Húzós 5.

RÓNAI EGON

Húzós 5.

7 ÉV BESZÉLGETÉSEI

Budapest, 2017

Rónai Egon, © Magyar ATV, 2017

© XXI. Század Kiadó, 2017

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Szerkesztette Bérci Ágnes

Korrektúra Takács Andrea

Borítófotó © Gálos Mihály Samu

Tördelés és borítóterv Váraljai Nóra

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5759-03-1

TARTALOM

ELŐSZÓ

ALMÁR IVÁN

Volt-e másik Teremtés,

ez alapvető kérdés

ARATÓ ANDRÁS

A politika foglalkozik

velem, nem én a politikával

B. TÓTH LÁSZLÓ

Csak a hang ne menjen el,

az a lényeg!

BAÁN LÁSZLÓ

Nem függetlennek kell

lenni, érteni kell!

BAJNAI GORDON

Hogy az ember miniszterelnök,

az átmeneti állapot

BALÁZS FECÓ

Én egy analóg, konzervatív

ember vagyok

BRÓDY JÁNOS

A Micimackó és a Rózsa

túlél engem

ENDREI JUDIT

Már tudok felelősséggel élni

FABRICIUS GÁBOR

Sok sebet kell kapnia

az embernek

FIALA JÁNOS

Az egyetlen ok, amiért nem

akarok miniszterelnök lenni

FODOR TAMÁS

Színház nem lehet nem

a hatalommal szemben!

GÁLVÖLGYI JÁNOS

Ha nem lesz csönd, abba

kell hagynom a pályát

GERENDAI KÁROLY

A pénz az arra van,

hogy boldogítson

GERENDÁS PÉTER

Két Magyarország létezik

GERLÓCZY MÁRTON

Már egy fa tetején

is tudok írni

GIANNI ANNONI

Tiszteljük azt, aki mellettünk

akar lenni

GÖNCZ KINGA

A nők humanizálják

a politikát

GUNDEL TAKÁCS GÁBOR

Megtaláltam a helyem

a vendéglátóiparban,

én a vendég vagyok

HEGEDŰS D. GÉZA

Kibírni mindent!

KAÁLI NAGY GÉZA

Van egy felsőbb rangú erő,

segít vagy korlátoz, amit nem

tudunk megmagyarázni

KARINTHY MÁRTON

Nyugodtan apám

szeme elé kerülhetnék

KOLTAI RÓBERT

Lassan akarok felnőtt lenni

KORDA GYÖRGY

A fiatalok és köztem szeretet van

KÓBOR JÁNOS

A 3/D osztálytól Lénáig

KŐBÁN RITA

Azt soha nem viseltem el,

ha visszahúztak

ÓNODI ESZTER

A jó bohóc, bátor

PÁSZTORY DÓRA

Soha nem mondták,

hogy én más vagyok

RÓZSA GYÖRGY

Lehetnék milliárdos is!

SÁNDOR PÁL

Szeretet vagy utálat:

ami közte van, unalmas!

SAS JÓZSEF

Akik a humortól is félnek

Zsanett, Bálint, Gergő, Berci, Dorka, Vili – Nektek!

ELŐSZÓ

Tudós, színész, politikus, zenész, sportoló: itt van hát az ötödik könyv, kedves Olvasó! Ráadásul a nézők megtisztelő figyelmétől támogatva megy az ötödik évad a televízióban is.

Szerencsés vagyok, hogy így van. Szeretek kérdezni, szeretem, hogy válaszolnak. Ebben a műsorban szoktak, majd meglátja, aki elkezdi olvasni, nézni.

Gyakran kérdik, van-e annyi érdekes ember, hogy hétről hétre egy adást, évről évre egy könyvet megtöltsek velük. Mindig azt felelem, bőven, mert annyi értékes, annyi komoly teljesítmény, olyan sok izgalmas történet van, hogyha csak ezen múlik, a Húzós című műsor még évekig képernyőn lehet.

Most sem volt könnyű eldöntenem, kik kerüljenek ebbe a kötetbe. Mindenfajta időrendiséget felrúgva, olyan embereket válogattam egymás mellé, akik számomra valamilyen tanulságot hordoztak.

