A Viszkis

Julian Rubinstein

A viszkis

Lisának

és apám, David Rubinstein (1942–2003) emlékére

Szereplők

ÚTE (1991-ig Újpesti Dózsa) JÉGKORONG EGYESÜLET

Ambrus Attila, más néven Viszkis rabló: Jégkorongkapus, templomfestő, sírásó, szőrmecsempész, sorozat-bankrabló, nemzeti hős/legenda

Orbán Gábor, „Gabi": Csatár, segédhalottkém, bankrabló

Salamon Jenő, „Bubu": Védőjátékos, nehéz eset

Pék György: Csatár, ÚTE-játékos-edző, éjjel-nappali kisbolt tulajdonosa

Antal Károly, „Karcsi": Csatár, videokölcsönzős, használtautó-kereskedő, játékboltban raktáros, bankrabló

Orbán György: Egykori magyar válogatott jégkorongkapus, az ÚTE edzője (1994–95), Orbán Gabi apja

Egri János: Volt ÚTE-játékos, sportriporter, a „Játék a betűkkel" című tévés játékműsor vezetője

Bóta Gusztáv: ÚTE-szakosztályvezető, szabadúszó mindenes

RENDŐRÖK

Varjú Lajos: A Budapesti Rendőr-főkapitányság rablási alosztályvezetője

Vági Tibor, más néven a Buckák seggfeje: A Budapesti Rendőr-főkapitányság rablási alosztályvezető-helyettese

Seres Lajos, más néven Tánctanár: Főnyomozó, kriminológiai profilkészítő szakember

Keszthelyi József: Nyomozó, később a Budapesti Rendőr-főkapitányság rablási alosztályvezetője

Bérdi Zsolt: A Budapesti Rendőr-főkapitányság vizsgálati alosztályvezetője

Fülöp Valter: A Budapesti Rendőr-főkapitányság vizsgálótisztje

Pintér Sándor: Országos rendőrfőkapitány, később belügyminiszter

A LÁSZLÓK

Juszt László: A Kriminális című népszerű televízióműsor házigazdája

Veres László, „Laczika": Attila erdélyi unokatestvére és első bűnsegédje

Szabó László: Attila nagybátyja, aki feleségével, Margittal együtt felnevelte Attilát Kelet-Erdélyben

Valenta „Tizenkét százalék" László: Magas rangú budapesti rendőrtiszt

Klányi László: Elítélt csaló, informátor a Viszkis ügyében

A NŐK

Milos Judit: Angoltanár, Attila első budapesti barátnője, az első nő, akit befizetett zsírleszívásra, és a második, akinek megkérte a kezét

Fodor Éva: Autómosó tulajdonosa, Attila második barátnője és nagy szerelme Budapesten

Gergely Betti: Egzotikus táncosnő, Attila harmadik budapesti barátnője

Hammer Zsuzsa: Bolti eladó, Attila második anyukája

EGYÉB SZEREPLŐK

Magyar György: Attila védőügyvédje, sikertelen főpolgármester-jelölt

Tocsik Márta: Budapesti ügyvéd, az „évszázad botrányának" központi figurája

Béla bácsi: Csángó szőrmekirály

Hansi: Ausztriai hegyi szállás tulajdonosa, a szőrmék felvásárlója

Előszó

A Julian által írt könyv kétségkívül a legösszetettebb dokumentumregény, ami az életemről szól.

Mellesleg az elmúlt húsz évben hat könyvet publikáltak a viselt dolgaimról, ezek ismeretében őszintén ki merem jelenteni, hogy a Rubinstein által írt történet a legszórakoztatóbb mindezek közül.

Amerikai állampolgárként egyedülálló stílust képvisel, melynek szerves része a cinizmus, a szatirikus jellemábrázolás és a fekete humor.

A történetemen három évet dolgozott. Ennek köszönhető az alapos, olykor oknyomozói pontosság. Ugyanakkor az is tény, hogy néhány adat Magyarországgal kapcsolatban pontatlan, de ezt betudhatjuk egy New York-i újságíró Kelet- Európával kapcsolatos ismerethiányának.

Az olvasó életem egyik legszórakoztatóbb könyvét tartja a kezében. Különösen ajánlom mindazoknak, akik némi nosztalgiával gondolnak erre az időszakra. Ez a történet egy igazi rabló-pandúr mese, amiben ugyan némi szerencsével, de „a jófiúk" nyernek, azaz a zsernyákok.

Ambrus Attila

Válaszúti csárdában,

Ecet ég a lámpában.

Jaj de homályosan ég,

Kilenc legény a vendég.

A tizedik berúgott,

Hazamenni nem tudott.

Kocsmárosné kedvesem,

Van-e bora édesen?

Vagyon borom, de nem jó,

Nem betyároknak való.

Nem vagyunk mi betyárok,

Útonálló zsiványok.

