301

Utószó

Előszó

Szimónidész nem tudott ezen az éjjelen aludni. Fejfájás gyötörte és hiába próbálta a jól bevált hidegvizes borogatást, ma az sem segített.

A feladat, ami előtte állt nem hagyta nyugodni. Költő volt és tudta, hogy a múzsák néha elég szeszélyesek. Ha olyan kedvük van, akkor napokig, hetekig vezették a művész gondolatait és serkentették újabb és újabb területek felfedezésére. De ma éjjel a múzsák is alhattak, mert az ő agya olyan üres volt, mint a pénztelen korhely pohara.

Kilépett az ajtón és felnézett a csillagos égre. Szerette az éjszakai égboltot, és mindig valahogy úgy érezte, mintha a végtelenbe bámulna amikor felpillant.

Tekintete elkalandozott és a városka szélén a holdfényben fürdő temetőre esett a pillantása.

Becsukta a szemét és megpróbálta elképzelni a csatát, a királyt, a katonákat. Egy pillanatra látta és hallotta maga körül az embereket és az eseményeket, de olyan élesen, hogy úgy érezte, akár meg is érinthetné őket. A pillanat varázsa elmúlt és a csend ölelte őt át újra.

Igen, a csend. A halottak, akik életüket adták, hogy mások felkészülhessenek…

Töprengve fordult be háza ajtaján és akkor villámcsapásként villant fel elméjében két sor.

„Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak

Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza"

Első rész

1.

Pleisztosznak nem jött álom a szemére, egyfolytában az elkövetkező napokon járt az esze. Katonaitársai körülötte már mind az igazak álmát aludták, a tüzek pattogását és az őrök pajzsának, kardjának időnként felhangzó csörrenését lágy tücsökzene ölelte át a késő nyári éjszakában.

A fiatal hoplita csak arra tudott gondolni, hogy a már talán holnap összecsapnak a perzsákkal. Xerxész seregeiről olyan hírek keringtek, hogy többszázezer harcosból áll és mitikus szörnyek is szolgálják a perzsa királyt. Pleisztosz félt, nagyon félt, de igyekezett félelmét erővé és elszántsággá formálni. Mint Spárta katonája tudta, hogy sokszor nem a fegyver dönti el a csata kimenetelét, hanem a bátorság.

– Legyen mégoly nagy egy sereg, ha az retteg akkor az már eleve vesztésre ítéltetett. Félelemmel teli szívvel nem lehet nyerni. A félelem elbizonytalanítja a szívet és meggyengíti a kart – hallotta fejében az alig pár hónapja elhunyt apja, Opitész hangját. Kicsit elmosolyodott, amikor apjára gondolt. Nagyhangú, erős akaratú nemesember, aki számára az ember értékének egyetlen mértéke, annak hasznossága és gazdagsága volt. Emlékezett, milyen büszke volt, mikor apja először hívta be a szobájába, ahova nekik, gyerekeknek tilos volt bemenni és megmutatta neki a sisakot, páncélt, kardot és pajzsot, amit majd egykor ő, Pleisztosz fog viselni. Csillogó szemmel húzta ki a kardot a hüvelyéből és bár még alig bírta el akkor, de már győztes csatákról álmodozott. Mikor élérte a kort és először ölthette magára a mellvértet, úgy érezte, hogy sebezhetetlen és legyőzhetetlen. Magas, sudár termetével, szőke hajával, a páncélt viselve, akár valami király fiának vagy egy félistennek is hihette volna valaki, aki nem ismerte még őt.

Aztán keserű csalódására rá kellett jönnie, hogy bizony nem sebezhetetlen. A fiúgyermekek katonai kiképzését már gyermekként elkezdték Spártában és mire apja ajándékába belenőtt, már többé – kevésbé képzett harcosnak számított.

Mikor a teljes fegyverzetet viselve belépett a kiképző területre sok társa irigykedve pillantott rá.

Iszandrosz, egy szegény kőfaragó fia meg is jegyezte.

– Spárta hőse megérkezett hát! Reszkessen minden ellenség, egy igazi nehézfegyveres hoplita!

