Montalbano: Egy hónap a felügyelővel

Fordította:

Kürthy Ádám András

A NÉVTELEN LEVÉL

Annibale Verruso rájött, hogy a felesége felszarvazza, és most meg akarja öletni. Ha a dolog megtörténik, a felelősség magukat terheli!

A nyomtatott betűkkel, fekete golyóstollal írt levelet Montelusából adták föl, és csak úgy általában a Vigàtai Közbiztonsági Felügyelőségnek címezték. Fazio nyomozó feladata volt szétválogatni a bejövő postát – amint elolvasta ezt a levelet, továbbította felettesének, Salvo Montalbano felügyelőnek. Ám ő aznap reggel – mivel meleg délnyugati szél fújt – savanyú kedvében volt: ilyenkor ki nem állhatta saját magát, sem az egész teremtett világot.

– Ki a lószar ez a Verruso?

– Nem tudom, főnök.

– Próbáld megtudni, aztán jössz, és elmeséled nekem.

Két órával később Fazio ismét megjelent, és Montalbano kérdő tekintete láttán rákezdett:

– Verruso Annibale, Verruso Carlo és Castelli Filomena gyermeke, ezerkilencszázhatvan június harmadikán született Montapertóban, a Montelusai Agrárkonzorciumnál dolgozik, de Vigàtában lakik az Alcide De Gasperi utcában, a huszonkettes szám alatt…

Palermo és körzete vaskos telefonkönyve véletlenül épp ott hevert a felügyelő asztalán – de most a levegőbe emelkedett, átrepült az egész szobán, majd a túlsó falon csattant, és leverte a Pantano & Torregrossa Cukrászda által kedvesen fölajánlott naptárat. Fazio, ahogy a felügyelő mondta, „anyakönyv-komplexusban" szenvedett: ezzel akkor is földühítette, amikor egyébként nyugodt volt – hát még délnyugati szél idején.

– Elnézést – mondta Fazio, amint elindult, hogy fölvegye a telefonkönyvet. – Kérdezzen csak, én majd válaszolok.

– Milyen alak ez?

– Büntetlen előéletű.

Montalbano fenyegetően megragadta a telefonkönyvet.

– Fazio, már vagy százszor megmondtam. Az, hogy büntetlen, a világon semmit sem jelent.

– Azt mondják, nyugodt ember; keveset beszél, és kevés a barátja.

– Játszik? Iszik? Nők?

– Nem úgy néz ki.

– Na és mikor házasodott meg?

– Öt éve. Egy helybéli nővel, Serena Peritoréval. Tíz évvel fiatalabb a férjénél. Azt mondják, szép nő.

– Na és fölszarvazza?

– Passz…

– Fölszarvazza, vagy sem?

– Ha igen, akkor ügyesen titkolja. Van, aki ezt mondja, van, aki azt.

– Van gyerekük?

– Nincs. Azt mondják, a nő nem akarja.

A felügyelő csodálkozva nézett Fazióra.

– Hát ilyen intim dolgokat meg honnan tudtál meg?

– Beszélgettem a fodrásznál – mondta Fazio, és végigsimított frissen nyírt tarkóján.

Tehát Vigàtában még mindig a fodrászszalon a fő találkozóhely, mint a régi szép időkben.

– Mit tegyünk? – kérdezte Fazio.

– Megvárjuk, míg megöli, aztán meglátjuk – mondta a felügyelő mogorván, és ezzel el is bocsátotta.

Fazio előtt megjátszotta, hogy türelmetlen, és hogy nem érdekli a dolog, a névtelen üzenet azonban nagyon is kíváncsivá tette.

