Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Nácik, iszlamisták és a modern Közel-Kelet megteremtése
Nácik, iszlamisták és a modern Közel-Kelet megteremtése
Nácik, iszlamisták és a modern Közel-Kelet megteremtése
Ebook554 pages7 hours

Nácik, iszlamisták és a modern Közel-Kelet megteremtése

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

Százéves terv a cionizmus megsemmísítésére.


Hogyan kötött szövetséget Adolf Hitler és Amin Al-Husseini palesztin főmufti a végső megoldásra?


Az iráni atombomba, mint a náci stratégia csodafegyvere.


Barry Rubin és Wolfgang G. Schwaritz úttörő jelentőségű könyve most először publikált dokumentumok alapján mutatja be, hogy a német birodalmi külpolitika már a 19. század végétől stratégiai szövetségeseinek tekintette az új iszlamista politikai mozgalmakat a brit-francia befolyással szemben. A németek már az első világháborúban megkíséreltek szent háborút, dzsihádot szítani a muzulmán világban, de az oszmán birodalom veresége miatt a terv meghiúsult.


Hitler hatalomra jutása után a program újra előkerült. A náci hadvezetés számára kiemelt stratégiai cél volt a Közel-Kelet megszerzése, és ehhez Hadzs Amin al-Husszeini jeruzsálemi főmuftit választották fő szövetségesüknek. Adolf Hitler azt követően hozta meg a végső döntést 1941-ben az európai zsidók teljes kiirtásáról, hogy Berlinben találkozott al-Husszeinivel. A főmufti a szövetség feltételeként azt követelte, hogy Hitler ne engedjen egyetlen német zsidót se Palesztinába vándorolni. Ígéretet tett arra, hogy ha Rommel tábornok bevonul Jeruzsálembe és a Köze-Keletre, német arab megsemmisítő alakulataival egy év alatt minden zsidót kiírt a térségben.


1942-ben úgy tűnt, hogy semmi nem akadályozza meg a nácikat abban, hogy a végső megoldás népírtó programját a Közel-Keleten juttassák teljességre. A zsidómentes világ rémálma 70 éve végül kudarcot vallott, de a náci stratégia mai örökösei nem adták fel: Irán és szövetségesei újra azzal fenyegetnek, hogy eltörlik Izraelt a térképről.

LanguageMagyar
Release dateJul 17, 2017
ISBN9786155526541
Nácik, iszlamisták és a modern Közel-Kelet megteremtése

Related to Nácik, iszlamisták és a modern Közel-Kelet megteremtése

Related ebooks

Related categories

Reviews for Nácik, iszlamisták és a modern Közel-Kelet megteremtése

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Nácik, iszlamisták és a modern Közel-Kelet megteremtése - Barry Rubin

    Barry Rubin

    és Wolfgang G. Schwanitz: 

    Nácik,

    iszlamisták

    és a modern

    Közel-Kelet

    megteremtése

    Patmos records budapest, 2014

    A fordítás alapjául szolgáló mű:

    Barry Rubin and Wolfgang G. Schwanitz:

    Nazis, Islamists, and the Making

    of the Modern Middle East

    A kiadásért felel Kauzál Márton

    fordította

    Morvay Péter

    lektorálta

    Lukács Ibolya Anna

    borító, tördelés

    Ifj. Balogh Ferenc

    korrektúra

    Sugár Ágnes

    Nazis, Islamists, and the Making

    of the Modern Middle East

    Copyright © 2013 by Barry Rubin and Wolfgang G. Schwanitz.

    Hungarian edition © 2013 by Patmos Records

    with permission of Yale University Press

    Hungarian translation copyright

    © Morvay Péter

    All rights reserved - Minden jog fenntartva.

    ISBN 978-615-5526-54-1

    A soában meggyilkolt rokonaim emlékének: Dolhinov,

    Lengyelország: Haya Rubin Perlmutter, valamint Azriel, Haim és Jakov Jermijahu Perlmutter. Smuel, Ráhel Lea, Lea Rivka, Pinkas Leib, Ethel és Mose Grosbein. Ráhel Dimenstein,

    valamint Jirmejahu és Mose Dimenstein. Tura, Csehszlovákia: Maria, Jozef, Artur, Ilsa és Erika Dub.

    – Barry Rubin

    Szüleim emlékének: Margot Schwanitz és Wolfgang Schwanitz (1929–2013)

    – Wolfgang G. Schwanitz

    Előszó

    A náci Németország közel-keleti szerepvállalásának történetét eddig nagyrészt úgy tekintették, mint drámai mesét egy olyan eseménysorról, ami ugyan megvalósulhatott volna, de mégis marginális tényező maradt a Közel-Kelet és a második világháború eseményei során. Valójában azonban ez az esemény a Közel-Kelet modern történelmének központi eleme, és következményei sok évtizeddel később is érzékelhetők, mély hatást gyakorolva az arab nacionalizmusra, iszlamizmusra, és a palesztin arab mozgalom által választott útra.

    Az amerikai kormány által a közelmúltban közzétett nagy mennyiségű háborús és háború utáni dokumentum, a korábban fel nem dolgozott német dokumentumok fordításával és arab nyelvű beszámolókkal együtt lehetővé teszik, hogy sokkal átfogóbb módon tárjuk fel az arabok, a muzulmánok és a németek közötti kölcsönhatások történetét.

    Ahhoz, hogy megértsük ezt a történelmi eseménysort, több különböző elemet kell összefoglalni. Először is, volt egy német stratégia, ami a tizenkilencedik század végén alakult ki. E nézet szerint Berlin érdekei a Közel-Keleten szorosan kapcsolódnak a Németország európai riválisai elleni iszlám dzsihádhoz, amelyet a muszlim szervezetek segítségével készültek megvívni.

