A feladat

Utószó

Előszó

Az érzékelőktől kapott jelzésekre a Gyűjtő Egység központi számítógépe azonnal reagált. Megállapította a távolságot és a becsült érkezés idejét. Hozzávetőleges számításokat végzett, hogy mekkora mennyiséget lehet majd kinyerni, és az adatok még a legóvatosabb becslések szerint is messze túl voltak bármely eddigi lelőhely adatainál.

Ha a számítógép tudott volna örülni, és lettek volna kezei, akkor minden bizonnyal összedörzsölgette volna azokat.

Így azonban csak utasította a navigációs rendszert, hogy állítsa be a megfelelő koordinátákat, majd, amikor az megtörtént, módosította az eddigi pályáját. Üzenetet küldött a sok fényévnyire levő Operációs Központnak az eddigi mérésekről, és egyre gyorsuló iramban elindult a bolygórendszer felé.

Két automata drónt küldött előre, hogy előzetes felmérést végezzenek. Így, mire az egység maga odaér a célbolygóhoz, már szinte teljes adatbázis fogadja, a lelőhely minden részletével.

Egy másik érzékelőtől érkeztek magas prioritású jelek. Az érzékelő szerint az egység aktuális pozíciója veszélyessé vált a közelben levő nap fokozott napkitöréseit követő sugárzás miatt.

A központi számítógép úgy döntött, a veszély még az elviselhető tartományban van, mert, bár alig néhány másodperc volt hátra a hipertérbe való belépés előtt, de a pajzs kapacitása stabil 86 százalékon állt.

Amikor a csillagok kusza fénykígyókká váltak körülötte és maga mögött hagyta a rendetlenkedő napot, lefuttatott egy kettes szintű diagnosztikát az esetleges sugárzás okozta károk felderítésére és kijavítására. Egyetlen alprogram sérült meg javíthatatlanul. A számítógép megpróbálta visszatölteni a régebbi verzióját a programnak, sikertelenül. Mivel egyéb, alacsonyabb szintű rendszer is meghibásodott, így utasított néhány univerzális rendszert, hogy vegyék át azok feladatát.

Két lehetősége volt a számítógépnek. Az egyik, hogy kilép a hipertérből, megszakítja a küldetést, és újra írja a sérült programrészt. A másik, hogy izolálja és deaktiválja a programot.

Egy ezredmásodperc alatt döntött, hogy a második opciót választja. A lelőhely valószínűsített gazdagsága és a feladat fontossági indexe felülírta az első opciót.

A hosszútávú csillagközi érzékelők regisztrálták, és folyamatosan küldték az információt a megcélzott naprendszerről, különös figyelemmel a rendszer harmadik bolygójáról.

Első rész

1.

– A nyavalya essen beléd, te túlméretezett dugóhúzó! Hát miért teszed ezt velem? Nem jössz ki, de azonnal? Szétszedlek mindjárt darabokra, és eladlak ócskavasnak! – szitkozódott Jake.

A fúró azonban megmakacsolta magát, és egyáltalán nem volt hajlandó megmozdulni. A kőzet úgy markolta a titánium hegyet, mint fuldokló a vízi mentő karját.

Rántott egyet a fúrón, majd még egyet, de a gép így sem akart jobb belátásra térni. Nekifeszítette csizmás lábát a sziklának és teljes erejéből húzni kezdte a fúrót. Izzadva hagyta abba az erőlködést, és a szkafander sisakjában hallotta saját visszhangzó lihegését.

– Nyuvadj meg! – gondolta, és legszívesebben belerúgott volna, ha nem fél, hogy kiszakítja az űrruhát. Már nyúlt volna a ruha alkarjába beépített rádió gombjához, amikor a fúró egy másodpercre életre kelt. De ahelyett, hogy a fej beljebb hatolt volna az aszteroidába, magát a fém testet forgatta csak el fél fordulattal. Jake-nek még ideje sem volt reagálni, csak azt érezte, hogy az elforduló gép nagy lendülettel elhajítja őt, és a súlytalanság miatt máris messze az aszteroida felszíne felett lebegett, egyre távolodva attól.

– Csodás, az egész csapat rajtam fog röhögni este – mormogta, és türelmesen várta, hogy a biztosítókötél, ami a felszínhez rögzítette, végre megállítsa a növekvő távolságot.