Gyakran előkerül majd a könyvben az alkotás szó. A megteremteni valamit, megalkotni, nyomot hagyni, ennek a vágya jelenik meg.

Többen is kapaszkodókat keresnek – van, aki a tradíciókban, valaki egy dalban, akad, aki a csillagokban, más a nosztalgiában és megint más a saját teljesítményében. Nem furcsa? Valamennyien sikeres emberek, és mégis… És ezzel az ő hétköznapi esendőségükkel kapaszkodókat adnak nekünk is.

Előjönnek majd az izgalmas bulvártémák is persze, elhallgatott gyerek, dopping, személyes sérelmek, perek, szerelmek és más történetek. Hozzájuk tartoznak, és annyira ránk is, hogy megosztják velem, velünk.

Én talán nem sokat változtam az elmúlt években. Változatlanul abban hiszek, hogy nincs annál „húzósabb" interjúhelyzet, mint amikor a vendégem megengedi, hogy belelássak a lelkébe. Sokkal izgalmasabb, mint bármilyen kőkemény szembesítés, mert önmagának, és így tanúként nekünk, nézőknek a legnehezebb hazudnia. Ettől gondolom nagyon őszintének ezt a sorozatot, és ezért vagyok különösen hálás vendégeimnek, hogy meg merik mutatni magukat. Jó volt velük beszélgetni, remélem, ez ki is kiderül majd olvasás közben.

Jó érzés, hogy az ATV-ben változatlanul bíznak a műsorban (köszönöm Németh Szilárd, Lukács Csilla, Nagy Márti és a többiek…), bíznak a könyvben a kiadóban (Rényi Ádám, Bárdos András, Bérci Ági, köszi), és támogatnak otthon mindenben, ha meccsre kell menni, ha egész nap írok, mindegy (szeretlek benneteket, köszönöm).

Most már csak az kell, hogy belekezdjünk! Almár Ivántól Sas Józsefig jutunk, jó olvasást kívánok!

2017. október 15.

Rónai Egon

Volt-e másik teremtés,

ez alapvető kérdés

Almár Iván

csillagász, űrkutató

(1932. április 21.)

A fizikai tudományok doktora. Nős, felesége Illés Erzsébet csillagász. 1955-től publikál az űrhajózásról, szakterületei a műholdak pályameghatározása, felső légköri kutatások és kozmikus geodézia. Közel negyven éve foglalkozik a földönkívüli intelligencia kutatásával és a Naprendszer égitesteinek környezetvédelmi problémáival. Az első holdra szállás és Farkas Bertalan űrrepülésének tévékommentátora volt. A Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje. 2011. december 12-én kisbolygót neveztek el róla.

– Már elmondta korábban, hogy hisz a földön kívüli élet lehetőségében, és annak felfedezése fontos hatással lehet a gondolkodásunkra. Na de ahhoz fel kellene azt fedezni.

– Ha a földön kívüli élet kutatása nem indult volna el már több mint ötven éve, akkor valószínűleg még kevesebbet tudnánk arról, hogy mi van az Univerzumban. Ezt az egész kutatást a kíváncsiság hajtja. Mi van az univerzumban? És a hatása az életünkre, az emberiségre az abból adódik, hogy mi olyan borzasztóan egyedül vagyunk itt a Földön. Az óriási univerzumban van egy kis parányi porszem, ez a Földünk, itt nyüzsög az élet, itt van civilizáció, itt van technika, és egyelőre nem ismerünk még egy másik helyet, ahol ez lenne. Valamilyen ellentmondás feszül itt, az én megítélésem szerint is és még sokak szerint. Mi, csillagászok, valahogy másképp látjuk a körülöttünk levő univerzumot, mint az átlagember, mert úgy érezzük, hogy ez ellentmond a józan észnek. Az nem logikus, hogy egy százmilliárd csillagból álló Tejútrendszerben csak annak egy jelentéktelen csillagának egy kis bolygóján nyüzsög az élet.