    A másik oldalon a regionális status quo elleni lázadó nacionalista és iszlamista radikális erők álltak. Ez utóbbi csoportok később nem csupán a náci Németország pártfogoltjai lettek, hanem a közös érdekeknek és egy sor közös eszmének köszönhetően a partnerei is. Ez tehát nem pusztán egyfajta praktikus szövetség, és nem is egyszerűen olyan helyzet volt, amelyben a nácik voltak a tanárok és a közel-keletiek a diákok.

    A világháborún és a náci Németország összeomlásán túl ezek az események hosszú távú hatással voltak a Közel-Kelet történelmére, és jóval 1945 után is befolyásolták az eseményeket. A Közel-Kelet volt a világ egyetlen olyan régiója, ahol a náci Németország helyi szövetségesei és a velük sok mindenben azonosan gondolkodó erők győztesen kerültek ki a háború utáni világból.

    Ezek az erők nem feltétlenül voltak nácik vagy fasiszták – sok ötletet később a kommunista blokkból merítettek –, hanem olyan radikális nacionalista és iszlamista erők, amelyek bizonyos témákban párhuzamos nézeteket vallottak és időnként összefogtak. A politikai győzelmeiket nem annyira a külső ellenfelekkel szemben érték el, inkább a mérsékelt arab és muzulmán riválisok ellen. Az első fordulóban – annak ellenére, hogy európai szövetségeseik vereséget szenvedtek – ezek az erők az 1940-es években és az 1950-es évek során képesek voltak elpusztítani és hiteltelenné tenni azokat, akik nem vallották a tekintélyelvű gondolkodást és módszereket. Olyan sikerrel jártak ebben, hogy a liberális demokratikus erők – akik az 1930-as évek előtt nem számítottak ritka jelenségnek az arab nyelvű világban – nem tudtak újra versenybe szállni a hatalomért, egészen a huszonegyedik század első évtizedéig.

    Ma zajlik ennek a csatának a második fordulója. Újra felbukkant a forradalmi iszlamizmus, az egyik olyan mozgalom, amely együttműködött a császári Németországgal 1918-ig, majd a náci Németországgal is 1945-ig. Célja, hogy kihívást jelentsen korábbi partnerével, a militáns arab nacionalizmussal szemben, amely az 1950-es években szétzúzta a forradalmi iszlamizmust. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a mérsékelt demokratikus nézeteket képviselők egyszerre háromfrontos csatát vívnak, és ebben a küzdelemben jelentős hátrányban állnak. Mindenesetre az „arab tavasz által – amely sok megfigyelő szerint „iszlám tavasszá vált – felszínre hozott és kirobbantott ideológiai viták és politikai csatározások csak a könyvünkben dokumentált előzmények ismeretében érthetők meg teljességükben.

    Köszönetet szeretnénk mondani a Egyesült Államok Országos Levéltárának azért, hogy az információs szabadságról szóló törvény alapján eleget tettek kéréseinknek és rendelkezésünkre bocsátották a CIA feljegyzéseit. Különösen köszönjük Scott Koch információs koordinátor segítségét Washingtonból; továbbá Caroline Lugatónak, hogy lehetővé tette számunkra a kutatást a szövetségi hírgyűjteményekben a Német Szövetségi Archívumban.

    Hálával tartozunk a Global Research in International Affairs (Nemzetközi Ügyek Kutatóközpontja – GLORIA) munkatársainak, különösen Yeru Chernilovskynak. Szívélyes köszönetünket fejezzük ki a levéltárosok – Lars Amelung, Ludwig Biewer, Brigit Kmezik, Oxana Kosenko, Martin Kröger, Larry McDonald, Michael Petersen, Knut Piening, Christoph Stamm, Christiane Stegemann, Gabriele Teichmann és Dominik Zier – munkájáért. Kutatásokat folytattunk magángyűjteményekben is, köztük Joseph W. Eaton, Hannelore Grobba, Maria Pawelke és Manfred G. Steffen gyűjteményeiben. Köszönjük munkatársaink – Wajih Abd as-Sadiq Atiq, Xavier Bougarel, Joel Fishman, Rainer Karlsch, Jacob M. Landau, Walter Z. Laqueur, Bernd Lemke, Astrid Ley, Jamal Malik, Sean McMeekin, Bernard Lewis, Stefan Meining, Chantal Metzger, Daniel Pipes, Wladimir J. Sacharow, Hans-Ulrich Seidt, Abd ar-Rauf Sinnu és Mattias Uhl – munkáját. Végül, de nem utolsósorban köszönjük irodalmi ügynökünknek, Sarah Millernek és munkatársának, Heather Goldnak az erőfeszítéseit, csakúgy, mint olvasószerkesztőnk, Gavin Lewis és vezető szerkesztőnk, Margaret Otzel munkáját

    1. A Z-állomástól Jeruzsálemig 

    Úgy kezdődött, mint egy szokásos nyári nap 1942 júniusában a sachsenhauseni koncentrációs táborban. A Berlin közelében fekvő létesítménybe rendszeresen érkeztek SS-gyakornokok, hogy lássák, miként kell bánni a felsőbbrendű faj ellenségeivel.¹ Egy külön laktanyarész három barakkjában kaptak helyet a zsidó foglyok, főleg lengyel állampolgárok és Berlinből deportált férfiak. Azon a bizonyos napon egy csapat ordítozó őr a 38-as számú barakk zsidó foglyait sorakoztatta fel négy különleges látogató előtt, akik egy SS-körúton vettek részt.²

    Az SS modellértékűnek tekintette Sachsenhausenben felállított létesítményét, amely a legnagyobb hatékonysággal és körültekintéssel működött. Amikor egy rabot meggyilkoltak vagy meghalt, a közeli város tisztviselői rutinszerűen halotti bizonyítványt állítottak ki a számára, mintha hétköznapi halált halt volna. Csak a krematórium kéményeinek émelyítő halálos szaga utalt valami másra.³ Ezt a látogatást azonban még a szokottnál is nagyobb gonddal szervezték meg. Fritz Grobba, a náci rezsim legfőbb Közel-Kelet-szakértője, aki az első számú kapcsolattartó volt az arab szövetségesek felé, nem győzte hangsúlyozni az esemény jelentőségét. Mindennek tökéletesnek kell lennie.⁴ A birodalmi vezetés olyan komolyan vette ezt a programot, hogy Heinrich Himmler SS-főparancsnok előzetesen személyesen autózott el Sachsenhausenbe, ahol végigjárta a tervezett bemutató útvonalát.

