F. Scott Fitzgerald Viharos átkelés és más romantikus történetek Fordította Ortutay Péter

F. Scott Fitzgerald

Viharos átkelés

és más romantikus történetek

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright @Ortutay Péter

Smashwards Kiadó 2017

A művész dicsősége

Viharos átkelés

A rúzs: egyetemista komédia

A szerelemhajó

Jacob létrája

Az Aréna

Vonzerő

Bácsi, a maga korában?

Úszók

A nászmenet

Egy utazás külföldön

Szállodák gyermeke

Egyedül saját erődből

Három és négy között

Új lap

Elvesztett városom

A művész dicsősége

„Szóljon a jazzband –

bingó–bangó!

Táncolunk majd

és búg a tangó;

Csattan a taps; de

szép a lányka!

Tündöklő új

a fiú ruhája …"

Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Keresztülnéztek rajta, amint letűnt idők divatjamúlt szellemeként botladozott közöttük alkoholtól ködös szemmel, félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta fel. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte nem alkuvó szigorúsággal az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve már nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt. A végső szívroham 1940 decemberében végzett vele. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: „még tehetségemmel se tudtam sáfárkodni" – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle?

Kortársai úgy könyvelték el Francis Scott Fitzgeraldot, mint a húszas évek új nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját és termékét – semmi mást. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, a koraérett, fanyar, cinikus csajok (a flapperek) és egyetemi arany ifjak. Meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botlásait és önmagára–találását kívánta bemutatni. De a sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott, s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket egyre emelkedő tiszteletdíjért. A Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), Bernice bubifrizurája (Bernice Bobs Her Hair), A népszerű lány (The Popular Girl) legemlékezetesebb sikerű elbeszélései. Novellásköteteinek a címével is az igényekhez alkalmazkodik: Flapperek és filozófusok (magyarul: Hölgyek és csajok). Mesék a dzsesszkorszakból (Tales of the Jazz Age) i – ki tudott volna ellenállni ilyen csábító címeknek? „Tőkésíti" a flappert, és majdnem élete végéig, a dzsesszkorszak bukása után is visszatérő témái: A Szerelemhajó (Love Boat), A vonzerő (Magnetism), Jacob létrája (Jacob’s Ladder), Bácsi, a maga korában (At your Age), Josephine múltja (A Woman With a Past).

Fitzgerald az évekig tartó, egyetlen mámoros estély forgatagában is mindenkinél előbb érezte meg a közeledő vihart, a leselkedő végzetet. Élte, látta, megírta és intette a kort. Újra címekkel: Ó, az a sok szomorú fiatal, vagy Azok a szomorú fiatalok (All the Sad Young Men) a novelláskötetének címe, és az új regényéé: Szépek és átkozottak (The Beautiful and the Damned). De akkor még a valóság arányai eltorzultak: „Még a hó sem volt valódi a húszas években. Ha azt akartuk, hogy ne legyen hó, csak fizetnünk kellett." Kölcsönkapott idő volt mindenképpen: a felső tízezer a nagyhercegek gondtalanságával és a kóristalányok léhaságával ütötte agyon az időt. Akkora bőségben forgott a dollár, hogy nem aggódtak, ha pillanatnyilag elfogyott a pénzük. Lehetetlennek látszott, hogy másnapra ne szerezzenek. De mire a húszas évek lángja ellobogott, Fitzgeraldban is kihunyt az ifjúság. Befelé fordult, s mint a vak, aki a többi érzékszervét fejleszti az elveszett szeme világa pótlására, ő is új értékeket keresgélt az elveszettek vagy elvetettek helyébe – és magyarázatot a bukásra. S a gazdasági válság pillanatnyi kijózanodásában sokan hazasietnek Amerikába: Fitzgeraldék is visszatérnek (részben Zelda  betegsége miatt). Hajójuk New York felé közeledik, és az Elveszet városom–ban (My Lost City) Scott felidézi, mit jelentett számára valaha New York. Amikor a város vasbeton, üveg– és acélrengetege magába szippantotta a fiatal írót, Fitzgerald ámult a frissen épült Woolworth áruház rózsaszínű, égbe nyúló tornyán, és üvölteni szeretett volna a boldogságtól: tudta, hogy mindent megkapott, és ilyen boldog nem lesz többé soha. A válság alatt New York (és Amerika) varázsa elveszett: kihalt és komor, mint egy romváros. Az Empire State Building tetejéről nézegeti a várost, és megérti a titkot, melyet a gondtalan években sohasem gyanítottak. New York (és Amerika) nem az egész világmindenség, mint hitték: határai vannak minden irányban, lehetőségei nem korlátlanok.

Írói művészete magaslatára Fitzgerald 29 éves korában érkezett A nagy Gatsbyvel, 1925–ben. Megjelenése után 15 évvel ismerte fel, hogy többi regényének a megírásával egy percre sem lett volna szabad ellankadnia. Mert a tékozló évtized után, a harmincas évekre már nemcsak a világról tűntek el illúziói, hanem önmagáról is. Emberi nagyságot már nem várt el magától – tudta, hogy roncs. Az új évtizednek nem lehet példaképe, csak intő példája, de az talán még lehet. Valódi énje keresése közben rombolta addigi képmásait, a hamis értékeket: így hullt el Basil Duke Lee, Amory Blaine, Anthony Patch, Dick Diver. Férfikora botlásait könyörtelen ítélettel tárta fel írásai egész sora. Az alkoholbeteg (An Alcoholic Case), Az elfuserált évtized (The Lost Decade) és Finnegan finanszírozása (Financing Finnegan) a józan Fitzgerald borzadását mutatja, élete mélypontjára tekintve. Félt, hogy még rosszabb is következhet: önmaga számára figyelmeztetőül írta Hollywoodban az elaljasult Pat Hobbyról szóló történeteket. Nem szabad, hogy valaha idáig süllyedjen.