Eszébe jutott a képzés, amin át kellett esnie, mikor sikeres felvételt nyert az Aszteroida Bányászati Programba. Az első dolog volt, amit a szájukba rágtak, hogy akármi történik, őrizzék meg a hidegvérüket. Az oktatóik, mint a papagájok, állandóan ismételgették:

– A pánik a legnagyobb hiba, amit az ember az űrben elkövethet!

Mikor a kötél megállította a testét, megragadta azt, és lassan, óvatosan elkezdte magát visszahúzni a felszín felé. A rádiója némi recsegéssel életre kelt.

– Hatos egység, minden rendben? Innen úgy tűnik, mintha eltávolodtál volna a felszíntől.

– Itt a hatos egység. Talán azért tűnik úgy, mert tényleg eltávolodtam. A fúróhegy megragadt a kőzetben és az a nyomorult masina egy válldobással elhajított. De már minden rendben, kúszok vissza a helyemre – felelte Jake.

– Vettem, hatos. Ha nem boldogulsz a fúróval, szólj, és küldök valakit.

Jake szinte hallotta a visszafojtott nevetést az operátor hangjában. Dühösen araszolt közelebb és közelebb az áruló fúróhoz. Felpillantva, a messzeségben látta a Marsot, mint apró, vöröses pontot és a Napot, de a Föld túl messze volt, hogy szabad szemmel is látható legyen.

Rachel eleinte nem akarta, hogy aláírja a kétéves szerződést a bányatársasággal, de amikor kiderült, mekkora összeget fizetnek, és látta, Jake mennyire elszánt, a nő inkább beharapta az ajkait, és nem tiltakozott tovább. Az egyetlen ok, amiért elvállalta a munkát, az a pénz volt. Két év után hazatérve, a fizetés bőven elég lesz majd, hogy vegyenek egy saját apartmant egy nem túl fényes, de szolid, polgári kerületben, és még talán marad is valamennyi.

Legjobb barátjuk hatalmas kölcsönt vett fel, csak hogy tudjon venni egy pici egérlyukat, és amikor elvesztette a munkáját, hónapokig könyörgött a banknak, hogy ne vegyék el tőle a lakást. Nagy nehezen talált ugyan másik munkát, és a lakás is megmaradt, de Jake nem kívánt hasonló tortúrán átesni. Úgy gondolta, hogy két év nem olyan hosszú idő.

Két év alatt, a szerződés szerint, négyszer lehet hazalátogatni a Földre egy-egy hétre. Feltéve, ha az ércszállító űrhajón még van szabad hely utasoknak. Jake alig három hónapja érkezett, és bár minden héten beszélt Rachellel, már elkezdte visszaszámlálni a napokat, amikor kérvényezheti a szabadságát.

Automatikusan, váltott kézzel húzta magát a kötélen, és már alig volt pár méterre az aszteroidától, amikor hirtelen hátulról megütötte valami. Űrruhás teste azonnal elkezdett forogni a tengelye körül, és ijedtében majdnem elengedte a biztosítókötelet.

– Ne ess pánikba! Ne ess pánikba! – hajtogatta magában, de amikor a sisakba beépített kijelzőn egy piros fény kezdett el villogni, a szíve kétszeres sebességre kapcsolt. Akármi is ütötte meg, eltalálhatta az oxigéntartályt, mert a számláló egyre csökkenő értéket mutatott. A következő pillanatban vagy fél tucat apró, mikrometeorit húzott el mellette, különböző távolságokban, és csapódott be hangtalanul az aszteroida felszínébe. Az egyik telibe találta a fúrót, és szinte szétrobbantotta azt. A szerteszét repülő darabok némelyike nagyon közel suhant el a férfi mellett, aki legszívesebben behunyta volna a szemét. Aztán valami hatalmasat koppant a sisakján, és kiképzés ide vagy oda, pánikban látta, hogy az átlátszó, majdnem törhetetlen arcrészen egy hajszálvékony repedés keletkezett. Tekintetét le sem véve a repedésről, beleszólt a rádióba. Igyekezett nyugodtan beszélni, de a hangszálait markoló félelem szinte sipítóvá változtatta a hangját.

– Központ, itt a hatos egység. Azonnali mentést kérek! Az űrruhám léket kapott, szökik a levegőm, és a sisakomon van egy repedés!

– Hatos egység, itt a központ. Küldöm az egyik Dugót. Körülbelül öt perc és ott lesz.