    Az időpontot is gondosan választották ki. Májusban, alig egy hónappal korábban, a németek egy új projektet kezdtek Sachsenhausenben, és be akarták ezt mutatni a szövetségeseiknek. A projekt fedőneve Station Z (Z-állomás) volt. Azért választották az ábécé utolsó betűjét, a Z-t, hogy ezzel is szimbolizálják: ez a hely az út végét jelenti a zsidók számára, nemcsak Sachsenhausenben, hanem egész Európában is.

    A nácik évek óta kísérleteztek azzal, hogy megtalálják a legjobb módszert a zsidók és mások meggyilkolására. Egyesével végrehajtott akasztásokkal kezdték, majd csoportosan lőtték le az embereket, ami hatékonyabb, de még mindig lassú módszer volt. Az áttörést a tömeges pusztításban az jelentette, amikor 1941-ben kifejlesztették az álcázott gázkamrákat. Ezeket akkor telepítették frissiben Sachsenhausenbe, négy új krematóriummal együtt, hogy felgyorsítsák a holttestek megsemmisítését. Májusban Himmler elrendelte 250 zsidó meggyilkolását a táborban. Ez volt a próbaüzem. A rendszer hibátlanul működött.⁵

    Így 1942 júniusában négy különleges arab vendég tekinthette meg a jövő haláltáborainak a prototípusát. Érdeklődésüket meglehetősen gyakorlati cél motiválta. Egy nap, úgy tervezték, felállítják majd a saját Z-állomásaikat a Közel-Keleten, Tunisz, Bagdad és Jerikó mellett, hogy megsemmisítsék az összes zsidót a térségben.

    Ezt a célt egy 1941 januárjában született levél rögzítette, amelyet Amin al-Husszeini, a palesztin arabok politikai és vallási vezetője küldött Adolf Hitler német kancellárnak. Al-Husszeini arra kérte Hitlert, segítse az arabokat, hogy saját országaikban is megoldják a zsidókérdést, úgy, ahogyan az Németországban zajlik.⁶ A sikerhez meg kellett tanulniuk a náci technikákat, és meg kellett szerezni a technológiájukat is.

    1942 júniusában a németek arab szövetségesei közül négy vezető azért utazott Sachsenhausenbe, mert arra számítottak, hogy egy nap Hitler hadserege mögött fognak hazatérni. A fennmaradt dokumentumok egyik értelmezése szerint a négy látogató csupán arab tanácsadó volt, közülük az egyik al-Husszeininek dolgozott, a három másik pedig Németország másik fő arab szövetségesének, Rasíd Ali al-Kailaninak, Irak volt vezetőjének, aki az előző évi brit invázió miatt megbukott, és menekülni kényszerült Berlinbe. A küldöttség palesztin arab tagja vagy al-Husszeini biztonsági tanácsadója, Safwat al-Husszeini volt, vagy pedig egy másik rokona, Musza al-Husszeini, aki a propaganda és mozgósítási kérdésekért volt felelős.

    Egy másik értelmezés azonban sokkal drámaibb következtetést tartalmaz: lehetséges, hogy a négytagú küldöttség két tagja személyesen Németország két legnagyobb arab szövetségese volt: al-Husszeini és Rasíd Ali al-Kailani volt iraki miniszterelnök, valamint velük tartott egy-egy munkatársuk is Palesztinából és Irakból. A bizonyítékok alapján legalábbis al-Kailani jelenléte bizonyosnak tűnik a táborban tett látogatáson.⁷ Grobba ugyanis korábban azt írta, „Nem lehet fenntartásokat megfogalmazni al-Kailani személyes részvételével kapcsolatban a szemle során.⁸ Martin Luther német külügyi államtitkár-helyettes pedig jelentésében felveti a kérdést, hogy „Miért kereste fel al-Kailani és kísérete azt a tábort?⁹ A látogatók között tehát minden bizonnyal ott volt al-Kailani, valamint egy iraki és egy palesztin arab, akiket főnökeik kiküldtek az SS-tanfolyamra, továbbá vagy egy második iraki munkatárs, vagy pedig – ami kevésbé valószínűsíthető – személyesen al-Husszeini.

    Akár felkereste személyesen a haláltábort, akár nem, a főmufti a náci Németország legfontosabb arab és muzulmán szövetségese volt. Miután véres lázadást robbantott ki Palesztinában, kíséretével először elmenekült a brit letartóztatás elől, majd egy ideig al-Kailani vendége volt Bagdadban, utána pedig Németországba menekült. 1941. november 28-án Hitler hosszú audiencián fogadta al-Husszeinit. A különleges elismerésnek számító találkozón megállapodtak abban, hogy együttműködnek a zsidók elleni népirtásban.

    Az idevezető út 1871-ben kezdődött, amikor Poroszország vezetésével a szomszédos államok létrehozták az egyesült Németországot. Arab értelmiségiek később modellként tekintettek erre az eseményre, hogy ugyanezt a programot saját térségükben is megvalósítsák. Az első világháború előtt a német császár a muzulmánok és az arabok védelmezőjeként tüntette fel magát. A háború alatt Németország dzsihádot szított, ezzel ösztönözve a muszlimokat arra, hogy az ő oldalán harcoljanak.

    Az első világháború után Hitler és al-Husszeini gondolkodása hasonló irányban fejlődött. A főmufti és Hitler egyaránt arra a következtetésre jutott, hogy csak a zsidók kiirtása révén érhetik el a céljaikat.¹⁰ A két férfi hasonló világnézet alapján keresett szövetségeseket magának.¹¹ Amikor Hitler 1933-ban Németország kancellárja lett, a főmufti felkereste a német konzulátust Jeruzsálemben, és felajánlotta az együttműködését. Ugyanebben az évben arab újságok sorozatban kezdték közölni Hitler önéletrajzát, a Mein Kampfot, ami könyvként is bestseller lett a térségben.

