Új világ

Utószó

Előszó

IKU 3456, a Menekülés 34. nagyforgása, Mumbar periódus, 9. kisforgás. Andar D’nur flottaparancsnok személyes naplója. (Részlet)

Két kisforgás óta várakozunk a Földi Konföderáció peremvidékén, hogy az emberek vezetői döntést hozzanak rólunk és a sorsunkról. Nem tudom, mit gondoljak az emberekről. Egyetlen találkozásom a képviselőikkel még nem ad elég alapot semmiféle komoly feltételezésre, és a csekély információ, amit a rendelkezésünkre bocsájtottak a fajukról és a társadalmukról, némi bizonytalanságra ad okot. Intelligens, józan, de militarisztikus fajnak vélem őket. Ez utóbbi miatt, kicsit talán túlságosan is emlékeztet a Konföderáció arra a birodalomra, ahol a Menekülés előtt éltünk. Igaz, egyelőre nyomát sem láttuk azoknak a kegyetlenkedéseknek, értelmetlen és durva atrocitásoknak, amit a Wirrun faj uralma alatt éltünk át, de nem is láttunk még szinte semmit az emberek világából.

Akárhogy is, az emberek az utolsó reményünk. Nincs több üzemanyagunk, az élelmiszer már csak napokra elegendő és minden űrhajónk jelentős javításokra szorul. Egyszerűen nem tudunk továbbmenni. A két másik intelligens faj, akikkel eddigi utunk során találkoztunk, nem engedett be minket a területére. Nem hibáztatom őket érte. Közel négymillió hanuki letelepítése nem kis terhet jelentene bármilyen társadalom számára, különösen, ha azt a saját életterükön belül kell megoldani.

Sh’arnud tanácsos továbbra is a mellett érvel, hogy keressünk egy lakható, de még be nem telepített bolygót, és kezdjünk ott új életet. Még a számítógépes szimulációk sora sem tudta őt meggyőzni, hogy ezzel visszavetné a hanuki civilizációt, a mi civilizációnkat egy olyan fejlettségi szintre, amit a népünk már vagy négyezer éve maga mögött hagyott az idővonalon. A tanácsos nem hajlandó elfogadni a tényt, hogy ennyi hanuki egy bolygón képtelen lenne túlélni az eddigi infrastruktúra nélkül. Egy vad, fiatal bolygón, ahol nincsenek utak, nincsenek gyárak, nincsen semmi, ami egy fejlett civilizációt támogatna, a népünk – de talán akármelyik másik nép is – visszazuhanna a vadászó, földművelő társadalom szintjére, és ezer nagyforgás is eltelhet, mire képesek lennénk úgy-ahogy visszakapaszkodni a mostani fejlettségi szintünkre. Nem is említve, hogy még a legkedvezőbb számítások szerint is, a hiányzó egészségügyi ellátás és a primitív, veszélyes új környezet miatt alig pár nagyforgás elegendő lenne, hogy a felére csökkenjen a menekültek létszáma. Ha pedig a bosszút lihegő Wirrun ránk találna, miközben mi az új kolóniánkat próbáljuk építgetni…

Nem, tisztelt Sh’arnud tanácsos! Ha a hanuki mint faj a lehető legkevesebb áldozattal szeretné túlélni a Menekülést, akkor egyszerűen muszáj egy másik, fejlett civilizáció védőszárnyai alá bújnia. Legalábbis egyelőre.

Két kisforgás telt el, hogy az emberek követei elhagyták a fedélzetet, és azóta semmi üzenet nem érkezett tőlük. Öt hatalmas csatahajójuk cirkál a határvonalon és tart szemmel minket, hogy még csak eszünkbe se jusson engedély nélkül belépni a Konföderáció területére. Megtiltották, hogy a szenzorjainkat használva letapogassunk akárcsak egy földi űrhajót is, vagy bármely elemét a határt őrző automatikus védelmi rendszernek. A helyettesem azonban kitalált egy módszert, hogy háttérsugárzásnak álcázva, de mégis képesek legyünk legalább valami alap adatokat szerezni az emberek technológiájáról. Vonakodva ugyan, de engedélyt adtam az érzékelők módosítására, mert lássuk be, nem sok értelme lenne egy olyan faj védelmére bízni a jövőnket, amelyiket egy esetleges Wirrun támadás könnyedén elsöpörhet.

