Párizs, 1913

Nagy Endre

Párizs, 1913

A kabaré regényének második része

(a szerző rajzaival)

A szöveget gondozta

Stauder Mária

ISBN:

v1.1

Párizs, 1913

Címoldal

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

19.

20.

21.

22.

23.

24.

25.

26.

27.

28.

29.

30.

31.

32.

33.

34.

35.

36.

ISBN 978-615-5381-18-8

© 2017 eClassic

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részeit a kiadó előzetes írásos engedélye nélkül tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában vagy eszközzel – elektronikus vagy más módon – közölni.

1.

Ezerkilencszáztizenhárom. Az ember harmincöt éves, hajzatban, fogazatban még hibátlan, sőt szervezetének valami eredendő gyarlósága folytán az érésben vagy tíz évvel lemaradt korától, a bajsza még mindig csak pihédzik, a hangja nevetésnél még mindig föl-fölcsuklik a kérubim regiszterbe, az érdeklődéséből még mindig több fény sugárzik ki, mint amennyit a világ visszaadhatna neki, még romlatlan hittel tud elmerülni az izmok és a habzó kedély öncélú játékaiba, tud versenyt futni, birkózni, torokszakadtáig bömbölni a nótázásban – és ez az ifjú most azzal a nyugalmas eltökéltséggel fekszik a párizsi expressz hálófülkéjében, hogy a küzdelmes élet már az ő számára befejeztetett, és ezentúl már csak az a föladata, hogy a nyugdíjas öregségben megpihenjen.

Persze, nekem is megvolt a magam szabatos életprogramja a jövőre. E program szerint Párizsban megrakodom azzal az európai műveltséggel, amelyből iskolaéveimben a hanyag diákok fáradhatatlan furfangjával svindliztem ki magam. Valóban a bűvészkedés mestermunkája volt, hogy el tudtam végezni a középiskolát, sőt a jogi egyetemet is, anélkül hogy a paradicsomi tudatlanságomat világi ismeretekkel beszennyeztem volna. Már rég regényeket írtam, amikor még mindig azt hittem, hogy Flaubert egy kisebbfajta lőfegyver neve. Még ma is vágyakozva gondolok vissza arra a gátlástalan könnyedségre, amellyel a fölvetődött kérdésekhez újságcikkeimben hozzászóltam, anélkül hogy állásfoglalásaimban tárgyi adatok korlátozhattak volna. Az is a programomba tartozott, hogy két gyermekem neveltetését a francia kultúra anyagával alapozzam meg. A fiam hét-, a leányom ötéves volt. Magyar anyanyelvük már sokkal erősebb gyökeret vert, semhogy elsenyvedéstől lehetett volna féltenem.

Joggal hihettem, hogy hálásak lesznek, ha még gyerekkorukban megajándékozom őket a francia nyelvvel és a párizsi élet kiművelt szokásaival.

De hát a program: ürügy. Az ember sorsát nem a programok, hanem a kifürkészhetetlen mélységben működő hajlamok irányítják. Most már tisztán látom, hogy engem sem ez a program vitt Párizsba, hanem az az iszonyat, amely a meggazdagodott aranyásókat készteti, hogy zsákmányukkal messze elmeneküljenek izgalmas kalandjaik székhelyétől.

Mert csak ilyen vak kalandnak éreztem én a kabaréban elért sikeremet is. És már akkor sejteni kezdtem, hogy a kapitalizmus világában az igazi nagy vagyonok, sőt a nagy politikai hatalmak is, sosem a szervesen fejlődő munka kiépített útjain, hanem a kalandorság kiszámíthatatlan, nyaktörő ösvényein érhetők el. A nagy vagyonszerzők és a nagy diktátorok pályájának elindulásánál mindig föl lehet fedezni azt a válságos pillanatot, amikor a kalandor elszántság, sőt aggálytalan elvetemültség ragadja meg a kínálkozó véletlen zabláját.

Természetesen a jómódú polgárság mértékével mérve, az én vagyonom egyáltalán nem számíthatódott rendkívüli gazdagságnak. Hiszen ugyanakkor, amikor egy budapesti hírlap valóságos amerikai kalandregényt írt az én meggazdagodásomról, az a kis kávés, aki a kabarémmal egy időben nyitotta meg kávéházát, a kabaré népszerűségére számítva, háromszor akkora vagyonnal vonult ki a kávéházából, anélkül hogy bárki is említésre méltónak tartotta volna. De hát én nem kávés voltam, hanem író; akkor még a nemzetközileg megszervezett színházi ügynökség és a film nem tágította ki az országhatárokon túl az esélyeket; az író lehetőségei az utolsó garasig kimérve terültek el előtte. Ezzel a kabar

é-

kalanddal kitörtem a szabályból, osztályom árulójának éreztem magam, és valóságos bűntudattal menekültem messze idegenbe a konccal, amelyet soha, de sohase bírtam őszintén a magam jogos tulajdonának érezni... Mogorva utazás volt az nagyon, ott, a párizsi expressz hálófülkéjében. Egy új, tágabb, gazdagabb élet képe nem ragyogott felém; a vonat kerekei legföljebb az élet kérlelhetetlen, komisz törvényét zakatolták a fülembe: aki bírja, marja.

