Túlélők

Utószó

Előszó

A tábornok értetlenül meredt a képernyőn feszengő alakra.

– Ezt nem értem. Elismételnéd?

– Mit nem értesz ezen? Nem mehetsz a bolygó közelébe, ez parancs! További utasításig tartsd a flottádat a jelenlegi pozíción.

Zarrguk tábornok hatalmas, összetett bogárszemei ugyan nem tükröztek semmi érzelmet, de testének egyre élénkebb zöldre váltó színe, és kitinpáncélos hátára kunkorodó csápjai elárulták, hogy a tiszt nem egyszerűen mérges, de rettenetesen dühös.

– Szenátor, mi ez az ostobaság? Tudjuk, hogy az ellenség felfedezte a bolygót, amin a telepeseink éppen csak megkezdték a munkát. Tudjuk, hogy az ellenség körülbelül mikor ér oda és mekkora a flottájuk. Az én csatahajóim itt vannak, alig egy fényévnyire a bolygótól és a Szenátus nem engedélyezi, hogy megvédjem a bolygónkat és a telepeseinket?

A tábornok hangja egyre dühösebbé vált minden mondattal. A szenátor a képernyőn közelebb hajolt és a fény megcsillant a rangját jelző, vastag arany nyakláncán. A szenátor csápjai is lassan hátra kunkorodtak.

– Pontosan erről van szó, tábornok! Ha csak egyetlen űrhajód is felbukkan a bolygó védelmére, akkor tekintsd magad felfüggesztve és garantálom, hogy börtönben fogod megvárni, amíg a Szenátus dönt a sorsodról. Erről vitát nem nyitok. A parancsaidat megkaptad, hát cselekedj aszerint!

Zarrguk még hosszú pillanatokig meredt a deaktiválódott képernyőre. Nem értette a Szenátus döntését, és bár lojális katonának tartotta magát, pár perces töprengés után úgy döntött, elleneszegül a parancsnak. Azaz, nem teljesen…

Az utasítás szerint nem elegyedhet harcba az ellenséggel, tehát nem védheti meg a bolygót. De valamit tehet, hogy megmentse a telepeseket és megbizonyosodjon róla, hogy esküdt ellenségeik soha ne tehessék be a lábukat a frissiben kolonizált bolygójukra.

Az elmúlt tíz ciklus alatt egyre növekvő értetlenséggel figyelte a Szenátus vakságát és szándékos tétlenségét. Az ellenség sorra foglalta el az éppen csak felfedezett, lakható bolygóikat. Mintha valaki folyamatosan tájékoztatta volna őket… na és ez, hogy most kifejezetten parancsba kapta, hogy ne tegyen semmit…?

Népességük folyamatosan nőtt, egyszerűen nem engedhették meg maguknak, hogy több bolygót veszítsenek. Szükségük volt több, újabb, nagyobb élettérre, különben a Köztársaság bolygói alig pár év alatt túlnépesednek, és az belső háborúkhoz, hosszú távon pedig a Köztársaság széthullásához vezethet. Ősi ellenségük kapva kapna az alkalmon, és az egymással is harcban álló bolygóikat sorra elfoglalná. Ez egyet jelentene a faja kipusztulásával.

– Ezt márpedig nem engedem! – csapott dühösen az asztalra, és a kommunikátorhoz nyúlt, hogy összehívja a beosztott tiszteket.

Ha a Szenátus alig burkoltan arra szavaz, hogy hagyják a Krrtyk lakosságát lemészárolni, akkor az a Szenátus nem érdemli meg többé a bizalmat és ideje megtenni a megfelelő lépéseket. Nyíltan háborút indítani ostobaság lenne, hiszen neki csak harmincnégy csatahajó állt rendelkezésére, szemben a Köztársaság többszáz hajójával. Míg a parancsnokokra várt, azon törte a fejét, hogyan is adja elő az elképzelését, mert a terve gyakorlatilag dezertálásnak számított: Elhagyni a Köztársaságot és valahol messze, száz fényévekre egy új, független kolóniát létrehozni…

Első rész – Nigel

Alig vártam, hogy leteljen a műszakom és mikor a központi időmérő felvisított, fénysebességgel csaptam le a „Rendszer-Stop" gombra. Az épület méretű masina, ami egész nap egy új mélytengeri kutatóállomás betonalapjait süllyesztette az óceán fenekére, elégedett sziszegő–morgó hanggal, lépésről lépésre leállította a különböző alrendszereket. Még volt pár percem, hogy a munkásokat összeszedő sikló ideérjen értem, hát elgyönyörködtem kicsit az óceánban.