A húszas évek ifjú nemzedéke vállára vette, a negyvenes évek kritikusai tanulmányköteteket és cikkek százait írták munkáiról, az ötvenes évek diákjai kötelező olvasmányként vizsgáztak műveiből középiskolákban és egyetemeken. (Manapság újabb, sokadik reneszánszát éli az USA–ban és szerte a világon – Magyarországon sajnos nem. Minden sorát, szavát, gondolatát elemzik, kommentálják. Műveiből „divat" PhD és nagydoktori disszertációkat írni. – A szerk. megj.).

Egy évtizeddel halála után Stephen Vincent Benét világosan látta maradandóságát: „Nos, uraim, most már levehetik kalapjukat. Ez már nem egy élet legendája – ez a művész dicsősége; s azt hiszem, nem tévedek: századunk egyik legbiztosabban megalapozott hírneve Fitzgerald."

Kretzoi Sarolta

Viharos átkelés

I.

Amint egy kikötő hosszú, fedett mólójára kerül az ember, azonnal úgy érzi, hogy kísértetországba érkezett, mely már nincs Itt, de még Ott sincs. Különösen éjszaka. A ködben úszó sárga boltozat tele van visszhangos zsivajgó hangokkal. Zörögnek a teherautók, csobbannak a csomagok, csikorgó hangon fecsegnek a daruk, és már megüti orrunkat a tenger első sós szaga. Van idő, de mindenki siet. A múlt, ami a kontinens, már mögöttünk van; a jövőt a hajó oldalán fényben úszó bejárat sejteti; a sötét zajos átjáró a túl zavaros jelent képviseli.

Fent a hajóhídon egészen más a világ, összement. Egy olyan nemzetközösségnek lesz itt tagja az ember, mely kisebb, mint Andorra. Már semmiben sem annyira biztos. Furcsán indulatmentesek az utasok a pénztáros asztalánál, celláknak tűnnek a fülkék, megvető tekintet ül az utazók és kísérőik szemében, ünnepélyes a hajós tiszt arckifejezése, amint ott áll az üres sétafedélzeten, és ki tudja, mire gondol, amikor a lenti tömegre mereszti szemét. Az az utolsó fura gondolat is megfordul az ember fejében, hogy jobb lett volna itt maradni, de aztán megszólal hangosan és panaszosan a hajókürt, és ez az izé – természetesen nem a hajó, hanem sokkal inkább az emberi ész, gondolat, erőfeszítés szülte szerkezet – hamarosan meglódul előre a nagy sötét éjszakába.

Adrian Smith, egyike a híresebb személyiségeknek a hajón – nem igazán híres, de ahhoz eléggé ismert, hogy egy fotográfus vakufényeiben tetszelegjen, miután megmondták neki, mármint a fotográfusnak, hogy Adrian Smith kicsoda. Bár a fotósnak ez után sem volt fogalma, hogy mi is a „szakmája". Szóval summa summarum, Adrian Smith szöszi Eva feleségével  felment a sétafedélzetre, elhaladt a szigorú tiszt mellett, és egy nyugodtabb helyet keresve rákönyökölt a korlátra.

– Megyünk! – kiáltott Adrian boldogan, s erre mindketten hangosan nevettek. – Megmenekültünk. Most már nem tudnak elkapni.

– Kik?

Bizonytalanul a város felé intett a kezével.

– Azok ott kint. Jönnek majd csoportosan, ne félj, s hozzák magukkal az általunk elkövetett bűnök hosszú lajstromát, hogy orrunkra koppintsanak vagy letartóztassanak, nyomják majd a lakáscsengőt a Park Avenue–n, Adrian Smitht és nejét keresik, mondják, de pofára esnek! Adrian Smith és neje a gyerekekkel és a dadával együtt útban van Franciaország felé.

– Úgy beszélsz, mintha csakugyan elkövettünk volna valamit.

– Nem vagy az övék – mondta, és összehúzta szemöldökét. – Ezért is akarnak kicsinálni – jól tudják, hogy nincs jogom egy olyan nőhöz, mint te, s ezért dühösek. Ez az egyik ok, amiért örülök, hogy elhúzzuk a csíkot.

– Édes vagy – mondta Eva. Huszonhat éves volt – öt évvel fiatalabb, mint férje. Mindenki számára, aki ismerte, értéket képviselt.

– Ez a hajó nekem jobban tetszik, mint a Majestic vagy az Aquitania – jegyezte meg hűtlenül azokhoz a hajókhoz, melyeken mézesheteiket töltötték. – Sokkal kisebb.

– De remek, és csípem azt a sok kis boltot a folyosók mentén. S azt hiszem, azok a luxusfülkék is nagyobbak.