– De a legtöbb halandó számára már maga az univerzum is ellentmond a józan észnek. Azt sem tudjuk elképzelni, hogy tágul ez a valami a valamiben. Merthogy miben tágul ez a valami? És hova tágul, és mi történik vele? Ezeket valahogy nem magyarázzák el úgy az iskolában, hogy ezt amolyan hétköznapi aggyal érthetőnek lássuk.

– Jaj, az iskola! Itt azért azt kell mondanom, hogy a legjobb, ha elfelejti azt, amit erről tanult az iskolában. Az utóbbi évtizedekben úgy átalakult a képünk az univerzumról, a Naprendszerről, a közvetlen környezetünkről, az égitestekről, hogy az nem sokat ér, ha még fel tudjuk sorolni, milyen bolygói vannak a Naprendszernek. Most már részletesen ismerjük őket. Nem az iskolai oktatás, hanem általában a természettudományos műveltség hiánya a probléma. Hogyha egy vetélkedőben vagy kvízben valami csillagászati kérdés előkerül, akkor rendszerint az lesz az, amire nem tudnak válaszolni az emberek.

– Egy olyan családban, ahol van két művészember, mert az édesanyja muzsikus volt, édesapja képzőművész…

– Lakberendező, építész elsősorban, és festő is.

– Na, most ilyen családból hogy jön a természettudományos érdeklődés? Hogy lesz az ember ilyen családban csillagász, miközben mindenki zenél, fest, rajzol körülötte?

– Egy dolog közös. Az, hogy anyám is, apám is élete utolsó napjáig abban élt, hogy alkotott. Hivatásból dolgozott, tehát nem úgy volt, hogy elmentek nyugdíjba, mert mind a kettő természetesen nyugdíjban volt élete utolsó tíz-tizenöt évében, de folytatta a munkát, mert az volt az élete. Anyám kottákat írt gyerekeknek, mert ő zongorapedagógus volt, apám festett, jó képeket festett. Szóval egészen a halálukig ezzel foglalkoztak. Én ezt példaképnek tekintem. Hogyha az ember valamit hivatásszerűen művel, és nemcsak úgy, hogy bejár dolgozni, hanem azért jár be dolgozni, mert valami érdekli, valamivel foglalkozni akar, akkor ez természetesen lehet a csillagászat is. Nekünk is van egy lányunk és egy fiunk, és egyiknek sincs köze a csillagászathoz, vagy egyáltalán a természettudományokhoz. Azért a gének nagyon komplikáltak. Az én történetem bonyolult história, belejátszott sok minden. Az is, hogy milyen tanáraim voltak a gimnáziumban, az is, hogy az érdeklődésemet milyen könyvekkel keltették fel elsősorban. Így lettem csillagász, és megszerettem ezt a területet. De alig egy-két év után váltottam, csak ez nem olyan feltűnő egy kívülálló számára. Megkezdődött az űrkorszak. Én ’54-ben végeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, és ’55-től kezdve már izgatott a világűr meghódításának a kérdése.

– Annyira, hogy ’55-ben jelent meg az első könyve az űrutazásról.

– Igen, egy közös könyv volt, amibe írtam.

– Honnan tudta, hogy miről szól az űrutazás?

– Nagyon egyszerű a történet. Amikor végeztem ’54-ben, aspiráns lettem a Csillagvizsgáló Intézet igazgatója, Detre László mellett. Elkezdtem változó fényű csillagokat megfigyelni, mert az volt akkor az intézet programja, és természetesen, amikor csak lehetett, beültem a könyvtárba. Ragyogó könyvtára volt az akkori időkhöz képest az intézetnek – egyébként ma is ragyogó –, és kivételes módon oda a nyugati szakfolyóiratok is jártak, és a könyveket is beszerezték. Úgyhogy én onnan tudtam meg, az ott olvasott Sky & Telescope-ból és hasonló folyóiratokból, hogy itt egy-két év múlva valami döbbenetes dolog fog történni. Az emberiség követei, műszerei elhagyják a Földet, és eljutnak a világűrbe. Tehát elkezdődik az űrhajózás. Ez egybeesett a nemzetközi geofizikai évvel (1957-1958 – a szerk.), és annak keretében indult programokról olvastam részletesen ezekben az újságokban.