Kiderült, hogy a földiek űrhajói lassabbak a mieinknél, de fegyverzetben messze felülmúlják még a legerősebb Wirrun rombolókat is. Ez jó jel, ám engem akkor is kétségek gyötörnek. De négymillió hibernációs álmot alvó hanukival az űrhajóink fedélzetén, egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy válogassunk, melyik faj védelmét is kérjük…

IKU 3456, a Menekülés 34. nagyforgása, Mumbar periódus, 14. kisforgás. Andar D’nur flottaparancsnok személyes naplója. (Részlet)

Az emberek követei visszatértek. A nagyhangárt ismét ki kellett ürítenünk, hogy a földiek űrhajója be tudjon dokkolni. A légzsilipek használata lehetetlennek bizonyult, mert az emberek közel kétszer olyan magasak, mint mi, és mégsem kérhetjük a követeket, hogy préseljék keresztül magukat egy szűk kis nyíláson a két, egymás mellett lebegő űrhajó között. Igaz, mi is átmehettünk volna az ő űrhajójukra, de ezt is megtiltották. Értem az elővigyázatosságukat, és talán én is így tennék a helyükben, de az, hogy úgy ugrálunk, ahogy ők fütyülnek, eléggé borzolja az idegeimet. Tudom, nem nagyon van más választásunk.

…

Megkaptuk az engedélyt, hogy belépjünk és letelepedjünk a Földi Konföderáció területén! Örülnöm kellene, de a követek által átadott feltételeket látva ismét elfogott valami bizonytalan, néma balsejtelem. Csak a kijelölt bolygókon és kolóniákon élhetünk, csak a számunkra engedélyezett területeken mozoghatunk, az űrhajóinkat és minden technikai eszközünket át kell adni a földi hadseregnek, csak az emberek által megszabott vagy engedélyezett munkát végezhetjük, nem használhatjuk a nyelvünket az emberek jelenlétében…

Azt még azért a követek hozzátették, hogy ezek csak ideiglenes intézkedések, és idővel, ahogy a két faj jobban megismeri egymást, ezeket a megszorításokat majd szépen, lassan eltörlik.

Lehetséges, de az aláírásra váró megegyezés, ami előttem hevert az asztalon, csak egy árnyalatnyival volt jobb attól, amit úgy hívnak, rabszolgaság.

A mellettem ülő Sh’arnud tanácsosra pillantottam. Halványlilán izzó szeme becsukódott és nemtetszése jeléül összefonta mind a négy karját a mellkasán. Igen, megértem őt is. Nekem sem tetszik, de nem kockáztathatjuk meg a fajunk jövőjét a sértett önérzetünk miatt. Ha kiszolgáltatottak is leszünk, de legalább életben maradunk és védelmet élvezünk. Nagyot sóhajtva tettem rá a szignómat a szerződésre.

Csak remélni tudom, hogy az elkövetkező generációk elfogadják és megértik majd, miért is tettem, amit tettem.

Első rész

– Arish, mozdulj már! El fogsz késni!

A kiáltással egy időben éles fény vágott végig a regenerációs kapszulámon. Hunyorogva pislogtam körbe, de a nyitott ajtóból áradó fényözönben csak anyám sziluettjét tudtam kivenni, amint négy karját rosszallóan csípőre téve engem néz. Dühösen villanó lilásan izzó szeme láttán úgy döntöttem, jobb lesz vele nem vitatkozni. Lassan kimásztam az enyhén megdöntött kapszulából, de nem álltam meg egy elmormogott megjegyzést.