Azonkívül, hogy mióta Vigàtában volt, még egyetlen úgynevezett becsületbeli gyilkosságot sem követtek el: rögtön, ösztönösen érezte, hogy valami nincs rendben az üggyel. Fazio kérdésére azt válaszolta, meg kell várni, hogy Annibale Verruso megölje a feleségét. De rosszul mondta. Hiszen az üzenetben az állt, hogy meg akarja öletni a csalfát – vagyishogy fel szándékozik keresni egy harmadik személyt, hogy az tüntesse el a becsületén esett foltot. Ez pedig szokatlan. Először is: ha egy férj pletykát hall arról, hogy megcsalják, lesállásba helyezkedik, követi a nőt, kémkedik utána, rajtakapja, lelövi – mindezt saját maga. És nem másnap lövi le, aztán egy idegent meg főleg nem bíz meg csak azért, hogy őneki ne is kelljen fáradnia. Na és ki lehetne ez az idegen? Egy barát biztosan nem vállal ilyet. Egy bérgyilkos? Vigàtában?! Na, ne bolondozzunk már! Persze hogy vannak gyilkosok Vigàtában, de azok nem kaphatóak ilyen kis maszek munkákra, mert mindnek teljes állása van, és munkaadóik rendesen meg is fizetik őket. Másodszor pedig: ki írta az üzenetet? Serena asszony, hogy megelőzze a bajt? Hát, ha valóban sejtené, hogy a férje előbb-utóbb megöleti, lenne jobb dolga is, mint hogy névtelen leveleket irkáljon! Belerángatta volna az apját, az anyját, a püspököt, akár a bíborost is, vagy kereket oldott volna a szeretőjével, aztán itt a vége, fuss el véle.

Akárhonnan is nézte, a dolog nem állta meg a helyét.

Aztán támadt egy ötlete. Na és ha a konzorciumban a férj megismerkedett egy gátlástalan ügyféllel, aki először igent mondott a bűnös felkérésre, de utána megbánta, és megírta ezt a névtelen üzenetet, hogy kimászszon a csávából?

Nem is vesztegette az időt, fölhívta a Montelusai Konzorciumot – azt a módszert alkalmazta, amelyet már korábban is sikerrel használt a közhivatalokban.

– Tessék! Ki beszél? – kérdezte valaki Montelusából.

– Adja az igazgatót.

– Jó, de ki beszél?

– Jesszusom! – vonyított föl Montalbano, és mivel a vonal kissé visszhangos volt, még neki is csengett tőle a füle. – Hát hogy lehet, hogy soha nem ismerik föl a hangomat? Az elnök vagyok! Értette?

– Igenis, uram – felelte a másik rémülten.

 Eltelt öt másodperc.

– Állok rendelkezésére, elnök úr – szólalt meg az igazgató tiszteletteljes hangon; még azt sem jutott eszébe megkérdezni, vajon milyen elnökségnek az elnökével beszél.

– Meg vagyok döbbenve a maguk vétkes késlekedésén! – hantázott Montalbano. Van-e olyan hivatal, ahol nincsenek elmaradt vagy (ahogy a hivatali nyelven mondják) függőben lévő ügyek?

– Bocsásson meg, elnök úr, de nem értem…

– Nem érti?! Az adatlapokról beszélek, az istenért! – Montalbano szinte látta maga előtt az igazgató döbbent arcát, meg az izzadságcseppeket a homlokán. – A személyzet adatlapjairól, már több mint egy hónapja várok rájuk! – csaholta az elnök, és engesztelhetetlenül folytatta: – Mindent tudni akarok róluk! Életkort, beosztást, munkakört, adózási helyzetet, mindent! A Sciarretta-ügy soha többé nem ismétlődhet meg!

– Soha többé – visszhangozta határozottan az igazgató hangja; fogalma sem volt róla, ki az a Sciarretta. Montalbano sem tudta, csak úgy találomra mondott egy nevet.

– Na és mit tud mondani Annibale Terrusóról?

– Verruso, V-vel, elnök úr.

– Nem érdekes, ő az. Panaszkodtak rá, és, hogy is mondjam, reklamáltak miatta. Úgy tűnik, szokása, hogy ellátogat a…

– Rágalom! Mind aljas rágalom! – szakította félbe az igazgató váratlan bátorsággal. – Annibale Verruso példás alkalmazott! Bár lennének még olyanok, mint ő! A belső számvitelhez tartozik, semmi köze sincs…

– Elég lesz – vágott közbe parancsolóan az elnök. – Huszonnégy órán belül várom az adatlapokat.