– Nem érezte, hogy kívül van a csillagászat, az űrkutatás centrális világán az adott pillanatban? Azt, hogy milyen jó lenne ott lenni, ebben benne lenni!

– Azt nem választja meg az ember, hogy hova születik, és azok azért nem voltak akármilyen idők, akkor még kevesebb, sokkal kevesebb volt a lehetőség arra, hogy válasszon az ember, hol dolgozik.

– Később nagy lelkesedéssel tanította a televízión keresztül, hogy mi ez az egész. A holdra szállás eseményeit is az ön értő mondatain keresztül érthették meg a tévénézők. De lehetett volna a NASA-központban vagy éppen Bajkonurban is. Tehát, ha másképp hozza az élet, lehetett volna közvetlen résztvevője, ennek az egész technikai csodának a tevőleges részese is.

– Én boldog vagyok azzal, hogy ebben a korszakban éltem, és nem ezt az egy eseményt emelném ki, hanem azt, hogy 1957-től, az első szputnyik felbocsátásától egészen a 70-es évek közepéig, az egy csodálatos korszak volt. Amikor hihetetlen módon bővült a látókörünk. A csillagászok korábban évszázadokig pontszerű csillagokat és pontszerű kisbolygókat és holdakat figyeltek meg az égen, követték azok mozgását. A szakkönyvek nem is nagyon változtak egyik évszázadról a másikra. Valamivel több adat volt, valamivel pontosabb lett, de csak ennyi. Ám itt hirtelen megnyílt a világ. Az ember kiküldte a műszereket, oda küldte a helyszínre. Addig csak távcsővel néztük ezeket az égitesteket. És most odaküldtük a műszert, aztán követte az ember. Az első a Hold volt, a Holdra leszálltak, a Holdról anyagot hoztak. Ez még mind az 50–60-as évek. Szóval hihetetlen rövid idő alatt ez a tudományterület rendkívül sok eredményt hozott.

– Ehhez hozzá lehet szokni akkor, ha az ember benne van? A holdra szállás meg a Marsra szállás megtörténte ugyanolyan izgalmat hozott az ön életébe?

– Igen, a Marsra szállás nagyon izgalmas volt. Az első Viking űrszondát, ami leszállt a Marsra, azt én közvetítettem a rádióban. A leszállás azért volt nagyon izgalmas, mert ez volt az első komoly esély arra, hogy földön kívüli életet fedezzen fel egy berendezés. A Vikingek föl voltak szerelve kis laboratóriummal, ahol megvizsgálták a talajmintát…

– Hitt abban, hogy ott van élet?

– Szeretném elkerülni ezt a hit szót. Én nem hiszek.

– Legyen. Bízott abban, hogy van értelme ilyen típusú vizsgálatnak?

– Természetesen, igen. Nagyon fontosnak tartom. De azért egy pillanatra még visszatérnék a rádióra. Sokkal többet szerepeltem a rádióban, mint a televízióban, összehasonlíthatatlanul többet, és nagyon élveztem mindig. Főleg azért, mert akkor úgy éreztem, hogy sokkal jobban odafigyelnek az emberek arra, mit mondok. Ha televízióban szerepeltem, akkor rendszerint azt a visszajelzést kaptam, hogy a nyakkendőd megint nem állt jól, és arra figyeltek, hogy nézek ki. A rádió pedig közvetlen kapcsolat volt. És nagyon sokat írtam, cikkeket az Élet és Tudományba, a Természet Világába, érdeklődő embereknek. Egyébként ennek nagyon hosszú története van. Ki sem merem mondani, talán ’52-ben, ’53-ban jelent meg az első cikkem az Élet és Tudományban.

– Még egyetemista volt.

– Igen, bőven. ’50–’54-ig voltam egyetemista.

– Galántai Zoltán jövőkutatóval írt nemrég egy könyvet.

– Nagyon jó a kapcsolatunk, és azonkívül ő a jövő embere. Fiatal is egyrészt, másrészt jövőkutató a szakmája. Ez a közös könyvünk, Ha jövő, akkor világűr, éppen arra épült föl, hogy próbáljunk valamiféle módon kapcsolatot teremteni a környezetünk és a földi élet jövője között. Tehát hogy mennyire lehet hasznosítani a kozmikus környezetünket. Hogy szükség van-e és lehetőség van-e arra, hogy az ember kiköltözzön a Földről egy másik égitestre, másik bolygóra, a Naprendszeren belül.