Napfény csillámlott a kékeszöld hullámokon és pár kíváncsi albatrosz keringett alig pár méterre az átlátszó kabinom teteje felett. Bár a szabályzattal ellentétes volt, kinyitottam a fülke ajtaját és hagytam, hogy a friss, sós levegő megtöltse a tüdőmet. El sem hittem, hogy alig huszonnégy óra múlva a „Neptun" luxus űrhajó utasaként elindulok életem első, de remélhetőleg nem utolsó, Naprendszer béli körutazására. Négy hétig semmi sem fog körülvenni, csak kényelem, szobaszerviz és a csillagok!

A munkások siklója lassan odamanőverezett a gépem csöppnyi leszálló platformjához és még soha nem éreztem ennyire lassúnak a kinyíló ajtót. Igyekeztem gyorsan beugrani a már ott ülő emberek közé, és amikor bekötöttem magam, John vigyorgó arcát pillantottam meg, aki a szemközti ülésben terpeszkedett.

– Nigel, hallom, szabadságra mész. Valami kismadár azt csiripelte, hogy elindulsz bejárni a Naprendszert. Ez igaz?

Kedveltem Johnt, ezt az örökké vigyori, széles vállú, bár kissé pocakos, tőlem pár évvel idősebb szerviztechnikust. Néha, meló után beugrottunk együtt egy-egy pofa sörre és néha kicsit több is lett abból, mint egy ital. Mondjuk, tíz után már inkább nem számolja az ember. Tehettük mind a ketten, merthogy egyikünket sem várt otthon feleség, sem gyerek…

– Jól csiripeltek azok a madarak. Holnap ilyenkor már a Holdat fogom bámulni, miközben a jégbehűtött pezsgőt kortyolgatom, és a pincéreket ugráltatom – bólogattam lelkesen.

– Ha tudtam volna, hogy a gépkezelők ilyen jól keresnek, én se törtem volna magam a technikusképzéssel – vágott fancsali képet John.

Ez kicsit lehűtötte a lelkesedésemet, és kibámultam az alattunk elnyúló óceánra. A kutatóbázis hatvan mérföldnyire épült a parttól és a sikló alig pár száz méterre a vízfelszín felett vágtatott velünk a szárazföld felé. Megráztam a fejem és a hullámokat bámulva feleltem.

– Nem az én pénzemből fizettem be az utazásra. Mike, a nagybátyám hagyott rám egy kis pénzt a végrendeletében.

John egy pillanatig csak bámult rám, majd megköszörülte a torkát.

– Izé… Ne haragudj, nem tudtam… Őszinte részvétem.

Csend telepedett le közénk és már látszottak Seattle csupa acél és üveg toronyházai a távolban, amikor ismét megszólalt.

– Gondolom, ma este nem lesz sörözés.

– Ne haragudj, John, de ma azt hiszem, kihagyom. De ígérem, bepótoljuk, ha visszajöttem.

– Jó, jó, csak hozz valami szuvenírt! – mondta már ismét vigyorogva a technikus.

A sikló lomha döccenéssel landolt a kikötő leszálló platóján és a több tucatnyi munkás úgy pattant fel, mintha tűz ütött volna ki az utastérben. Hiába, na! A péntek az péntek, mindenki siet haza.

Csontropogtató kézfogással búcsúztam el Johntól és már loholtam is, hogy a toronyházak között közeledő antigravitációs vonatot még elcsípjem. Igaz, hogy alig öt percet kellett volna csak várni a következőre, de ma tényleg szerettem volna minél hamarabb hazaérni. A vonatmegálló alig kétszáz méterre volt a leszállóhelytől és a legtöbben abba az irányba igyekeztek, de én akkor is a pokolba kívántam az előttem lassan csámborgó embereket. Próbáltam utat törni a tömegben és mikor odaértem, lihegve villantottam meg a bérletemet a robot ellenőr felé. Besodródtam a szerelvény ezüstösen csillogó testébe a többi sokszáz utassal együtt és sikeresen odafurakodtam egy ablakhoz. A vonat meglódult, emelkedett. Egy-egy pillanatra láttam felvillanni az arcomat a néha ijesztő közelségben elsuhanó felhőkarcolók üvegtábláiban, amint a külvilágot bámulom.