MAGYAR NÉPDAL

Prológus

Budapest

1999. július 10., szombat

Dobostorta pompás illata reszketett a levegőben, mint valami zseniális ötlet. Nyári reggel volt, a szűk utca, mire az újságosbódé ajtajának géppisztolyropogása felverte álmából, már verítékben úszott. Végig a Duna-parton trikóban, bő alsógatyában kitotyogtak a töredezett betonlapú erkélyekre az öregek, és bámulták bambán a csendesen bűzölgő víz felszínén végigpásztázó napsugárkévéket. A gesztenyefasorral szegélyezett Andrássy út végén, a Széchenyi fürdő alatt bugyborgó évezredes hőforrásokból gőz gomolygott, afféle feltartóztathatatlan Csernobilként.

A Várhegy megfakult Habsburg-palotájától a Szent István-bazilika pocsolyazöld, duci kupolájáig az egész magyar fővárost olyan érzés hatotta át, hogy semmi sem hibádzik. Na, de nem sokáig.

Benkő Károly felriadt őrhelyén, a dohos szoba végében álló csőlábú széken, és végigcammogott a rácsos börtönfolyosón. A harminckét éves, kopaszodó börtönőr az előző nap reggel hattól tartó műszak után kimerülten és éhesen közeledett a cellákhoz, közben félálomban, fáradt orrhangon darálta mindegyiknek a számát: három-nulla-kilenc, három-tíz…

A reggeli séta következett.

Benkő szakaszvezető, aki az egyetem helyett választotta ezt a foglalkozást, régi bútordarab volt ezeken a szentséges és gyűlölt folyosókon. Aznap ő volt a rangidős, három szolgálattevőnek és a kétszázkilencvennyolc fogvatartottnak parancsolt. Nem volt tekintélyes, vagy akár csak kicsikét is jól fizető állás, Károly mégis időnként egy kisebb település polgármesterének érezte magát. Az imént kinyitott rézborítású rácsok Budapest félrevezetett, szerencsétlen és megtévedt alakjainak legkevésbé sem reprezentatív mintáját őrizték. Tolvajok, szélhámosok, gyilkosok, olyan emberek, akik sok sebhellyel és kevés foggal dicsekedhettek. Bárkik voltak is, akármi állt is mögöttük, azért tisztában voltak a jogaikkal, tudták, hogy ha nem viszik ki őket sétára, elég elkiáltani magukat, hogy „Emberi Jogok Bírósága, Strasbourg", máris megcsörren a kulcs a zárban. Bizony, más idők jártak, mint egy évtizeddel azelőtt, a szocializmusban. És mennyire imádta mindezt Károly!

Amikor a 312-es cellához ért, ismerős figurát pillantott meg a tankszínű cellaajtó kémlelőnyílásán át. Ambrus Attila, a 43. számú elítélt állt ott frissen, katonás, merev tartással, mint aki őrködik a helyiségben. Harmincegy éves, elképesztően jóképű férfi. Széles vállú, erős állkapcsú, vastag ajka fölött rakoncátlan bajusz serken, mogyorószín szemében az az elrévedő tekintet, mintha azt mondaná, „tudom, mitől döglik a légy. Arcában, de egész tartásában megjelent egy alig észrevehetően finom kacsintás, amit nem volt szabad észrevenni, ha az ember nem akart visszamosolyogni rá. Attila mesterien használta ezt a jellegzetes magyar „igen is, meg nem is kacsintást. Idomárjának azonban harminckét órás műszakjából huszonhét óra után már ásítani is alig volt ereje. – Három tizenkettő – közölte Károly, miközben a másik börtönőr Attila csuklójára illesztette a fémbilincset.

Károly fején egy pillanatra átfutott a gondolat, vajon miért hord Attila a fullasztó hőségben farmert és hosszú ujjú, bő inget. Ebben a börtönben a tárgyalásra vagy ítéletre váró előzetes letartóztatottakat őrizték. A fogvatartottak nyáron általában pólót viseltek. Másfelől Attila, az egykori szőrmecsempész, akinek sikerült úgy eljátszania huszonhat, piától fűtött bankrablását, mint valami színielőadást, nemigen hasonlított a többiekre. Persze nála is megvoltak a rejtélyes sebhelyek, gyerekkori rémtörténetek és az olthatatlan vágy, hogy legyen valaki. De ott volt a lesifotósokból és nőkből álló slepp is, akik füstölt húst és süteményt hordtak neki. Az őröket pedig pénzzel és cigivel vette rá, hogy hunyjanak szemet, amikor kedvenc piros címkés Johnnie Walkerétől bűzlő üdítőspalackokkal tért vissza a beszélőkről. De diszkrét volt. Megvolt a maga igazságérzete. Miután soha nem jelentett igazi problémát az őröknek, mint Attila előre tudta is, Károly úgy látta, hogy a Viszkis rabló példás rab.