    A náci Németország és ideológiája több okból fakadóan is népszerűvé vált az arabok között. Ők is gyenge, legyőzött és megalázott népnek tekintették magukat, ugyanúgy, mint a németek az első világháború után. Németország ellenségei ugyanazok voltak, mint az arabokéi: Nagy-Britannia (amely Egyiptom, Szudán, Jordánia, Palesztina és Irak ura volt), Franciaország (amely Észak-Afrikát, Libanont és Szíriát uralta), valamint a Szovjetunió (amely nagy kiterjedésű, muzulmánok lakta területeket foglalt magában).

    Emellett számos arab bízott abban, hogy le tudják másolni a náci Németország látszólag mágikus sikerreceptjét. Arra számítottak, hogy ők is gyorsan erős és győztes hatalommá válhatnak azáltal, ha egy erős kormány mozgósítani tudja a tömegeket a szenvedélyes hazaszeretet, a militáns ideológia és a bűnbakok elleni gyűlölet által. A fasiszta Olaszország ugyanezt a modellt követte, ami megerősítette a recept sikerét.

    A főmufti később azt írta, hogy sok arab úgy vélte: „Allahnak hála, eljött al-Hadzs Mohamed Hitler".¹² Azokat a rezsimeket, amelyek később negyven éven át uralták Irakot, ötven éven át Szíriát és hatvan évig Egyiptomot, mind náci szimpatizáns csoportok és a vezetők alapították.

    Logikus volt a szövetség a két erő között. Al-Husszeini Berlinből kapott fegyvereket, Rómából pedig pénzt az 1936–1939 közötti palesztin arab lázadáshoz. 1937-ben sürgette a muszlimokat, hogy öljék meg a muszlim földön élő összes zsidót, akiket „söpredéknek és baktériumoknak nevezett.¹³ De al-Husszeininek ennél nagyobb ambíciói is voltak. Nemcsak a zsidók kiirtásához várta a németek támogatását a Közel-Keleten, hanem ahhoz is, hogy uralkodó lehessen az összes arab felett. A berlini támogatásért cserébe ígéretet tett arra, hogy bevonja a muzulmánokat és az arabokat egy Németországgal kötött szövetségbe, terjeszteni fogja a náci ideológiát, támogatja a német kereskedelmet és – saját szavai szerint – „terrort folytat az angolokkal és a franciákkal szemben.

    A nácik lelkesen fogadták ezt a partneri viszonyt. Különleges kapcsolatokat alakítottak ki a Muzulmán Testvériséggel, a Baasz Párttal, a Fiatal Egyiptomiak Mozgalmával, valamint különféle radikális csoportokkal Szíriában, Irakban és Palesztinában. Berlin azt is remélte, hogy kapcsolatokat építhet ki az egyiptomi és szaúd-arábiai uralkodókkal. Amikor például 1939-ben Hitler találkozott Abd al-Aziz Ibn Szaúd szaúdi király követével, Khalid al-Qarqanival, azt mondta neki: „A legmelegebb rokonszenvvel tekintünk az arabokra, három okból is. Először is, nincs semmiféle területi törekvésünk az arab földekkel kapcsolatban. Másodszor, ugyanazok a közös ellenségeink. Harmadszor, mindketten harcolunk a zsidók ellen. Én nem nyugszom, amíg az utolsó zsidó is el nem hagyta Németországot."

    Al-Qarqani egyetértett ezzel, és azt válaszolta, hogy Mohamed próféta hasonlóan járt el, amikor kiűzte az összes zsidót Arábiából. Egy muszlim részéről nem hangozhat el ennél hízelgőbb párhuzam. Hitler megkérte al-Qarqanit, mondja meg uralkodójának, hogy Németország szövetséget akar vele, és kész felfegyverezni mind Szaúd-Arábiát, mind al-Husszeini embereit.¹⁴

    De Hitlernek előbb el kellett döntenie, pontosan miként fogja „a leg-utolsó zsidó is elhagyni Németországot. Hitler még 1941-ben is úgy gondolta, hogy ez – Hermann Göring júliusban mondott szavai szerint – „kivándorlás vagy kitelepítés által történhet meg.¹⁵ Miután azonban más országok nem voltak hajlandók zsidó menekülteket befogadni (némelyek teljesen lezárták a kapuikat, mások csekély számban engedték be őket), Palesztina maradt az egyetlen lehetséges menedék, a Népszövetség 1922-es rendelete alapján. Ha ez az utolsó menedék is bezárul, a tömeggyilkosság marad az egyetlen alternatíva Hitler számára.

    Mivel az arab-muszlim szövetség fontos volt Berlinnek, és a főmufti is ezt sürgette, ezért a döntés kimenetele nem volt kétséges. És al-Husszeini jelen volt abban a kritikus pillanatban, amikor Hitler meghozta ezt a döntést. Amikor 1941 novemberében al-Husszeini megérkezett Berlinbe, a németek úgy fogadták, mint minden arab és muszlim jövőbeli vezetőjét, aki egyszer talán még az iszlám kalifátust is újjáélesztheti. A vendéget luxus körülmények között, a Bellevue kastélyban szállásolták el, a német trónörökös korábbi palotájában, amely ma Németország elnökének hivatalos rezidenciája.

