adományokból bírta megteríteni, immár örökre tovatűntek: az Anjou-nemzetség ritka pompának örvendhetett, s e pompa fényében bizony mind többen sütkéreztek.

A pompát és a növekedést azonban alaposan beárnyékolta néhány komoly ellentét.

Alighogy Gutkeled Miklós kivonult seregével a térségből, Dalmáciában ismét belháború tört ki a Subicsok, illetve Nelipics cetinai ispán és az őt támogató Mihajlovics György között. Ezzel egy időben Szerbiában is gondok ütötték fel a fejüket, hiszen Károly nem látta szívesen az ottani trónon III. Uros Istvánt, akinek már az apjával is több nézeteltérése támadt, s helyette egyrészt a későbbi vesztes Dragutin László trónigényét támogatta, másrészt Kotromanics István bosnyák bánt állította az ozorai és a sói bánság élére, hogy ő védelmezze a magyar érdekeket Urossal szemben.

S ha mindez még nem lett volna elég, Havasalföld felől is csúf, sötét viharfellegek érkeztek. Basarab vajda, akit pedig még maga Károly ültetett tisztségébe, furcsa hintapolitikát folytatott: hol összeszövetkezett az uralkodó régi ellenségeivel, Kán László egykori erdélyi vajda még mindig szabadon garázdálkodó fiaival, hol ismét felesküdött a magyar királyra. Hol ellenségesen viselkedett, hol alázatosan meghunyászkodott. Elvette a tirnovói bolgár cár leányát, így kötve a cárral erős szövetséget, majd bevette magát Szörénybe, ahonnan a király többszöri felszólítása ellenére sem volt hajlandó kitakarodni.

Akkoriban bizony gyakran indult királyi küldöttség, sőt sokszor maga a király is Havasalföldre, illetve a vele északról szomszédos Erdélybe. Ezen utak célja hol az volt, hogy Basarab vajda ismét fejet hajtson a Szent Koronának, hol meg éppen Kán László lázongó fiait és az engedetlen szászokat kellett megregulázni. Károly ekkoriban egy lehetséges tatár betöréstől is féltette az országot, ugyanakkor élénken érdeklődött a Balkán politikája felől.

Az uralkodó tehát, miközben országát aranyba és ezüstbe öltöztette, folyamatos várakozó állásponton volt, s feszülten figyelt Havasalföld, Szerbia, no meg a mindig lángoló dél, azaz Dalmácia, Horvátország és Szlavónia irányába egyaránt. Bizony sokan féltek attól, mi lesz, ha egyszeriben meg kell indulni valamelyik irányba, s az ingatag békeállapotnak ismét vége szakad. Arról nem is beszélve, hogy vajon mi lesz, ha egyszerre több irányba kell felszítani a pokol tüzét? Erre jobb volt nem is gondolni…

Akadt még valami ezekben az esztendőkben, ami viszont eloszlatta a vészterhes fellegeket, sőt még az aranynál is vakítóbb fényt hozott az udvarba.

Az Úr ezerháromszázhuszonnegyedik évében, mindszent havának első napján Erzsébet királyné fiút szült, aki a keresztségben a László nevet kapta, s aki erős, egészséges gyermekként tette boldoggá felséges szüleit. A fiú szépen cseperedett, betegségnek vagy gyengeségnek jele sem látszott rajta, s még másfél éves sem volt, amikor az ezerháromszázhuszonhatodik esztendő tavaszán, böjtmás havának ötödik napján a bába kezei közt felsírt öccse, Lajos herceg is. Akkor talán még nem is sejtette a birodalom népe, hogy ez a nyöszörgő, egyelőre magatehetetlen kis csöppség micsoda változást hoz reájuk.

Mert ha valahol mégiscsak meg lehetne húzni azt a sorsfordító, határozott vonalat a királyság és az Anjouk nemzetségének történetében, akkor ez a kora tavaszi nap lenne az: a hajnal, amikor Anjou Lajos megszületett, s először eresztette világgá diadalmas üvöltését.