Letette. Ha a konzorcium igazgatója tűzbe teszi a kezét beosztottjáért, Annibale Verrusóért, hogyan keríthetett volna ez olyan könnyen bérgyilkost? Hívatta Faziót.

– Figyelj, most elmegyek ebédelni. Négy körül jövök vissza az irodába. Addigra mindent tudj meg nekem a Verruso családról. A dédapától kezdve egészen az eljövendő hetedik nemzedékig.

– Azt meg hogyan csináljam?

– Menj el még egy fodrászhoz.

A Verruso-családfa gyökerei méltóságtól, magán- és közéleti erényektől megtermékenyített talajba nyúltak: egyik nagybátyja ezredes volt a csendőrségnél, egy másik szintén ezredes a pénzügyőrségnél – és elértek szinte a szentségig is az egyik dédapa testvére révén: a bencés szerzetesnek folyamatban volt a boldoggá avatási eljárása. Ennek a fának a levelei között ugyan nehéz volna rejtőzködő bérgyilkost találni.

– Van köztetek valaki, aki ismer egy bizonyos Annibale Verrusót? – kérdezte beosztottjaitól a rendőrségen; külön ezért hívta össze őket.

– Azt, aki a Montelusai Konzorciumnál dolgozik? – kérdezte Germanà, nehogy csak véletlenül egyezzenek a nevek.

– Igen.

– Hát, én ismerem.

– Meg akarom nézni, milyen alak.

– Az egyszerű lesz, felügyelő úr. Holnap vasárnap: mint mindig, most is elmegy majd a déli misére a feleségével együtt.

– Ott vannak – mondta Germanà tizenkettő előtt pontosan öt perccel, már a misére hívó utolsó harangszó után.

Ha minden igaz, Annibale Verruso harminchét éves kellett legyen, ezzel szemben jó karban lévő ötvenesnek látszott. Az átlagosnál picikét alacsonyabb volt, pocakja jól kivehető, és kopaszodott is – csak a tarkóján és a halántékán növő haj úszta meg –, keze-lába kicsi, szemüvege aranyozott, testtartása töredelmes.

„Biztos kiköpött mása a boldoggá avatandó bencés szerzetesnek, a dédapja testvérének – gondolta Montalbano. De a férfiból mindenekelőtt félkegyelmű türelem áradt. „Óvakodj a felszarvazott férjtől, ha türelmes – tartja a mondás. Amikor a türelmes elveszti a türelmét, akkor csakugyan veszélyessé válik: készen áll akár a legrosszabb dologra is. Vajon Annibale Verrusóval is ez a helyzet? Nem. Mert ha valaki elveszti a türelmét, az hirtelen veszti el, nem gondolja ki, hogy majd később fogja elveszíteni – ahogy a névtelen levél ígérte. Feleségéről, Verrusóné Serena Peritoréról a felügyelő viszont már első pillantásra tudta, hogy bizony felszarvazza a férjét, méghozzá nem is kevésszer. Lerítt róla: úgy ringatta a fenekét, úgy rázta meg hosszú fekete haját, és főleg: úgy nézett rá hirtelen Montalbanóra, amikor megérezte, hogy őt is nézik – zöld szeme átváltozott, tekintete lövellt, akár a vadászpuska.

Mora, bella e traditora – ahogy a dal is mondja: barna volt, szép és hűtlen.

– Azt mondják, csalja a férjét.

– Egyesek azt mondják, igen, mások meg azt mondják, nem – mondta Germanà bölcs tartózkodással.

– És akik azt mondják, hogy igen, tudják, kivel?

– Agròval, a földmérővel. De…

– Beszélj.

– Nézze, felügyelő, nem egyszerű megcsalásról van szó. Serena Peritore és Giacomino Agrò már csemetekoruk óta szeretik egymást, és…

– …és már akkor is papás-mamást játszottak.

Germanà láthatóan bosszankodott. Számára Serena és Giacomino szerelmi története talán éppolyan magával ragadó volt, mint egy szappanopera.

– A lány családja viszont azt akarta, hogy Annibale Verrusóhoz menjen hozzá, mert ő jó parti volt.