    Al-Husszeini személyes és politikai szükségleteire mai értékben számolva évente körülbelül tizenkét millió dollárnak megfelelő összeget fizettek ki.¹⁶ Az ehhez szükséges forrásokat a koncentrációs táborokba küldött zsidóktól elkobzott arany biztosította.¹⁷ Ezt a mintát követve al-Husszeini is egy kisajátított zsidó lakást kért és kapott iroda céljára. Stábja további fél tucat másik házat kapott a németektől. Ezen kívül al-Husszeini rendelkezésére állt egy lakosztály is a fényűző berlini Hotel Adlonban, valamint vakáció céljára további luxusszállások a szászországi Hotel Zittauban és az Oybin-kastélyban.¹⁸

    A németek részéről Grobba volt a mufti segítője és kapcsolattartója, a külügyminisztériummal pedig Ernst von Weizsäcker államtitkár és SS-tábornok tartotta a kapcsolatot. Von Weizsäcker az arabok helyett a Törökországgal való kapcsolatokat preferálta, mert ők sokkal nagyobb hadsereggel rendelkeztek – harminchat hadosztállyal, amit könnyen tovább bővíthettek ötvenre –, míg az összes arab ország együttvéve csak hét hadosztályt tudott kiállítani, és azokat is többnyire brit tisztek vezették.¹⁹

    Hitler azonban többre értékelte a főmuftit. Minden más arab vagy muzulmán szövetségesüknek csak egy országban voltak követői, al-Husszeini azonban nemzetközi befolyással bírt. A főmufti igyekezett bebizonyítani, hogy megfelel ezeknek a magas elvárásoknak. A Bellevue palotában nemcsak arab politikusokkal találkozott, hanem száműzött muszlim vezetőkkel is, akik a Szovjetunióból, Indiából, Afganisztánból és a Balkánról érkeztek.

    Joachim von Ribbentrop külügyminiszterre mindez nagy benyomást tett, és azt mondta al-Husszeininek: „Hosszú ideje figyeljük az ön harcát. Mindig csodáltuk önt, és lenyűgöztek bennünket a veszélyes kalandok, amelyeket vállalt". Von Ribbentrop biztosította al-Husszeinit a birodalom támogatásáról.²⁰ A németek elfogadták al-Husszeini azon állítását, hogy az arab tömegek is felsorakoznak a németek oldalán, ha Berlin garantálja számukra a brit és a francia uralom alóli függetlenséget, valamint teljesen leállítja a zsidó bevándorlást Palesztinába. 1941 márciusában Berlin titokban ígéretet tett az arab függetlenség támogatására.²¹ Októberben Berlin és Róma nyilvánosan is bejelentette, hogy ez a tengelyhatalmak hivatalos politikája.²²

    Német tisztviselők egymás között al-Husszeinit a legfontosabb mu-zulmán vallási személyiségnek hívták, aki az arabok vezetője Libanonban, Szíriában, Palesztinában, Transzjordániában (a mai Jordánia), Irakban, és másutt.²³ Hitler a „Közel-Kelet főszereplőjének nevezte, aki „realista, nem pedig álmodozó.²⁴ A korabeli amerikai hírszerzési értékelés egyetértett ezzel, azt állítva, hogy al-Husszeinit az egész Közel-Keleten úgy tekintik, mint aki „az arab népek ma élő legnagyobb vezetője."²⁵

    Ezt az értékelést ismerte el Hitler, amikor 1941. november 28-án kilencvenperces találkozón fogadta al-Husszeinit. A Hitler számára összeállított előkészítő anyag, amelyet Grobba írt, hangsúlyozta, hogy al-Husszeini véleménye összhangban áll Németország ideológiai és stratégiai érdekeivel.²⁶ Az ünnepélyes, vörös szőnyeges fogadtatás kifejezte a náci rezsim drámai pompa iránti határozott érzékét. Amikor a főmufti kilépett a limuzinból, kétszáz fős díszőrség és katonazenekar fogadta. Hitler szívélyesen üdvözölte: „Részletesen ismerem az ön életét."

    Arab vendége viszonozta a bókokat, és örömmel konstatálta, hogy Hitler nemcsak erőteljes szónok, hanem türelmes hallgató is. Al-Husszeini megköszönte a német diktátornak, hogy hosszú ideje támogatja a palesztin arab ügyet. Azt állította, hogy az arabok Németország természetes barátai, és hisznek abban, hogy Berlin megnyeri a háborút, és készek segítséget is nyújtani ehhez. Al-Husszeini kifejtette a tervét Hitlernek. Egy arab légiót toboroz, hogy a tengelyhatalmak mellett harcoljanak. Arab harcosok szabotázsakciókat hajtanak majd végre a szövetségesek létesítményei ellen, miközben arab és muzulmán vezetők lázadásokat szítanak, hogy ezzel lekössék a szövetséges haderőket, továbbá területet és erőforrásokat biztosítanak a tengelyhatalmak számára.

    Hitler elfogadta az ajánlatot, mondván, ez a szövetség segítséget jelent számára a zsidó hatalom két fellegvára, Nagy-Britannia és a Szovjet-Oroszország elleni élet-halál harcában. A Harmadik Birodalom ezekben a napokban győzelmeinek csúcspontján állt. Német erők nyomultak előre mélyen a Szovjetunió területére, és az Iránnal szomszédos déli határa közelében. Erwin Rommel tábornok behatolt Egyiptomba és sok egyiptomi azt várta, hogy hamarosan Kairó is elesik. Amikor eljön a német győzelem napja – folytatta Hitler –, Németország bejelenti az arabok felszabadulását. A főmufti lesz szinte az összes arab vezetője. Minden zsidót megölnek a Közel-Keleten.²⁷ Amikor al-Husszeini írásbeli megállapodást kért erről, Hitler azt válaszolta, hogy éppen most adta neki személyes ígéretét, és ez elegendő kell, hogy legyen a számára.²⁸

    Al-Husszeini szempontjából a találkozó nem is alakulhatott volna kedvezőbben. Nemcsak Európa ura, a győzedelmes Németország állt az arab ügy mellé, de a világ legerősebb embere személyesen őt támogatja. Hitler is elégedett volt. A találkozó után al-Husszeinit a „Közel-Kelet főszereplőjeként emlegette, aki „ravasz róka, realista és – szőke hajával és kék szemével – árja is. Hitler megbocsátotta al-Husszeininek, hogy – a német vezér megfogalmazásában – arcvonásai élesek és egérszerűek.²⁹