Első epizód

A mártír rendje

1. fejezet

Az Úr 1326. éve

Szent György havának 24. napja

Visegrád

Az ég alja már haloványan derengett, de a nap még nem bukkant fel a hegyek mögül, amikor az ifjú, jóval az első kakasszó előtt, kilépett a nemesi porta kapuján. A kapu egyszerű kis földútra nyílt, ahonnan már lehetett látni a Szűz Mária- plébániatemplom fehérre meszelt tornyát. A hosszú portát cseréptetős, emeletes, tornácos kőház uralta büszkén, mely a magyarok lakta városrész szélén állt, a német negyedhez közel. Előző tulajdonosa rejtélyes körülmények között tűnt el a három évvel korábbi tengermelléki hadjárat során, őelőtte meg valami Csák Máté-párti szerviens lakhatott benne, akinek a szolgáival együtt nyoma veszett, mire Visegrádból királyi székhely lett. Mostanság éppen Lackfi István udvari lovag, a király főlovászmestere, Magyarország fehér sárkánya volt az úr a házban – őfelsége reá bízta a porta és a hozzá tartozó szolgálószemélyzet felügyeletét, míg véglegesen ki nem derül, hogy Bátor Attila él-e, hal-e…

Az ifjú, aki mindenki másnál korábban ébredve elhagyta a házat, a legfiatalabb volt hét fivére közül – éppen hogy betöltötte a tizennégyet. Vállig érő, egyenes szálú barna haját lófarokba fogta, állán még csak nem is pelyhedzett a szőr. Szálkásan izmos testére csak egy bő alsóinget húzott, habár csípős volt még a tavaszi hajnal. Derekára keskeny bivalybőr övet kötött, melyről a tőre, a tarsolya meg az evőkése függött. Hátán egy hosszú vászontokot vetett keresztbe, a felső végénél megcsomózva, más egyebet nem vitt magával. A kapu előtt állva pár futó pillanatig tétovázott; körbenézett a pirkadat előtti derengésben. Balra tőle nem messze a patak, azon túl a német ajkúak városrésze. Jobbra tőle a nemesek házai, majd a királyi palota, azon is túl az alsóvár a Salamon-toronnyal és a hegyoldalt lezáró roppant védműrendszerrel. A fiú a harmadik lehetőséget választotta: előreiramodott, toronyiránt a hömpölygő Dunának.

Futólépésben indult, majd egyre gyorsabban szedte a lábát, miközben a szabályos légzésre is odafigyelt: az orrán mélyen beszívta a friss, párás levegőt, s a száján hosszan kifújta. Két karját mellmagasságban ökölbe szorította, és futás közben erős, lendületes ütéseket osztott ki képzelt ellenfeleinek. Csakhamar leért a folyó partjára, ahol a nehezebb szakaszt választotta: azt, ahol néhány kidőlt fatörzs, kisebb-nagyobb cserjés keresztezte az útját. Ezeket kerülgette vagy épp ugrotta át futás közben, csak hogy még jobban megizzassza magát, a kezével pedig közben mindig mást csinált: hol a levegőt püfölte, hol kelevézhajítást, hol kardvívást mímelt. Bátyjai ilyenkor fordultak a másik oldalukra – vagy épp vissza az előzőre –, ő azonban az elmúlt két esztendőben minden áldott nap kínozta magát, gyötörte a testét, edzette az izmait, akár a kovács az acélt, mielőtt a nap felkelt és a kakas megszólalt volna. Eleinte nehezen tudott ennyire korán felébredni, de bő fél év alatt úgy megszokta, hogy már szánt szándékkal sem tudott volna sokkal tovább aludni.

Harcos akart lenni, keményebb és fürgébb még legidősebb bátyjánál, a király kegyeit élvező Istvánnál is, aki szinte példátlan gyorsasággal emelkedett a nemesi ranglétrán. Hiszen lám, pár éve még csak száz székely talpast irányított, most meg már lovag, sőt udvari főlovászmester. Na de majd ő is megmutatja, csak jöjjön el az ideje…

Az ifjú Lackfi Pál erre a gondolatra még gyorsabban szedte a lábait, még magasabban ugrálta át a korhadt fatörzseket, és fürge nyúlként kerülgette a bokrokat. Addig nem volt elégedett magával, míg égő fájdalmat nem érzett a combjában és a vádlijában. Akkor aztán megállt, egy kupacban lehányt magáról mindent, és anyaszült meztelenül belevetette magát a jéghideg Dunába, hogy dühödt erővel ússzon szembe az árral, dacoljon a természet erejével.

Éppen akkor jött ki és vette vissza alsóruháját – hosszú vászongingén kívül fehér alsónadrágját, gyapjúharisnyáit és marhabőr cipőjét –, amikor a nap első sugarai megcsillantak a nyugodtan hömpölygő víztükrön, és az első halászok megjelentek a kavicsos parton.