Attila cellatársa, a csaló aznap reggel nem volt hajlandó felkelni az önkéntes reggeli tornára, úgyhogy csak Attilát vezették ki a libasorban sorakozó rabok közé. A sor, miután Károly még két cellát kinyitott, hat körletből összesen tizenegy embert számlált. Kimasíroztak a betonudvarra, amelyet addigra félig beterített a fátyolos napfény, majd tovább a külső folyosón át oda, ahol az üres edzőtermek vártak rájuk. Mindegyik cellához egy-egy szabadtéri fakk tartozott a hat közül. Attila kidolgozott izmai megfeszültek a várakozástól, erei kidagadtak, ahogy szó nélkül megállt a negyedik boksznál. Hamarosan kiderül majd, mennyit ért a sok felülés, a fekvőtámasz, az évek óta tartó rendszeres töprengés, hogy hogyan juthat ki a legreménytelenebb helyekről is. Órák óta gyomorgörcsben volt. Végül kinyílt a fakk ajtaja, aztán bezáródott mögötte, ő pedig megfordult és átdugta kezét a nyíláson, hogy az őr levehesse róla a bilincset. Istenem, de jól jönne egy ital!

Attila a tízperces edzésidőt rendesen arra szánta, hogy körbefussa az üres, fedetlen, fallabdapálya méretű termet. Végül is Budapest leghíresebb csapatában volt profi hokikapus. És ahogy számolta, mert a számolás sosem állt le, százkilencvenkét és fél terem-kör nagyjából öt kilométert tesz ki. De ma egyetlen fölösleges lépést nem akart tenni. A siker, de akár az élet is, azon múlott, hogy a következő cselekvéseket milyen precízen hajtja végre. Kerekded arca megfeszült, bozontos szemöldöke a szemére húzódott, miközben mély levegőket vett és az azúrkék ég felé sandított. Úgy számolta, hogy kilenc és fél percnyi ideje maradt.

Felrántotta drapp ingét és sötét trikóját. Alattuk szorosan rácsavarta izmos derekára a négy lepedőből, három pár edzőcipő fűzőjéből, két széttépett törülköző vastag csíkjaiból eszkábált rózsaszín, piros, kék kötelet. Hurkot kötött a végére, és mint egy lasszót átvetette a négyméteres falon. Másodszorra fenn is akadt az őrtorony kilépőjének kovácsoltvas rúdján. Kezében a kötél másik végével hátralépett, amíg egészen meg nem feszítette, összeszedte minden erejét, aztán nekifutásból felugrott a falra, és felhúzta magát a belső börtönudvar pereméig.

Az első lépés meg is volt. Már csak be kellett jutni az udvarral szemközti vizsgálati főosztály épületébe, aztán meg onnan valahogyan ki.

Reggel 8 óra 54 perckor a központi őrség fekete-fehér monitorján két lábszárat lehetett látni, amint a keskeny járdán az udvar fölött emelkedő barna téglás őrtorony felé halad. A munkaerőhiány következtében a torony a legtöbb nap üresen állt. Ahogy Attila remélte, aznap sem volt másként. Amikor elérte a néptelen őrhelyet, lepillantott elképedt rabtársaira, és szája elé tartotta a mutatóujját. Aztán egész alakja eltűnt a fal túloldalán.

Ambrus Attila, akinek hat éven át tartó rablássorozatával sikerült megrendeznie saját korának folytatásos paródiáját, újra szabad volt.

A Budapest lezárását elrendelő parancsot délelőtt 10.50-kor adták ki. A városból kivezető utakat kivétel nélkül eltorlaszolták. Az impozáns, komor épületek fölött olyan alacsonyan zúgtak el a helikopterek, mint a méhek. Aztán pont, amikor a parti őrség nekiindult, hogy minden vízi járművet ellenőrizzen a Dunán, az utóbbi évtizedek legkeményebb felhőszakadása zúdult a környékre. Budapesten véget ért a nyár.

A szökés hírét hallva Attila nagynénje, Szabó Margit, aki Erdélyben nevelte egy ideig, kis híján halálos szívrohamot kapott. A legtöbben azonban, akik ismerték a megszökött egykori sírásót, nem szorultak orvosi kezelésre.

Varjú Lajos, a rablási alosztály korábbi vezetője, aki öt éven át sikertelenül üldözte Attilát, és csalódásában ott is hagyta a zsarukat, már két hónappal korábban figyelmeztetett, hogy Attila szökést fog megkísérelni. – Nem hallgattak rám – panaszolta aztán mindazoknak, aki hallgatott.

Fodor Éva, Attila lángvörös hajú volt barátnője, aki egy üveg parfüm árán szerzett magyar állampolgárságot Attilának, majd egy külvárosi csaposi állás ígéretével kis híján megtorpedózta bűnözői karrierjét, így tanakodott: – Csak van annyi esze, hogy ne bukkanjon fel itt, hát nem?