– Az emberek nagyon merevek – észrevetted? Úgy fenn hordják az orrukat, mintha minden utas itt a hajón rajtuk kívül hírhedt hamiskártyás lenne. De már négy nap múlva mind puszipajtás lesz.

Épp ekkor ment el mellettük négy nőszemély – négy fiatal lány tett körsétát a fedélzeten egymás kezét fogva. Négy szempár fordult hirtelen Adrian és Eva felé, de aztán el is fordult illedelmesen. Ám az egyik, kissé meglepődve, mégis elidőzött rajtuk néhány pillanatig. Ez azé a lányé volt középen, aki de facto is utazott. A többi csak elkísérte. A barna hajú igazi kis szépség nem volt több tizennyolc évesnél, de máris megvolt benne az a finom apró kis kristályszikra, mely a barnáknál a szőkék izzó ragyogását tudja felülmúlni.

– Vajon ki az a lány? – kérdezte Adrian. – Láttam már valahol.

– Csinos – mondta Eva.

– Igen – mondta, de tovább törte a fejét, és Eva azonnal reagált férje nyugtalanságára; rámosolygott és visszaterelte kizárólagos magánéletükbe.

– Mondj még valamit – kérte.

– Miről?

– Rólunk. Arról, hogy milyen jó lesz majd odaát, és hogy mennyivel jobbak és boldogabbak leszünk, és hogy mind közelebb kerülünk egymáshoz.

– Azt hogy érted, hogy mind közelebb?

Adrian felesége vállára tette a kezét, és megölelte.

– Úgy, hogy például sosem fogunk apró kis piti dolgok miatt veszekedni. Tudod, a múltkor, amikor születésnapi ajándékot kaptam tőled – ujjával megtapogatta a finom gyöngyszemeket a nyakán –, eldöntöttem, hogy nem mondok neked többé soha semmi csúnyát.

– Eddig sem mondtál, kincsem.

Bár még szorosabban ölelte magához, a nő azért tudta, hogy a világtól való teljes elzárkózottságuk pillanata már majdnem azelőtt elmúlt, hogy elkezdődött volna. Adrian máris kitette antennáit, hogy ezzel az új világgal ismerkedjen.

– A legtöbb utasra itt lehetetlen ránézni – mondta. – Aprók, füstösek és csúnyák. Azelőtt az amerikaiak egészen mások voltak.

– Csakugyan szomorú látvány – értett vele együtt Eva. – Tudod mit? Ne ismerkedjünk itt össze senkivel. Csak te meg én.

Közben megszólalt a hajókürt, és a matrózok hangját lehetett hallani: „A kísérők hagyják el a hajót!" Hangjuk fokozatosan egy metsző kórus lett. Egy ideig nagy volt a tolongás a hajóhidakon, de aztán mindegyik üres lett, és a korábban egymást lökdöső emberek a korlátnál integethettek és kiabáltak érthetetlenül, arcukon a jóakarat mosolyával. Amint a legénység kezdte a köteleket felhúzni, egy lapos orrú fiatalember eléggé spiccesen jött nagy sietve, s egy hordár meg egy taxisofőr segített neki feljutni a hajóhídra. A hajó őt is oly egykedvű közönnyel tüntette el gyomrában, mintha csak egy Bejrútba igyekvő Misszionárius lett volna, s aztán halkan, sokat ígérően megremegett. A móló az arcokkal fokozatosan elmosódott, és néhány pillanatig úgy tűnt, hogy a hajó csak egy darabka, mely levált róla; aztán az arcok mind kisebbek és kisebbek, egészen hangtalanok lettek, s a móló is csak egy lett a sok sárga maszat közül a vízparton. Majd lassan a kikötő is hátrálni kezdett, s később már nem volt más, mint egy pötty a tengeren.

Az északi szélességgel párhuzamosan egy hurrikán alakult ki, s amint dél–délkelet irányba haladt erős viharos nyugati szél jelezte közeledtét. Az volt a rendeltetése, hogy elsüllyessze a Peter I. Eudim fregattot Amszterdamból hatvanhat fős legénységével, eltörje a világ legnagyobb hajójának vitorla keresztrúdját, és hogy gyászt és ínséget okozzon több száz tengerész családjának. Az óceánjáró, melynek fedélzetén a Smith házaspár is tartózkodott, vasárnap este indult útnak New Yorkból, így kedden elérte a viharzónát, és szerdán késő este már össze is találkozott a hurrikánnal.

II.

A szalonbár első meglátogatása Adrian és Eva részéről kedd délután történt. Tulajdonképpen ez a látogatás nem volt összhangban eredeti szándékukkal – elhatározták, hogy Amerika után hozzá sem nyúlnak a szeszes italokhoz –, de megfeledkeztek a tengeri utakon általános, mardosó magányosságérzetről, és hogy az élet a hajóbár körül összpontosul. Úgyhogy azt gondolták, bekukkantanak oda egy percre.

Tele volt. Egyesek ott voltak már löncsidő óta, mások ott lesznek egész estig, és ott voltak persze, hogy ne is említsük, a törzsvendégek, akik alig várták, hogy a bár kinyisson. Menő társaság gyűlt össze, melynek tagjai briddzsel, pasziánsszal, detektívtörténetekkel, iszogatással, vitatkozással és udvarlással szórakoztatták egymást. Tulajdonképpen ez minden klubban vagy kaszinóban megtalálható bármelyik országban, de itt állandóan vibrált a levegőben valami elfojtott energia, egy alig leplezett türelmetlenség, mely megérintett öreget és fiatalt egyaránt. Elkezdődött a nagyutazás, és mindenki élvezte az elejét, de a show nem volt elég változatos ahhoz, hogy hat napig is eltartson, ezért mindenki azt akarta, hogy mielőbb vége legyen.

