Bolyongás a borgesi könyvtárban

Lehetséges könyvek

„Amikor esztétikai műveket forgattam, mindig az a kínos érzés kerített hatalmába, hogy olyan csillagászok könyvét olvasom, akik még sosem vették szemügyre a csillagokat." (Borges)

Könyvek a prágai várban¹

Egy könyv lehetséges méretét három dolog határolja be.

Először is a tartalom: egy átlagos kötet nem tartalmaz olyan sok információt, hogy indokolt lenne nagyobb hordozót választani hozzá (az enciklopédiák ebből a szempontból persze kivételt jelentenek). Az alsó korlát tehát az, hogy a könyv felületére rá kell férnie megfelelő mennyiségű jelnek.

Másfelől ott vannak a fizikai törvények: már Galilei megírta, hogy egy kutya nem lehet bármilyen nagy, mert egy bizonyos méret felett nem bírná el a saját súlyát sem². Ezzel összhangban egy könyv sem lehet bármilyen nagy.

Végezetül az emberi biologikum is korlátokat szab. Egy bizonyos méret felett kényelmetlen a könyv kezelése, sőt egy bizonyos méret felett már mozgatni sem tudjuk. A betűk nagyságát (illetve kicsiségét) pedig a szemünk felbontóképessége korlátozza.

A most említett három tényező által behatárolt fázistéren belül viszont többé-kevésbé szabadon mozgunk: ezért is vannak mini-, illetve zsebkönyv-kiadások is, mely utóbbiaknál az a szempont, hogy könnyen magunkkal tudjuk vinni.

A könyvtárak lehetséges méreténél kissé más a helyzet. Egy Paul Guldin nevű szerző (Galilei kortársaként) már 1622-ben megvizsgálta, hogy ha csupán 23 karakterrel számolunk, akkor hányféle kombináció lehetséges (figyelmen kívül hagyva, hogy a 2 – 23 betűből álló „szónak" van-e jelentése vagy egyáltalán ki lehet-e ejteni). És – egészen a bábeli könyvtárra emlékeztető módon – arra az eredményre jutott, hogy ha egy jegyzetfüzetünk 1000 oldalas (oldalanként száz sorral és soronként 60 ortográfiai jellel), és ezeket 432 láb élhosszúságú kockákba pakolnánk be (nem tudom, miért éppen ekkorába), akkor ezekből a kockákból (kockánként 32 millió kötettel) pontosan 7,575,213,799 férne el a Föld felszínén – miközben 8,050,122,350 kockának kellene helyet találnunk³.

Fizikai korlátok persze itt is vannak: a Földön a könyvtár polcainak nagyságát ugyanazok a Galilei által leírt fizikai törvényszerűségek korlátozzák, mint a könyvekét, és persze az is korlátozó tényező, hogy az Univerzum csupán véges mennyiségű anyagot tartalmaz. Ha valakinek van kedve, akkor gyorsan kiszámolhatja, hogy amennyiben abból indulunk ki, hogy az egész Világmindenség 10^80 elemi részecskéből áll (vagy éppen 10^85-ből, miként néhányan feltételezik⁴), akkor ez maximum hány könyvhöz szolgáltat anyagot. Nekem nem volt kedvem hozzá.

Előszó a totális könyvtárhoz

„Mindig is úgy gondoltam, hogy a mennyország egyfajta könyvtár." (Borges)

A Kongresszusi Könyvtár (Washington) katalógusszobája (1941)⁵

A könyvtártól a totális könyvtárig

Ennek a kötetnek az egyik kulcsmotívuma, mondhatni, a könyvtár – természetesen az irodalom, és azon belül is Borges meg a fantázia (amelybe a taxonómiát is beleértjük) bizonyos lehetséges értelmezései mellett. Egészen pontosan a lehetőségeknek egy (lehetséges) fázistere. Úgyhogy kezdhetnénk is akár a Bábeli könyvtár helyett mondjuk azzal a Borges-tanulmánnyal, amely még 1939-ben jelent meg a totális könyvtárról⁶, és amelyben az olvasható, hogy „meglepő, hogy az emberiség milyen lassan jutott el eddig a gondolatig". Azaz annak a felismeréséig, hogy kellene, vagy legalábbis elképzelhető lenne egy olyan könyvtár, ahol minden lehetséges szöveg megtalálható. A kell meg az elképzelhető természetesen nem ugyanaz, miként erre Borges valószínűleg nagy örömmel hívná fel a figyelmet.