– És Giacomino meg Serena az esküvő után is tartotta a kapcsolatot.

– Úgy tűnik.

– Csak most már olyan dolgokat csináltak, amiket általában a nagyobbacskák szoktak – fejezte be Montalbano rosszmájúan.

Germanà nem válaszolt.

Másnap reggel korán ébredt, és már törte is a fejét egy eshetőségen. Kérdésére a választ a montelusai kapitányság számítógépéről kapta meg, fél órával az után, hogy beért a rendőrségre.

Annibale Verruso a névtelen levél érkezése előtt öt nappal vett magának egy 7,65-ös Berettát meg egy doboz hozzá tartozó lőszert. A bejelentésben – mivel fegyvertartásija nem volt – azt is megígérte, hogy a fegyvert magányos nyaralójában fogja tartani, Monterussello körzetében.

Ezen a ponton egy józan ésszel megáldott ember arra jutott volna, hogy Annibale Verrusónak nem sikerült fölbérelnie egy gyilkost sem, ezért úgy döntött, maga mossa le a hűtlen szépség által bemocskolt becsületét.

Montalbano esze viszont néha másképp működött, és járni kezdett, mint a motolla. Épp ezért hívatta föl telefonon Fazióval a Montelusai Agrárkonzorciumot: Annibale Verruso úrnak munkája végeztével rögtön, egyetlen perc elvesztegetése nélkül meg kell jelennie a vigàtai rendőrfelügyelőségen.

– Mi baj? Mi történt? – kérdezte Verruso zaklatottan.

Fazio – miután Montalbano ellátta a megfelelő utasításokkal – jó nagyot hadovált neki:

– Meg kellene állapítanunk, hogy ön nem az-e. Érthető?

– Igazából nem…

– Lehet, hogy ön az. Ellenkező esetben viszont nem. Érthető?

Ezzel letette – nem is sejtette, micsoda pirandellói kétségbe ejtette a konzorciumi dolgozó szegény fejét.

– Felügyelő úr, rám telefonáltak, hogy siessek ide, és jöttem is, amint tudtam – zihálta Verruso, amint leült Montalbano íróasztala elé –, de az egészből nem értettem egy szót sem.

Most jön csak a neheze: le kell játszani a meccset, el kell vetni a kockát. A felügyelő egy pillanatig habozott, majd belekezdett a blöffbe.

– Ugye, tudja, hogy minden állampolgárnak kötelessége bejelenteni a törvénysértéseket.

– Úgy tudom, igen.

– Ez így van, nem csak maga tudja így. Hát akkor miért nem jelentette be a monterussellói házában történt betörést?

Annibale Verruso elvörösödött, és mocorogni kezdett: felforrósodott alatta a szék. Ekkor Montalbano fejében megzendült a harang, glóriát kongatott. Eltalálta, bejött a blöff.

– Mivel az elszenvedett kár olyan kicsi volt, a feleségem úgy gondolta…

– A feleségének nem kellett volna gondolnia semmit, be kellett volna jelentenie a betörést. Gyerünk, mondja el, mi történt. Nyomoznunk kell. Voltak más betörések is a környéken.

A felügyelő száraz modorától Annibale Verruso torka is egészen kiszáradt, köhögőroham fogta el. Utána elmesélte, mi történt.

– Úgy tizenöt nappal ezelőtt, egy szombati napon elmentünk, én meg az asszonyom, a házunkba, Monterussellóba, hogy vasárnap estig ott is maradjunk. Amint megérkeztünk, láttuk, hogy a bejárati ajtót föltörték. Elvitték a tévét, de az már úgyis régi volt, még fekete-fehér, meg egy szép hordozható rádiót is, az viszont vadonatúj. Az ajtót, amennyire tudtam, helyreraktam, de Serena, a feleségem, megrémült, nem bízott meg benne, vissza akart jönni Vigàtába. Sőt azt mondta: ő oda be nem teszi többé a lábát, amíg nem találok valamit, hogy megvédjem. Vetetett velem egy pisztolyt.

Montalbano összeráncolta a homlokát.

– Na és ezt bejelentette? – kérdezte nagy szigorúan.