A mellettük levő asztalnál Adrian észrevette azt a lányt, aki az első estén oly igen megbámulta. Szépsége ismét elbűvölte; a helyiség füstös zsibongásán is átütött személyiségének ragyogó varázsa. Ő és Eva úgy vélte az utaslista alapján, hogy a lány „Miss Elizabeth D’Amido. Adrian hallotta, hogy valaki Betsynek szólította, amikor elidőzött kissé egy fedélzeti teniszmeccsen. Az asztalánál lévő fiatalemberek közt ott volt az a lapos orrú ifjú is, akit úgy kellett „felsegíteni a fedélzetre az indulás napján; tegnap még másnapos mogorvasággal sétált a fedélzeten, de úgy látszik, jól kialudta magát, és most már kezd rendbe jönni. D’Amido kisasszony súgott valamit a fülébe, és a fiú kíváncsian meresztette rájuk a szemét. Adrian meglehetősen új ember volt a hírességek világában, ezért zavartan elfordult.

– Érzed, hogy dobál a hajó? – kérdezte Eva.

– Nincs kedved egy kis pezsgőhöz?

Amíg rendelt, a másik asztalnál lezajlott egy rövid tanácskozás; majd felállt az egyik fiatalember és odament hozzájuk.

– Mr. Adrian Smith, ha nem tévedek?

– Igen.

– Ott annál az asztalnál épp arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha megkérnénk, hogy vegyen részt a fedélzeti tenisztornán. Szeretnénk egy ilyen kis tenisztornát rendezni.

– Nem is tudom… – kezdte Adrian habozva.

– Stacomb a nevem – bökte ki a fiatalember. – Mindnyájan tudjuk, hogy ön kicsoda. Azok a hogyishívják, a színdarabjai egész jók – szóval szeretnénk tudni, nincs–e kedve átjönni az asztalunkhoz.

Adrian kicsit kényszeredetten felnevetett; a bőbeszédű, udvarias Mr. Stacomb esetlenül várta a választ; nyilván úgy vélte, hogy nagyon szép bókot mondott.

Adrian megértette a fiatalember lelkiállapotát, és így válaszolt:

– Köszönjük, de nem lenne jobb, ha maguk ülnének át hozzánk?

– De nekünk nagyobb asztalunk van.

– De mi vagyunk az idősebbek és… szóval vegyék ezt figyelembe.

A fiatalember megértően nevetett, mintha csak azt mondaná, hogy „ez igaz, így a helyes".

– Akkor jó – mondta Adrian. – Mennyi a belépő?

– Egy dolcsi. Szólítson Stac–nek.

– Miért? – kérdezte Adrian meglepetten.

– Mert rövidebb.

Amikor elment, egymásra néztek, és széles mosoly ült az arcukon.

– Szent Isten! – kapott a szívéhez Eva. – Átjönnek. Ez nem lehet igaz!

De igaz volt. Gyorsan kiürítették poharaikat, hívták a pincért, tologatták a székeiket, és aztán a három fiú s két lány elindult Smithék asztala felé. Ha valaki kényelmetlenül érezhette magát, akkor az csak az újdonsült vendéglátók lehettek, de nem a fiatalok; mert ők kíváncsian meresztgették rájuk a szemüket, tisztelettel néztek Adrianra – talán túl nagy tisztelettel –, mintha csak azt mondanák: „Lehet, hogy hibát követünk el, és nem fogjuk igazán jól érezni magunkat, de hátha sikerül valamit ellesni, ami hasznunkra lesz még később, mint az iskolában."

Egy perc sem telt bele, és D’Amido kisasszony helyet cserélt az egyik fiúval és bűbájos szépségével Adrian mellett helyezkedett el, és nyílt csodálattal adózva nézte.

– Azonnal magába szerettem, amint megláttam – mondta jól hallhatóan és őszintén. – Úgyhogy csak engem hibáztathat, ha megzavartuk. Eddig már négyszer néztem meg a darabját.

Adrian hívta a pincért, hogy rendeljen.

– Tudja – folytatta D’Amido kisasszony –, mindjárt elérjük a viharzónát, és lehet, hogy többé nem látom, mert tengeri beteg lesz, és az ágyat fogja nyomni. Nem kockáztathattam.

Adrian jól látta, hogy nincs semmi kétértelműség vagy gunyoros célzat abban, amit a lány mond. Egy ilyen lánynak semmi ilyesmire nem volt szüksége, s az az egyszerű őszinteség, mellyel a legudvariasabban helyezte őt az előtérbe a fiatalemberekkel szemben, valahogy mélyen meghatotta. Enyhe izgatottság fogta el; a kellemesnél is jobban érezte magát.

