Az ork

Prológus

Fré kifejezetten kellemetlenül érezte magát. És a már ezerszer látott vérvörös napfelkelte most olybá tűnt számára, mintha csak az előző sötét alatt elkövetett kettős gyilkosságához szolgáltatná a hátteret.

Ha tehette volna visszacsinálja az egészet… de nem tehette… most már mindenképpen végig kellett csinálnia…

Az egész törzs a holttestek körül állt… és őt, a sámánt nézte.

Mintegy némán ordítva: „Nincs volt visszaút!"

− Ork gonosz, öl ő… ő! − mutatott a kezében tartott lándzsával egymásutánjában a két halottra. − Én-te kell mind öl! − tette hozzá a tőle telhető leghatározottabb hangsúllyal.

És ezzel végképp elkötelezte magát.

Pedig nem volt könnyű a döntés, hiszen a gyilkosság alapjaiban ellenkezett az elveivel.

Csakhogy túl nagynak bizonyult a csábítás.

És igaz sokáig vacillált… már vagy egy holdhízás óta… de mostanra rászánta magát a cselekvésre…

Az épp véget érő átkozott sötéttel egy időben.

Amikor a csillagokkal tarkított felhőtlen égbolt még az évszakhoz képest is szokatlan hideget hozott magával…

Mintha minden megfagyott volna körülötte attól amit tett…

És amire ő még most, egy teljes sötét eltelte óta is tisztán emlékezett:

---

A dermesztő hideg miatt, az általában megszokottól eltérően, a korai időponthoz képest, a barlang előtti tisztáson már csak ő ült kint egymagában.

Látszatra elmerülve a Szellem Atyával folytatott végeláthatatlan „beszélgetéseinek" egyikébe…

Holott csak várt…

…Gor és Drev, a többiektől leszakadva, jóval a Hold ébredése után tértek csak vissza a vadászatból…

Fré őket várta.

Hiszen pontosan tudta, hogy most fognak érkezni.

A Hang súgta meg neki.

Amikor megparancsolta, hogy cselekedjen, mert elérkezett az idő.

Amikor bebizonyíthatja a hűségét azzal, hogy végrehajthatja a már réges-rég kiagyalt, átkozott tervét!

'Itt vannak jönnek az áldozataid!' − „súgta" a fülébe a Hang.

És a szavakat alátámasztva, azok ketten, igazi „áldozati bárányokhoz" méltón, gyanútlanul köszöntötték.

Sőt!

Az invitálására még le is ültek melléje, a Szellem Atyának gyújtott szent tűzhöz…

Fré akkor nem habozott.

És a majd harminc világost felölelő gyötrődéssel teli tervezgetés után már nagyon könnyedén ment minden:

Szertartásos közös étkezésnek álcázva a kettős gyilkosságot, előbb a húshoz kevert, porított álomgombával megbénította őket, majd egyenként átdöfte mindkettejük szívét egy, a Hang instrukciói alapján gondos részletességgel elkészített „ork lándzsával"…

---

A feltörő emlékek hatására, ha alig észrevehetően is, de Frének, a valahol nagyon mélyen a lelkében halványan még mindig pislákoló Hang előtti énje tiltakozva megborzongott…

Miközben vágyakozva gondolt vissza azokra a csodaszép időkre, amikor még nem hatalmasodott el a rajta a sötétség.

Akkor még -igazi sámánként csakis Szellem Atyát szolgálta!

Tudta, annak a Frének eszébe sem jutott volna embert ölni!

A mostanira azonban már rátalált a Hang.

Amely szép lassacskan teljesen a hatalmába kerítve, nem hagyott számára választást…

S habár kezdetben még küzdött ellene, végül behódolt a nála sokkalta erősebb akaratnak.

Azonban nem pusztán gyengeségből tette.

Hiszen legalább ugyanannyira csábította is a Hang által sugallt hatalom:

'A segítségével én lehetek a sámánok sámánja!' − már maga a gondolat is mármorító volt.

És még csak nem is kellett teljes mértékben szembefordulnis Szellem Atya törvényeivel, hiszen mostanság alig látni orkot.

A természet gyermekei annyira az utóbbi időben annyira megfogyatkoztak, hogy lényegében már nem is éltek!'

Ebből az önámító megközelítésből pedig már nem hangzott olyan kegyetlennek a Hang parancsa:

'A természet gyermekeit el kell pusztítani!'

Fré lényegében meggyőzte magát…

A baj nem is itt kezdődött.

Hanem ott, hogy nem talált egyetlen elfogadható ürügyet sem a mészárlásra.

Pedig az lett volna a legegyszerűbb, ha kiállhat a törzs elé azzal, miféle veszélyt jelentenek rájuk nézve az orkok.

Akikkel emiatt mielőbb végezniük kell!

De nem!

Nem volt semmi sem amit felhozhatott volna ellenük.

Ráadásul a Hangról pedig még csak említést sem tehetett!