2.

Rendszerető ember vagyok, a számadásaimat tisztán szoktam tartani, tehát ha azzal a szándékkal utazom Párizsba, hogy ott állandó tanyát üssek családostul, előbb szemlét tartok azokon a jövedelmeken, amelyek majd ezt az életemet alátámasztják. Persze, ez a pénzkezelés kicsinyes és prózai; de nem prózaibb, mint egy kapukulcs, amellyel egy könyvtárba vagy egy múzeumba, sőt esetleg a mennyországba nyithat be az ember. Párizsnak sok retesze van, és mindegyik pontosan megszabott speciál kulcsra nyílik. Sodródni, keveredni ott nem lehet. Amikor kispénzű, kezdő újságíró koromban először utaztam ki Párizsba, a havi pénzem kérlelhetetlenül megszabta mozgási szabadságom legfelsőbb határait. A csúcspont a másfél frankos prix-fixes kisvendéglő volt, fűrészporos padlójával, ingyen kenyerével, lőréjével, és a Bobino, ahol az ötvencentime-es belépőjegyért a program mellé még három szem alkoholos meggyet is kapott a közönség. A mienk volt a múzeumok gazdagsága, a kirakatok látványossága, a Szajna-part mély hangulata, az utcák forgataga, de egyéb semmi, semmi sem. Ami a magasabb rendű mondain életből meg is villant előttünk az utcán, az Opera bejáratánál, egy-egy magánpalota baldachinos kapujában, a következő pillanatban el is tűnt a szemünk elől a maga zárt világába, anélkül hogy egyetlen mozzanatát is ki tudtuk volna lesni. A paloták ablakai téle

n-

nyáron lehunyt redőnyökkel aludtak, a kertek rácsozatát vaslemezek zárták el az utca tekintete elől, a finom restaurantok kirakatait sűrű csipke függönyözte el. Az a felsőbbrendű Párizs nem volt közelébb hozzánk, mint a jegyzőkisasszonyhoz, aki a Maupassan

t-

regényt ölébe ejtve elálmodozik az alföldi mezővároskában... Hiszen néha bennünk is meglendült a hősies elhatározás, hogy legalább egy estére kitörjünk börtönünkből, még ha egyheti koplalással adjuk is meg az árát. Lakótársammal, Feiks Frédivel elhatároztam, hogy egy este finom párizsi vendéglőben fogunk dinézni. Úgy fölkészültünk erre az estére, mint a lakodalmunkra. Megborotválkoztunk, a hajunkat bepomádéztuk, vakító fehér ingbe, szmokingba öltözködtünk, lakkcipőt húztunk a lábunkra. A közös esernyő alatt meghúzódva, gondosan kerülgettük az aszfalt tócsáit, de amikor odaértünk Henry tompa, vörös fényű ablakai alá, egyszerre elillant a bátorságunk. Pompás irlandi paripájú, barna hintókból a chasseur angyali lengeségű hölgyeket és lesújtó eleganciájú férfiakat segített ki. A bejáratnál riasztóan hideg arcával ott állott a maître d’hőtel. Éreztük überciherünkön az ázottságot, lakkcipőnket a ráfröccsent esővíz úgy égette, mintha vitriol lett volna. De azt is éreztük, hogyha a Rue de la Paix divatárusai öltöztettek volna ki bennünket, az se segített volna. A gazdag embereknek van valami a belsejében, ami úgy kiüt a ruhájukon, mint az életpír a néger fekete bőrén.

Nos, ezúttal magammal hoztam ez elzárt világ kulcsát. Íme, ezek voltak azok a jövedelmeim, amelyekre biztosan számíthattam évről évre.

A bankbetétem évi kamatja: harmincötezer korona. Mint egy budapesti napilap párizsi tudósítójának, az évi fizetésem volt: hatezer korona. Bálint Dezsőtől színpadi írásaim opció-jogáért kaptam havonként ezerötszáz koronát, tehát évenkint tizennyolcezer koronát. Évenkint kéthavi vendégszereplésre leszerződtem a Royal Orfeumba havi kilencezer, összesen tehát tizennyolcezer koronáért. Ez összesen hetvenhétezer korona volt évenkint. Az első évben ezt még egy hatalmas summa tetézte meg. Ugyanis azelőtt ha magánmulatságokon, hangversenyeken vendégszerepeltem – pedig ugyancsak kapós voltam –, sohasem fogadtam el érte honoráriumot. De a kabaré utolsó évében elhatároztam, hogy én is megfizettetem magam, mint bárki más. Az így szerzett pénzt külön betéti könyvre gyűjtöttem össze, és megfogadtam, hogy párizsi új életem első évében a kezdet nehézségeit ezzel fogom áthidalni. Magam is meghökkenek, amikor ezt most le kell írnom: egyetlen szezonban negyvennyolcezer korona gyűlt össze ezen a réven. Százhúszezer korona költőpénzem volt hát az első évre. Ez már akkora pénz, hogy egyéni akcióval egyenes úton járó családapa el nem költheti. Ezen már csak intézményes berendezkedésekkel lehet túladni.