– Azért vannak finomabb módszerek is, hogy egy éppen békésen szundikáló hanukit felébresszenek. Nem kell mindjárt kiabálni…

– Már háromszor próbáltalak kirángatni a regenerációs ciklusból, és a számítógép is egy órája vinnyog neked. Mozgás, fiam, mert, ha megint elkésel a munkából, akkor ne számíts semmi jóra a főnöködtől!

Azzal már fordult is ki a szobámból és elviharzott az étkező irányába. Amíg kényszeredett-lassan magamra rángattam a kezeslábasomat, hallottam, hogy az ételautomata a konyhában életre kel, majd anyám morgolódása ütötte meg a fülem. Az automata a teljes működésképtelenség szélén állt, de a szerelők csak jövő hétre tudtak időpontot adni nekünk. Könnyedén meg tudtam volna javítani, de az emberek nem engedték, hogy szerszámokat tartsunk a lakásunkban, és a masina utolsókat rúgó fázisharmonizátorát sem tudtam volna az engedélyük nélkül beszerezni. Magamban bosszúsan legyintettem a gondolatra, hogy bár képes lennék rá, de nem tehetem, hiába dolgozok az űrhajó-összeszerelő bázison. Kérdésemre, hogy miért nem javíthatom meg a saját ételautomatánkat, csak a szokásos választ kaptam a központi ellátó ügyeletesétől.

– Ugyan már, Arish! Minek piszkítanád be a kezed, mikor mi, emberek, megtesszük ezt helyetted, érted? Csak egy kis türelmet kérek és a technikusunk már ott is lesz.

Aha, kis türelem… Na, az megvolt egy héttel ezelőttig, de a technikus azóta sem bukkant fel, és előreláthatóan csak jövő kedden lesz ideje valakinek, hogy ráncba szedje az elégedetlenkedő konyhai gépet.

Még enyhén álomittas fejjel kiimbolyogtam az ebédlőbe, ahol anyám már az asztalra tette a reggelimet. Az unalomig ismert hadrat kenyér, egy narancs és kávé. A kék fényű fali kronométerre pillantva láttam, hogy tényleg késésben vagyok, hát gyorsan magamba tömtem a hadratot, zsebre vágtam a narancsot, de a kávé túl forró volt, hogy azzal is hamar végezzek. A számat megégette a fekete, keserű ital, de azért legalább a fél bögrét ledöntöttem, mire úgy határoztam, hogy tényleg indulnom kellene. Anyám már eltűnt a szobájában. Ma itthonról dolgozott, a mázlista. Csak bejelentkezik a rendszerbe és már veszi is át az irányítást a gyógyszergyár kettes csarnokának robotjai felett. Nem is értettem, hogy az emberek miért nem automatizálták az űrhajógyártást is. A főnököm, Mr. Sayer, egyszer mondott valami olyasmit, hogy a hanuki, a különlegesen éles, multispektrumú szeme és a négy karja miatt sokkal hatékonyabb munkaerő az ilyen jellegű munkák esetén, mint akármelyik robot-rendszer. Meglehet, bár én még soha nem láttam semmiféle statisztikát vagy tanulmányt ezzel kapcsolatban.

Kivágtattam az apartmanház folyosójára és a liftekhez loholtam. Lihegve üdvözöltem pár ott ácsorgó szomszédot, akik ugyancsak a liftre vártak. Egy másodperc múlva a kis platform meg is érkezett, és már repített is a kétszázadik emelet felé, ahol személyi transzporterek és a csővasút-állomás is volt. A tetőre kilépve elkeseredetten pillantottam a transzporterek előtt kígyózó hosszú sorokra. Amint valaki fellépett a narancsvörös színű, kerek kiemelkedésekre, úgy a teleport rendszer ezt érzékelte, és egy villanással már továbbította is az utast a kívánt célállomásra. De a sorok még így is lassan haladtak, hát inkább a tető másik oldalán húzódó, átlátszó plexiből készült csővasút-állomás felé vettem az irányt, ahol lényegesen kevesebben várakoztak. A kormánytól ígéretet kaptunk, hogy az év végére megduplázzák a transzporterek számát és megsűrítik a hanuki épületkomplexumot érintő csővasutak járatszámát is, de ezt majd meglátjuk. Már három éve ígérgetik, de eddig még nem sok minden történt. Néha nem értettem az embereket. Az ő érdekük is, hogy az egyetlen, hatalmas épületben élő közel negyvenezer hanuki időben beérjen a munkahelyére, és mivel mi nem birtokolhattunk magánjárműveket, az egyetlen megoldás számunkra a tömegközlekedés maradt. Ha pedig a tömegközlekedés csapnivaló, akkor abból késés lesz, a főnökség pedig pattoghat, mindenféle hatékonysági mutatókat emlegetve.