Az operátor hangjában most nyoma sem volt semmilyen vidámságnak. A bányászokat, felszereléseket az űrállomás és az aszteroidamező között szállító kompokat hívták Dugónak, mert a formájuk emlékeztetett egy műanyag pezsgősdugóra.

– Öt perc. Lássuk csak, a számláló szerint még kilenc percre elég a levegőm. A szkafander belső hőmérséklete három fokot esik percenként és jelenleg 21 fokon van. Ha csak két percet is késnek, megfagyok, mire ideérnek – gondolta Jake és a jövőkép, hogy szinte egyszerre fog megfagyni és megfulladni, cseppet sem derítette fel. A sisakját eltaláló darab lendületétől megváltozott a forgása. Immár három tengely körül forgott és ismét távolodott a biztonságosnak hitt űrsziklától.

Soha nem volt vallásos, de most elkezdett magában motyogni valami imafélét. Három perc a mentőkomp érkezéséig.

Hirtelen, a szeme sarkából megpillantott egy tárgyat, amint sebesen közelített felé. Nem volt ideje szemügyre venni, mert teste már fordult is tovább a semmiben. Mikor ismét a látómezőjébe ért az a valami, ijedten felkiáltott, mert az sokkal közelebb volt, mint alig pár másodperccel ezelőtt.

– Hát ez remek! Egy kilapított, megfagyott, megfulladt hulla leszek. Ennyit az imádságról.

A következő fordulóban a tárgyon, amiről eddig azt hitte, hogy egy elszabadult hatalmas kődarab, megcsillant a távoli Nap fénye. Majd a test irányt váltott, és alig száz méterre tőle, elvágtatott a Naprendszer központja felé. Mire Jake teste ismét úgy fordult, hogy megpillanthassa az ismeretlen valamit, az már látótávolságon kívülre került.

Szorult helyzete ellenére is átjárta a döbbenet. Miféle aszteroida az, amelyiknek többé-kevésbé szabályos alakja van, fémesen csillog és képes megváltoztatni az irányát?

A sisak kijelzője felvinnyogott és Jake elkeseredve látta, hogy már csak egy percnyi levegője maradt. Végtagjai kezdtek elzsibbadni a hidegtől, ahogy a kiszökő levegővel együtt a hőmérséklet is megcsappant. Már azon volt, hogy megkéri a központot, adják át az utolsó üzenetét Rachelnek, amikor az aszteroida mögül felbukkant a Dugó. Csak egy pillanatra látta a félgömb alakú pilótafülkét és oxigénhiánytól szenvedő agya megnyugvással regisztrálta, hogy Mike-ot küldték segítségül.

Bár nem ismerte olyan jól a középkorú férfit, de tudta róla, hogy évekig volt pilóta az egyik hegyimentő szolgálatnál, majd a kettes Holdbázis építésénél dolgozott és veszélyes szállítmányokat fuvarozott.

A Dugó megfordult, és a keskenyebbik, hengeres végét mutatva méterről méterre tolatott a még mindig forgó űrruhás alak felé.

Ekkor Jake elájult, és amikor magához tért, valaki éppen egy lélegeztető maszkot nyomott az arcába. Az agyába toluló friss oxigéntől még fektében is megszédült és mielőtt ismét elájult volna, még érezte, amint végtagjaiból a fagyot zsibbadás millió tűszúrás kíséretében kezd eltűnni.

Arra nyitotta ki a szemét, hogy valaki a feje alatt motoszkál. Egy pillanatra értetlenül bámult a párnáját igazgató nővér arcába, aztán rájött, hogy a bázis gyengélkedőjében van. Az átvillanó gondolat, hogy életben van, olyan örömmel töltötte el, hogy legszívesebben megölelte volna a nővért, de csak egy gyenge krákogásra jutotta az erejéből. A nővér elmosolyodott.

– Csak nyugodtan, Mr. Simmons, most már biztos kezekben van. Kissé kihűlt és oxigén megvonási tünetei voltak, de hamarosan rendbe jön. Ma éjjelre itt tartjuk megfigyelés alatt, és holnap reggel, ha minden eredménye negatív lesz, akkor visszatérhet a szállására.