Eva egyáltalán nem szórakozott olyan jól; de a lapos orrú fiatalember, Butterworth volt a neve, ismert néhány embert, akiket ő is, s emiatt a helyzet nem tűnt annyira feszélyezettnek. Eva nem szeretett új emberekkel ismerkedni, vagy legfeljebb csak akkor, „ha hozzá tudtak járulni szellemi fejlődéséhez. A leggyakrabban mindenki csak untatta, mind kivétel nélkül, minden típusú és helyzetű és osztályhoz tartozó akárki, aki kapcsolatba került valahogy Adriannal. Evának tulajdonképpen „mindene megvolt, ami azt jelentette, hogy volt tehetsége, szép volt és vonzó, és az újdonság varázsa neki egyáltalán nem jelentette azt, hogy állandóan felajánljon újdonsült ismerőseinek mindent, amivel rendelkezik.

Egy fél óra elmúltával, amikor felállt az asztal mellől, hogy megnézze a gyerekeit, örült, hogy el kell mennie. Hidegebb volt a levegő a fedélzeten, és szitált az eső, a tenger sem volt nyugodt, mert érezni lehetett, hogy dobálja a hajót. Amint kinyitotta a fülke ajtaját, meglepetten látta, hogy egy kabinos ül erőtlenül az ő ágyán, több párnával a feje alatt. Egykedvűen visszanézett Evára, de nem szólt semmit.

– Ha már szunyált egyet, akkor nem bánnám, ha elmenne, és hozna néhány új párnát is – mondta vidáman.

A férfi erre sem mozdult. Eva észrevette, hogy az arca teljesen zöld.

– Itt ne betegeskedjen nekem – jelentette ki határozottan. – Menjen, és feküdjön le a saját helyén.

– Ez az én helyem – mondta gyenge hangon. Megpróbált felállni, öklendezett, panaszosan jajgatott, és visszahuppant az ágyra. Eva csengetett a stewardnak.

A himbálózás, a hánykolódás fokozódott és most már állandósult, a tenger egyre jobban dobálta a hajót, de Eva nem tudott együtt érezni a beteg emberrel. Csak azt akarta, hogy mielőbb eltűnjön innen. Hallatlan, hogy a személyzet egy tagja itt kap tengeri betegséget. Amikor bejött a steward, próbálta ezt elmagyarázni, de most már ő is szédült, az ágyra vetette magát, és behunyta a szemét.

– Ő a hibás – nyögte Eva a beteg ember után, aki a steward vállára támaszkodva hagyta el a fülkét. – Láttam, hogy rosszul van, és erre nekem is hányingerem lett. Nem bánom, ha megdöglik!

Néhány perc múlva Adrian is bejött.

– Ó, de beteg vagyok! – kiabált sírva.

– Jaj, szegény kicsikém! – föléje hajolt, és megölelte. – Miért nem mondtad?

– Fent még jól voltam, de itt volt az a beteg… Jaj, olyan beteg vagyok én is, beszélni sem tudok.

– Jobb, ha ágyban fogyasztod el a vacsorát.

– A vacsorát. Fúj, rá sem tudok gondolni!

Aggódva várta, hogy megnyugszik, de Eva hallani akarta a hangját, hogy elnyomja a fedélzeti gerendák panaszos recsegését.

– Hol voltál?

– Segítettem résztvevőket toborozni a tornára.

– Ilyen időben is megrendezik? Mert ha igen, akkor én minden partit elveszítek neked.

Nem válaszolt; Eva kinyitotta a szemét, és látta, hogy férje a homlokát ráncolja.

– Nem tudtam, hogy a párosban is indulni akarsz – mondta Adrian.

– De hisz az a legérdekesebb.

– Megmondtam annak a D’Amido lánynak, hogy szívesen játszom vele.

– Na, ne!

– Elsiettem. Jobb lett volna veled.

– Akkor miért nem engem választottál?

– Nem jutott eszembe.

Jól emlékezett, hogy a nászúton ők ketten bekerültek a döntőbe, és meg is nyerték. Még valami díjat is kaptak. De Adrian sosem ráncolta a homlokát ilyen sajnálkozva, legfeljebb csak akkor, ha érezte, hogy egy kicsit bűnös. Botladozott a kabinban, felöltözött a vacsorához, ő meg ismét behunyta a szemét.

Amikor egy különösen erős mozgás felébresztette, ijedten látta, hogy férje már szmokingban van, és épp a nyakkendőjét kötözgeti. Egészségesnek és frissnek látszott, a szeme meg ragyogott.

– Nos, hogy érzed magad? – kérdezte. – Jössz velem, vagy maradsz?

– Maradok.

– Kérsz még valamit, mielőtt elmennék?

– Hová mégy?

– Azokkal a bárbeli srácokkal vacsorázom. Tehetek még valamit érted?

– Nem.

– Édesem, nem tudlak itt hagyni ilyen állapotban.

– Ugyan, ne butáskodj. Csak hagyj aludni.

Jól ismerte azt az aggályoskodó homlokráncolást, mely azt jelezte, hogy mindenáron menekülni akar a bezártságból. Örült, amikor Adrian elment és becsukta az ajtót maga mögött. Az egyetlen, amit most tenni lehet, aludni és aludni…

Fel – le – oldalt. Hé, ne olyan erősen! Húzd ide azt a sarokból! Most gurítsd ide, jobbra – balra a kormányt. A keserves életbe: nyikorog, rángat, ledönt!

Néhány órával később Eva halványan arra emlékezett, hogy Adrian föléje hajol. Azt szerette volna, hogy ölelje át és húzza ki ebből a rettenetes letargiából, de amikor már teljesen ébren volt, a fülkében nem volt senki. A férje csak benézett és elment. Amikor újból felébredt, a kabinban sötét éjszaka volt, és Adrian ott aludt mellette.