Holott megpróbálta.

Nem is egyszer.

Viszont amit ilyenkor érzett, az maga volt a tömény halálfélelem.

Amelynél még a gyilkosságot is könnyebben elviselte.

Legalábbis mielőtt megtette volna, így vélte.

S mire rádöbbent a tévedésére, már késő volt.

Többé nem menekülhetett.

Most már ha akarta, ha nem végig kellett csinálnia az egészet:

− MIND ÖL! − ismételte meg, miközben kinyújtott karral, vádlón a két holttest fölött tartotta az „ork lándzsát".

A törzsfőnök Noa pedig elég buta volt ahhoz, hogy bedőljön a látottaknak:

− Mind hal! − emelte a magasba a saját lándzsáját.

Amit a többiek fenyegető ökölrázása, és egyetértő morajlása követett.

Egyedül az idegen volt az, akire nem ragadt át a lincshangulat.

Ehelyett meglehetősen gyanakvó pillantással mérte végig, előbb a holttesteket, majd Frét.

A sámánt azonban mindez nem lepte meg. Előre tudta, hogy ha valaki, akkor csakis a nemrég hozzájuk csapódott, kifejezetten értelmes tekintetű, izmos fiatal hím lehet az aprólékosan kidolgozott tervének egyetlen buktatója.

Ráadásul, a sors furcsa fintoraként, ő maga még csak nem is akart befogadni, mégis rajta múlott, hogy most itt volt.

Mert Hang ezt akarta.

Így lényegében az ő közbenjárására állhatott az most itt vele szemben, és mustrálhatta gyanakvó tekintettel. Hiszen az övé, a sámán szavazata állt akkor a törzsfőnökével szemben. Mert az volt talán az egyetlen eset, amikor még a nem túl értelmes Noa is meglátta a riválist az idegenben. És csakis Fré közbenjárására volt hajlandó befogadni őt.

Most viszont már majdnem teljes értékű tagként volt jelen, s habár nem sok vizet zavart a véleménye, Fré mégis jobban örült volna, ha mindenki egyöntetűen melléje áll.

Egyre növekvő feszültséggel fürkészte a teljességgel kiismerhetetlen arcot... de nem volt miért aggódnia...

Alig két-három lélegzetvételnyi idő elteltével már meg is bizonyosodhatott felőle, hogy a Hang jó döntést hozott amikor a befogadását szorgalmazta:

− Mind hal! − emelte végre magasba az idegen is a saját lándzsáját, majd elindult az össznépi lincshangulatot azonnali cselekvésre váltó Noa és a többi vadász után.

'Jelen pillanatban sokkalta fontosabb neki a sámán „jóindulata mint az orkok védelme.' − szólalt meg a Fré elméjében a magabiztosságtól „duzzadó Hang.

***

Jó darabig csak elégedetten bámult a sebtében útra kelt vadászok után, mígnem végül, még mindig vigyorogva megfordult, és visszasétált a törzsének a barlang szájából az egész jelenetet csendes kíváncsisággal végigszemlélő nők és gyermekek alkotta csoportjához.

'Ezt nagyon jól csináltam. Nélkülem semmire sem mennél!' − „dörzsölte össze" gondolatban a kezeit.

'Meg fogod kapni a jutalmad!' − a Hang mentális válaszából csak úgy sütött a lenézés.

Fré azonban az egész lényét átjáró hatalomvágytól elvakultan ezt nem „hallotta".

Ugyanúgy, amint egész idő alatt azt sem vette észre, hogy a tőle alig dárdahajításnyira, a fák között meglapuló Hangnak nincs is szüksége rá, és mindössze csak azért használja ki őt, mert imádja az effajta kegyetlen játékot...

I. Grya

Mindent elveszítve

Grya egyre türelmetlenebbül bámult kifelé, miközben majd beleőrült ahogy, szinte még hallotta is a barlangon kívül elterülő „csábító szabadság" hívószavát.

Bármennyire erőltette az emlékezetét, pontosan nem tudta megmondani, hány világossal ezelőtt volt utoljára odakint.

Mindennek tetejébe pedig még most is anélkül várta a közelgő naplementét, hogy akárcsak a lábujjhegyét lett volna esélye kitenni a barlangból.

De ezt már nem hagyhatta!

− Én megy vadász! − jelentette ki, miközben a Grá reakciójától való félelmét a dacosan felszegett állával próbálta palástolni.

− Nem! Én-te-ő veszély! − Grá, az alig kétszer tíz főt számláló picinyke ork törzs főnöke ugyan hajthatatlannak bizonyult, de Grya várakozásával ellentétben egyáltalán nem volt mérges! Sőt! Inkább próbálta megmagyarázni a döntését: − Én lát, én-te-ő mellette sok embervadász. Meg Olf lát ogre is nem sok távol.

Az előbbit még úgy ahogy, de az utóbbit az éppen csak a tíz meg hetedik zöldellését megérő Grya már végképp nem hitte el.