A szerelvényre várva elpillantottam a kolónia távolabbi, emberlakta kerületei felé. A Phoebe napja lassan kapaszkodott felfelé a látóhatár szélén, bearanyozva a kolónián túl elterülő sivatagot, és az épületekre felkúszó fénynyalábok millió szikrát vetve pattantak vissza az ébredő város tornyainak üveg- és plexitábláiról. A felhőtlen ég ismét forró napot jósolt, bár ez engem aligha érintett, mert az űrhajó-összeszerelő üzem, ahol dolgoztam, a Phoebe körüli orbitális pályán lebegett.

– Hé, Arish, hogy ment tegnap este? – hangzott fel mellettem a kérdés.

Olyan gyorsan kaptam oda a fejem, hogy még a nyakam is belereccsent, és a barátom, Rikshmi vigyorgó képét pillantottam meg. Egy másodpercig nem értettem, mire célzott, majd hirtelen leesett. Hát persze, a Mal’war meccs. Ez egy hagyományos hanuki labdajáték volt, két nyolcfős csapattal és olyan bonyolult szabályrendszerrel, hogy az a pár ember, aki valaha is megpróbálta, rémülten adta fel már az alapszabályok ismertetésénél. A hanuki épületkomplexum minden szintjének volt egy-egy csapata, és egész évben folytak a mérkőzések a rekreációs emeleten. Tegnap este jómagam, a csapatommal együtt, csúfos vereséget szenvedtem a pályán.

– Vesztettünk, de nagyon. A Dongók sokkal jobbak voltak nálunk – mordultam fel és akaratlanul megtapogattam kissé sajgó vállamat.

– A Dongóktól kikapni? Öregem, ez aztán a szégyen! Három hét múlva mi játszunk velük, szóval csak figyelj! Leradírozzuk azokat az amatőröket a pályáról…

Rikshmi még akkor is az eljövendő győzelmükről áradozott izzó szemmel, amikor a fémkígyóra emlékeztető vonat hangos szisszenéssel beállt a megállóba és mi már helyet foglalva, becsatoltuk magunkat. Alapvetően kedveltem Rikshmit, de néha legszívesebben mind a négy kezemet a szájára tapasztottam volna, hogy hallgasson már el. Automatikusan bólogatva, a locsogására oda sem figyelve bámultam ki a körülöttünk elsuhanó épületekre. Egyre idegesebben gondoltam arra, ha nem érem el az utolsó kompot, akkor csak a legközelebbi szállítmánnyal tudok majd feljutni a munkahelyemre. Huh, akkor pedig tényleg olyat kapok Mr. Sayertől, hogy azt biztosan nem köszönöm meg. Az átlátszó csőben suhanó vonat végre lassítani kezdett, és megállt egy emberektől és hanukiktól nyüzsgő állomáson.

„Űrkikötő, kettes dokk" – csilingelt fel az automata lágy hangja, és barátom megrökönyödött tekintetétől kísérve úgy rohantam ki a szerelvényből, mintha tűz ütött volna ki odabent.

Átküzdöttem magam a sokaságon a tér túlsó oldalán tornyosuló épülethez. Az űrkikötő beléptetőrendszere leellenőrizte a retinámat és az ujjamról vett, fél másodperc alatt elkészült DNS mintával szolgálatkészen húzta szét előttem az űrkomp felé vezető átjáró ajtaját. Már éppen léptem volna a fedélzetre, amikor az ellenőrző rendszer felvijjogott.