– Ha valaki nem olvasta, erre mi a sommás válasza?

– Hogy valószínűleg elkerülhetetlen, hogy bizonyos része az emberiségnek kitelepüljön, és ott egy önfenntartó, a földitől független telepet hozzon létre.

– Ez a civilizációnk túlélését fogja jelenteni?

– Abban az esetben, ha valami olyan katasztrófa fenyegeti a Földet, amire sajnos van esély, és a 21. század egyáltalán nem biztonságosabb ilyen szempontból, mint a korábbi századok voltak, sőt, akkor van valami lehetőség a folytatásra. Ez csak egy gondolat a sok közül, ami ebben a könyvben van, és érdekes módon ebben a könyvben megpróbáltuk azt a lehetetlent, hogy eltérő véleményeket szembesítettünk egymással. Még vitatkoztunk is a könyvben, aztán leírtuk azt, amiben közösen látjuk a világot.

– Nem unja a kérdést, hogy van-e élet a Földön kívül?

– Ez egy nagyon izgalmas kérdés, Csak sokszor meg kell magyarázni, hogy nem mindegy, az élet a mikrobákat jelenti, vagy magasabb rendű élet van-e, mondjuk, valami olyasmi, ami a Földön volt az emberiség megjelenésekor vagy előtte. És nem mindegy az, hogy technikai civilizáció van-e. Amikor az emberek megkérdezik tőlem, hogy van-e élet a Földön kívül, kilencvenkilenc százalékban arra gondolnak, hogy valami hozzánk hasonló társadalom van valahol, valamilyen bolygón, amelynek tagjaival jól el lehetne beszélgetni arról, hogy mit érdemes csinálni, és mit nem, mondjuk, a jövőre vonatkozóan. Minden héten van valahol egy asztrobiológiai konferencia, amely a földön kívüli élet keresésével foglalkozó szakemberek összejövetele. Szerintem sok ezerre rúg ma már azoknak a száma, akik ebben részt vesznek. És vannak olyan űrszondák, százmillió dolláros űrszondák, amelyek feladata a különféle csillagok bolygóinak a keresése, és egyúttal olyan bolygók keresése, amelyek a legjobban hasonlítanak a mi Földünkre.

– Ezzel kapcsolatban éppen ezekben az években vannak áttörések, igazán látványos eredmények.

– Azt mondanám, hogy ezekben a napokban. Szinte hihetetlen, hogy minden héten legalább egyszer megjelenik egy cikk, hogy megtalálták a Földhöz még jobban hasonló bolygót. Ennek főleg a Kepler űrszonda az oka, egy amerikai űrszonda, amelyik ontja az eredményeket.

– De hát ilyen módon is csak az életre utaló jeleket vagy az ahhoz szükséges feltételek meglétét tudjuk majd felmutatni, bizonyos összetevőkből, kutatásokból, de a bizonyítékot ettől még nem találjuk meg. Ön mit tekintene bizonyítéknak?

– Itt különbséget kell tenni a Naprendszer és általában a csillagvilág között. A Naprendszer olyan közel van, hogy el tudunk küldeni oda berendezéseket, laboratóriumokat, lehet a helyszínen méréseket végezni, és ha megfelelően állítják be a kutatást, akkor olyan fajta mikroorganizmusok, szervezetek felfedezésére van esély, amelyekre rámondhatjuk, hogy élők. Esély van, de semmi garancia nincs erre.

– De ha találnánk ilyet, akkor legalább azt már tudnánk, hogy biztosan nem vagyunk egyedül. Tehát ha azt a fajta bizonyítékot megtalálnánk, hogy van élet a Földön kívül.

– Még egy fontos pont, hogy a földitől független legyen.

– Hát igen, ez a következő lenne, hogy nem mi szennyeztük-e be.

– Nem mi szennyeztük-e be vagy nem jutott-e más módon át az egyik bolygóról a másikra, mert nem olyan nagyok a távolságok.

– Mármint csillagászati értelemben nem.