A város már kezdett ráállni a péntek esti „Hurrá, vége a hétnek!" üzemmódra. A hatalmas, épületekre szerelt, háromdimenziós reklámok villogva hirdették a világon kapható mindenféle termékeket, néha olyanokat is, amik még nem is voltak kaphatók a boltokban. Hangoskodó tinédzserek egy csoportja nyomult be az ajtón az egyik megállónál, és látszott rajtuk, ők már megkezdték a péntek estét. A többi utas rosszalló tekintetétől kísérve, vihogva, rikoltozva ugratták egymást, majd az egyikük a nagy viháncolásban nekem esett.

– Hé…! – mordultam rá.

– Jóvvan, na, nagypapa! Nem kell mindjárt a Plútóig ugrani! Csak véletlen vót! – meresztett rám nagy szemeket a borzalom–zöldre festett hajú, vastagon sminkelt fiatal lány, majd belém kapaszkodva visszalökte magát a társaihoz.

Ez szíven ütött. Huszonöt éves vagyok, ez a kis taknyos meg lenagypapáz engem. A lassan lenyugvó nap már hosszúra nyújtotta az árnyékokat, és amikor egy nagyobb épület árnyékában megállt a vonat újabb utasokért, hiúságomnak engedve, az ablakban visszatükröződő arcomat kezdtem vizsgálgatni. Tényleg ilyen öregnek nézek ki? Rövidre vágott barna haj, barna szem, egyenes orr, enyhe borosta, de semmi ránc… Na, jó, egy kis gyűrődés a szemem alatt, de az csak a munka, és nem a korom miatt.

Pár perc múlva már alacsonyabb, kevésbé ultramodern épületek között száguldott a szerelvény, és amikor megláttam, hogy a következő megálló az enyém, odafurakodtam az ajtóhoz. A tinédzserek addigra már régen leszálltak. Viszonylag kevesen léptünk ki ennél a megállónál és az emberek hamar szétoszlottak a fedett kis megállócsarnok előtt, ki erre, ki arra.

Csendesen, de vidáman bandukoltam a járdán, nem is figyelve a mellettem elhúzó járművekre. Kerülgettem sok figyelmetlen gyalogostársamat, majd, amikor befordultam a sarkon, szinte megkönnyebbülten pillantottam fel a tizenöt emeletes apartmanházra, ahol laktam. Türelmetlenül vártam, hogy a gyalogosok jelzése végre zöldre váltson és átkelhessek az úton. Jellemző módon, csak a belvárosban oldották meg, hogy a gyalogosok a járművektől teljesen külön útvonalakon, lámpák parancsai nélkül közlekedhessenek. Itt, a külvárosban, a proli negyedben, ez már nem volt szempont, nem szúrta a városatyák szemét.

Az út túloldalán még beugrottam a sarki kis gyorsétterembe, vettem valami vacsorát elvitelre. Ha tudtam volna, hogy ez lesz életem utolsó vacsorája a Földön, akkor talán nem csak egy egyszerű csirkés nudlit vásárolok…

Idegesen figyeltem, ahogy a robot hordár felmarkolja a csomagjaimat és eltűnik velük az űrkikötő beszállócsarnokának egyik automata kapuja mögött. Nem tudtam a hirtelen felszabadult kezeimmel mit kezdeni, hát gyorsan zsebre dugtam és a várótermet kezdtem el tettetett nyugalommal szemlélni. A „Neptun" beszállócsarnoka egy üvegfallal volt elválasztva az űrkikötő többi részétől, ahol az olcsóbb, illetve menetrend szerinti járatok utasai várakoztak. Enyhe jóleső érzés fogott el, hogy lám, én, az egyszerű gépkezelő, itt ácsorgok a puha, vörös szőnyeggel borított padlójú luxus teremben, ahol még pincérek is rohangálnak italokkal teli tálcákkal, messze a gyerekzsivajtól, veszekedő pároktól, tömegtől.