Juszt Lászlót, a Kriminális című nagy sikerű tévéműsor nagydarab, albínósápadt műsorvezetőjét majdnem megütötte a guta. Csak azért nem számolhatott be a Viszkis rabló legendájának legújabb fejleményeiről, mert csúcs nézettségű műsorát betiltották, miután őt magát államtitoksértés vádjával letartóztatták.

Csala Zsuzsa színésznő, aki még Attila fél évvel korábbi őrizetbe vétele idején azért került az újságok címlapjára, mert (nagyjából ezredmagával együtt) felajánlotta, hogy befogadja Don nevű berni pásztorkutyáját, őserdei ricsajra ébredt. Nyolc rendőr dúlt a kertjének bokrai közt. Kis híján odaszólt nekik: – Ha tudnék is valamit, gondolják, hogy elárulnám maguknak?

Bubu, Attila sarokház termetű egykori jégkorongozó csapattársa, aki nem sokkal később azt íratta a névjegyére, hogy „ÁLLÁSTALAN HOKIS", olyan röhögőgörcsöt kapott, hogy majdnem megfulladt egy tányér csülök fölött.

Orbán Gábor, Attila másik csapattársa és a rablásokban hosszú időn át bűnsegédje, felkészült az egész napos vallatásra a börtöncellájában. – Nagyon helyes – mondta a kommandósoknak. – Cseppet sem vagyok meglepve. Ami nem jelenti azt, hogy tudtam róla.

Szopkó István hitelcsaló, aki csak az előző nap lett Attila cellatársa, de évek óta hallott a Viszkis rabló legendájáról, csak annyit mondott a rendőröknek, amennyit maguktól is tudhattak: – Tőle minden kitelik.

Magyar György, egykori főpolgármester-jelölt, Attila védőügyvédje pedig ezzel kezdte sajtóközleményét: – Nem valószínű, hogy a rendőrség valaha is kliensem nyomára akad. Annál ő sokkal precízebb.

Attila volt bűntársát és cellatársát kivéve (miután ők már rács mögött voltak), mindenkit titkos ügynökök követtek, sőt a Viszkis rabló 214 kapcsolatának a telefonját is lehallgatták a hatóságok, nyilván abban a reményben, hogy így mégiscsak túljárnak „az évtized legkitartóbb, legkörültekintőbb és régóta a legkeresettebb fegyveres rablója" eszén.

Ezzel kezdődött a posztkommunista Kelet-Európa legkomolyabb embervadászata.

ELSŐ HARMAD

Egy

Magyarországnak soha nem volt szerencséje.

Nagyjából tizenegy évszázad telt el azóta, hogy a harcsabajszú Árpád vezér beügetett a Kárpát-medencébe és megalapította Magyarországot. Eközben az országot olyan sokszor és olyan irgalmatlanul kifosztották, hogy a vereséget afféle nemzeti sportnak tekinthetjük. 1241-ben a betörő mongolok és tatárok gyilkolták le a lakosság egyharmadát. 1526-ban a törököknek támadt kedvük röpke százötven éves dorbézolásra, miközben az országot belekényszerítették a török birodalomba. A tizenhetedik század végén a Habsburgok nyelték le keresztben az országot.

Magyarország újkori történelmének egyetlen fénykora 1867-ben kezdődött, amikor az ország kiegyezett Ferenc József császárral. Bár az ország továbbra sem dönthetett semmi másról, csak a saját földjéről, az egyezmény szerint legalább címszereplővé vált az Osztrák–Magyar Monarchiában, amely óriási geopolitikai dobás volt a tizenkilencedik századi Közép-Európában. A tengertől elzárt Magyarország egyik vezetője lett annak a globális nagyhatalomnak, amely nyugat felé a mai Svájcig, északra a jelenlegi német–lengyel határig terjedt, keletre és délre pedig magába foglalta a mai Ukrajna, Románia és Szerbia bizonyos részeit is. Pár évvel később Buda és Pest, a két versengő ikerváros, melyeket csak a Duna folyó, no meg legalább két társadalmi osztálynyi távolság választott el egymástól, félresöpörte nézeteltéréseit, és Budapest néven Magyarország új fővárosává egyesült. Az első ízben egyesült új város rögtön az európai érdeklődés homlokterébe került, felavatták a kontinens legelső földalatti vasútját, az üzleti életben, építészetben és kultúrában pedig olyan felvirágzás indult be, amely lehetővé tette, hogy a román fővárossal, Bukaresttel vetélkedhessen „a kelet Párizsa" címért. A századfordulós Budapest vadonatúj, balusztrádokkal díszített öt-hat emeletes szecessziós háztömbjeinek utcaszintjén hatszáznál is több kávéházban hemzsegtek Európa legjobb művészei és értelmisége. A később Franz Liszt német néven ismertté vált Liszt Ferenc ontotta a szimfóniákat, megindult a kereskedés a Budapesti Áru- és Értéktőzsdén, a régi pesti Duna-parton pedig megkezdődött egy óriási neogótikus monstrum, Európa (a brit alsóház után) második legnagyobb Parlamentjének építése.