– Igen. Úgy tízmillió év alatt eljuthat egy kivágott kőben rejtőző spóra az egyik bolygóról, mondjuk, egy másik égitestre. Vannak ilyen elméletek, és bizonyos értelemben gyakorlat is van. De azt kell mondanom, hogy ez az egész kérdéskör a 21. század egyik legizgalmasabb tudományos témája.

– Úgy gondolja, hogy a 21. században meglesz a válasz?

– Remélem, hogy valamiféle válasz lesz. És hogy miért tartom annyira izgalmasnak? Azért, mert a csillagászat az fizika, matematika, amelyeknek a törvényeiről tudjuk, hogy alkalmazhatók a világegyetemben általában, mert bizonyítékaink vannak rá: a gravitációs törvény például, és ezek általános érvényűek. A biológiáról, nem is beszélve a társadalomtudományokról, ugyanez nem mondható el. A biológia a földi életen alapszik, csak azt tudja, amit a Földön talál, és a földi élet az egy közös őstől származik, egy teremtéstől, ha úgy tetszik. Nos, van-e másik élet, volt-e másik teremtés, ez alapvető kérdés. És felismerjük-e? Jól keressük-e?

– Nem biztos, hogy abban a dimenzióban, olyan módon jelenik meg, ahogy mi gondoljuk vagy érzékelni tudjuk. Igazából tán még azt sem tudjuk, hogy hányféle síkban kellene ezt keresnünk, és hányféle megjelenési módja lehet az életnek.

– Ez teljesen helyes megjegyzés, és ez ad lehetőséget például egy kis ország kutatójának, hogy ötletekkel álljon elő. Az univerzum óriási, a technikai fejlődés ebben hihetetlenül gyors, tehát én bízom abban, hogy megtörténik, és felfedezünk a földitől független intelligenciát is egyszer. De hogy mikor? Arra semmiféle mód nincsen, hogy ezt az ember megbecsülje.

Az adás időpontja: 2012. február 9.

A politika foglalkozik velem,

nem én a politikával

Arató András

üzletember

(1953. május 30.)

A Dunaholding Zrt. és a Klubrádiót működtető Monográf Zrt. elnök-vezérigazgatójaként lett ismert. A Kölcsey Ferenc Gimnázium és a Műegyetem elvégzése után tervezőmérnökként dolgozott, majd a Dunaholding szakértőjeként a rendszerváltáskori privatizációk részese volt. Fotóművész, 2001 óta rendszeresen kiállít. A Magyar Fotográfiai Alapítvány kuratóriumának tagja.

– Vágjunk a közepébe! Azt mondta Menczer Erzsébet képviselő a ma délutáni Fidesz-sajtótájékoztatón, hogy a Klubrádió üldözési mániában szenved.

– Megígérem, hogy erre most csak röviden válaszolok. Van egy rádió, amit több százezren hallgatnak, és amelyik 2009 vége óta az állam törvénysértéseinek keretében működik, mert már akkor kellett volna meghirdetni a mostani frekvenciákat. Azt nem hirdették meg, aztán ennek a beszélő rádiónak a frekvenciáját zenével hirdették meg, majd kiderül két perben is, a bíróság kimondja, hogy a másik fél, a Médiatanács törvénytelenül járt el, majd van egy ítélet, azt nem hajtják végre. Ez nem üldöztetési mánia. Tessék legkésőbb a jövő héten megkötni a Klubrádióval egy budapesti közösségi frekvenciára hét plusz öt évre a szerződést.

– A 92.9-re.

– Tök mindegy.

– Hát azt nyertétek közösségi frekvenciaként!

– Tök mindegy.

– Miért nem engeded el ezt az egész ügyet?

– Hát bocsánatot kérek! Miért is kellene nekem elengedni?

– Mert logikusnak tűnik az a kérdés, hogy miért nem engeded el.

– Ebben a rádióban dolgozik nyolcvan ember, körülbelül. A nyolcvan ember fele, kétharmada nem találna semmiképpen se újságírói, műsorkészítői munkát, és ennél van egy jóval nagyobb szám, az a kettő-négyszázezer ember, aki naponta hallgatja. Úgy gondolom, hogy miután elkezdtem ezt a feladatot megvalósítani, végrehajtani tizenegy évvel ezelőtt, nekem van egyfajta erőteljes kötelezettségem az irányban, hogy amíg ezt lehet, addig csináljam.