Pleisztoszt elfogta a méreg. Hogy merészeli ez kis senkifia ilyen megjegyzésekkel illetni egy nemesember fiát? Mit képzel magáról ez az arcátlan szegényember gyereke, akinek még rendes páncélra sem telik? Iszandrosz csak egy könnyűfegyveres peltaszta volt. Gyatra bőrpáncélja, dísztelen, nem túl jó minőségű kardja, de még a nevetségesen kicsi, kerek pajzsa is a városi fegyvertárból származott.

– Ha a karddal is ilyen gyors vagy, mint az ostoba megjegyzésekkel, akkor sincs esélyed ellenem, Iszandrosz.

– Nem-e? Talán tegyünk egy próbát! – mosolyodott el az alacsony, fekete hajú Iszandrosz és kihúzta a kardját. Pleisztosz ugyanígy tett és lassan elkezdték kerülgetni egymást. A kiképzésre érkezett fiúk és fiatal férfiak köréjük sereglettek és biztatták őket, vagy becsmérlő megjegyzéseket tettek valamelyikükre.

Pleisztosz maga elé tartva a pajzsát annak védelmében támadott. Iszandrosz gyors volt, nagyon gyors. Úgy ugrott félre a rá zúduló Pleisztosz elől, mint egy szöcske, és amikor a nehéz kard csak a levegőt döfte át, ahol egy pillanattal azelőtt állt, könnyű kardjának lapjával hatalmasat ütött a Pleisztosz sisakjára. A csendülést hatalmas hahota követte a peltaszta fiúk körében.

– Ez az, Iszandrosz, mutasd meg neki!

Pleisztosz szemére leszállt az ölni vágyás vörös köde. Ordítva fordult Iszandrosz után, de a páncél súlya és merevsége lelassította. Az alacsony fiú kardja ezúttal a hátán csattant. A hahota ismét felzengett és a nemesifjak komor, vészjósló arccal méricskélték kacagó társaikat.

Pleisztosz hatalmasat suhintott a fegyverével és Iszandrosz ugyan kivédte a vágást, de hitvány kardja darabokra törött. Pleisztosz elbődült és rávetette magát Iszandroszra, de az lebukott és elgáncsolta az ellenfelét. Pleisztosz arccal előre, hatalmas csattanással terült el a porban. Pajzsa, az azt tartó kezével együtt a mellkasa alá szorult és a következő pillanatban Iszandrosz már az ő hátán térdelt, csonka kardjának megmararadt pengéjét Pleisztosz álla alatt, a fiú torkának feszítve.

– Feladod? – kérdezte lihegve.

Pleisztosz legszívesebben lerázta volna magáról a nála sokkal könnyebb fiút, de annak hideg pengéje a torkán kijózanította.

– Feladom. Győztél – suttogta rekedten. Iszandrosz felpattant és amikor Pleisztosz nagyot nyögve megpróbált feltápászkodni, egy felé kinyújtott kart pillantott meg. Iszandrosz nézett lenézett rá és így szólt.

– Jól harcoltál és ha megsértettelek a megjegyzésemmel, akkor azért bocsánatot kérek.

Pleisztosz elfogadta a segítő kezet. Így kezdődött a barátságuk, és ettől a naptól fogva soha nem mondott egyetlen becsmérlő szót sem a peltasztákra.

De ez már hat éve történt. Iszandrosz már régen nincs velük. Két éve, egy Athénnal vívott kisebb harcban meghalt és Pleisztosz azóta is gyászolta őt. Aztán eszébe jutott Alethea, Anaxos tanácsos lánya. Eszébe jutott az ígéret, hogy ha dicsőségesen tér vissza akkor, de csak akkor, a tanácsos megfontolja, hogy Pleisztosz udvarolhasson a lányának…

Nem is vette észre, amikor elaludt, de amikor felriadt pánik töltötte el. Hanyatt feküdt egy sima, hideg és kemény felületen. Páncélja, kardja minden más ruhájával együtt eltűnt. Karja és lába le volt kötözve és szemébe vakítóan éles fény vágott. Hunyorogva elfordította a fejét és egy fehér falat pillantott meg, amit valami furcsán csillogó egyforma kövekből építettek. Csend volt csak valami nagyon halk zümmögés hallatszott a mennyezet irányából.