    Németország igazi nácikra jellemző módon erősítette meg azt, hogy a főmuftit elismerik arab és muzulmán vezetőként. Egy nappal a találkozó után a főmufti felkeresett egy orvost, Dr. Pierre Schrumpfot, aki hatórás alapos fizikai vizsgálatnak vetette alá. Az orvos megállapította, hogy al-Husszeini nem tisztán arab, hanem cserkesz is, így kaukázusi, tehát árja. Az áltudományos diagnózis kifejezetten nem orvosi alapon állt. A doktor elmagyarázta, hogy egy arab soha nem tartana ki a harcban a britek és a zsidók ellen, hanem eladná magát nekik. Al-Husszeini kitartása bebizonyította, hogy ő árja. És mivel árja, ezért a náci Németország hűséges szövetségese lesz.³⁰

    Az al-Husszeini–Hitler találkozónak azonban volt egy másik következménye is, amely tovább szilárdította szövetségüket. Néhány órával az után, hogy a főmuftival találkozott, Hitler elrendelte, hogy küldjenek ki meghívókat egy konferenciára, amelyet a Wannsee-tó melletti villában rendeznek majd meg. A találkozó célja az európai zsidóság szisztematikus kiirtásának megtervezése volt.

    Természetesen a muzulmán és arab szövetséggel kapcsolatos megfontolások semmiképpen nem az egyedüli tényezőt jelentették ebben a döntésben, amely alapvetően Hitler antiszemita megszállottságából fakadt. De mindaddig a pillanatig a német diktátor nyitva hagyta az esélyt arra, hogy a száműzetés a megsemmisítés szóba jöhető alternatívája lehet.

    Amikor Hitler utasította Heydrichet, hogy találja meg a „végső megoldást", a diktátor ebbe eleinte beleértette a zsidók száműzését is, mint az egyik lehetőséget. Addigra már a rezsim becslése szerint mintegy 500 ezer zsidó hagyta el törvényesen Németországot a náci uralom hét éve alatt. Ugyanakkor, ha a maradék zsidók csak Palesztinába mehetnek, miközben al-Husszeini legfontosabb célkitűzése a bevándorlás leállítása volt, a kivándorlás vagy a száműzetés azzal a veszéllyel járt, hogy aláássa a német–arab szövetséget.³¹ A stratégiai helyzet és személyes meggyőződése fényében Hitler számára könnyű volt döntés. Elhatározta, hogy meggyilkoltatja a zsidókat, begyűjtve ezzel a háborús erőfeszítésekhez szükséges arab és muzulmán támogatást, valamint anyagi forrásokat.³²

    Következésképpen, Hitler elrendelte, hogy a wannseei konferencián dolgozzanak ki részletes tervet a népirtásra.³³ Miután ez a döntés kapcsolódott az al-Husszeinivel kötött szövetséghez, ő lett az első nem német, aki tájékoztatást kapott a tervről, még mielőtt hivatalosan is bemutatták volna azt a konferencián. Erre a feladatra személyesen Adolf Eichmannt jelölték ki.

    Eichmann az SS-központ térképtermében tájékoztatta al-Husz-szeinit, és bemutatta neki a konferenciára készített prezentációját. Eichmann egyik munkatársa feljegyezte, hogy a főmuftit lenyűgözte a bemutató. Annyira megragadta a népirtás mérnöki pontosságú terve, hogy al-Husszeini megkérte Eichmannt, küldjön egy szakértőt – valószínűleg Dieter Wislicenyt – Jeruzsálembe, hogy saját személyes tanácsadója legyen a haláltáborok és gázkamrák felállítása során, miután Németország megnyerte a háborút, és ő hatalomra kerül.³⁴

    Első lépésként megállapodás született arról, hogy miután Rommel elfoglalja Egyiptomot, egy SS-egység érkezik Kairóba, hogy megsemmisítse az ott élő zsidókat, mielőtt a Wehrmacht nyomában tovább haladna Palesztinába, hogy ott megismételjék ugyanezt.³⁵ Az SS-egység Walther Rauff, Heydrich harmincöt éves szárnysegédjének parancsnoksága alatt állt, aki maga fejlesztette ki a mobil elgázosításra alkalmas teherautókat. 1942 júniusában Rauff meg is indította ezt a projektet, megölve kétezer-ötszáz zsidót a német megszállás alatt álló Tunéziában. Ez lett volna a nagyobb műveletek főpróbája, ha a németek elfoglalják Egyiptomot, majd Palesztinát. A német hadsereg a Közel-Kelet felé haladt, a líbiai–egyiptomi és a szovjet–iráni határok közelében, így reálisnak tűnt a gondolat, hogy a németek által felkészített arabok egy éven belül képesek lesznek meggyilkolni a térségben élő valamennyi zsidót.

    És ez volt az oka annak, hogy az arab küldöttség meghívást kapott egy bemutatóra a sachsenhauseni táborba. Itt a tábor SS-parancsnoka tájékoztatta őket, Hans Loritz ezredes, nyolc év tapasztalattal a háta mögött, így a birodalom legfőbb szakértője volt a koncentrációs táborok vezetése terén. Az ezredes, miután válaszolt a kérdésekre, körbevezette a vendégeket és bemutatta a laktanyát, az étkezési csarnokot, a mosdókat, a konyhát, valamint a gyengélkedőt. A németek semmit nem akartak a véletlenre bízni, ezért egy drámai eseményt is előkészítettek. Egy hatvan szovjet tisztből álló csoport vonult fel lelkesen énekelve a táborban, új német katonai egyenruhába öltözve. Loritz elmagyarázta, hogy ezek a hadifoglyok önként jelentkeztek a kommunista rendszer elleni harcra.³⁶ A vendégek megértették az üzenetet. Mindenki a győztes oldalon akar állni, és ha Németország képes arra, hogy szovjet tiszteket fordítson Sztálin ellen, akkor az arabok is toborozhatnak muzulmánokat, hogy Churchill ellen harcoljanak.