'Még az sem biztos, hogy nem mi vagyunk az utolsó ork törzs.' − húzta összébb, az amúgy is majdnem egybenőtt, bozontos szemöldökét. − 'Ogrét pedig már vagy háromszor tíz zöldellés óta senki sem látott.'

Tehát biztosra vette, hogy Grá csak meg akarta ijeszteni.

− Én fog vigyáz − próbálkozott tovább.

Egyszerűen nem adhatta fel csak így.

Hiszen már olyan régen eltökélte, hogy kimegy a szabadba.

Jobban mondva, egy felettébb erőteljes belsőkényszer űzte, sőt, már-már fizikailag is „lökdöste" kifelé a barlangból.

Grá viszont határozottan ellenezte a dolgot:

− NEM! − villantotta ki fenyegetően a jellemzően ork agyarfogait.

Most már valóban mérgesen.

Ez már komoly volt.

És Grya ugyan nem ijedt meg, de egyelőre jobbnak látta nem tovább feszíteni a húrt. A már majd egy holdhízás óta tartó bezártság olyan fokú feszültséget generált mindegyikükben, ami miatt biztosra vette, ha most akárcsak még egy pillanattal tovább erőszakoskodik, Grá tutira megveri.

Márpedig erre a legkevésbé sem vágyott!

Egyetlen halk nyüszítést hallatva, sietősen visszahúzódott a központi tűz melletti világos részről, a barlang hátsó fertályának jótékony sötétjébe, miközben belülről még inkább feszítette az őt egyre csak kifelé, a szabadba űző lelki kényszer. És ehhez társult, hogy a bezártságtól egyre jobban szenvedve, egyszerűen nem akarta elhinni a rájuk leselkedő „veszélyt".

Eddigi élete során ez már nem az első alkalom volt, amikor el kellett rejtőzniük az erre vándorló emberek elől, de még sohasem tartott ilyen hosszú ideig.

Szóval a maga részéről belefáradt már a várakozásba, és úgy érezte, képtelen lenne akárcsak még egy sötétet is elviselni idebent.

'Mindenképp kimegyek!' − duzzogott némán.

Persze a lelkiismeretének sokkal jobban esett volna, ha mindehhez Grá is a beleegyezését adja, de végeredményben nem számított.

Hiszen mindösszesen annyi változott, hogy nem sétálhatott csak úgy ki a barlangból.

'Ki kell szöknöm' − állapította meg rezignáltan.

Ehhez pedig mindenekelőtt a megfelelő alkalmat kellett megvárnia.

Majd amikor a Hold elérte égi pályájának a legmagasabb pontját, bekövetkezett ez is.

Mostanra már mindenki az igazak álmát aludta.

És figyelő is csak odakint volt.

Ráadásul, Grya őszinte megkönnyebbülésére, azt még ő sem gondolta, hogy ezen a sötéten nem a be-, hanem a kisurranókat kellene szemmel tartania.

'Most vagy soha!' − az ork lány hangtalanul elosont a barlang előtti sziklán gubbasztó figyelő háta mögött, és egy szempillantás alatt eltűnt az erdőben…

***

…háromszor tíz dárdahajításnyi távolságot tett meg futva, mire végre meg mert állni.

De még akkor is rettenetesen izgult.

Tisztában volt vele, hogy egyetlen fűszálon egyensúlyoz.

Jól tudta, ha minden óvatossága ellenére, mégis idejekorán fény derült a szökésére és elkapják, akkor hatalmas verés lesz a jutalma.

Ráadásul abban az esetben sem javult sokat a helyzete, ha történetesen tényleg sikerült észrevétlenül kisurrannia.

Hiszen ez utóbbi annyiban jelentett csak változást, hogy így a visszatértekor kapja meg ugyanazt a hatalmas verést.

Csakis úgy lehetett némi esélye, hogy megússza a fájdalmas eltángálást, ha ezen engedély nélküli kiruccanását eredményes vadászattal fejezi be. Hiszen véleménye szerint, bármennyire engedetlen húzás volt a részéről a szökés, a friss hús minden bizonnyal segítene Grának a megbocsájtásban.

Egyszóval aggódott.

Igaz nem túlzottan, mivel mindez perpillanat még csak nem volt más mint a viszonylag „távoli" jövő.

És őt jelenleg csak egyetlen dolog érdekelte:

Végre idekint volt!

Nagyot szippantott a kellemes vízparti levegőből… majd annak ellenére, hogy így a levélhullás évszakának közepe táján már eléggé csípős volt az idő, meztelenre vetkőzve meghempergett a patakocska iszapos medrében… egészen addig, amíg a zöldes sár be nem fedett minden tenyérnyi helyet a testén…

Mire végzett, valósággal égett a bőre a hidegtől, és a bimbói belülről szúró fájdalmas tüskékként meredtek előre formás mellei közepéből, de megérte, hiszen csak így tudott felkészülni a vadászatra. Végtére