Pár nyelés után a gombóc eltűnt a torkából és már képesnek érezte magát, hogy megszólaljon.

– Hol vagyok? Hall engem valaki?

Zajt hallott, és amikor odafordította a fejét, két zöldbe öltözött alakot látott meg, amint egy átlátszó ajtón beléptek. Testüket csillogó ruha fedte, fejükön valami sisakféle volt. A sisak átlátszó arcrésze ugyan emberi arcot mutatott, de Pleisztosz biztos volt benne, hogy nem emberek. A két alak odalépett hozzá és egy hang nélkül furcsa korong alakú tárgyakat tapasztottak a mellkasára és a fejére. Szúrást érzett a karjában és elrémülve látta, hogy a vérét belefolyatják egy átlátszó kis tégelybe, majd, amikor az megtelt, akkor még egy tégelyt megtöltöttek a vérével.

– Miféle istenek vagytok ti? Mit akartok a véremmel? Hol vagyok? Szóljatok már valamit!

Az egyik isten, akinek női arca volt föléhajolt, kissé elmosolyodott és mondott valamit egy ismeretlen nyelven. Pleisztosz nem értette a szavakat, de a hangsúly megnyugtató volt. A két alak ekkor elhagyta a helyiséget és hamarosan két újabb alak lépett be. Ezek már nem viseltek fényes ruhát és sisakot sem. Testüket valami hosszú, fehér köpeny takarta. Teljesen emberi kinézetük volt, de Pleisztosz tudta, hogy az istenek akármikor emberi formát tudnak ölteni, ha akarnak. Az egyik egy fiatal nő volt és a harcos majdnem felkiáltott meglepetésében. Mintha egy kőből faragott Athéné szobor elevenedett volna meg a szeme láttára. A másik, egy idősebb férfi volt, aki enyhén bicegett és egy botra támaszkodva járt. Pleisztosz biztos volt benne, hogy ő nem lehet más, mint Héphaisztosz, a mesterségek és vulkánok sánta istene.

A bicegő férfi egy űlőalkalmatosságot húzott közelebb Pleisztosz fekhelyéhez, majd megszólalt, és a harcos nevét kérdezte. Szavai furcsán, idegenül csengtek, Pleisztosz első hallásra nem is értette. Amikor az idősödő férfi megismételte a kérdést kicsit más hangsúllyal, akkor felfogta a szavak értelmét és válaszolt.

– Pleisztosz vagyok, Opitész spártai nemes fia. Hol vagyok? Kik vagytok? Meghaltam talán és ez a túlvilág?

A férfi egy pillanatig csak figyelte őt, mintha gondolkodna, majd így szólt.

– Üdvözöllek a körünkben, Pleisztosz. Nem haltál meg, legalábbis még nem. Hogy hol is vagy? Nos erre inkább mondjuk azt, hogy túl vagy azon az időn és téren, ahol eddig voltál.

Pleisztosz nehezen fogta fel a szavak jelentését, és a félelem egyre inkább markolta a szívét.

– Pleisztosz, fel kell tennem neked néhány kérdést, hogy khm… lássuk mennyire tiszta és becsületes a szíved…

Athéné szeme kissé dühösen villant fel ezekre a szavakra, de szorosan összezárta a száját és nem szólt. Héphaisztosz figyelmesen megvárta, amíg a fiatal spártai bólintott, majd elkezdte a kérdések hosszú sorát.

Mikor a sánta férfi befejezte a kérdezősködést, akkor így szólt.

– Köszönöm, Pleisztosz. Most egy kis szúrást fogsz érezni és elalszol. Mikor magadhoz térsz, ismét a táborban leszel…

Úgy ugrott fel, mint akit darázs csípett meg. Aztán amilyen gyorsan felpattant, úgy esett is vissza a fekhelyére. A feje fájt és rettenetesen szédült. Gyomra felkavarodott és alig bírta visszatartani a rátörő hányingert. Szédelegve felült és amikor körülnézett megdöbbentő látvány tárult a szeme elé. A tábor üres volt és a jelekből ítélve számos napja magára hagyták azt. Számtalan nyom, emberek, lovak, szekerek nyomait látta a sárban, amik mind abba az irányba mutattak amerről a spártai seregek érkeztek.