Mindenesetre szerinte ennek a gondolatnak az előképe először az ókori atomistáknál: Démokritosznál és Leukipposznál jelent meg. Ők még csak arról beszéltek, hogy a végtelen számú atom ütközései elvezetnek minden lehetséges kombináció, és így minden lehetséges világ létrejöttéhez. De arról, hogy ezekben a világokban ugyanezen elv alapján minden lehetséges könyvtár is létrejöhetne, még nem (akkoriban persze a könyvtár mai értelemben vett fogalma sem létezett)⁷. Amihez az atomok, mint minden lehetséges világ építőköveinek analógiáját tovább fejlesztve Arisztotelész azt teszi hozzá, hogy tulajdonképpen a tragédia és a komédia építőkövei is azonosak: a betűk.

Aztán meglehetősen sokáig kellett várni, hogy a 19. században egy gondolatkísérletekkel bíbelődő német tudós, Gustav Fechner színre lépjen. Míg a középkorban Raymundus Lullus olyan logikai gépezet gondolatát vetette fel, amely minden igaz állítást le tudna generálni, ő ennek a továbbfejlesztéseként vagy éppen paródiájaként egy minden lehetséges könyvet magába foglaló könyvtárét.

Lewis Caroll pedig a Szilvia és Bruno című regényében, az 1800-as évek végén már azt állította, hogy mivel bármely nyelv szavainak száma véges, ezért korlátozott a megírható könyvek száma is. Tehát nem azt kellene kérdeznünk, hogy „milyen könyvet kellene megírnom, hanem hogy „melyiket a lehetségesek közül. Abba most ne menjünk bele, hogy a megoldás valójában nem ilyen egyszerű (bárha mégoly tetszetős is), mert ebben az értelemben – és ezt Carrollnak mint matematikusnak át kellett volna látnia – a lehetséges könyvek száma véges ugyan, de akárcsak a természetes számoknál, itt sincs felső korlát: ha mondasz egy bármilyen nagy számot, én mindig tudok egy nagyobbat mondani. Vagyis, ha az összes lehetséges könyv fázisterét tekintjük, akkor abban mindig lesz egy olyan, amit még nem írtak meg – ugyanis ez a fázistér tetszőleges mértékben kiterjeszthető. Akár kompilációval is⁸, akár pedig úgy, hogy nem egy – legfeljebb korlátozott ideig élő – ember írja, hanem tetszőleges számú, egymást követő generáció. Ekkor persze az lesz a kérdés, hogy vajon az örökkévalóságig fennmaradhat-e az emberiség (vagy általában véve a könyvön dolgozó intelligencia), hogy a végtelenségig folytassa a munkát. Egy borgesi univerzumban feltehetően ez lenne a helyzet.

Számunkra azonban most sokkal érdekesebb, hogy végül majd megjelenik történetünkben Wells kortársa, a szintén fantasztikus történeteket író Kurt Lasswitz is, aki Álomkristály című művében és bizonyos értelemben Arisztotelész gondolatát továbbfejlesztve már nem a szavakat, hanem az ortográfiai jeleket tekinti elemi építőköveknek.

Amennyiben ezt a megközelítést elfogadjuk, úgy bármilyen elképzelhető könyvet legenerálhatunk még akkor is, ha ezek jelentős részében egyetlen értelmes jelsorozat sem lesz– és az egészet akár be is zsúfolhatjuk egyetlen könyvtárba. Ez a könyvtár tehát tartalmazni fog tökéletesen értelmetlen szövegeket is (melyekkel Borges a későbbi Bábeli könyvtárban majd igen, itt, a totális könyvtárról írva viszont még nem foglalkozik). Továbbá tartalmazni fogja „a jövő történetének részletes leírását, „annak a pontos számát, hogy a Gangesz hányszor tükrözte vissza egy sólyom képét, Borges álmát 1934 augusztus 14-én és a Nagy Fermat-sejtés akkor még nem ismert bizonyítását, Dickens befejezetlen, Edwin Drood-regényének végét (meg ugyanennek az afrikai garamantesek nyelvére való fordítását), a szirének énekének szövegét és Berkeley kiadatlan, és ennek megfelelően senki által sem ismert paradoxonját az időről… és még folytathatnánk⁹.

Ehhez képest a történelem első könyvtárának, az alexandriainak i. e. 300 körül még „mindössze" az volt a célja, hogy minden létező művet (ami a lehetségeshez képest persze nagy különbség) szerezzen meg, katalogizáljon, és tároljon.