– Be én, rögtön bejelentettem – mondta a férfi a törvénytisztelő állampolgár apró mosolyával. És még egy tréfás megjegyzést is megengedett magának: – Az egészben az a szép, hogy nem is tudom, hogyan kell használni.

– Elmehet.

Úgy iszkolt el, mint a nyúl, miután megúszta az első lövést.

Másnap reggel fél nyolckor Annibale Verruso kilépett a De Gasperi utca 22. kapuja alól, gyorsan beszállt a kocsijába – nyilván egyenesen a Montelusai Agrárkonzorciumba indult. Montalbano kiszállt autójából, és megnézte a kaputelefon névtábláit: „Verruso – 15. sz. ajtó". Első látásra úgy saccolta, hogy a lakás a harmadik emeleten lehet. A kapu nem zárt jól: elég volt egy picit megnyomni, és már nyílt is; a felügyelő belépett, és fölliftezett. Jól saccolt: Verrusóék a harmadik emeleten laktak. Becsöngetett.

– Megtudhatnám, most éppen mit felejtettél itthon? – kérdezte odabentről egy ideges női hang.

Az ajtó kitárult. Amint meglátta az idegent, Serena asszony a melle elé kapta a kezét, hogy összefogja magán a köntöst. Egy pillanattal később megpróbálta visszacsukni az ajtót, de a felügyelő lába megakasztotta a műveletet.

– Ki maga? Mit akar?

A legkevésbé sem rémült meg, nem is aggódott: tüneményes volt, tekintete, mint a vadászpuska; olyan ágy- és nőstényszag áradt belőle, hogy Montalbanót enyhe szédülésféle fogta el.

– Ne aggódjon, asszonyom.

– Nem aggódom én egyáltalán, csak szeretném, ha nem basznák a csőrömet már korán reggel.

Verrusóné asszony talán mégsem volt az az igazi úriasszony.

– Montalbano felügyelő vagyok.

Semmi ijedtség – épp csak egy bosszankodó mozdulat.

– Jaj, micsoda zrika! Még mindig maga?! A miatt a semmi kis betörés miatt jött?

– Igen, hölgyem.

– A férjem tegnap este teletömte a fejemet ezzel a históriával, hogy maga beidézte. Annyira beijedt, hogy majd összefosta a gatyáját.

Igazán választékos ez a Serena asszony.

– Bemehetek?

A nő elfintorodott, de félreállt, aztán bevezette a felügyelőt egy hajmeresztő, tizennyolcadik századira berendezett nappaliba, és leültette egy kényelmetlen fotelba, ami csak úgy csillogott az aranytól. Ő maga a felügyelővel szemközt foglalt helyet.

Egyszer csak elmosolyodott – szemét feketén fénylő erezet szőtte át, olyan fénnyel, amitől még a fehér is lilán világít. Fogai, akár a megzabolázott villám.

– Udvariatlan és közönséges voltam, bocsásson meg.

Nyilvánvalóan úgy határozott, más stratégiát követ. Kettejük között, az asztalkán ott hevert egy cigarettatárca meg egy vaskos, tömör ezüst öngyújtó. A nő lehajolt, megragadta a tárcát, kinyitotta, és odanyújtotta a felügyelőnek. A tökéletesen kiszámított mozdulat során a köntös fölső része kinyílt, így napvilágra került egy pár bimbó – kicsik voltak, de olyan feszesek, hogy Montalbano megállapította: könnyűszerrel lehetne diót törni velük.

– Mit akar tőlem? – suttogta, közben a felügyelő szemébe nézett, és még mindig kínálta neki a nyitott cigarettatárcát. Az is világos volt, amit szóval nem mondott ki: akármit is akarsz tőlem, készen állok, hogy megadjam.

Montalbano intett, hogy nem kér – és nem csak a cigarettát utasította vissza. A nő becsukta a cigarettatárcát, visszatette az asztalkára, de közben továbbra is alulról nézett fölfelé a felügyelőre, köntöse még mindig kitárva.

– Honnan tudta meg, hogy Monterussellóban betörtek hozzánk?

Arcátlanul rátapintott a blöff leggyengébb pontjára, amit Montalbano beadott a férjének.