Jake inkább csak bólintott, mert nem bízott a rendetlenkedő hangszálaiban. Mikor a nővér magára hagyta, körbenézett az alig pár ággyal felszerelt gyengélkedőn. A többi ágy üres volt, ő volt az egyedüli beteg. Bár nem akarta, de agyában egyre-másra előtolakodtak felvillanó képek a balesetéről. Ha holnap beszél Rachellel, ezt nem fogja neki elmesélni. Sok millió mérföldre van szegény, és semmi értelme sincs felidegesíteni valami olyan dologgal, amire egyiküknek sincs befolyása. Látta a nővért, amint a pultnál halkan tesz-vesz, és hirtelen ólmos fáradtság rohanta meg.

Mielőtt elaludt volna, eszébe jutott a nap, amikor először gondolt az aszteroida-bányászatra. Eredetileg robottechnikus és kezelő volt egy összeszerelő üzemben, mindenféle bányászati, geológiai vagy akár űrismeret nélkül. Mikor meglátta a hirdetést, úgy érezte, itt a nagy lehetőség. Kicsit azért utánanézett a munkának, és persze a munkáltatónak is. Megtudta, hogy a bányatársaság jó húsz évvel ezelőtt már elkezdte a Mars és Jupiter között húzódó aszteroidamező kitermelését, de nem voltak túl sikeresek. Az eredeti tervek szerint csupán robotokat használtak, de amikor az ötödik, sokmilliós értékű robotot vesztették el a procedúra során, az igazgatótanács megváltoztatta a véleményét. Arról szó sem lehetett, hogy a társaság feladja az ezüstben, wolframban gazdag mezőt, és amikor találtak irídiumot és ozmiumot is az aszteroidákban, úgy döntöttek, nem küldenek ki több robotot. A könyvelők összedugták a fejüket és rájöttek, hogy az emberi erőforrás olcsóbb, mint a méregdrága, speciális robotok. A társaság hát szerződtetett közel kétszáz bányászt, és egy kéthetes gyorstalpaló tanfolyamon átképezték őket az aszteroidákon végzendő munkára. Úgy tervezték, hogy az emberek évekig, akár évtizedekig lesznek kihelyezve a bánya űrbázisára, ahonnan az egész folyamatot vezényelték, de ismét csak problémába ütköztek. Alig négy év után a termelékenység drasztikusan csökkenni kezdett, és egyre több baleset történt. Keringtek rémhírek is, miszerint néhányan megőrültek. Állítólag volt, akit a társainak kellett lekötözni, volt, aki egyszerűen kisétált valamelyik légzsilipen űrruha nélkül. Persze, ezek lehettek csak mendemondák is, de ami tény, a társaság az elmúlt évtized alatt maximalizálta a szerződések időtartamát két évben.

Tervezték, hogy egy ércfeldolgozót is építenek a bázis mellé. El is kezdték a szerkezetet összeállítani, de abbahagyták, gazdaságossági okokra hivatkozva.

Másnap reggel, kissé faradtan, de vidáman ébredt. Az ügyeletes nővér vért vett tőle, megmérte a vérnyomását és a hőmérsékletét. A hamarosan megérkező orvost már a kész eredmények várták. A hórihorgas, őszülő doki csak rápillantott Jake info-padjára, hümmögött egyet, majd odalépett hozzá.

– Hogy érzi magát, Mr. Simmons? A leletei szerint nagyjából minden rendben van, de szeretném, ha legalább a mai napot kivenné.

– Ez azt jelenti, hogy még könnyített munkára sem alkalmazható?

Mindketten az ajtó felé pillantottak, ahol a bányatársaság képviselője, Andrew Griggs ácsorgott. Az orvos felhúzta a szemöldökét.

– Pontosan, Mr. Griggs. A mai napot a beteg pihenéssel kell, hogy töltse. Orvosi utasítás.

A kissé köpcös, kopaszodó Griggs elhúzta a száját.

– Nem úgy tűnik, hogy Mr. Simmons igazán beteg lenne. De rendben, legyen. – Majd Jake-hez fordult: – Legalább lesz ideje megírni a jelentését. Kíváncsian várom a magyarázatot, hogy mégis hogyan sikerült egy igencsak drága fúrót szilánkokra törnie. – Azzal megfordult és eltűnt az ajtókeretből.

– Ekkora marhát egy vágóhíd sem fogadna – sóhajtott Jake. A doki csak helyeslően elvigyorodott.