Friss és hűvös reggelre ébredtek, a tenger is elég nyugodt volt ahhoz, hogy Eva úgy döntsön, fel tud kelni. A kabinban reggeliztek, és Adrian segítségével sikerült úgy–ahogy rendbe hoznia magát, aztán felmentek a fedélzetre. A tenisztorna – vagy egy tucat filmes örömére – már elkezdődött, de az utasok többsége úgy ült székében, mint valami élettelen zsák, és hozzá sem nyúlt a reggelijéhez.

Az első partit Adrian ás Miss D’Amido játszotta; ügyesen és kecsesen játszott, és majd kicsattant az egészségtől. Hófehér bőre alatt még több melegség volt, mint az előző nap. Az arra sétáló első tiszt megállt és elbeszélgetett vele; vagy egy fél tucat férfiember, akiket három nappal ezelőtt még hírből sem ismert, már kedvesen Betsykémnek szólította. Ő lett a nagyutazás szépe, az unatkozó szemek gyönyöre.

De egy idő után Eva inkább a sirályokat nézte a rádióantenna körül, meg az ég tetejét, amint lassan csúszik hol ide, hol oda. A legtöbb utas nagyon ostobán nézett ki filmfelvevőivel, melyeket siettek megvenni a torna előtt, és most nem tudták mire használni, de a matrózok, akik a mentőcsónakokat festették, nyugodtak, türelmesek és szimpatikusak voltak, és valószínűleg, akárcsak ő, azt kívánták, hogy ennek a szörnyű utazásnak mielőbb vége legyen.

A fedélzeten Butterworth leült Eva mellé.

– A személyzet egyik tagját ma délelőtt meg fogják műteni. Nem lehet könnyű egy ilyen tengeren.

– Műteni fogják? Mire? – kérdezte egykedvűen.

– Vakbélre. Most kell megműteni, mert az időjárás még rosszabbra fordul. Ezért is tartják ma este a maszkabált.

– Ó, szegény! – mondta hangosan. Rájött, hogy az ő betegéről lehet szó.

Adrian most azt demonstrálta, milyen udvarias és figyelmes tud lenni játék közben.

– Elnézést, nem sérült meg?… Ó, nem, az én hibám… Gyorsan vegye fel a kabátját, mert még megfázik…

A játszmának vége lett, s ők győztek. Izzadtan és kedvesen odamentek Evához.

– Hogy érzed magad?

– Szörnyen.

– A győztes fizeti az italt a bárban – mondta mintegy mentegetőzve.

– Megyek én is veletek – mondta Eva, de szédült, és ezért inkább visszaült helyére.

– Inkább maradj. Felküldök majd valamit.

Észrevette, hogy az emberek között valahogy nem olyan fesztelen vele, mint azelőtt.

– Visszajössz?

– Persze, azonnal.

Egyedül maradt a fedélzeten, mindenki lement a bárba az egyetlen hajóstiszten kívül, aki a szokásos egyensúlyt tartva ment át a hajóhídon. Amikor megjött a koktél, kényszeredetten megitta, de utána jobban érezte magát. Hogy elterelje figyelmét mostani helyzetéről, kellemes emlékeire próbált visszagondolni, arra, hogy mit is mondott neki Adrian az utazás előtt: lesz egy kis villa Bretagne környékén, a gyerekek megtanulnak franciául – ez volt minden, amire emlékezett – a kis villa Bretagne környékén, a gyerekek megtanulnak franciául – s addig ismételgette ezeket a szavakat, amíg épp oly értelmetlenné nem váltak, mint a nagy fehér égbolt a feje felett. Hirtelen fogalma sem volt arról, hogy miért is vannak itt; úgy érezte, nincs oka, csak véletlen az egész, és csak azt kívánta, hogy Adrian mielőbb itt legyen, babusgassa őt, és vállalja mindenért a felelősséget, nyugtassa meg: igenis van titka a rendezett szép életnek, csak meg kell találni, és kárpótolni lehet minden veszteséget. Bízni kell az 1921–es esztendőben, abban, hogy az év, amit most Franciaországban fognak tölteni, jó és sikeres lesz.

A nap, lassan és sötéten, múlóban volt; egyre kevesebb lett az ember a fedélzeten, és úgy tűnt, a nedves ég mindjárt a fejükre omlik. Egyszer csak egészen váratlanul öt óra lett, s mindenki ismét lent volt a bárban, és Mr. Butterworth életútjának elmondásával szórakoztatta. Eva sok pezsgőt ivott, de csak enyhén volt tőle tengeri beteg, s olybá tűnt, mintha betegsége megpróbált volna felszínre törni az abnormális élet valamilyen egyre vastagabbá váló kérgén keresztül.

– A görög istennőket fizikálisan olyanoknak képzelem, mint maga – mondta Butterworth.

Kellemes volt Mr. Butterworth–t hallgatni, mármint azt, hogy ő, Eva, olyan, fizikálisan, mint egy görög istennő – de hol van Adrian? Ő és Miss D’Amido a fedélzetre mentek „egy kis igazi tengeri levegőt szippantani". Eva hallotta a saját hangját, amint azt ígéri, hogy előveszi ecsetjét és a festékeit, és ráfesti az Eiffel–tornyot Butterworth ingmellére a maszkabálhoz.