– Hajdanában, azt mondtad, hogy ez egy szabadelvű rádió kíván lenni, kifejezetten üzleti vállalkozásként működve. Hát ettől most elég messze van, egyrészt belesodorva a politika fő áramába, másrészt üzletnek, finoman szólva sem tűnik.

– Nagyon egyértelmű értékrend szerint gondolkodó emberek gyűltek össze a Klubrádió nevű intézményben, az intézmény környékén. Ezek toleráns emberek, akik kíváncsiak más véleményekre is. Ez a rádió ütközőpontja a legkülönbözőbb nézeteknek, ha úgy tetszik, egy hatalmas agora, ahol civilek, szakértők, laikusok, mindenféle emberek meg tudnak szólalni, el tudják mondani a véleményüket, és egyébként kritikai hangot ütnek meg bárkivel szemben. Most is egyébként. Ellenzékkel, kormánypárttal, nőpolitikussal, egy flakon dezodorral, bármivel szemben kritikus hangokat lehet és kell megütni, vagyis ez egy vitafórum. Ha úgy tetszik, akkor a demokráciának egy alapvető intézménye.

– Baloldali vitafórum?

– Nem, én sose gondoltam baloldalinak a Klubrádiót. Egyszerűsítsük le, kicsit közhelyesen hangzik, de nevezzük demokratikusnak. Vagyis ha nagyjából stabil a mi értékrendünk, akkor ehhez képest politikai entitások – nevezzük pártoknak, de hát az csak esetleges, hogy így nevezik őket – lehetnek közel és távol. Mi nem változtattunk a helyzetünkön, mi nagyjából így gondolkodtunk tíz évvel ezelőtt is, meg most is. Vannak olyan politikai erők, amelyek messze vannak ettől, vannak olyanok, amelyek közel, és vannak olyanok, amelyeket igyekszünk nem létezőnek tekinteni.

– Tulajdonképpen válaszoltál, de azért csak felteszem a kérdést, hogy mitől lettetek ennyire útjában a hatalomnak.

– Nem merném ezt így kijelenteni, hogy a mai hatalomnak ellenére vagyunk. Magyarország miniszterelnöke, aki végül is nincs nagyon messze a hatalomtól, megírta az amerikai külügyminiszternek, hogy az ennek a kormánynak a pártjaiból álló Médiatanács mindent megtesz annak érdekében, hogy a Klubrádió működhessen tovább.

– Akkor mégis üldöztetési mániád van biztosan. Csak úgy elvesztek a vidéki frekvenciák, csak úgy zajlik a jogvita.

– Igen. Most, hogy így mondod, lehet, hogy tényleg üldöztetési mániám van.

– Pár évvel ezelőtt arcról még nem ismerhettek olyan sokan. Szerintem most, ha sétálsz az utcán, elég sokan megállítanak.

– Hát előfordul, igen.

– Az ismertség megtetszett legalább ebben a parttalan küzdelemben, amit a rádiódért folytatsz?

– Nem élem át ezt a fajta ismertséget, csak megtapasztalom. Akik megszólítanak, ők általában azt mondják, hogy fontos, amit csinálok, úgyhogy miért is kellene emiatt rossz érzésemnek lennie.

– Bántani nem szoktak?

– Azt nem mondom, hogy nem fordult elő, de nem jellemző.

– A magánéletedről elég keveset nyilatkoztál az elmúlt húsz évben, amióta egyáltalán különböző újságcikkekben nagy ritkán lehetett rólad olvasni. Most sem nagyon tetszett, hogy ez itt hirtelen szóba került. Igyekszel a magánéletedtől távol tartani a nyilvánosságot?

– Nem, ez nem egy kényszeres távoltartás. Úgy gondolom, minden ember önálló lény, és maga eldöntheti, miben mennyire akar részt venni. Külön jogosítványt kell kapnom akár a saját gyerekeimtől is abban a vonatkozásban, hogy én be akarom-e ebbe őket vonni, vagy sem.

