Ortutay Mária Emlékeznünk kell Interjúk, visszaemlékezések, önéletrajzi írások Szerkesztette Ortutay Péter

Ortutay Mária

Emlékeznünk kell

Interjúk, visszaemlékezések, önéletrajzi írások

Szerkesztette Ortutay Péter

Copyright@Ortutay Péter

2018

Smashwords Kiadó

Tartalom

Emlékeznünk kell

Krisztina választ

A hívatás-gyakorlás művészete

Hodinka Antal

Kuriózum, igazi csemege – szakmabelieknek, laikusoknak

A szépség lehelete

A múlt titkainak nyitja a jelen

Találkozás egy Szőnyi-tanítvánnyal

A gyémánt

Manajló Iván emlékkiállítása Vácott

Firczák Irén

Összhang

Hazaszeretet, ember- és világismeret

A hon és a költészet volt az élete

Az embert el lehet pusztítani,

de legyőzni nem lehet soha.

(Hemingway)

Emlékeznünk kell

Dr. Ortutay Elemérre emlékezünk Gortvay Erzsébetnek, a neves kárpátaljai irodalomtörténésznek ezzel a szép írásával

Amikor Elemér Bácsi 80. születésnapjára készülődtünk és láttuk szívszorító küzdelmét a kórral, aggódva latolgattuk, kibírja-e az ünneplés megpróbáltatásait. Aztán, ahogy az életművét elismerő magyar Köztársasági Elnöki Aranyérem átvételékor hallottuk a rádiónak, TV-nem nyilatkozni, már kezdtük azt hinni, hogy csoda történt: megszűnt örökös légszomja, elmúltak szívpanaszai. Úgy állt egyenes derékkal és méltóságot sugározva a reflektorlámpák fényében, hogy aki látta, elhitte: ez az ember mindnyájunknál egészségesebb. Aki kiismeri magát az arc titkaiban, az jellemző vonásaiból kiolvashatta: sohasem kereste ő az összeütközést a hatalommal. Istennek szerény, ám öntudatos szolgájaként képzelte el életét szülőföldjén, népe és családja körében.

Nem rajta múlt, hogy másképpen történt. 1949-ben letartóztatták és azt kívánták tőle, tagadja meg, amire felesküdött – a görög katolikus hitet. Így lett a gimnáziumi hittanárból és tudós teológusból, előbb hét-évig bányász a sarkvidéken, majd kétkezi munkás az ungvári csempegyárban.  Közben a KGB éberségét kijátszva, személyes szabadságát kockáztatva, egyszemélyes teológiai akadémiát működtetett emeleti panellakásában, mert bízott benne, hogy a porig sújtott egyház feltámad és szüksége lesz az új papokra.

E hitében nem csalatkozott. A rendszerváltást követően tetszhalott egyháza főnixmadárként kelt új életre, s ő kiléphetett az illegalitásból. Mivel templomaikat az állam annak idején átadta a pravoszláv gyülekezetnek, Isten szabad ege alatt tartották miséiket, s ami még ennél is szokatlanabb – magyarul. Elemér atya érezte, most jött el az ő ideje. Korát meghazudtoló energiával, 80. életéve felé közeledve is három ember helyett dolgozik: lelkész, iskolai hitoktató és teológiai tanár egyszerre, s emellett az éledező kárpátaljai szellemi élet egyik legnépszerűbb, leghitelesebb személyisége. Végre megnyílik előtte a világ is. Egyházi és világi fórumokra hívják külföldre, és ő megy, hallatja bölcs, meggyőző szavát. Ott van minden új otthoni kezdeményezésnél, figyelmeztet és dicsér: ha kell, szeretettel dorgál, de leginkább buzdít, ösztönöz, lélekben és hitben erősít. Szemét mindenen rajta tudja tartani, ami fontos, szép, nemes. Önzetlenül örül más sikerének, csak a jót hajlandó látni mindenkiben. Méltósággal viseli a megaláztatást, s ha volna is rá oka, nem panaszkodik. Tiszteli a más meggyőződést, egyszerűen nem tudja, hogyan kell kérkedni vagy haragot tartani.

Miközben sorakoztatom a jelen idejű igéket, fájdalommal döbbenek rá, hogy nem tudok rólad múlt időben beszélni, Elemér bácsi. Képtelen vagyok elfogadni, hogy már Nélküled kell tovább élnünk. Ki lesz nekünk ezután Szemünk a kilátástalanságban, Szívünk a szívtelenségben, Lelkünk a lelketlenségben? Nem tudom. Csak azt, hogy pótolhatatlan vagy és fáj a hiányod nagyon… Miként a „Halotti beszédünket mormoló eleink, könnyeinken keresztül „látjuk szemünkkel, Nélküled mik vagyunk…

Köszönjük, Erzsike, meleg, méltató szavaidat. Téged sem feledünk!