Mámoros idők voltak, amelyek hamarosan szörnyű végkifejletbe torkolltak. Miután Magyarország a rossz oldalon harcolta végig az I. világháborút, a háborút lezáró szerződések olyan szépen kifosztották, hogy sok magyar szerint a „nagy háborút" igazából nem is Németország vesztette el. Tényleg egyetlen másik országtól sem vettek el akkora területet, mint Magyarországtól, és megaláztatásokkal teli egész történelme során nem alázták meg annyira, mint Versailles-ban, ahol azokat a gyalázatos békeszerződéseket kifőzték. 1920. június 4-én Magyarország Közép-Európa legerősebb királyságának egyik tagjából egyetlen tollvonással kis pacává változott a térképen, beszorítva hét szomszédos ország közé. Elveszett területének kétharmada, benne az imádott Erdély is, lakóinak minden reményével és alighanem globális jelentőségével együtt. Még abban az évben, amikor Ausztria a háborús nélkülözés enyhítésén munkálkodó nemzetközi segélyszervezetektől 288 000 tonna élelmiszert és ruhát kapott, a hasonló területű Magyarországnak mindössze 635 jutott. Mondani sem kell, hogy a Habsburgoktól való függetlenedés, amely az ölükbe hullott, nem váltott ki táncos utcai vigasságokat. Mi több, a megmaradó tízmilliós lakosságból elkeserítően sokan vetették magukat a Dunába, öngyilkossági rátáját, alkoholfogyasztását (és úszóit) tekintve Magyarország örök időkre a világelsők közé emelkedett.

Ám ezzel éppen csak elkezdődtek zúdulni Magyarországra a huszadik század áldásai. Huszonöt évnyi mániás depresszió következett, rövid lélegzetű kommunista hatalomátvétel, majd Horthy Miklós kormányzó véreskezű jobboldali uralma (aki flotta nélküli ellentengernagyként király nélküli királysággá változtatta az országot), majd a németek kopogtattak be egy ajánlattal, és az ország volt olyan kétségbeesett, hogy elfogadta. A hamarosan kitörő II. világháborúban Németország a nácik támogatása fejében megígérte, hogy visszaadja Magyarországnak Erdély jó részét, hatalmas változatos felszínű területet a termékeny Kárpát-medence szélén, amelyet Ambrus Attilának köszönhetően egyszer még „Robin Hood fészkének" fognak nevezni, és amelyet Magyarország az I. világháború után kénytelen volt átengedni Romániának. Ám Magyarország mégsem kapta vissza Erdélyt. Hitler inkább úgy döntött, hogy miközben Európa jelentős részét is behabzsolja, megszállja saját parányi szövetségesét, Magyarországot is. 1944-ben Magyarország megpróbált kétségbeesetten átállni a másik oldalra, de már késő volt. Egy éven belül a nácik a gránátnyomástól sújtott Magyarország cinkos részvételével meggyilkoltak négyszáznegyvenezer magyar zsidót a nyolcszázezer közül, felrobbantották Budapest mind a hat Duna-hídját, földig rombolták híres épületeinek nagy részét, majd odébbálltak az ország első királyának, I. Istvánnak ezeréves, drágakövekkel kirakott koronájával.

A náciktól a rá következő évben a szovjetek mentették meg Magyarországot, ám a heves lövöldözés végére Budapest háború előtti fenséges épületeinek alig 30 százaléka maradt épen. Ezután Joszif Visszarionovics Sztálin szovjet vezető benyújtotta a számlát Magyarországnak a Vörös Hadsereg szolgáltatásaiért. Szovjet csapatok szállták meg az országot, akik Moszkvából irányított kommunista rendszert vezettek be. Magyarország a Nyugat felé lebocsátott vasfüggöny egy darabkája lett. Erdély Románia része maradt, amely szintén szovjet kommunista uralom alá került.

A kommunista időkben jórészt magyar gyárak termelték a szovjet tömbben a villanykörtéket, televíziókat és a kelet-európai utak elmaradhatatlan látványosságát, az Ikarus buszokat. Egy egyszobás lakás ára Budapesten nagyjából nyolcévnyi átlagkeresetnek felelt meg, amennyit teljesen reménytelen volt összespórolni. A többszobás lakásban élő szerencsés családokat arra kényszerítették, hogy társbérlőket fogadjanak be. Telefonvonalhoz jutni egészen rendkívüli türelmet kívánt az embertől, húszéves várakozást. A vidék túlnyomórészt zöld, de nyomasztóan szegény agrárterület maradt. Budapesten viszont, ahol Magyarország lakosságának egyötöde élt, meg a kisebb városokban, az olcsón előállított, kék füstöt okádó szovjet és cseh kocsik szennyezték a levegőt, az iparvállalatok pedig szabályozatlanul önthették a folyókba a mérgeket.