Önkéntelenül megvakartam viszkető nyakamat. Az új öltönyöm irritálta a bőrömet, de sajnos szükség volt rá. Még a múlt héten elmentem a Wattoosba, hogy ne kelljen szégyenkeznem az öltözékem miatt. Nem szerettem volna az olcsó, elhasznált ruháimmal kilógni a sorból. Elvégre, ez egy luxus csillaghajó és nem egy Holdkomp… Amikor megláttam az árcédulákat, nagyot nyeltem, és csak az vigasztalt, hogy a ruhákat a hazatérésem után is tudom majd használni. Bár nem tudtam, mikor lesz esedékes az első meghívásom egy nagyköveti állófogadásra, ahova ezek a ruhák majd passzolnának?

Egy fehér egyenruhás pincér lassított le mellettem.

– Egy italt, uram? – villantott rám a férfi egy széles mosolyt.

– Ühm… Mennyibe is kerül? – bukott ki belőlem az azonnal megbánt kérdés.

A pincér úgy nézett rám, mintha a frissen meggyilkolt szülei vére csöpögne a kezemről.

– Semmibe… uram. Ez benne van a jegy árában.

Már indult is tovább, de én azért gyorsan lekaptam egy hupisárga italt a tálcáról. Belekóstoltam és valami ananászos-narancsos íz omlott el a számban. Alig egy perc múlva már éreztem, hogy az alkohol jólesően melegíteni kezdi a belsőmet.

Figyeltem egy kicsit az utastársaimat és rádöbbentem, akármit is csinálok, ebbe a társaságba csak annyira tudok majd beilleszkedni, mint fejőstehén a díjnyertes lovak közé. Csupa jól szituált férfi és nő, minden korosztályból. Alig pár gyerek és azok is leginkább csendben ücsörögtek, elmélyülve, virtuális szemüvegükkel a fejükön. Egy gongszó után kellemes női hang közölte, hogy a „Neptun" utasai megkezdhetik a beszállást. Fegyelmezetten, halkan beszélgetve indultak meg az emberek a beszállókapu felé. Vetettem még egy pillantást az üvegfalon túl, az össznépi utasok felé. Összehasonlítva az itteni beszállással, az üvegfalon túl mintha háborús menekültek próbáltak volna feljutni az utolsó, még a kikötőben ringó bárkára…

A kompba belépve egy szőke utaskísérő hölgy a helyemhez vezetett, majd, amikor leültem, udvariasan elnézést kérve, fölém hajolt és bekötötte a biztonsági szíjaimat. Kellemes jácintillatot hagyott maga után, amikor engem magamra hagyva, egy újabb utas felé indult el.

Utastársaim beszélgettek, itt-ott halk nevetés hangzott fel. Én pedig csak ültem és izzadtam, mint egy ló. A gondolat, hogy hamarosan ez a törékenynek tűnő kis jármű elhagyja a Föld légterét, hogy bedokkoljon az orbitális pályán keringő „Neptun"-nal, kissé idegessé tett.

– Első űrutazás? – kérdezte jóindulatúan mosolyogva a mellettem ülő idősödő nő.

– Bevallom, igen. Még soha nem jártam az űrben. Ennyire látszik?

– Eléggé, de ne aggódjon, ez is csak egy repülő, csak egy kicsit magasabbra megy – biztatott a nő, aki egy kicsit a harmadikos matektanárnőmre emlékeztetett. Még a félhosszúra vágott, egyenes szálú haja és konszolidált fekete-barna kosztümje is szinte pontosan olyan volt, mint egykori tanárnőmé. Vettem pár mély levegőt. A hölgy ezt olybá vehette, hogy kezdek rendbe jönni, hát egy futó mosollyal visszatért az elektronikus könyvéhez.

Mikor a komp nekirugaszkodott, valami hangot adhattam ki, mert a nő rám pillantott és letette a kis képernyőt az ölébe.

– Ha gondolja, hogy az segít, beszélgethetünk.

– Nem szeretnék a terhére lenni, igyekszem majd uralkodni magamon.

– Ugyan már, semmi gond. Amikor először hagytam el a Földet, én is hasonlóképpen reagáltam. Szegény megboldogult férjemnek minden meggyőzőerejére szüksége volt, hogy ne kezdjek el sikítani. Amúgy Dr. Julia Sorens vagyok, a Yale Egyetem asztronómia és fizika professzora. Azaz, csak voltam, pontosan egy héttel ezelőttig. Ma már boldog nyugdíjasnak számítok.