Egy morcos, fegyveres biztonsági ember termett egyből mellettem, és a férfi szigorúan meregette rám a szemét közel két méter magasságból.

– Van nálad valami nem engedélyezett bio-anyag?

Rémülten tapogattam végig a munkaoverallomat és kissé szégyenkezve rángattam elő a reggelire szánt gyümölcsöt a zsebemből.

– Izé… Bocs, elfelejtettem.

Az egyenruhás lazított ugrásra kész testtartásán és elvigyorodott.

– A frászt hoztad rám… Oké, vigyed a narancsodat! – intett, és már ballagott is vissza a posztjára. A komp zsilipje hangos elektromos zúgással a helyére csattant és egy perc múlva már a felhők között száguldottunk az orbitális gyár-űrállomás felé. Rajtam kívül csak pár másik utas ücsörgött a komp fala mentén elhelyezett üléseken, mind hanuki volt. Az embereket az egyes űrkikötő egyes dokkjából fuvarozták. Eleinte berzenkedtem egy kicsit a megkülönböztetés ellen, de hamar rájöttem, hogy van benne logika. Az emberek, már csak a magasságuk miatt is, elég viccesen néztek volna ki egy hanuki méretekre tervezett járműbe préselődve.

Több mint három éve dolgoztam a bolygó körül keringő üzemben, de mégis, minden alkalommal lenyűgözött a hatalmas állomás, a tizenegy szerelődokk, ahol a már félig kész, éppen összeszerelés alatt álló űrhajók várakoztak. Az egészen kicsi és villámgyors futárgéptől elkezdve, a hatalmas, majdan veszélyes hulladékokat szállító speciális teherhajón keresztül a középfegyverzetű katonai korvetten át mindenféle félkész űrhajó parkolt a dokkokban. A heti munkahely-beosztásom szerint ma pont a korvett navigációs paneljeit fogom összeszerelni. Ez lesz az első alkalom, hogy katonai űrhajóhoz engednek, és még magamnak sem akartam bevallani, de nagyon kíváncsi voltam már, hogy mi is lehet a különbség a civil és az Űrhadtest számára készített rendszerek között. Hanukik általában nem dolgozhattak katonai űrhajókon, mert ahhoz olyan szintű biztonsági ellenőrzéseken kellett először átesni, ami eddig még egyetlen fajtársamnak sem sikerült. Büszke voltam rá, hogy az emberek ennyire megbízhatónak tartanak, bár sejtelmem sem volt, mivel érdemeltem ki a magasabb biztonsági kreditet.

A komp lágy zökkenéssel állapodott meg a dokkolórámpán, és én voltam az első, aki kivágtatott a járműből. A csarnokban posztoló két páncélos, fegyveres ember azonnal rám emelte a fegyverét.

– Hó…hé…! Fiúk, én vagyok az, Arish! – ijedtem meg egy pillanatra.

A katonák lejjebb billentették a plazmavetőik csövét, és egyikük a fejét csóválva megjegyezte.

– Ne csinálj ilyet még egyszer! Ha ész nélkül rohangálsz, valamelyikünk még tévedésből lepuffant, aztán magyarázkodhatunk a főnöködnek, hogy mi történt.

– Oké, elnézést, de már majdnem elkéstem és…

A fejcsóváló ember csak intett, hogy mehetek a dolgomra. Mentem is, és bár legszívesebben ismét futásnak eredtem volna, meg kellett elégednem egy gyors sétával. Átvágtam a hatalmas csarnokon, ahol egy teherkompból robotok hordtak ki ládákat, konténereket néhány ember és hanuki felügyelete mellett . Az űrsikló, ami engem hozott, közben zúgva felemelkedett, és már lebegett is kifelé a hangárból, hogy visszatérjen a felszínre.