Amikor Adrian és Betsy D’Amido a tengeri permettől egészen átázva nagy nehezen szél ellenében kinyitották az ajtót, és beléptek a sétafedélzet fedett biztonságába, megálltak és egymásra néztek.

– Akkor hát… – kezdte a lány, de aztán rögtön elhallgatott. Adrian is csak állt hátával a korlátnak dőlve, a szemébe nézett, de félt megszólalni. Miss D’Amido is hallgatott, mert azt szerette volna, hogy először Adrian mondjon valamit, így néhány pillanatig nem történt semmi. Aztán a férfi tett egy lépést feléje, karjaiba zárta, és megcsókolta a homlokát.

– Maga csak sajnál engem, ennyi az egész. – Pityeregni kezdett. – Csak kedves akar lenni hozzám.

– Most szörnyen érzem magam – mondta Adrian. A hangja izgatottan remegett.

– Akkor hát csókoljon meg.

A fedélzeten nem volt senki. Adrian gyorsan feléje hajolt, és megpuszilta az arcát.

– Nem, egy igazi csókot kérek.

Nem is tudta, hogy volt–e valami érzékibb és frissebb életében, mint a lány ajkai. Finoman fénylő porcelán arcán az esőcseppek olyanok voltak, mint az érte ontott könnyek. Új volt és érintetlen, de a szeme tűzben égett.

– Szeretem magát – suttogta. – Nem tehetek róla, hogy szeretem. Vagy igen? Amikor először megláttam – ó, nem a hajón, hanem egy évvel ezelőtt –, Grace Heally elvitt egy próbára, és maga a második sorból hirtelen felpattant, és elkezdte magyarázni, hogy is kell ezt az epizódot eljátszani. Írtam is egy levelet magának, többet is, de összetéptem.

– Mennünk kell.

Amint mentek a fedélzeten, a lány végig a könnyeivel küszködött, és kabinjának ajtaja előtt, eléggé meggondolatlanul, ismét odatartotta a száját Adriannak egy csókra. Amikor belépett a bárba, a vére még mindig forrt, mint a láva.

Hálás volt feleségének azért, hogy alig látszott őt észrevenni, s feltehetőleg nem is tudta, hogy nem volt itt. Aztán úgy tett, mintha érdekelné, hogy mit csinál.

– Ez mi?

– Az Eiffel–tornyot festi az ingmellemre az esti maszkabálhoz – magyarázta Butterworth.

– Kész – mondta Eva. Félretette az ecsetjét, és megtörölte a kezét. – Na, milyen lett?

– Igazi remekmű.

Végignézett a szemlélődőkön, aztán, mintha csak véletlenül tenné, a tekintete megállapodott a férjén.

– Át vagy ázva. Menj, öltözz át.

– Gyere te is.

– Iszom még egy pezsgős koktélt.

– Eleget ittál. Ideje átöltöznünk a bálhoz.

Eva engedelmesen összeszedte festékeit, és előrement.

– Stacomb rendelt egy asztalt kilenc főnek – jegyezte meg, amíg a folyosón mentek.

– Igen, a fiatal generáció – mondta szükségtelenül keserűen. – Ó, a fiatal generáció. Te pedig életed nagy pillanatait éled – egy gyereklánnyal.

Még sokáig beszélgettek a fülkében, Eva gonoszul és csípősen, Adrian békítően, kitérő válaszokat adva. A beszélgetés akkor ért véget, amikor a hajót hirtelen felkapta egy gigantikus hullám, és Eva, nyilván a pezsgő utóhatásának köszönhetően, megint rosszul lett. Kénytelenek voltak két koktélt rendelni a kabinba; de miután elfogyasztották, úgy határoztak, hogy mégis elmennek a buliba – Eva most már hitt a férjének, vagy nem is érdekelte, hogy mit mond.

Adrian készült el elsőnek – sosem szokott jelmezbe öltözni.

– Felmegyek. Te pedig siess.

– Légy szíves, várj meg; annyira dobál ez a hajó.

Adrian leült az ágyra. Leplezte türelmetlenségét.

– Ugye, nem baj, hogy várnod kell? Nem akarok egyedül bevonulni a terembe.

Egy keleti szabású ruhán kellett még igazítania valamit. A fodrászától kapta kölcsön.

– Ezektől a hajóktól meg kell őrülni – mondta. – Borzalmas.

– Igen – dörmögte Adrian szórakozottan.

– Amikor már nagyon rosszul vagyok, azt képzelem, hogy egy fa tetején ülök, és hintázok – ide, oda. De a végén már mindent csak elképzelek, azt is, hogy eszemen vagyok, pedig nem, és tudom, hogy nem.

– Csak légy óvatos ezekkel a gondolatokkal, mert az ilyenektől csakugyan be lehet golyózni.

– Nézd, Adrian. – Felemelte a gyöngyökből készült nyakéket, mielőtt feltette volna. – Ugye szép?

Adriannak már annyira fogytán volt a türelme, hogy úgy tűnt, feleségének a mozdulatai itt a fülkében egy lassított felvétel. Egy perc múlva megkérdezte:

– Még sokáig tart? Itt alig kapok levegőt.

– Menj egyedül! – robbant ki belőle a válasz.