Most már engem várt a Ritz, sőt akár a Chateau-Madrid apartmánja; a Bois-ban lóhátról villásreggelizhettem az armenonvill

e-

i kioszk virágos verandáján; ebédelhettem Laru

e-

nél vagy Paillar

d-

nál, frakkosan beülhettem az Opera zsöllyéjébe, előadás után szupézhattam a Montmartre lejtőjének valamelyik kackiás lokáljában. Ezt mind megszerezték nekem azok a félszegen eldadogott mondatok a szegény magyar Duna partján. De amint a vonat letett a Gare de l’Est vén, kormos csarnokába, és abba a zavaros nemzetközi sokaságba keveredtem, amellyel Párizs naponta táplálkozik, egyszerre összeomlott a bátorságom. A megérkezés pillanatában, a tolongásban, a poggyásszal, hordárral való bajlódásban a legtömöttebb pénztárca mellett is marad az emberben valami az elsodort falevél ágrólszakadtságából. Mikor végre az egyfogatú kocsiban volt a málhám, gondolkozás nélkül mondtam oda a kocsisnak a régi quartier-beli diákszállóm nevét, amelyben havi harmincöt frankért lehetett szobát kapni mennyezetes ággyal, hamisított bronzórával a márványkandallón, és csészealj nagyságú mosdótállal.

– Bon! – mondta a kocsis, pattintott az ostorával, a bozontos kis magyar ló csilingelve nekivágott a nagy kavarodásnak.

Első pillantásra örvendezve megállapíthattam, hogy Párizs nem változott. Aminthogy Párizs nem is igen tud megváltozni; még a bérházai, még a nyomortanyái is tömör kőtömbökből épültek az örökkévalóság jegyében. De az úttestek közepén körüldeszkázva, sűrűn állottak forgalmi akadálynak a metró készülő új útvonalainak fúrótornyai. Örültem, hogy szóba állhatok a kocsissal:

– Még mindig a metrót csinálják? – kérdeztem, és félénk izgalommal villogtattam meg francia nyelvtudásomat, mint a kezdő vívó a kardját.

A kocsis bosszúsan dörmögte vissza:

– Folyton túrják odalent! Végül még mindenestül a föld alá kerülünk!

– Íme, ezzel tömören elmondta a földi élet programját! – válaszoltam neki körmönfont szónoklattal.

A kocsis hirtelen hátrafordult, figyelmesen végignézett, és elérzékenyülve mondta:

– Ez nagyon jó, uram! A földi élet képe! Ez valóban így van, uram!

Látszott rajta, hogyha akkor felléptem volna képviselőnek, ő rögtön rám szavazott volna. És én büszke voltam a sikeremre. Csak egyszerű kocsis volt, de francia. Sikerült egy franciával megértetnem magam. Sikerült egy Mar

s-

lakónak jelekkel tudtára adnom, hogy vagyok.

Mihelyt párizsi értelemben megvirradt, bevettem magam a Louvre-ba, a Clunybe, a Luxembourgba, a Carnevelet-be. Ezek csak rekonesszansz vizitek voltak, csak a névjegyemet tettem le a múzeumok ünnepelt sztárjai előtt; délben, amikor megéheztem, leszaladtam és megreggeliztem valamelyik közeli kis vendéglő teraszán, hogy aztán délután négy óráig folytassam a műélvezetet. Így elmaradt a lovaglás a Bois-ban és a lóhátról való reggelizés az armenonvill

e-

i kioszk előtt. Különben nem tudtam lovagolni, és sose szerettem lóhátról enni. Estére dögfáradt voltam, az átöltözködésben legföljebb a levetkőzésig bírtam volna eljutni; éppen csak ettem valamit, és utána elüldögéltem egy kicsit a Boul-Miche valamelyik kávéházában, aztán hazamenekültem az ágyamba. Ha mérleget csináltam, megállapíthattam, hogy nem költöttem többet, mint amikor először szegény festőnövendék módjára éldegéltem Párizsban. Az a sok pénz úgy suhant utánam, mint egy pompás autó, de én magam bizony gyalog jártam most is. És ami a legbosszantóbb volt: nagyon jól éreztem magam így.

3.

Ha azt akarom, hogy részt vegyenek párizsi életemben, az önök lelkét is meg kell raknom az áhítatos elfogultsággal, alázatos hódolattal, amellyel a háború előtt egy magamfajta pesti irodalmár vagy művészember fordult Párizs felé. Ma már a sóvárgások zarándokhelyéből a filléres vonatok köznapi végállomása lett. De akkor még gondosan számon tartottuk a Párizs-járta embereket, mint titkos szektánk novíciusait. Párizs volt az irodalom és művészet legfelsőbb akadémiája, az urbánus szépségek klasszicizmusa, és határtalan tiszteletünk vakon beborította szociális, higiéniai, kényelmi berendezkedéseit is. Emlékszem, amikor első párizsi utamra készülődtem, Márk Lajos, aki tizenegy évet töltött Párizsban, és így a Párizs-járta szektariánusok közt főpapi rangja volt, egy atyai tanácsot