Monoverzumok: Kozmosz, törvény, tudomány

készült

A fekete bárány szabály

Három ember utazik Skóciában a vonaton: egy matematikus, egy fizikus és egy tudományfilozófus. Egyszer csak a matematikus kinéz az ablakon, és azt mondja:

– Nézzék, itt fekete bárányok vannak!

Mire a fizikus:

– Pontosítanék: itt vannak olyan bárányok, amelyek feketék.

Mire a tudományfilozófus:

– Én is pontosítanék: itt vannak olyan bárányok, amelyeknek a felőlünk látszó oldala fekete.

Vicc poénját persze ne magyarázzuk, de azért nem árt, ha próbálunk mindig úgy tenni, mintha egy, vonatablakon kibámuló tudományfilozófus lennénk.

Köszönetnyilvánítás:

Einstein és a kis tudomány

Egy történet szerint, amikor Einstein feleségét körbe vezették az amerikai Mount Wilson Obszervatóriumban, és elmondták neki, hogy az ottani óriásteleszkóp segítségével próbálják meghatározni az Univerzum alakját, akkor az asszony annyit válaszolt, hogy „ó, ezt az én férjem egy használt boríték hátoldalán is megteszi [Isacsson 2007]. Nos, ez a „kis tudomány: sem Faradaynek, sem Mengyelejevnek, Darwinnak, Maxwellnek vagy Heisenbergnek nem volt szüksége hatalmas összegekre, drága műszerekre meg egész kutatóintézetekre. Az ún. sötét energiával kapcsolatos kutatások során a 21. század elején viszont már az volt az egyik legfontosabb kérdés, hogy ki fér hozzá a megfelelő teljesítményű távcsövekhez, és ettől kezdve a kozmológia is jelentős mértékben a drága és nehezen hozzáférhető erőforrások megszerzéséről szól – mint ahogy a biológia egyes területei (gondoljunk csak a Humán Genom Projektre) vagy a részecskefizika is (CERN). Cserébe viszont olyan problémákat is megvizsgálhatunk, amelyeket korábban nem [Barrow 1999].

Ennek megfelelően ma már senki sem csodálkozik, ha egy több szerzős cikket lát; sőt, azon sem, hogy olykor tudósok százai vagy akár ezrei dolgoznak együtt egy feladaton. Ehhez képest az afféle könyvek megírása, mint amilyen ez is, leginkább még ma is magányos tevékenység.

De csak leginkább, nem pedig teljesen.

Ugyanis, egyrészt ott vannak a cikkek meg a könyvek: ha az emberekkel nem is, de a gondolataikkal igencsak aktívan „konzultáltam", és a könyv végén található felhasznált irodalom jól megmutatja, hogy ebből a szempontból milyen sokaknak köszönhetek milyen sokat. Bár azért volt néhány személyes kapcsolatfelvétel is: amikor feltöltöttem egy írásomat az arXiv.org nevű tudományos preprint site-ra, akkor például John D. Barrow hasznos észrevételekkel segített.

De nem csak neki vagyok hálás, hanem az összes szerzőnek: még ha nem értek is velük egyet mindenben, egy jól megfogalmazott problémafelvetés mindig hasznos kiinduló pont. Őszinte köszönet illeti hát meg a „betűk köztársaságát".

A tudományos művek mellett szeretnék két embert külön is kiemelni. A feleségem, Ágoston Mónika végigolvasta/javította az egész szöveget helyesírási hibák, elütések és érthetetlen mondatok után kutatva – ez sokkal kevésbé szórakoztató és hálás munka, mint a könyvírás. Aztán rám bízta, hogy mit fogadok meg a tanácsai közül és mit nem, tehát az esetleges hibákért én vagyok felelős. És őszintén köszönöm a segítségét.