– Adj’ Isten! – köszöntötték az ifjút, aki vacogó fogai miatt csak biccentett feléjük, majd nyakát és vállát megropogtatva visszaigyekezett a nemesi porta irányába.

Nem ment azonban rögtön a házba, hanem mivel addigra meg is száradt, át is melegedett némileg, még gondolta, körbejárja kicsit a városi földbirtok környékét. Testvéreivel együtt csupán két nappal korábban érkezett, és még nem volt alkalma igazán körülnézni Visegrádon.

Azt persze már elsőre felmérte, hogy ritka gyönyörű vidék a Dunának ez a nyugodt kanyarulata, a hol élénkzölden burjánzó, hol sziklacsúcsokkal tarkított hegyvonulattól övezve. Egészen varázslatos és fenséges, mintha az Isten is királyok lakhelyének teremtette volna – csoda, hogy erre a korábbi uralkodók nem jöttek rá, és Anjou Károly előtt egyiküknek sem jutott eszébe, hogy itt építse ki uradalma központját.

Pál a város délnyugati végén folyó patak felé indult, de nem jutott túl messzire. A Visegrád keleti oldalán végighúzódó porták mögött ugyanis – ott, ahol már csak termőföldek sorakoztak egymás szomszédságában – megpillantott egy fácánt, amint két jól megtermett mezei nyúl elől menekült. Az ifjú rendkívül szórakoztatónak találta a látványt. Az állatok nem törődtek azzal, éppen melyik uraság termőföldjén rúgják fel a port: minden figyelmüket a hajsza kötötte le. Lackfi Pál még sosem látott fácánt evő nyulakat, így el sem tudta képzelni, azok mi okból kergetik szegény madarat.

Valami más azonban szöget ütött a fejébe…

Gyorsan leakasztotta hátáról a keresztbe vetett vászontokot, kioldotta a felső végét, és előhúzta belőle nagyapja visszacsapó szaruíját. Ez volt az öregtől származó egyetlen öröksége, egyben a legbecsesebb tulajdona. Naponta gyakorolt vele, és persze rendszeresen ápolta, gondozta is a régi fegyvert, nehogy valami baja essék. A napi gyakorlatozásnak köszönhetően azon a tavaszi hajnalon már egyetlen pillanat alatt felajzotta az íjat, miközben a szemét végig a kergetőző állatokon tartotta. Vesszőtegezt ugyan nem hozott magával, de nem is bánta: az íj vászontokjában a biztonság kedvéért mindig tartott három szál nyílvesszőt. Ezúttal is azokat húzta elő: kettőt a bal kezébe fogott, mellyel az íjat is markolta, egyet az idegre helyezett, és közben óvatos, de fürge léptekkel közelített a fácán és a nyulak felé.

Azok persze ügyet sem vetettek rá, amúgy is túl messze voltak ahhoz, hogy észrevegyék a rájuk fenekedő ifjút.

Pálnak esze ágában sem volt másvalaki földjén vadat elejteni – még csak az kéne, hogy meglássák, és szépen perbe fogják –, a fácán viszont, még ha kanyargósan is, de a Lackfi István felügyelete alatt álló termőföld felé menekült. Szerény földterület volt az, elég keskeny is, keresztbe jó, ha húsz öles lépéssel végig lehetett menni rajta, Lackfi Pálnak azonban minden bizodalma abban a keskeny földsávban rejlett: amint az állatok arra a területre érnek, ő jog szerint a bátyja földjén vadászhat, nem másutt.

Vajon hány szívdobbanásnyi idő alatt futnak rajta keresztül a nyulak? – merült fel agyában a gondolat, és még jobban megszaporázta halk lépteit. És vajon hány nyílvesszőt lehet kilőni ilyen rövid idő alatt?

A fácán még kétszer váltott irányt, mielőtt rálépett Lackfi István gabonaföldjére, hogy ott iszkoljon tovább.

Alig pár szempillantásnyi idő múlva a két nyúl is megérkezett a keskeny földsávra.

Lackfi Pál megtorpant, felemelte nagyapja íját, megfeszítette az ideget, és lőtt.

Pitymallatkor a nap hosszúra festette az árnyékokat Visegrád utcáin. A porták kakasai egymással versengve kívántak jó reggelt, a patás állatok nagyokat ásítva néztek ki istállójuk ablakán. Talán még ők is tudták, micsoda különös napra virradt