Meglepődve néztem végig a nőn és mikor pillantásom az enyhén felhúzott szemöldökére esett, elvörösödtem a saját bárdolatlanságom miatt.

– Bocsánatot kérek, nem akartam… De maga nem lehet nyugdíjas, ahhoz túl fiatal… – hebegtem és éreztem, hogy a füleim is kezdenek alkonyati színekbe borulni.

Dr. Sorens elmosolyodott és ültében egy cseppet meghajolt felém.

– Köszönöm a bókot, kedves Mr.…? – nézett rám kérdőn.

– Johnson, Nigel Johnson vagyok – motyogtam.

– Szóval Mr. Johnson, sajnálattal kell közölnöm, hogy de bizony, nyugdíjas vagyok. Amúgy, hívjon nyugodtan Juliának. Elvégre az elkövetkező egy hónapban össze leszünk zárva egy fémdobozban, a vákuum kellős közepén, hát ne tegyük ezt az időt kellemetlenebbé mindenféle ceremoniális formaságokkal.

– Ah, persze, természetesen. Nigel vagyok… – nyújtottam sután a kezem. A nő erre elnevette magát.

– Nigel, ne haragudjon az őszinteségemért, de maga pont úgy viselkedik, mint egy elsőéves egyetemista a legszerényebb fajtából. Nem hibaként rovom fel, ne értsen félre, ez csak egy ténymegállapítás volt a részemről. Ha már itt tartunk, elárulná, mivel foglalkozik?

Ajjaj! Gondoltam, hogy előbb-utóbb el kell majd mondanom, és ha jól sejtem, akkor most jön az a rész, ahol a professzorasszony inkább visszatér a könyvéhez. Hacsak…

– A mélytenger-kutatásban dolgozom – feleltem kissé szűkszavúan.

– Tényleg? Az nagyon izgalmasan hangzik. Melyik szakirányt választotta az egyetemen, az általános ökoszisztémát, a zoológiát, esetleg a botanikát?

Bárcsak tudtam volna, hogy pontosan miről is beszél! Zavartan feszengtem egy kicsit, mielőtt kiböktem.

– Nem igazán… Én a műszaki vonalat képviselem, nem sokat értek az állatokhoz.

Dr. Sorens megértően bólogatott.

– Értem, szóval mérnök. Az is felelősségteljes munka. Megtervezni úgy egy sokezer méter mélyen felépítendő épületet, hogy az évekig biztonságos menedéket nyújtson a kutatók számára. Akkor viszont nem értem, miért fél a világűrtől. A mélytengeri munka sem veszélytelenebb, mint a csillagközi tér.

Kezdtem úgy érezni magam, mintha tényleg az egykori tanárnőmmel beszélgetnék. Vagyis, inkább mintha ő feleltetne engem. Minden válaszom után egyre nehezebb kérdéseket tett fel ő is, és soha nem tudtam, hogy jól vagy rosszul válaszoltam, egészen addig, amíg meg nem kaptam a jegyet. Kínomban elvigyorodtam és csak ennyit mondtam.

– Igaz, de a tenger fenekén víz és talaj van, no meg nagy nyomás, míg az űrben nincs semmi.

A nő egy pillanatig fürkészően nézett rám, majd kicsit megcsóválta a fejét.

– Ez nem teljesen igaz, hogy semmi. Attól függ, mit nevezünk semminek… De nézze csak, már közeledünk az űrhajóhoz, pár perc és bedokkolunk – mutatott ki az ablakon, ahol a „Neptun" ezüstös, hosszúkás teste már szabad szemmel is jól látható volt.

A komp lassan elfordult és hamarosan éreztem egy fémes csattanású finom lökést, ahogy a járművünk összekapcsolódott az űrhajóval.

– Köszönöm, hogy kisegített a bajban. Másképp lehet, hogy egyből a gyengélkedőn kezdtem volna az űrutazást – mondtam hálásan a nőnek. – Bár a matekórai feleltetést szívesebben kihagytam volna – tettem hozzá gondolatban.