Újraalkotni az Alexandriai Könyvtárat

Aztán immár a 20. században „Hamvas Béla írt egy esszét, amiben megkísérelte rekonstruálni az alexandriai könyvtár tartalmát … ez… a Budapest ostromakor találatot kapott Hamvas-lakásban elégett. A feleség listát vagy kimutatást vezetett a férje munkáiról, innen tudható, hogy volt ilyen", jegyzi meg a jelen kötet szerkesztője, Serf András¹⁰. A párhuzam túlságosan nyilvánvaló ahhoz, hogy ne említsem meg: az elterjedt, bár történetileg nem feltétlenül megalapozott¹¹ meggyőződés szerint egyaránt tűz pusztítja el magát az alexandriai könyvtárat és ezek szerint az arról készült leírást is.

Természetesen nem Hamvas volt az egyetlen (sőt), aki eljátszott az első, szándékai szerint minden emberi tudást magába foglaló könyvtár rekonstrukciójának gondolatával. A témát tárgyaló Monica Berti – Virgilio Costa szerzőpáros nem csak azt emeli ki, hogy tulajdonképpen valamiféle „főnix-könyvtárról beszélhetünk (amely azonban, mint a „minden tudás egyetemes tárháza mindmáig nem jött létre), hanem azt is, hogy azóta „tudósok, írók, költők, filozófusok, művészek vagy egyszerűen álmodozók légióját" foglalkoztatta az alexandriai könyvtár újraalkotásának gondolata¹². Predrag Matvejevic horvát író például arról számol be Földközi-tengerről szóló „mediterrán breviáriumában", hogy találkozott egy katalán órásmesterrel, akinek szintén ez volt a célja¹³.

Könyvtár, előszó, hierarchia

Ezen a ponton akár rá is térhetünk az előszóra, mint műfajra – ez látszólag (de csak látszólag) igencsak messze esik a minden (létező? lehetséges?) tudás összegyűjtésének vágyától, amivel kapcsolatban egyébként, még mielőtt tovább haladnánk, meg kell különböztetnünk a létezést a hozzáférhetőségtől. Egy tökéletes könyvtárban (ellentétben a Borges által elképzelt totálissal) nem csak minden információ lenne fellelhető, de a könyvtáros (olvasó) is elég ideig élne, eléggé okos volna és elég jó memóriájú is ahhoz, hogy mindent elolvasson és fel tudjon dolgozni. Értsd: a tökéletes könyvtár ebben az értelemben legfeljebb valamiféle genetikailag módosított szuperintelligenciának, magasan a mi szintünk felett álló idegen lénynek vagy egy angyalnak lenne elérhető (meg persze Berkeley mindent tudó istenének). Kíváncsi lennék, hogy Borges ebbe nem gondolt-e bele, vagy pedig csupán a kombinatorikai játék érdekelte.

Mindenesetre a könyvtárhoz: akár az alexandriaihoz, akár totálishoz vagy bábelihez képest az előszó mintha nagyon más lenne. Bizonyos értelemben viszont míg a könyvtár egy magasabb kategória a könyvhöz képest, addig az előszó alacsonyabb szinten áll (és nem foglalja magában a könyvet, hanem a könyv foglalja magába az előszót¹⁴). Ám mindkettő a könyvre, mint olyanra irányul (már amennyiben még használhatjuk ezt a megkopott filozófiai kifejezést).

És ennek megfelelően ugyanúgy beleillik egyfajta, alá- és fölérendeltségeken alapuló taxonómiába is – elvégre miért tekintenénk a könyvet végső, „atomi" egységnek? Borges ugyan nem ismerhette (és ez kár, mert minden bizonnyal tetszett volna neki), de a francia Gérard Genette később egy egész könyvet írt Paratextek: az interpretáció kezdetei címmel abból kiindulva, hogy maga az írott mű mellett léteznek további, a könyv szövegét kiegészítő, de attól elkülönülő összetevők is. Ezek között pedig nem mellékesen olyan elemeket is találunk, melyek Borges minden (?) lehetséges könyvet magába foglaló könyvtárában mintha nem léteznének (és ez megint csak a borgesi koncepció korlátozottságát látszik megmutatni). Például a borító, az illusztráció és a tipográfia ilyen. Másfelől a paratextnek vannak szövegszinten létező elemei is: a szerző neve, az impresszum, a kolofon, a fülszöveg és a dedikáció (miként ez utóbbi ebben a könyvben is) vagy éppen a lábjegyzetek¹⁵ – lásd Anthony Grafton kimondottan