Serf András (eClassic kiadó) pedig ingyen javította, szerkesztette, jelentette meg és tette mindenki számára hozzáférhetővé ezt a könyvet, ahogy 2013-ban a Könyvkettő című munkámat is. Nem csak arról vagyok meggyőződve, hogy a 21. században egyre kevésbé védhetőek az olyan, a tartalomhoz való hozzáférést korlátozó megoldások, mint amilyen a hagyományos copyright, hanem arról is, hogy a világ jobb hely lenne, ha több olyan ember akadna, aki hozzá hasonlóan hivatásként műveli a könyvkiadást.

Bevezetés helyett:

a Wheeler-barkochbától a Monoverzumokig

„A hétköznapi ember a furcsa dolgokon csodálkozik. A bölcs a hétköznapiakon." (Konfucius)

Képzeljük el, mondja John Archibald Wheeler amerikai fizikus, hogy sajátos barkochbát játszunk. Amikor a kérdező bejön a szobába és odafordul valakihez, akkor az válaszol a kérdésére. Aztán másvalakihez fordul, és az is válaszol – és így tovább egészen legkésőbb a 20. kérdésig, amikor is a kérdezőnek meg kell próbálnia kitalálnia, hogy mire gondoltak a szobában lévők – akik viszont nevetésben törnek ki. Ugyanis abban állapodtak meg, hogy nem állapodnak meg semmiben, hanem mindenki ötletszerűen fog igent vagy nemet mondani, és közben csak arra ügyel, hogy ne kerüljön ellentmondásba az előző válaszokkal. „Szép példa ez arra, hogy miként konstruáljuk meg a [feltételezett] valóságot a semmiből kiindulva", állapítja meg Anton Zeilinger ausztrál kvantumfizikus [Zeilinger 2004].

Ez a könyv nagyon speciális szempontból jár körül különböző, természettudományokkal, matematikával, illetve tudományfilozófiával kapcsolatos kérdéseket, és bár számos fizikai elmélet is felbukkan benne, éppúgy nem fizikai mű, mint ahogy nem is matematikai vagy éppen filozófiai, hanem – nevezzük talán így – alkalmazott tudományfilozófiai és hasonlóképpen alkalmazott tudománytörténeti munka. A cél pedig az volt, hogy a legkülönbözőbb témákat vizsgálva az ún. erős antropikus elvtől az ún. reverz matematikákon keresztül a hipotetikus, fénynél gyorsabban mozgó tachionokig bezárólag megmutassuk, hogy olykor mennyire esetlegesek a kiindulási pontok, amelyeket egy szaktudós a saját tudományterületén belül akár kimondatlanul is elfogad. Nem azért, mert nem ért a témájához, viszont az általunk alkalmazott megközelítés olyan sajátos eszköz- és szempontrendszeren alapul, amely nem sajátja – mondjuk a – fizikának (lévén annak a fizikai módszerek és megközelítések a sajátjai).

Ha viszont az alkalmazott tudománytörténet és tudományfilozófia felől érkezve és egyfajta ismeretelméleti pesszimizmusból kiindulva legalábbis óvatos kételkedéssel tárgyaljuk a különböző kérdéseket, akkor nem csak az derülhet ki, hogy milyen történeti okokból vesszük adottnak például a természeti törvény fogalmát (pedig egyáltalán nem az). Hanem az is – és igazából ennek a megmutatása lenne a cél –, hogy lehetnek, vagy legalábbis elképzelhetőek más megközelítések is. Néhány száz éve még Arisztotelész nyomán például ahelyett, hogy természettudományokról beszéltek volna, azokat a dolgokat számították a természetfilozófiához, amelyek úgymond „ki vannak téve a változásnak, és az embertől függetlenül léteznek" [Del Soldato 2015], és ez egyrészt óvatosságra kell, hogy intsen minket, amikor tudománytörténeti megközelítést próbálunk alkalmazni. Ugyanis ilyenkor valójában a saját jelenlegi szemléletünket vetítjük vissza egy olyan korba, amely nem igazán tudott volna mit kezdeni a modern tudományosság fogalmával – mivel az egyszerűen még nem létezett.