– Csak találomra mondtam – válaszolt a felügyelő –, a férje meg bedőlt nekem.

– Ó – mondta, és fölegyenesedett. A bimbóknak mintegy varázsütésre nyomuk veszett. Egy pillanatra, de csak egyetlen pillanatra, a felügyelő meggyászolta eltűnésüket. Lehet, hogy az lesz a legjobb, ha elmegy ebből a lakásból, amint csak tud.

– Mondjam el magának töviről hegyire, hogyan jöttem rá, hogy meg akarja ölni a férjét? Vagy nem kell pazarolnom a lélegzetemet?

– Tartsa csak meg magának.

– Egy szép kis színjátékot gondolt ki, igaz?

– Működhetett volna.

– Javítson ki, ha tévedek. Valamelyik elkövetkező éjszaka, mikor Monterussellóban alszanak, maga fölébreszti a férjét, azt mondja neki, gyanús zajt hallott, és meggyőzi, hogy vegye magához a fegyvert, és nézzen ki. Amint odakint van, maga hátulról jól fejbe vágja. A földmérő, Agrò, leveti az álbetörő jelmezét, és magára ölti a valódi gyilkosét. Lelövi a férjét azzal a pisztollyal, amit maga miatt vett meg, megöli, és köddé válik. Maga meg majd azt meséli, hogy a betörő leütötte, lefegyverezte és meggyilkolta szegény férjét. Nagyjából így kellett volna történnie, nem?

– Nagyjából.

– Maga azt is tudja, hogy én csak fecsegek, a levegőbe beszélek. Semmi konkrétum nincs, amivel börtönbe küldhetném.

– Persze hogy tudom.

– De talán már azt is tudja, hogy ha bármi történik Annibale Verrusóval, maga lesz az első, akit lecsukunk, és utána jön a kis barátja, Giacomino. Aztán imádkozzon az istenéhez, hogy még a legenyhébb hasfájás se jöjjön rá, mert én magát fogom gyanúsítani, hogy meg akarja mérgezni.

A figyelmeztetés Serena asszony egyik fülén be, a másikon ki.

– Egyvalamire még kíváncsi vagyok, felügyelő.

– Mondja.

– Hol követtem el a hibát?

– Az volt a hiba, hogy elküldte nekem azt a névtelen levelet.

– Hogy én?! – szinte kiabált.

Montalbano hirtelen kényelmetlenül érezte magát.

– Miféle névtelen levélről beszél?

Megdöbbenése őszinte és teljes volt. De a felügyelő is megdöbbent: hát akkor mégsem ő volt? Zavartan néztek egymásra.

– Arról a névtelen levélről, melyben az áll, hogy a férje meg akarja öletni magát, mert rájött, hogy megcsalja – magyarázta nehézkesen Montalbano.

– De hát én soha…

Serena asszony hirtelen elhallgatott, majd fölpattant – köntöse teljesen szétnyílt, Montalbano előtt lágy dombok, rejtett völgyek és burjánzó mezőségek tárultak föl. Becsukta a szemét, de mindjárt ki is kellett nyitnia a zajra: a robusztus öngyújtó nekicsapódott egy havas hegyeket ábrázoló festménynek.

– Az a rohadt seggfej volt, Giacomino! – rikoltotta el magát ez az asszonyféleség. – Beijedt a beszari alakja!

A cigarettatárca széttört egy vázát a kredencen.

– Meghátrált a szarházi barma, és kitervelte ezt a névtelen levelet!

Amikor az asztalka ripityára törte az erkély üvegajtaját, a felügyelő már kint volt, és befelé csukta maga mögött a Verruso-lakás ajtaját.

A JÖVENDŐMONDÁS MESTERSÉGE

Vigàtában a farsangi vigasságnak sosem volt a világon semmi értelme. Persze csak a felnőttek számára, akik nem szerveznek álarcosbált, sem ünnepi vacsorát. A kicsik számára viszont egészen más a nóta: föl-alá szaladgálnak, és a főutcán rajcsúroznak jelmezükben – a maskarák most már a televízióval tartják a lépést. Ma már aranyáron sem lehet találni Pierrot- vagy Miki egér-jelmezt, a Zorro még megvan, de a legkedveltebb a Batman, meg a merész, csillogó-villogó ruhájú űrhajósok.