    Egy német tisztviselő azonban elszörnyedt a látogatás miatt. A külügyminisztérium helyettes-államtitkára, Martin Luther azt követelte, hogy az arabokat ne engedjék be egyetlen koncentrációs táborba se, nehogy meséljenek másoknak arról, amit láttak. Ha Németország ellenségei tudomást szereznek arról, hogy tömeggyilkosságok zajlanak, propagandafegyverként fogják ezt felhasználni a Harmadik Birodalom ellen.

    Luther, aki veterán náci párttag volt, amiatt is aggódott, hogy a kiszivárogtatás lehetetlenné teszi abbéli munkáját, hogy meggyőzze a német csatlós- és szövetséges államokat a náluk élő zsidók átadásáról, hogy a haláltáborokba szállítsák őket. Ha a hír kijut, ezek a kormányzatok ellenezhetik az együttműködést, akár a szövetségesek nyomása, akár a jövőbeli büntetéstől való félelem miatt.³⁷ A feldühödött Luther elpanaszolta Grobbának, hogy von Ribbentrop megígérte neki, hogy a látogatás nem fog megtörténni.³⁸ Luther kérését azonban, hogy függesszék fel a látogatást, elutasították.³⁹ Bár az SS megígérte neki, hogy nem lesz több ilyen túra a jövőben, ennek ellenére mégis tartottak ilyeneket, köztük egy olyat, amelynek során később al-Husszeini valószínűleg ellátogatott Auschwitzba is.⁴⁰ Ami Luthert illeti, 1943-ban túl messzire ment a von Ribbentrop posztjának megszerzésére irányuló konspirációban, és végül őt magát is Sachsenhausenbe küldték.

    A náci Németország és az arab, valamint muzulmán szövetségeseik közötti kapcsolat fontossága teljesen világos volt Hitler és a legtöbb parancsnoka számára. Úgy tekintették ezt a szövetséget, mint amely létfontosságú a háborús erőfeszítéseikhez, és a legfontosabb kulcs a Közel-Kelet meghódítására. Hitler úgy gondolta, hogy egy hatalmas arab birodalom vezetőjeként al-Husszeini alárendelt partnere lenne. De mi volt a háttere annak, hogy a németek ilyen megrögzötten támogatták az arab forradalmakat és az iszlám dzsihádot, és pontosan hogyan fejlődött ez a szövetség mindkét oldalon?

    2. Az iszlám forradalom keresztény birodalmi stratégiája

    A nácik közel-keleti stratégiája a fél évszázaddal korábban, az 1880-as években kezdődött vitákban gyökerezett, és abban, ahogyan ezt a politikát az első világháború során alkalmazták. Ennek a német stratégiának a lényege volt, hogy az elnyomott muszlimok bajnokaként mutatta magát, és szorgalmazta a dzsihádot Németország ellenségeivel szemben.

    Eredendően két olyan ember vitája formálta ezt a német politikát, akik döntő befolyást gyakoroltak a modern Németország kialakulására: Otto von Bismarck kancellár és II. Vilmos császár. A konzervatív és óvatos Bismarck azt sürgette, hogy az új állam inkább a gazdasági fejlődésre összpontosítson, mintsem arra, hogy Európa vezetője vagy világhatalom igyekezzen lenni. Egy 1888-ban elmondott parlamenti beszédében elmagyarázta, miért vezetné katasztrófába Németországot az, ha a nemzet nem követné a tanácsait.¹

    Mint Bismarck elmondta, Németországnak először is azért fontos elkerülnie a háborút, mert előnytelen geopolitikai helyzete miatt egyszerre három fronton kellene támadással szembenéznie, hiszen Oroszország, Franciaország és Nagy-Britannia veszi körül. Összehasonlításként, Nagy-Britannia viszont olyan sziget-erőd, amelyet a tengerek feletti hatalma védelmez az invázióval szemben, Franciaország és Oroszország pedig csak a Németországgal közös határain sebezhető.

    Másodszor, Németországnak el kell kerülnie az ellenségkeresést, mert Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország közös érdekei jó alapot adnak nekik arra, hogy inkább egymással szövetkezzenek Németországgal szemben, mintsem támogassák azt.

    Harmadszor, mire Németország 1871-ben egységes állam lett, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország már hatalmas tengerentúli gyarmatbirodalommá vált. Németországnak nem volt esélye felzárkózni ezekhez. Bismarck oly mértékben érdektelen volt a Közel-Kelet iránt, hogy megjegyezte: az Oszmán Birodalomtól való területszerzés érdekében nem érdemes feláldozni egyetlen német katona életét sem.²

    Bismarck mindebből azt a következtetést vonta le, hogy Németországnak a kereskedelmi lehetőségekre kell összpontosítania, ahelyett, hogy birodalmat próbálna építeni. Németország érdeke a Közel-Keleten a béke volt, míg a térségben a helyzet megváltoztatására tett bármilyen kísérlet egy olyan háború kirobbantásához vezethetett volna Európában, amelynek Németország a vesztese lett volna.³

    Néhány befolyásos német személyiség azonban megvetően fogadta Bismarck érveit. Maga a gondolat, hogy Németországnak ne legyen birodalma, a szemükben egyenértékű volt azzal, hogy örökre a másodrendű hatalom szerepére vannak kárhoztatva. Bismarck geopolitikai elemzését megfordítva Hermann Count von Schlieffen tábornok azt felelte erre, hogy kizárólag a tengerentúli terjeszkedés tenné képessé Németországot arra, hogy európai bezártságából kitörjön.⁴

    II. Vilmos, aki 1888-ban lépett trónra, von Schieffennel értett egyet. A megkoronázását követő tizenkét hónapon belül Vilmos nyugdíjba kényszerítette Bismarckot és megváltoztatta politikáját. A császár nem csupán a növekvő német ipar számára szükséges nyersanyagok és piacok biztosítása miatt tartotta fontosnak, hogy birodalmat építsen vagy legalábbis befolyási övezetet építsen ki a Közel-Keleten, hanem ez önmagában is kötelező érvényű gondolat volt a számára.⁵ A gyakorlati megfontolások mellett romantikus megfontolások is jelentős szerepet játszottak ebben. Vilmost lenyűgözte a Közel-Kelet, és arról álmodott, hogy keleti hatalmassággá, vagy Nagy Sándor kései utódjává válik. Az 1889-ben és 1898-ban az Oszmán Birodalomban tett két utazása meggyőzte arról, hogy sorsa valóban erre indítja.