Másrészt innentől kezdve ezt az egészet úgy is felfoghatjuk, mint a lehetőségek fázisterének egyfajta vizsgálatát, és ehhez az alapvető természettudományos érdeklődésen meg némi nyitottságon kívül olyan sokra nincs is szükségünk. Közben pedig, remélhetőleg nem csupán egyfajta, kritikus gondolkodáson alapuló szemlélet sajátítunk el (amely persze a mindennapi életben is hasznos lehet), hanem még jól is szórakozunk.

Galántai Zoltán, 2016. szeptember 18.

A részeg tudományfilozófus, avagy: hogyan olvassuk a könyvet?

„Ezek … semmiképpen sem tekinthetőek áttekintő előadásoknak, mégsem könnyűek. Úgy gondoltam, hogy… a legintelligensebbekhez mérem őket… hogy ha lehet, még a legintelligensebb hallgató se tudja mindazt [azonnal] befogadni, amiről az előadásokban szó esett – felvetettem [viszont] a szóban forgó gondolatoknak és fogalmaknak a fő csapástól különféle irányokban eltérő alkalmazásait." (Richard P. Feyman: előszó a Fizikai előadásokhoz)

Nos, először is jobb az elején kezdeni, és úgy haladni a vége felé, mert a különböző témák kifejtésekor nem magyarázom meg minden esetben ugyanolyan részletességgel az egyes fogalmakat. Ráadásul az egész könyvnek is van valamiféle gondolati íve, ami kevésbé rajzolódik ki, ha ide-oda csapongunk.

Továbbá: talán érdemesebb nem egyszerre végigolvasni, mivel eléggé magas a szöveg információs fluxusa, miközben a gondolatmenetek sem feltétlenül könnyen befogadhatóak elsőre. Optimális esetben – szerintem – egy nekifutásra maximum fél tucat fejezetet fogyasszunk el: ez elég ahhoz, hogy belerázódjunk, de nem elég ahhoz, hogy el is fáradjunk tőle, és ne tudjuk követni az okfejtéseket.

Végezetül: mindez csupán olvasástechnikai kérdés, és valójában mindenki csinálja úgy, ahogyan neki tetszik. Biztos akad majd, aki egy ültő helyében végigszalad az egészen, és olyan is, aki inkább ugrál benne. Viszont – miként a végére remélhetőleg ki fog derülni – az már magát a lényeget érinti, hogy azt gondoljuk-e, hogy a tudomány (vagy a tudományról való gondolkodás) valamiféle egyszer és mindenkorra stabilan megalapozott rendszer. Vagy pedig inkább az a meglehetősen cinikus hasonlat tetszik majd nekünk, mely szerint a jó tudományos kutató kissé olyan, mint a részeg, aki már eljutott odáig, hogy semmilyen tekintélyt nem tisztelve, mindenbe beleköt. Ami az esetünkben annyit jelent, hogy állandóan kérdezzünk rá, hogy „mi alapozza meg azt a feltétezést, hogy…; meg „tényleg ez az egyetlen lehetséges értelmezés?, és így tovább.

Nekünk tudományfilozófia kell: Feynman és az ornitológia

„Kimondottan előnyös, ha egy filozófiai rendszer alapjában véve igaz." (George Santayana)

Richard Feynman, a 20. század egyik legnagyobb fizikusa szerint „a tudományfilozófia nagyjából annyira hasznos a tudósok, mint az ornitológia a madarak számára". Értsd: ahogy a madár is tud repülni, énekelni, költeni stb. anélkül, hogy tisztában lenne azzal, mit csinál, a tudóssal is ugyanez a helyzet.

Ha Feynman álláspontja mellett akarnék érvelni (mint ahogy nem akarok), akkor minden bizonnyal arra mutatnék rá, hogy a tudomány és a filozófia viszonya a 19. század óta megváltozott. Addig „elsősorban az alapján ítélték meg egy adott nézet alkalmasságát tudományos kérdések megoldására – mondja John D. Barrow angol fizikus, akire a továbbiakban még sokat fogok hivatkozni –, hogy az mennyire volt sikeres az alapvető filozófiai problémák feloldásában" [Barrow 1990]. Mára viszont megfordult a helyzet, és sokak szerint mintha inkább a tudományos tények és eredmények szabnák meg, hogy merre haladjon a filozófia.