1956-ban rövid időre felcsillant a remény. Magyar fiatalok egy csoportja a történelem legkomolyabb felkelését robbantotta ki a szovjet kommunista uralom ellen. Budapest tizenkét napra céllövöldévé változott, lakások és mozik ablakából géppuskás mesterlövészek vadásztak a Vörös Hadsereg katonáira. Kancsó formájú szeszes üvegekbe töltött Molotov-koktélok nyomán születésnapi gyertya módjára égtek az orosz tankok. Egy szó, mint száz, euforikus napok voltak. A magyarok Amerikához és a Nyugathoz fordultak a sürgős hírrel, hogy megszerezték az irányítást a főváros felett, de erősítésre van szükségük, hogy tartani is tudják. Az idő kulcsfontosságú volt. Ám Nyugat-Európa és Amerika, amely mindaddig rádióüzenetekkel bátorította a felkelést, nem ért rá meghallani Magyarország segélykiáltását. Kollektív dührohamot kaptak az egyiptomi Szuezi-csatornában szovjet finanszírozással épülő gát miatt. A Budapestről érkező S. O. S. felhívásra nem amerikai segítség volt a válasz, hanem a városba temetői menetként bemasírozó szovjet tankok sora. Kétezer-hétszáz magyar vesztette életét, kétszázezren menekültek el az országból, és néhány rövid hónapon belül Magyarország újra úgy érezte magát, mint akit halottá nyilvánítottak.

Akik viszont maradtak, azok számára az elbukott felkelés hozott némi hasznot. A Kremlt annyira megszégyenítette a felkelés, hogy egy újabb lázongás elkerülésére Kádár Jánosnak – a Moszkva által oda ültetett vezérnek – inkább több mozgásteret biztosítottak, mint a keleti tömb bármelyik másik vezetőjének. Így aztán Magyarország lett a kommunista közösség legkevésbé elnyomó országa. A média ugyan reménytelenül állami tulajdonban és ellenőrzés alatt maradt, ám Magyarország volt a keleti blokk egyetlen országa, ahol az emberek külföldi rövidhullámú rádióadásokat hallgathattak a vasfüggöny túlsó oldalán virágzó világról. Ellentétben Romániával, amelyet Nicolae Ceauşescu rendőrállamként működtetett, Magyarország engedélyezte az ellenzék és a nyugati riporterek közti ellenőrzött találkozókat, és állítólag nem tartottak politikai foglyokat.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Magyarország tizenhatodik századi törökfürdőiben gondtalanul folyt volna az élet. Ha embereket nem is hurcoltak el rendszeresen, a Politikai Nyomozó Főosztály sok esetben zaklatott értelmiségieket, így próbálta figyelmeztetni a lakosságot, hogy ne tápláljanak hiú reményeket egy kevésbé sivár és lemondásokkal teli élet iránt, mert megárthat az egészségüknek. Ahogy az ilyesfajta vegetálásnál lenni szokott, a magyarok megelégedtek egyfajta relativitáselmélettel, konkrétan beletörődtek, hogy, mint mondták, az ő országuk „a legvidámabb barakk a lágerben". És ahogy haladt előre az idő, Magyarország (ha nem is fájdalommentesen) egyre inkább közelített a szabad piacgazdasághoz, és Moszkva hagyta. A korrupt költségvetési politika folytán felhalmozott, folyamatosan emelkedő 13 milliárd dolláros költségvetési hiány lefaragásához a magyar kormány kezdett megnyirbálni bizonyos szociális juttatásokat, például az egészségügyet. Az infláció megfékezésére némi felzúdulást kiváltva megemelte a kenyér, liszt, elektromosság és más alapvető áruk és szolgáltatások árát. A magyar vezetés lassacskán szakított a szovjet gyakorlattal, nemzetközi kereskedelmi egyezményeket írt alá, és betartott annyi emberi jogi megállapodást, hogy csatlakozhasson a Nemzetközi Valutaalaphoz. A nyolcvanas évek elejétől pedig a lakosság önálló vállalkozásokat is indíthatott.

Mire a nyolcvanas évek közepén a Szovjetunióban beköszöntött Mihail Gorbacsov elnök peresztrojka és glasznoszty (gazdasági újjáépítés és nyíltság) fogalmaival fémjelzett progresszív politikája, Kelet-Európa nyugatosításában már Magyarország diktálta a tempót. Miközben Ambrus Attila román bicskás cellatársaitól próbálta megvédeni magát egy nyomasztó erdélyi ifjúsági büntetőintézetben, Budapesten megnyílt az első Adidas sportszerüzlet és Kelet-Európa első McDonald’s gyorsétterme.

A nyolcvanas évek vége felé már világos volt, hogy az ország még nagyobb változások előtt áll, és – a legtöbb magyar életében először – megnyílik a valódi nyugati stílusú élet lehetősége. Itt kezdődik a mi történetünk.