– Nem akartam…

– Menj már, légy szíves! Nem tudok készülni, ha sürgetnek. Ideges leszek.

Adrian látszólag vonakodva távozott. Aztán néhány pillanatig tartó habozás után lement az alsó fedélzetközbe, és bekopogott egy fülkének az ajtaján.

– Betsy.

– Egy pillanat.

Egy piros kaftán és a liftes fiútól kölcsönkért nadrág volt rajta, amikor kilépett a folyosóra.

– A liftes fiúnak vannak bolhái? – kérdezte. – Csupa óvatosságból a nadrág alá az égvilágon mindent felvettem.

– Látnom kellett magát – mondta sietve.

– Ne olyan hangosan – suttogta. – Mrs. Warden, aki olyan gardedámfélém, a szemközti fülkében lakik. Beteg.

– Én a maga betege vagyok.

Hirtelen csókolózni kezdtek, szorosan egymáshoz simultak a szűk folyosón, mely a hajó mozgásával együtt himbálózott.

– Ne menjen el – suttogta.

– El kell mennem. El kell…

Fiatalsága egészen elbűvölte, mély romantikus extázist váltott ki belőle, mely áthidal minden szenvedélyt. Nem tudott lemondani róla; felfedezett valamit, amiről azt hitte, hogy saját ifjúságával együtt már egyszer s mindenkorra a múlté. Amint ment végig az átjárón, már tudta, hogy nem használja a józan eszét, és nem mert gondolkozni. Összefutott a feleségével. Épp a bárba indult.

– Hol jártál? – kérdezte erőltetett mosollyal.

– Rendeltem asztalt.

Eva így is szép volt; hűvös méltóságának nem ártott a közönséges jelmez sem, s ez újjáélesztette Adrian csodálatát és férji büszkeségét. Asztalhoz ültek.

A viharos szél óráról órára erősödött, és már az is veszélyes vállalkozás volt, ha valaki a fülkéjéből akart a bárba jutni. A bőröndöket mindegyik lakosztályban jól a mosdóállványokhoz kötözték, s az idegösszeroppanás határán lévő idősebb hölgyek, miközben hánytak és rosszul voltak, vagy betegen az ágyban hánykolódtak, részletesen kielemezték, hogyan süllyedt el a Vestris egy hasonló viharban. A társalgóban, még azelőtt, hogy Smithék asztalhoz ültek, egy derék gentleman a falnak esett, és jól beütötte a fejét; a kisebb asztalokat és székeket összehordták, és kötelekkel jól odaerősítették a falakhoz.

A jelmezekbe öltözött bátrak, akik eljöttek az ünnepi vacsorára, összesen tizenhatan voltak. Csak egy feltétele volt annak, hogy valaki tagja lehessen ennek a társaságnak: el kellett jutni valahogy a társalgóba. E „klubtagok" száma az előkelő harvardi diplomával rendelkező ügyvédtől az írni–olvasni is alig tudó, Véres Svihák néven ismert brókerig terjedt, de itt most szó sem lehetett osztálybeli vagy egyéb különbségekről; per pillanat mindegyikük a néhány százból kiválasztott igazi szamurájnak bizonyult, hisz még ezt a vihart is le tudták győzni.

Az ünnepi vacsorát, melyet cinikus módon lámpácskákkal és zászlócskákkal próbáltak még hangulatosabbá tenni, a társalgón keresztül történő közös nagy csuszamlások, kapkodó elvonulások és kiömlött borfajták szakították meg, miközben a hajó azt recsegte és panaszolta, hogy palotai dísze ellenére ő mégis csak egy hajó. A vacsora után még vagy egy tucat pár próbált meg táncolni, egy őrült fandangó ütemére csoszogni és galoppozni, miközben egy akarat, mely semmiképp sem volt az övék, ide–oda dobálta őket. A halálra kínzott lenti százak állapotára való tekintettel ez épp oly illetlenségnek tűnhetett, mint a dáridózás egy halottas házban, de ezután az egyre csökkenő számú túlélők is elindultak a bárba.

Amint az est az éjszakába fordult, Eva mindinkább úgy érezte, hogy feje tetejére állt a világ. Adrian eltűnt – feltehetőleg Miss D’Amidóval –, s agya, mely a betegség és a pezsgő hatása alatt már amúgy sem működött rendesen, kezdte felnagyítani ennek a ténynek a jelentőségét; a bosszankodás átment haragba, a bánat kétségbeesésbe. Sosem próbálta Adrian kezét–lábát gúzsba kötni, nem is volt rá szükség – mert hát ők ugyebár komoly emberek, de ez, ami történt, szerződésszegés, kegyetlenség. Hogy gondolhatja, hogy ő, a feleség ezt nem tudja?

Néhány órával később úgy tűnt, hogy Adrian föléje hajol, ahogy ül a bárszéken s épp szenvtelen kiselőadást tart néhány asszonynak a kisbabák neveléséről, és azt mondja:

– Eva, menjünk már haza aludni.

Gúnyosan elhúzta a száját.

– Hogy aztán otthagyj egyedül, és visszamenj a te kis tizennyolc éves…

– Hallgass.

– Nem megyek sehová.

– Oké. Jó éjszakát.

Elmúlt még egy kis idő, és az emberek a bárpultnál felcserélődtek. A steward zárni akart, s Eva, amint Adrianra gondolt – az ő Adrianjára –,