Feynman meggyőződése egyébként egészen a 17. század eleji, ún. baconi tudományfelfogásig vezethető vissza: eszerint „elméletmentes" megfigyelésekre és kísérletekre van szükség, az eredményekből pedig majd valamiképpen kirajzolódik, hogy merre érdemes tovább indulni [Henry 2011]. Csak éppen egyfelől vegyük észre, hogy az is egyfajta tudományfilozófiai felfogás, hogy a tudományfilozófiát ki kell iktatni a tudományból. Másfelől a minket körülvevő valóság – erről is lesz még szó a későbbiekben – egyszerűen túl komplex ahhoz, hogy a baconi módszerrel feltérképezhető legyen.

Az is legalább ugyanilyen súlyos gondot jelent Feynman érvelésével kapcsolatban, hogy bár ő nem foglalkozik ezzel, az analógiának két célja lehet: szolgálhat illusztrációként, miként Platón barlanghasonlatában, vagy pedig része lehet magának az érvelésnek. Erre példa az, amikor William Paley híres, 19. század eleji órahasonlatában azt állítja, hogy mivel egy óraszerkezet létezéséből az órakészítő létére következtetünk, ezért az Univerzum létéből levezethető a Teremtő léte. Eközben azonban elkövet egy logikai hibát, mivel elfeledkezik arról, hogy az óra alapján azért jutunk arra a meggyőződésre, hogy valaki készítette, mert tudjuk, hogy „mesterséges" alkotás – a Világmindenség esetében azonban éppen az a kérdés, hogy ez így van-e.

Az analógia használata alapvető szerepet játszik a természettudományban is: amikor természeti törvényt fogalmazunk meg múltbeli megfigyeléseink alapján, akkor „azzal a feltételezéssel élünk, hogy az új jelenség analóg a korábbiakkal, továbbá azzal is, hogy ez az analógia lényegi. Darwin például A fajok eredetében a természetes, illetve a mesterséges kiválasztás (egészen pontosan a galambtenyésztő munkája) között fedezett fel érdemi analógiát; Galilei pedig szintén érdemi analógiát vélt felfedezni, amikor kijelentette, hogy „a természet könyve a matematika nyelvén van megírva, vagyis érdemi összefüggés van a matematikai leírás és a valóság felépítése között [Baggini – Fosl 2010].

Azt viszont – Feynman álláspontjával ellentétben – miért is gondolnánk, hogy a tudós és a madár közötti analógia is lényegi?

Az erős antropikus elv esete az elefántormánnyal

„A kedvenc tudományos elméletem szerint a Szaturnusz gyűrűje kizárólag a légitársaságok által elveszített csomagokból áll." (Mark Russel)

Az erős antropikus elv a fogalom megalkotója, Brandon Carter szerint azt mondja ki, hogy „az Univerzumnak, és így alapvető paramétereinek is, melyektől függ, olyanoknak kell lenniük, hogy megengedik [az Univerzum létének] valamely fázisban megfigyelők megjelenését" [Barrow – Tipler 1986].

Itt a megfigyelők alatt persze értelmes megfigyelőket kell érteni. Darwin annak idején kijelentette, hogy nem különösebben érdekli az „értelmes ember, mivel „a más érzékekkel rendelkező rovarok sokkal csodálatosabbak [Quammen 2014]. Azaz amennyiben elfogadjuk az evolúciós elméletet, és ezzel együtt azt, hogy nincs kitüntetett helyünk az állatvilágban, úgy semmi okunk azt gondolni, hogy az értelemnek (illetve az értelmes megfigyelőnek) kitüntetett szerepe lenne.