– Nem tesz semmit, a fedélzeten találkozunk – intett Dr. Sorens, miközben elrakta a könyvét.

Az űrhajóra lépve két, kék egyenruhás fedélzeti ember fogadott. Ellenőrizték a jegyemet egy kézi leolvasóval, majd az alacsonyabbik mosolyogva a folyosó végén látható liftajtók felé intett.

– A harmadik emeleten, a lifttől balra a hatodik ajtó. Óhajtja, hogy valaki a személyzetből segítsen a kicsomagolásban?

A gondolat, hogy valami idegen turkáljon a zoknijaim között, enyhe rémülettel töltött el, hát gyorsan nemet intettem és igyekeztem eltűnni a liftben.

A kabinom újabb meglepetéssel szolgált. Kezdődött azzal, hogy nagyobb volt, mint a lakásom. A berendezés pedig… Fehér, bőrnek látszó kényelmes fotelek, halványsárga igazi szőnyeg! Minden lágy vonalú, modern, és még ránézésre is méregdrága volt. A csomagjaim már ott kuporogtak a szoba közepén, de egyelőre hagytam őket. Az oválisan elnyújtott ablakhoz léptem és a látvány lenyűgözött. A Föld ott kéklett a lábaim előtt, és bár fotókon és planetáriumban már láttam a bolygónkat ilyen szögből, de élőben megtapasztalni teljesen más volt. Egyszerre voltam büszke és ijedt. Igen, ijedt voltam, mert most döbbentem rá, hogy mennyire jelentéktelen semmik vagyunk mi, emberek, a magunk hétköznapi problémáival, ha a nagy galaktikus trendeket nézzük…

Percekig bámultam a Földet, és az űrhajótól lassan elváló kompot, amint elindul vissza a felszínre, mielőtt nekiálltam volna kipakolni a bőröndjeimből.

Éppen csak elrendeztem a holmimat, amikor az egyik utaskísérő állított be, érdeklődve, minden rendben van-e? Megnyugodva vette tudomásul, nincs semmi problémám, majd figyelmeztetett, egy óra múlva elindulunk. Mielőtt magamra hagyott volna, még megjegyezte, a terminálomon megnézhetem a teljes programot, illetve leadhatom az étkezésekre a rendelésemet.

Alig vártam, hogy becsukódjon mögötte az ajtó, már pattantam is a terminálhoz. Azt már tudtam, hogy a „Neptun" először elvágtat a Plútóig és majd onnan indul el vissza, a Nap felé, útba ejtve az összes bolygót. Amikor részletesebben is belepillantottam a programba, úgy éreztem, soha többé nem akarok betontömböket pakolni a tenger fenekére. Leginkább a különböző űrséták fogták meg a képzeletemet. Kaptam kiképzést mélytengeri munkákból, és bár egy hatvankilós vízhatlan, nyomásálló páncélban hegeszteni sokszáz méter mélyen a vízfelszín alatt nem egészen ugyanaz volt, mint szkafanderben sétálni egy űrhajó felszínén, de azért volt némi fogalmam a hasonlóságok tekintetében.

Elmélyült olvasgatásomat egy, a belső audio-rendszerből áradó férfihang zavarta meg.

– Kedves utasaink, James Henderson vagyok, a „Neptun" kapitánya. Köszöntöm önöket a fedélzeten, mind a magam, mind a legénység nevében. Ha bármire szükségük lenne, kérdésük, kérésük van, kérem, ne habozzanak megkeresni a személyzetet. Ha szeretnének elbúcsúzni a Földünktől, itt az utolsó alkalom, mivel egy perc múlva elindulunk és a következő megálló a Plútó lesz, amit számításaink szerint négy nap múlva érünk el.

Ismét az ablakhoz léptem és tényleg, a Földtől elfordulva hamarosan már csak a nagy fekete semmit láttam, amit csak pár távoli csillag fénye pöttyözött. Az űrhajó nagyon enyhén megremegett és bár a belső gyorsítás-elfojtó rendszer kompenzált, mégis szinte éreztem, ahogy a „Neptun" egyre növekvő sebességgel elindul a Naprendszer pereme felé.

A következő egy órát a vacsora menüjének tanulmányozásával töltöttem. A legtöbb ételről gőzöm sem volt, hogy mi lehet, mert valami francia nevet adtak majdnem