Ortutay Mária

Krisztina választ

Egy ungvári lány megpróbáltatásai a szovjet érában és később

Kriszta, akiről itt mesélni szándékozom, egy finom iskolázott pesti lány és egy felvidéki dinasztikus tanárember házasságából született a XX. század negyvenes éveiben a kárpátaljai Ungváron. Akkor a terület már orosz megszállás alatt volt, de hivatalosan még Magyarországhoz tartozott. Az ún. vosszojegyinyenyije (újraegyesülés) Ukrajnával, azaz az egész nagy szovjet mamutbirodalommal 1945 októberében történt egy bohózatnak is beillő, vagy inkább még annak is rossz népgyűlésen: az NKVD géppuskás embereinek éber szemei mellett kellett a részvevőknek „egyöntetűen megszavazni a csatlakozást. Most már dokumentumokból is tudjuk, erőt és fáradtságot nem kímélő történészeink kutatásai alapján is, hogy ezt a területet, mármint Kárpátalját Sztálin már jóval korábban Benestől ravaszkodta ki annak fejében, hogy a háború után Csehszlovákia megkapja a felvidéket és bűnös népnek nyilváníthatja a magyart. Így tehát nem állítok valótlant, ha azt mondom, hogy kockázatos dolog volt azon a vidéken megszületni, mert akkoriban épp folyt a „felszabadítás, az új kommunista rendszer bevezetése, méghozzá lendületesen, vagy inkább kegyetlenül, mely a győztesek szabadrablását, az ottani magyar és a német lakosság kifosztását, a férfiak rabszolgamunkára való elhurcolását jelentette. Kriszta gyermekkora apróbb részleteire nem igazán emlékszik, de az, hogyan vitték el édesapját a beszpekás legények, hogy aztán huszonöt év kényszermunkára ítéljék hitéért (gyakorlatilag a semmiért), élénken él emlékezetében, bár még öt éves sem volt akkoriban. Bőgött ő is, mint mindenki, aki jelen volt ezen a leírhatatlanul szomorú eseményen. Aztán így nőtt fel apátlanul tíz, tizenegy, tizenkét éves koráig, ki tudja. Nem is emlékszik rá oly sok év távlatából. Így őt és a testvéreit anyja nevelte egyedül, aki csak nagy nehezen, a rokonok és az ungvári jó emberek (mert olyanok is voltak ám – legyen nevük az égieknél örökre feljegyezve) segítségével tudott csak munkát kapni, és rajta kívül még négy éhes szájnak valahogy enni adni. Mert, hogy hát „a nép ellenségének" volt a felesége. Az olyan meg… Szóval, nem kár, ha éhen hal egész pereputtyával együtt!

Erre tehát jól emlékszik, mint ahogy arra is, hogy gyerekkori játszótársai, egy két lány kivételével, inkább a fiútestvérei és azok barátai voltak. S a fiúk, mint tudjuk, valahogy és valamiért mindig kegyetlenek a gyengébbel, főleg ha lány. Talán ezzel mutatják ki, hogy ők milyen nagyok és erősek, ki tudja. De tény, hogy gyakran űztek rossz, sőt gonosz tréfát Krisztával. Például: még egészen gyerek volt, amikor lábánál fogva húzták végig a szobán a nagynénik legnagyobb rémületére. Vagy rávették arra, hogy fogja mega a konyhában felravatalozott halott nénikéje kezét, és aztán gyorsan lekapcsolták a villanyt és rázárták az ajtót, ő meg ott maradt a sötétben halálra váltan. Arra is emlékszik, hogy az egyik unokatestvére játék közben, talán négy vagy öt éves lehetett, a nadrágba csinált. Segítségért Krisztához fordult. Ő rohant hozzá lavórral, tele vízzel. Mosta, fürdette a kertben. Csak azért nem a fürdőszobában, mert nem volt ilyen. A fiúk és barátaik viszont hangosan nevettek. Ezt az esetet még évtizedek után is emlegették neki. Igaz, akkor már nem kis elismeréssel, hogy lám egészen kislányként hogyan állta meg a helyét egy ilyen kritikus helyzetben. Szóval így csintalankodtak, szórakoztak vele a fiúk úgy gyermek-, mint ifjúkorában. Gazdag volt a fantáziájuk mindig kigondoltak valamit. Még olyasmit is, amit most már igencsak rossz viccnek lehetne nevezni. Neki, például, mint igazi „vagányfiú testvérek húgának és nővérének nem volt szabad még ifjúkorában sem szerelemmel szeretni valakit. Fogadást is köttettek kitartására. A lányok, lehet, hogy igen, de Kriszta soha, erősítgette két nagyfiú bátyja másoknak. Ő persze erről semmit sem tudott. Így előfordult, hogy csalódást okozott testvéreinek. Lépre ment. Hol az egyik, hol a másik „jó barát csavarta el a fejét, ill. próbálkozgatott ezzel. Még örök szerelmet is ígért némelyikük. Ő meg aztán elhitte, ha nem is mindig. De előfordult. Hisz benne is csak tobzódtak a hormonok, nemcsak a fiúkban. És hát csókolózott is némelyikkel. Ó, juventus ventus. 

És hogy milyenek voltak mégis a testvérei? Szépek, okosak, sportosak, no meg híresek is a városban. Nem volt ugyan kinek úri fiúkká nevelni őket, de az otthon melege, az anya, a nagymama, a nagynénik hősies helytállása, az ő példájuk, a helyes utat mutatta nekik is. Így a sorstragédiák, a filléres, fullasztó gondok között sem volt rossz gyermekkora hősnőnknek sem. Érezte, hogy a rossz viccek ellenére, próbatétel ide vagy oda, de azért óvják, és szeretik. Így mégis csak azt kell mondani, hogy szeretetteljes