– Nagyok már?

– Nagyok. Van olyan gyerekem, akinek már gyereke van.

– Nagypapa vagy?

– Igen. Sajnos ez fogalmilag kizárhatatlan, hogy így kelljen megfogalmazni…

– Gratulálok!

– …de van ennek nagyon komoly élvezeti része is. De úgy gondolom, ha érdekes, amit én csinálok, abból nem következik, hogy az, amit nem a világ nyilvánossága számára csinálok, az is érdekes lenne.

– Akkor beszéljünk a Dunaholdingról és a mesés gazdagságról. A Dunaholding a privatizációs ügyletekkel szerzett nevet a 90-es évek elején, az volt az első nagy privatizációs hullám. Amikor mostanában azt hallod, hogy a Fidesz újravizsgáltatná azokat a privatizációkat, mert az mind-mind mutyi volt, mind disznóság volt, akkor mit gondolsz?

– Semmit, mert úgy gondolom, hogy ezek azok a politikai játékok, amikor a figyelem elterelése zajlik valamiről, és akkor meg kell kísérelni, mondjuk, olyanok számára, akiknek esetleg az élete nem volt sikeres, valami olyan bűnbakot találni, hogy valójában nem az ő saját lustasága, tehetségtelensége az oka annak, hogy nem vitte valamire, hanem mások elvitték előle a lehetőségeket. Ez jut eszembe erről. Azért ne felejtsük el, ez a rendszerváltás időszaka. Volt egy működésképtelen és igazságtalan társadalmi rendszer, ebből egy a világban sok helyen működőképes, egyébként nem igazságos társadalmi rendszerbe kellett átmenni. Mondhatni azt, hogy itt volt csomó forrás nélküli vállalat, de arra jelentkező, hogy ezeket megvásárolja, külföldről nem volt. Most nem a nagyvállalatokról beszélek, hanem az akkori kis- és középes vállalatokról. Tehát pénzük nem volt, a termékeik korszerűtlenek voltak, a világpiacon zömmel eladhatatlanok. Mit lehetett ezekkel kezdeni? Az volt itt a megoldás – és valójában bevált –, hogy azokat, akikben van vállalkozó kedv és bátorság, hogy belevágjanak saját felelősségükre, de forrásuk nincs elegendő, azokat valami módon finanszírozza meg az állam – egzisztenciahitel, mindenféle ilyen konstrukciók voltak –, vagyis forrás nélküli, vagyon nélküli emberek vegyenek meg, enyhén szólva, kétes értékű vagyont. Természetesen nem volt igazságos a folyamat, mert hiszen leginkább a vállalatvezetők voltak abban a helyzetben, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel, de ott igazságossá vált, hogy aki tehetséges volt, dolgozott, ő meg tudta tartani, fel tudta építeni – nem kevés nehézség árán –, és esetleg ma már olyan középes vállalatot birtokol, amely a világ különböző területeire szállít.

– Abban a folyamatban tényleg annyi volt a mutyi, mint amennyi ma, húsz év elteltével visszatekintve látszik?

– Hogy mondjam? Ahol a tábortűz lobogott, azon a környéken én nem jártam. Amivel én foglalkoztam – egyébként a Dunaholdingra is inkább az jellemző –, azok a lepusztult, forrás nélküli szocialista kisvállalatok voltak.

– Magyarán, nem a nagy állami üzletekből csináltatok magatoknak, meg akinek segítettetek ezekhez hozzájutni, nagy magánüzletet.

– Nem. Tanácsadók voltunk. Ráadásul választható tanácsadók, mert ezt a területet piaci körülmények közé helyezték még az Antall-kormány idején. Tehát lehetőséget biztosítottak arra, hogy listáról válasszanak maguknak a cégek szakértőt. Annak meg kellett felelnünk, hogy fölkerülhessünk oda, de arról a listáról már szabadon választhatott bárki. Mi arra kínáltunk pénzügyi, társasági, jogi konstrukciót, hogy ha van vállalkozó kedve, akkor lehet tulajdonosa a vállalatának. Lehet, hogy tíz év alatt fizeti ki