De az antropikus elvvel kapcsolatban vannak ennél súlyosabb problémák is. Ugyanis abból indul ki, hogy amennyiben akár csak nagyon kissé eltérőek lennének a fizikai állandók, akkor az élet egyszerűen nem jöhetne létre (élet alatt most a szénalapú életet értve). Vagyis: a Világmindenség annyira finoman „ránk van hangolva, mintha csak egy szuperintelligencia „babrált volna a természeti állandókkal [Holyle 1982]; és ezen a ponton, nem különösebben meglepő módon, fel szoktak bukkanni a „design argumentumok" azon képviselői, akik szerint ezt a finomra hangolást valakinek (talán valamiféle felsőbbrendű intelligenciának) minden bizonnyal el kellett végeznie.

De persze nem.

A mai felfogás értelmében a tudomány azzal foglalkozik, hogy „mi van (mi létezik). G. E. Moore még 1903-ban definiálta a „naturalisztikus tévedés fogalmát: e szerint a fizikailag létezőből nem következik az etikai kell, azaz „a tényből nem következik az érték [Ridley 2001]. Abból, hogy minden ember halandó, nem következik, hogy ez „tényként jó vagy rossz dolog: önmagában ugyanúgy nem mond semmit az etika számára, mint ahogy az sem, hogy a Hold a Földdel közös tömegközéppont körül kering. Teljesen más lesz azonban a helyzet, ha az adott kérdést magunkra vonatkoztatjuk.

Tehát először is vannak a „tényekre vonatkozó" állításaink: ezekkel a jelenlegi megállapodás szerint a tudomány foglalkozik; illetve azok az állítások, amelyek arra vonatkoznak, hogy a különböző tények mit jelentenek a számunkra, és hogyan kell megítélnünk azokat a saját szempontunkból, azaz mint gondolkodó lényekéből. Ez utóbbi az etika illetékességi köre. Mondhatni, a tudománnyal ellentétben itt alapvető fontosságú a megfigyelő személye. Elvégre fizikai jelenségek minden bizonnyal egy értelem nélküli világban is lennének, etikai kérdések viszont biztosan nem.

Vagy legalábbis első lépésben így fogalmazhatunk, de a helyzet ennyire azért nem egyszerű. A jelenlegi (vagy még inkább a 20. században) meghatározó tudományfelfogás szerint

a klasszikus fizika megfigyelő-független: egy szabadon eső test viselkedését nem változtatja meg, hogy észleljük-e, vagy sem

a kvantumfizikában kissé bonyolultabb a helyzet: a megfigyelő szükségképpen hatással van a megfigyelt eseményekre. Viszont: ez a megfigyelő egyes értelmezések szerint lehet akár egy fotólemez is – nem szükséges, hogy élő és értelmes legyen

végezetül pedig megjelent a fentebb említett erős antropikus elv, amely szerint szükségképpen lehetővé kell válnia a megfigyelők kialakulásának. Tehát, noha nem határoztuk meg pontosan, hogy itt mit is jelent a megfigyelő, mégis mintha mindez legalább elképzelhetővé tenné, hogy a jövőben a kozmológia (sőt, akár a fizika is) egyre inkább ember- vagy legalább értelemközpontúvá váljon, ahol a kiindulási pont az lenne, hogy az értelmes lények jelenléte ugyanúgy elengedhetetlen itt is, mint az etikánál.

Ha azonban kissé jobban belegondolunk, akkor nem csak az „antropikus fogalma félrevezető itt, amikor azt sugallja, hogy az emberről, nem pedig általában véve az élet (vagy esetleg az értelmes élet) megjelenéséről van szó. Brandon Carter ezt kiküszöbölendő egy időben gondolkozott is rajta, hogy ne „pszichocentrikus, „megfigyelő önkiválasztási vagy esetleg „kognizálhatósági elvről beszéljen-e inkább [Bostrom 2010]. Az antropikus elv pedig eredeti, ma gyengének nevezett formájában mindössze annyit mondott ki, hogy „azt, ami elvárásaink szerint észlelhető,