Legtöbben már a mezőn vagy a munkaállomásuknál voltak, és ahogy Jake a közös étkező felé ballagott, a szürke-fekete fémfalak kongva verték vissza bakancsos lábainak zaját. Belépve a viszonylag nagy méretű terembe, látta, hogy csupán pár ember ücsörög az asztaloknál. Mike-ot megpillantva intett neki, és amikor felmarkolta a reggelire kiosztott szendvicset és teát, letelepedett a pilóta asztalához.

– Csak szeretném megköszönni, hogy megmentettél. Ha csak egy perccel később érkezel… Akkor még mindig a gyengélkedőn lennék, csak lefagyasztva.

A pilóta elmosolyodott.

– Szóra sem érdemes, csak a munkámat végeztem. Mindenesetre örülök, hogy jobban vagy. Amikor hallottam a rádióban a balesetről, spuriztam a helyszínre, amilyen gyorsan csak tudtam. Ne haragudj a késésért, de valami teljesen megbolondította a Dugó műszereit, és csak manuálisan tudtam manőverezni. Ráadásul, valami kóbor meteorit kis híján nekem jött, és kénytelen voltam kitérni előle. Azzal is vesztettem vagy fél percet.

Jake-nek eszébe jutott a furcsa tárgy.

– Lehet, hogy csak az oxigénhiány játszott velem, de amikor ott kint keringőztem, azt hiszem, láttam valamit. Ne nézz bolondnak, de az az izé nem meteorit volt. Fémes teste volt és majdnem eltaposott reptében, de az utolsó pillanatban kitért az összeütközés elől.

A markáns arcú pilóta pár másodpercig szótlan érdeklődéssel nézett rá.

– Igen… Az oxigénhiány okozhat ilyen érzékelési csalódásokat. Habár az én pilótafülkémben nem volt hiány oxigénben.

Jake izgatottan meredt a pilótára.

– Te is láttad? Akkor nem csak képzelődtem?

Mike megrázta a fejét.

– Sikerült hozzáférnem néhány érzékelő adatához, merthogy engem sem hagyott a dolog nyugodni, és úgy tűnik, tényleg volt kint valami. Nem igazán egyértelmű, hogy micsoda, de ami biztos, hogy nem meteorit volt. Leadtam a jelentésemet Wilsonnak, a bázis igazgatójának, és bár ő csak vakargatta a fejét, de tudom, hogy továbbküldte az anyagot a Földre. Javaslom, ha még nem adtad le a jelentésedet, akkor ezt az ismeretlen tárgyat ne is említsd, mert különben soha nem fogod Griggs-et levakarni a hátadról – kacsintott a pilóta, majd felkelt és magára hagyta Jake-et az asztalnál.

Pár órai fogalmazgatás után, Jake elégedett morrantással érintette meg a „KÜLDÉS" gombot a képernyőn. Megfogadta Mike tanácsát, és az ismeretlen tárgyat kihagyta a jelentéséből, de sejtette, hogy Griggs így is a nyakára fog járni, a kiesett termelés és az odaveszett fúró miatt. No, és még a javításra szoruló szkafander is hozzáadódik a számlához.

Magában áldotta az orvost, amiért a mai napra megtiltotta neki a munkát. Ugyan reggel még viszonylag frissnek és erősnek érezte magát, mostanra ismét elfogta a fáradtság. Leheveredett az ágyára, gondolta, olvas egy kicsit, de a következő percben már húzta is a lóbőrt.

Mikor felriadt, kábán pislogott a falba épített órára, és elhűlve látta, hogy majdnem nyolc órát aludt. Felpattant, megmosta az arcát a parányi fürdőszobában. A tükörbe pillantva megállapította, hogy egy kipihent, harminc körüli, jóképű, szőke férfi néz vissza a csillogó felületből.

Elkocogott az étkezőbe, egy gyors vacsorára, mert már csak kevesebb, mint egy órája maradt a megbeszélt hívásra Rachellel. A holofon beszélgetések az állomáson elég szigorú szabályok alá estek. Hetente egy hívás volt engedélyezve mindenkinek, legfeljebb tizenöt perces időtartammal.

Az étkezőben már nagyobb volt a nyüzsgés, mint reggel, és páran érdeklődve fordultak Jake-hez.

– Te még élsz? Azt hallottuk, hogy már valahol a Hold körül keringsz!

Ilyen és hasonló félig-meddig vicces megjegyzésekkel ugratták, amíg belapátolta a