A lift időmérőjére pillantva összeszoruló torokkal láttam, hogy alig húsz percem maradt a munkakezdésig, és még át kell vennem az aznapi beosztásomat, a munkatervet, át kell esnem a fertőtlenítési procedúrán – ami szerintem teljesen felesleges –, fel kell vételeznem a szerszámaimat a raktárból…

A kilences szinten kilépve igyekeztem úgy elsiklani Mr. Sayer irodája előtt, hogy ne vegyen észre, de lebuktam. A kékesfehér fényben fürdő folyosóra kilépő ember pont elcsípett, mielőtt eltűnhettem volna a sarok mögött.

– Áh, Arish! Hát kegyeskedtél megérkezni végre? Örülök, hogy csatlakozol hozzánk – zendült fel a mögöttem a főnököm érces hangja. Kényszeredett vigyorral megfordultam, közelebb léptem és felbámultam a pocakos, kopaszodó férfira.

– Elnézést a késésért, Mr. Sayer. Ígérem, nem fordul elő többet.

A szakállas arc komor tekintettel tornyosult fölém.

– Igen… Ezt mintha már hallottam volna tőled. Na, mindegy, most menj, készülj fel, és ha megkaptad a munkarendedet, gyere vissza az irodámba! Beszédem van veled.

Ajjaj! Ha a főnök személyesen akar velem elbeszélgetni, az nem sok jót jelenthet, mert biztos, hogy nem az előléptetésemet akarja közölni velem. Becaplattam a fertőtlenítő kamrába, majd még a gáztól kaparó torokkal vettem át Leanne-től a beosztásomat és a munkarendemet tartalmazó holo-lapot.

Az irodában dolgozó lány, bár ember volt, de a hátára hulló szénfekete haja, enyhén barna bőre és karcsú termete még az én hanuki szememnek is megkapó látványt nyújtott. Sokszor próbáltam kitalálni ennek az okát, mindeddig sikertelenül. Két teljesen különböző fajhoz tartoztunk, hát olyan értelemben vett vonzalomról szó sem lehetett, különösen, hogy Leanne semmivel sem volt hozzám kedvesebb, mint bármelyik másik hanukihoz. Végül arra jutottam, hogy talán a lányból áradó természetes kecsesség és valamiféle megmagyarázhatatlan harmónia az, ami vonzóvá teszi őt a számomra. Megköszöntem a lánynak a beosztásomat, és az ajkaimat rágcsálva léptem be Mr. Sayer irodájába. A kövér férfi éppen valami adathalmazzal bíbelődött a kivetítőjén és csak intett, hogy üljek le. A főnököm mögött terpeszkedő hatalmas panorámaablakból a Phoebe lélegzetelállító látványa tárult a szemem elé. Néha egy-egy kisebb űrjármű vagy karbantartó robot siklott hangtalanul el az ablak előtt. Az ember elégedetlen mordulással bökött a levegőben táncoló számokra, és egy gyors ujjmozdulattal az asztalán heverő memóriakristályba mozgatta az adathalmazt.

– A fene megette! Már megint nyavalyognak, hogy növelni kell a termelést. Hogyan, kérdem én? Adtok embert? Adtok anyagot? Erre mi a válasz? Oldd meg, Mike, elvégre ezért vagy te a menedzser! – fújt dühösen a kopaszodó férfi, majd rám pillantott.

– Bocs, Arish, de ezek a bürokraták rettenetesen fel tudnak bosszantani.

Egyetértően bólogattam, bár nem igazán tudtam, miféle bürokratákra céloz.

– Igen, azok már csak ilyenek…

A kövér ember fintorgott egyet, majd egy újabb listát és számokat tartalmazó képet varázsolt elő a holo-rendszerből.