Kettő

Budapest,

1988. október 12., szerda

Kellemetlen, borult, végeérhetetlen napon érkezett, amely rajta kívül aligha marad meg bárkinek az emlékezetében. Attila ott állt a hetedik és nyolcadik vágány közt, a Keleti pályaudvar acélgerendás, piszkos, ferde üvegmennyezetéről lógó fekete indulásjelző tábla alatt. Áramlottak körötte az emberek, mint szikla körül a folyó. Elnézést, bocsánat, mondogatták. A menetrend szerint az utas akár Bécsbe is eljuthatott, persze ha voltak megfelelő papírjai. Attila már attól is boldog volt, hogy ez egyáltalán eszébe jutott. Négy órával korábban meg kellett volna halnia. Elnézést, mondta mosolyogva.

Néhány nő vissza is mosolygott rá. Nem rossz pasi, ahogy ott áll rendíthetetlenül, frissen serkenő szakállal puha arcán, Budapest egyik fő közlekedési csomópontjának örvénylő forgatagában. Az eltökéltségen kívül nem volt semmije. Mint egy fehérnemű-modell, lazán oldalra fésülte egyenes szálú, sötét frufruját, a legújabb divat szerint. A divatirányzatok begyűrűztek, amióta nyugati ruhaüzletek is részt kaphattak a budapesti ingatlanokból. Hát ez meg mi? Csak nem overallt visel? Nem lehetett pontosan eldönteni, mi van rajta. Ruháján fekete olajcsíkok éktelenkedtek, mint aki épp egy olajkútból lépett elő. Elnézést, de megy a vonatjuk.

Őt mindez nem izgatta. Sehova nem igyekezett. Ambrus Attila régóta tudta, hogy ha egyszer eljut Magyarországra, soha nem megy el onnan. Persze szocialista világ ez is, de végre az övéi közt van – az igazi magyar, aki mindeddig nem járt Magyarországon. Aznap délután mohó füleinek a legbanálisabb mondat is úgy szólt, mint egy szépséges szonáta, mássalhangzók, magánhangzók lüktető lángfolyama, hangok és hangsúlyok önfeledt orgiája.

Lassan elapadt a világosság. Attila leereszkedett a lépcsőn, az utcaszint alatt a legjobb cuccokat kínáló lerobbant nagyvárosi üzletsorba: a zenebutikokban Madonna, a Jefferson Starship és Komár László Sings Elvis Presley kazettái, fekete fejkendős, göcsörtös orrú, ráncos arcú asszonyok előtt derékmagasságig szotyolászacskók, az újságos kioszkokon rejtvényújságok, a címlapon meztelen nőkkel. Jó néhány magyar újság hirdette John Whitehead amerikai külügyminiszter-helyettes várható érkezését Budapestre. Aznap Whitehead még Berlinben rimánkodott a keletnémet hatóságoknak, bontsák le végre azt a „szürke kígyószörnyeteget", vagyis a berlini falat.

Attila elcsent egy képeslapot az éjszakai Budapestről, csak az impozáns egykori Habsburg-palota kivilágított ablakai látszottak rajta, cirkóniakristályként csillogtak a Lánchíd vonalát körberajzoló arany lámpafüzér fölött. A metró jegyszedőjétől kölcsönkért tollal felírta a hátoldalára: „Itt vagyok", majd a farzsebébe dugta, hogy később feladja.

Mikor esteledett, a boltosok lelakatolták a fabódéikat, és hazamentek. A cigány asszonyok összekötözték a szotyolászsákokat és összekuporodtak a pályaudvar valamelyik nyirkos zugában. Majdnem teljesen elcsendesült a hideg betoncsarnok, amikor magányos utcai zenész jelent meg a metrókijáratnál, és elhúzta hegedűjén a kelet-európai kommunista pártok által is megtűrt A két kőkorszaki szaki főtémáját, amely Attila imádott tévéműsora volt. Nem volt rendőr a közelben, eddig amúgy is csak fegyvertelen, ártalmatlan zsarukat látott. Megkönnyebbülten ült le a fal tövében, és altatóként azt dúdolta magának, hogy Frédi és a Béni, ők a két szaki a kőkorból.

Reggel összegörnyedve ébredt a tolongó tömeg mellett, a nyaka elgémberedett, hat égető kérdés zakatolt a fejében. Felment oda, ahol a fekete-fehér kockás Zsiguli taxik sorakoztak, és kieresztette a hangját: – Hogyan szerzek ennivalót, ruhát, pénzt, munkát, személyi igazolványt és egy helyet, ahol lehajthatom a fejem?