Ebben az esztendőben viszont volt értelme a farsangnak, legalábbis egy felnőtt, Gaspare Tamburello, a helyi Federico Fellini Gimnázium igazgatója számára – az iskola nevéből is látszik, hogy nem régen alapították.

– Tegnap este meg akartak gyilkolni! – kiáltotta az igazgató, amint belépett Montalbano irodájába, és leült.

A felügyelő megrökönyödve nézett rá. Nem a drámai bejelentés miatt, hanem mert különös jelenség játszódott le a belépő férfi arcán: hullasárgáról fokozatosan váltott át paprikavörösbe.

„Ezt mindjárt megüti a guta" –  gondolta Montalbano. És azt mondta: – Nyugodjon meg, igazgató úr, és mondjon el mindent. Kér egy pohár vizet?

– Nem kérek semmit! – bömbölte Gaspare Tamburello. Megtörölte arcát egy zsebkendővel: Montalbano meglepődött, hogyhogy arcszíne nem festi meg a szövetet.

– Az a mocskos disznó megígérte, és meg is tette.

– Hallgasson ide, igazgató úr, meg kellene nyugodnia, aztán meséljen el mindent szép sorjában. Mondja el pontosan, mi és hogyan történt.

Tamburello igazgató úr láthatóan erőt vett magán, hogy lenyugodjon, aztán belevágott.

– Felügyelő úr, tudja ön, hogy a közoktatási miniszterünk kommunista? Azt akarja, hogy az iskolában tanítsák Gramscit. Na de kérdem én: miért Gramscit, és miért ne Tommaseót? Meg tudja ezt magyarázni nekem?

– Nem – felelte szárazon a felügyelő, mert máris tele volt a töke. – Rátérhetnénk az esetre?

– Tehát azért, hogy ezekhez a minisztériumi normákhoz igazítsam a gimnáziumot, melyet tisztem és kötelességem igazgatni, egészen éjfél utánig benn maradtam az irodámban.

A városban mindenki tudta, miért ragad meg az igazgató mindenféle ürügyet, hogy ne kelljen hazamennie: ott felesége, Santina várt rá, akár a ketrecbe zárt tigris – az iskolában csak Xanthippéként emlegették. A legkisebb ok is elég volt, hogy Xanthippénél elszakadjon a cérna. Akkor aztán a szomszédok is hallották a rikoltozást, a szitkokat és a sértéseket, amiket a házsártos nő vagdosott a férjéhez. Ha éjfél után ért haza, Gaspare Tamburello bízott benne, hogy már alva találja, és így megússza a szokásos jelenetet.

– Kérem, folytassa.

– Épp kinyitottam a ház kapuját, és akkor óriási durranást hallottam, meg lángot láttam. Sőt még azt is hallottam, amint valaki gúnyosan fölnevet.

– És erre mit csinált?

– Mit csináltam volna? Nekiiramodtam a lépcsőnek, még a liftről is megfeledkeztem, egekbe szökött a vérnyomásom.

– A feleségének is elmesélte? – kérdezte a felügyelő: ha akart, remekül tudott szemétkedni.

– Ugyan, dehogy! Aludt a szegény asszony.

– Ezek szerint ön látta a torkolattüzet?

– Persze hogy láttam.

Montalbano kétkedő arcot vágott – az igazgató észre is vette.

– Mi az, nem hisz nekem?

– Hiszek én. De azért ez furcsa.

– Miért?

– Mert ha, tegyük fel, valaki hátulról rálő magára, ön nyilván hallja a durranást, de a torkolattüzet nem láthatja. Érti?

– Én viszont igenis láttam, világos?

A hullasárga és a paprikavörös most olajzölddé keveredett.

– Igazgató úr, ön értésemre adta, hogy tudja, ki lehetett az.

– Ne feltételesen mondja, nagyon is jól tudom, ki volt az. És azért jöttem, hogy hivatalos feljelentést tegyek.