– Mi történhetett? Miért nem ébresztettek fel? Hol van a sereg? – nézett körül értetlenül. Támolyogva felkelt, magához vette a felszerelését és körülnézett. Egyetlen lelket sem látott, hát ismét szemügyre vette a nyomokat. A csapás, amit a vonuló sereg hagyott maga után a földbe döngölte a füvet és széles, sáros barna föld – kígyóként húzódott Hellász városainak irányába.

– Az istenekre, mi történt velem? Hol vannak a többiek? – gondolta rémülten és kissé bizonytalan lábakkal, de futólépésben megindult a szoros felé, amit Leónidasz király már egy hete kiszemelt, mint legjobb pontja a védekezésnek. Alig egy óra múlva odaért és a látványtól nyöszörögve térdre esett. Jól-rosszul elégetett holttestek halmait, törött fegyvereket, elhullott lovakat látott bármerre nézett. A csata már napokkal ezelőtt megtörtént és ő átaludta az egészet…

– Dehát ez lehetetlen… igaz, volt egy furcsa álmom, de nem alhattam napokig. Ha mégis, akkor miért nem ébresztettek fel? Ha a csata már megtörtént, akkor ki nyert? – Bár ez utóbbi kérdésre már maga is sejtette a választ. Az a széles nyomsávot, amit látott, biztosan nem a spártai katonák hagyták hátra. Tétován feltápászkodott, amikor hirtelen közeledő lódobogásra lett figyelmes. Behúzódott egy szikla mögé és figyelt. Hamarosan egy lovas bukkant fel Spárta felől, de a lovas ruhája idegenre vallott. Sárga köpenye és furcsa formájú sisakja láttán Pleisztosz biztosra vette, hogy egy perzsa katona és az, hogy egyedül van, arra utalt, hogy vagy szökevénnyel, vagy futárral van dolga. Akárhogy is, de meg kell tudnia, mi történt. Amikor a lovas már elhaladt előtte, kilépett a szikla takarásából és minden erejét a dobásra összpontosítva a lovas után hajította a dárdáját. A ló felnyerített és felbukfencezett, lovasa messzire repült a nyeregből. Pleisztosz kirántotta a kardját és máris a földön fekvő katona mellett termett. Kardját az idegen férfi mellkasának szegezve ráordított.

– Hol vannak a spártai seregek? Mi történt itt? Beszélj, vagy meghalsz!

A szakállas katona ijedt tekintetéből látta, hogy az egy szót sem ért abból, amit mondott. Amikor az megszólalt a saját nyelvén, Pleisztosz legszívesebben saját magát vágta volna fejbe. Miből gondolta, hogy egy perzsa beszél majd görögül?

Jelbeszédbe kezdett hát, először magára mutatott majd a csatamezőre és kérdően nézett a szakállasra. Az megérthetett valamit, mert először rámutatott Pleisztoszra, majd a csatamezőre és ujját a torka előtt elhúzva jelezte, hogy a görög seregeket legyőzték.

A spártai harcos ekkor rámutatott a napra és mutatta, ahogy a nap jár az égen. A perzsa kis gondolkodás után megértette és felmutatta négy ujját. Ennyi elég is volt Pleisztosznak. Kardja hegye még mindig a férfi mellkasának volt szegezve, így elég volt egyetlen erőteljes mozdulat és a perzsa egy hangos hörgéssel kiadta a lelkét.

A csata tehát négy nappal ezelőtt megtörtént és Leónidasz királyt legyőzték. Kardját elrejtve megfordult és könnyű futással elindult, hogy visszatérjen Spártába és közben reménykedett, hogy talál valahol egy spártai csapatot, amihez csatlakozhat.

Talán két órája futhatott, amikor hirtelen gyengeség vett erőt rajta. Ritmikus levegővétele zihálássá változott és úgy érezte, megfullad. Térdre rogyott és amikor a világ megpördült körülötte, kiejtette a nehéz dárdát a kezéből, amibe eddig kapaszkodott. Hangok, színek, szagok kavalkádja rohanta meg, és olyan sebesen örvénylettek körülötte, hogy gyomra