Mind a hat kérdésére a Népköztársaság útja 55. volt a válasz, átellenben a kommunista párt hírhedt központjával, ahonnan egy idézés még akkor is annyit jelentett, hogy le kell mondani minden tervünkről, csomagolhatjuk a fogkefénket. Attila elindult a pihéket sodró őszi levegőben. Mintha nyüzsgő szellemvárosban járna, annak a településnek emberek lakta vázában, amely a századforduló idején Európa leggyorsabban fejlődő nagyvárosa volt. A járda két oldalán golyónyomoktól tarkított vakolatú öt-hat emeletes századfordulós épületek emelkedtek, az 1945-ös szovjet „felszabadítás" és a sikertelen 56-os forradalom hívatlan tanúiként. Nem lehetett tudni, hogy a sebhelyes falak figyelmeztetésként maradtak ott, vagy csak azt bizonyították, hogy a Vörös Csillag országaiban nem kapkodják el a karbantartást.

Több utcának orosz neve volt, Attila úgy érezte, emiatt kell cikcakkban ide-oda térnie a kitűzött irány felé tartva. A forgalomtól bedugult utakon kanapé méretű autók haladtak, időnként azonban egy-egy csillogó BMW vagy Mercedes is, mint vérrögök a sérült artériákban. Az átlós mellékutcákban biciklis srácok zötykölődtek a fekete köveken, ahol pedig kisütött a nap, dohányosok álldogáltak és Multifiltert pöfékeltek.

Elért a Népköztársaság útjára (nem egészen egy év múlva ismét Andrássy út), és befordult balra a széles, fasorral szegélyezett, a párizsi Champs-Élysées mintájára épült sugárútra. Fentről a barokkos padlások lőrésszerű ablakai lesütött szemekként néztek le hullámos tetejük alól. Nem a Hősök tere felé tartott, ahol Árpád lovagol bronzparipáján a honfoglaló hét vezér élén. Elhaladt a híres Művész kávéház és cukrászda előtt, amelynek törzsvendégei a demokrácia előnyeiről vitatkoztak, miközben alumíniumkanállal merték a cukrot a presszókávéba. Elhagyta a tizenkilencedik századi Opera gyógyszertárat, ahol a türelmetlen betegek számára kancsókban vizet készítettek ki a pultra, a neoklasszicista Magyar Állami Operaházat, amely márványlépcsősor tetején trónolt, Liszt Ferenc szobra mögött. Néhány percenként a magasban kifeszített vezetékhálózatra kapcsolt csilingelő citromsárga villamos állt meg, hogy az útkereszteződés kellős közepén a betonszigetre öntse utasait, a döglött, zsúfolt és divatosan megszállható totál közép-európai környéken.

Attila megállt az 55. számú ház előtt. Apró piros-fehér-zöld magyar címer alatt az állt a feliraton, hogy BEVÁNDORLÁSI HIVATAL. Tehát sikerült.

– Bocsánat – szólította meg az első emeleten a pult mögött ülő hölgyet.

– Húzzon sorszámot!

Körülnézett. A kis terem teljesen üres volt. Mégis letépett egy számozott cetlit a halom tetejéről, és leült a padra.

Néhány perccel később a kisasszony egy halálraítélt monoton lelkesedésével szólította a sorszámát. – Ezt töltse ki – mondta, majd kétoldalas formanyomtatványt és egy ceruzát tolt elé.

Név: Ambrus Attila

Születési hely: Csíkszereda, Románia

Születési idő: 1967. október 6.

Szervezeti tagság: UTC (KISZ)

És így tovább…

A második oldal alján levő bekezdés arról tájékoztatta, hogy amennyiben lemond külföldi állampolgárságáról, semmiféle politikai tevékenységet nem folytathat Magyarországon, és tiszteletben kell tartania az ország törvényeit. Attila még önként odabiggyesztette: „Ezennel kijelentem, hogy nem kívánok visszatérni Romániába. Soha többé. Tisztességes emberként kívánok élni Magyarországon. Elfogadom, hogy semmiféle politikai dologba nem keveredek bele."

Egyetlen rubrikát hagyott üresen: Volt-e már büntetve?

Aláírta hosszúkás, erőteljesen hátrafelé dőlő, félig kiírt betűivel, melyek mintha szembeszélben küzdenék előre magukat, majd visszavitte a kisasszonynak. Azt mondták, várjon, visszatért tehát a barátságtalan padra.

És várt.

Várakozott.

Várt.

Alig három óra elteltével az egyik ajtó mögül egy férfi bukkant elő ezüstgombos khaki egyenruhában, és felszólította, hogy kövesse. Attila, akinek könyökén jött ki az állami vendégszeretet összes megnyilvánulása, fejben már kezdte felmérni a lehetséges menekülési útvonalakat az épületből. Menet közben még néhány ablakot és egy esélyes hátsó lépcsőházat is felvett a listára.

Bekísérték egy ablaktalan szobába, az asztalon levő kávésbögréből két kis zászló kandikált ki – az egyiken a kommunista sarló-kalapács, a másikon a piros-fehér-zöld magyar zászló. A sötét színű fabútor azt sugallta, hogy