– Várjon, ne siessen úgy. Ön szerint ki tette?

– Az egyik tanár, Antonio Cosentino.

Csak így, egyenesen, határozottan.

– Ismeri őt?

– Micsoda kérdés?! A gimnáziumban tanít franciát.

– És miért tette volna?

– Még mindig ez a feltételes mód?! Azért, mert gyűlöl. Nem bírja elviselni, hogy folyamatosan intem és megrovom. De hát mit tehetnék? Számomra a rend és a fegyelem categoricus imperativus! Cosentino tanár úr viszont fütyül rájuk. Késik a tanári értekezletekről, szinte mindig ellenkezik, akármit mondok, gúnyolódik, fölényeskedik, ellenem uszítja tanártársait.

– És ön azt gondolja, képes lenne embert ölni?

– Haha! Nevettetni akar? Nemcsak gyilkolni képes az, hanem még sok minden másra is.

„És mégis mi lehet rosszabb a gyilkosságnál?" – gondolta magában a felügyelő. Talán az, ha feldarabolja áldozatát, egyik felét levesbe rakja, a másikat meg megsüti, és megeszi hasábburgonyával.

– Tudja, mit tett? – folytatta az igazgató. – A saját szememmel láttam, hogy dohánnyal kínálta az egyik tanítványát.

– Fűvel?

Gaspare Tamburello meghökkent, összezavarodott.

– Ugyan, dehogy fűvel! Miért szívnák el a füvet? Cigarettát adott a lánynak.

Igazán téren és időn kívül él az igazgató úr.

– Ha jól értettem, azt is állítja, hogy a tanár úr megfenyegette önt.

– Nem kifejezetten. Nem volt az igazi fenyegetés. Csak úgy elejtette, mintha viccelődött volna.

– Szép sorjában, kérem.

– Nos tehát. Úgy húsz napja Lopane tanárnő az összes kollégáját meghívta az unokahúga keresztelőjére. Egyszerűen nem tudtam kimenteni magam, érti? Nem szeretem, ha a főnök cimborál a beosztottjaival, mindig meg kell tartani egy bizonyos távolságot.

Montalbano szívből sajnálta, hogy a merénylő – ha létezett egyáltalán – nem célzott pontosabban.

– Aztán, ahogy az ilyenkor lenni szokott, egy szobába gyűlt össze mindenki a gimnáziumból. És ott a fiatalabb tanárok valami játékot akartak szervezni. Egyszer csak Cosentino bejelentette, hogy érti a jövendőmondás mesterségét. Azt állította, nincs rá szüksége, hogy madarak röptét vagy állatok belső szerveit vizsgálja. Hogy neki elég, ha alaposan megnéz magának egy embert, és máris világosan látja a jövőjét. Egy butuska liba, Angelica Fecarotta tanárnő, csak helyettesítő, megkérdezte őt a jövőjéről. Cosentino azt jósolta, nagy változás áll be szerelmi életében. Ez aztán a képesség! Tudtuk mindanynyian, hogy ez a helyettesítő egy fogorvossal van eljegyezve, de megcsalja őt egy fogtechnikussal, és a fogorvos előbb-utóbb nyilván észre is veszi majd. Valósággal repestek…

A „repestek" szóra Montalbano már nem bírta tovább.

– Na nem, igazgató úr, így éjfélig itt leszünk. Csak azt mondja el, mit mondott a tanár. Vagyis, hogy mit jósolt.

– Mivel mindannyian ostromolták, hogy nekem is mondjon jövendőt, rám szegezte tekintetét, de olyannyira hosszan, hogy síri csend lett körülöttünk. Nézze, felügyelő, őszintén szólva olyan atmoszféra jött ott létre, melyben…

– Szarjon már bele az atmoszférába, az istenért!

Az igazgató rendszerető ember volt, értett a parancsból – rá is tért a jóslatra.

– Azt mondta, február tizenharmadikán túlélek valami váratlant, de három hónap múlva már nem leszek közöttük.

– Elég titokzatos, nem gondolja?

– Dehogy titokzatos! Tegnap volt tizenharmadika, hát nem?