– Hogy a lényegre térjek, ezért hívattalak – vetett egy komor pillantást a levegőben lebegő információra. – Holnap reggeltől tíz új, ideiglenes tagja lesz a korvetten dolgozó csoportnak. Az Űrhadtest Akadémia ideküld tíz végzős, fedélzeti mérnök-szakos kadétot, akik háromhetes gyakorlati időt töltenek majd el velünk. A gyakorlat célja, hogy jobban megismerjék a technikát, amit majd, ha végeznek, akkor kezelni, javítani fognak. Elméletileg segítenek nekünk a rendszerek beszerelésében és beüzemelésében, de a gyakorlatban csak láb alatt lesznek, és nekünk kell majd helyrerakni, amit ők elfuserálnak. Amiért külön beszédem van veled, az, hogy ezek a kadétok még soha nem láttak egyetlen élő hanukit sem. Mivel az egész korvett-programban te vagy az egyetlen nem ember, készülj fel furcsa pillantásokra, kérdésekre és még talán inzultusok is érhetnek az ifjoncok részéről. Próbáld meg a lehető leghiggadtabban kezelni a helyzetet, és a személyes javaslatom, hogy ha lehet, kerüld el őket. Mivel a korvett hadihajó, így katonai fennhatóság alá esik. Hawkins őrnagy, az üzem katonai attaséja lesz a főnököd, amíg az Űrhadtest hajójára vagy vezényelve munkavégzésre. Igazság szerint, neki kellett volna eligazítania téged, de volt olyan kedves, hogy lepasszolta ezt a hálátlan feladatot nekem. Jól jegyezd meg, hogy a katonák nem lesznek veled olyan elnézőek, ha késel, nem szívlelik, aki visszaszájal, és pláne nem szeretik, ha valaki okosabb náluk. Különösen, ha egy hanuki a szóban forgó illető.

– Értem. Szóval pofa súlyba, széles vigyor és heves bólogatás.

A férfi megkönnyebbült arccal dőlt hátra a székben.

– Pontosan, Arish, pontosan. Most menj, és keresd meg a kijelölt csoportvezetődet a korvett dokkjában. A szerszámokat is ott kell majd felvételezned. Ha bármi nyafogást hallasz tőlük, amiért késtél, mondd meg, hogy én tartottam neked tájékoztatást, ezért nem értél oda időben. Ha akarják, dobjanak rám egy hívást, majd én igazolom az idődet. Sok sikert!

A beszélgetést befejezettnek tekintve, a főnököm már újabb halványzölden világító adathalmazt húzott fel maga elé, és a búcsúzásomra csak szórakozottan intett egyet.

Hogy eljussak a katonai űrhajóhoz, át kellett vágnom az egész állomáson. Az üzemen végigfutó széles főfolyosón nyüzsögtek a szerelők, technikusok, kerekes és lépegető rakodógépek, robotok. Bizony oda kellett figyelnem, hogy ne kerüljek senki útjába sem. Balról a rakterek és belső műhelycsarnokok, míg jobbról az űrhajókhoz vezető oldalfolyosók nyíltak. Ahogy elhaladtam az űrben szabadon lebegő, készülő hajókra felvezető folyosók előtt, mechanikus dübörgés, kopácsolás, csendülő fémek, kiabálás és néha káromkodás hangjai szálltak felém. Minden egyes ilyen oldalfolyosó ajtaja előtt két-két fegyveres katona posztolt.

Már majdnem odaértem a korvettre felvezető folyosóhoz, amikor kiáltás harsant mögöttem.

– Hé, hanuki! Hova lesz a séta? – ért mellém két csillogó, fekete páncélos harcos. Szó nélkül felmutattam az azonosító lapomat, amit az egyik katona a kézi szkennerével megvizsgált.

– Nocsak! – mordult fel meglepetten. – Téged a „Victory"-ra osztottak be? Nem is emlékszem, hogy akár csak egy hanuki is katonai űrhajón dolgozott volna mostanában… Várj itt, ezt le kell ellenőriznem!

Félrehúzódott és a központtal történő rövid beszélgetés után visszaadta az azonosítómat.

– Valamit nagyon jól tudhatsz, hogy engedélyezték neked a munkát a „Victory"-n – csóválta meg a fejét. – Na, igyekezz, mert az őrmester már tajtékzik a dühtől, hogy még mindig nem értél oda.

Szinte futva tettem meg az utolsó pár métert