    Vilmos egy 1896 januárjában II. Sándor orosz cárnak küldött üzenetében meglehetősen tapintatlanul arról panaszkodott, hogy a britek tévesen gondolják „Angol-tengernek" a Földközi-tengert, és azt is, hogy a Közel-Kelet feletti uralmuk felbonthatatlan.⁶ Vilmos bizalmasan közölte a cárral, hogy egy barátja találkozott egy olyan muszlim prófétával, akinek a befolyása Indiában akkora, hogy egyetlen jelzésére forradalom törhet ki az országban.⁷ India elvesztése pedig harmadrangú hatalommá süllyesztené Nagy-Britanniát.⁸

    Az illetőt úgy hívták, hogy Szajjid al-Kailani, a császár „barátja" pedig Max von Oppenheim volt, aki 1893-ban találkozott al-Kailanival.⁹ Szajjid egy tizenkettedik századi hittérítő, Abd al-Qadir leszármazottja volt; a hittérítő által alapított csoport Kínába, Indiába, Pakisztánba, Törökországba, a Balkánra és Afrikába is eljutott. Von Oppenheim további nyolc hasonló testvériségről is beszámolt – például az észak-afrikai asz-Szanusszija csoportról –, akiket Németország használhatna egy dzsihád megszervezésére ellenségeivel szemben.

    Miközben Szajjid al-Kailani – aki a perzsa felföldről, Dzsilánból származott, amelyet arabul Kilan, Irakban pedig szintén al-Kailan néven ismertek – maga soha nem robbantott volna ki egy németpárti felkelést, egyik leszármazottja közel fél évszázaddal von Oppenheim jövendölése után valóban megtette. Ebben az időben von Oppenheim még mindig aktív magas rangú német ügynök volt. Ez az ember, Rasid Ali al-Kailani 1941 májusában vezetője volt annak a németbarát puccsnak, amely átvette a hatalmat Irakban. Így, bizonyos értelemben a császár próféciája beteljesedett, annak ellenére, hogy saját életében kudarcot vallott.

    A császár, dicsekvésének közvetlen következményeként, saját magának okozott kárt. Az oroszokat annyira nyugtalanították a császár ambíciói, hogy megosztották az üzenetet a britekkel, és később beléptek London és Párizs oldalán a németellenes szövetségbe. Úgy gondolták, hogy Berlin ellenük is megkísérelhet dzsihádot indítani Oroszország muszlim többségű vidékein. És mint kiderült, ez az aggodalom is jogos volt.

    A britek, akik különlegesen érzékenyek voltak arra, ha bárki is megkísérelt beavatkozni az Indiával és az egyiptomi protektorátussal fennálló létfontosságú kapcsolatukba, komoly fenyegetésnek látták a császár térséggel kapcsolatos érdeklődését. A német tervekről szóló egyes hírek végül eljutottak John Buchan brit regényíróhoz, aki egyben hírszerző tiszt is volt. Az első világháború során a Háborús Propagandahivatalnak dolgozott, és eközben írta meg sikeres kémregényét Greenmantle (Zöld köntös) címmel. Ebben a műben egy amatőr német konspirációról írt, amelynek a célja, hogy megszerezzék a Közel-Keletet, bázisul Európa meghódítására. Egy karizmatikus muszlim prédikátoron keresztül (akinek a kódneve „Zöld köntös) egy magas rangú külügyi diplomata elmagyarázza a könyv narrátorának, hogy a német támogatással elinduló dzsihád „ámulatba ejti majd a világot... A háborút Európában kell megnyerni vagy elveszíteni. Igen; de ha a kelet felizzik, akkor elvonja a figyelmünket Európáról. ... A tét nem kisebb, mint az, hogy győzünk vagy vereséget szenvedünk.¹⁰

    E stratégia megvalósítása érdekében Németország nem csupán egyes vallási vezetőkhöz vagy csoportokhoz fordult, hanem egyenesen az Oszmán Birodalomhoz, amelynek uralkodója, kalifaként, névleg valamennyi muszlim vezetője volt. Ebből a tisztségéből fakadóan  

    dzsihádot hirdethetett a világon élő összes muzulmán számára, elindítva ezzel egy olyan hatást, amit a császár „furor Islamiticus-nak, azaz a brit (de nem a német) hitetlenek elleni „iszlamista haragnak nevezett.¹¹ A németek rokonlelkű népként tekintettek a törökökre, ezért a „Közel-Kelet németjeinek" nevezték el őket.¹²

    Ennek a politikának az atyja Max von Oppenheim volt, aki rá is beszélte a császárt annak alkalmazására. Fontos történelmi szerepet töltött be, különösen, mivel sokkal hosszabb időn át volt aktív, mint jobban ismert brit ellenpárja, T.E. Lawrence, vagyis Arábiai Lawrence.¹³

    Az 1860-ban született von Oppenheim egy kölni zsidó bankárcsaládból származott, amely még az ő kisgyermekkorában tért át a katolikus vallásra.¹⁴ 1868-ban Max nagyapjának testvére, Abraham lett az első zsidó, aki a porosz királyságban bárói címet nyert. A családtagok ennek következtében jogosultak lettek arra, hogy nevük előtt az arisztokratikus „von" előtagot használják. Max 1883-ban szerzett jogi diplomát, de inkább felfedező szeretett volna lenni, vagyonos családja pedig kész volt fizetni az utazásait. Max útnak indult, először 1883-84 között Szíriát és Irakot járta be, majd Marokkót 1886-ban, utána pedig végig a Perzsa-öböl térségét és Indiát, 1893-94-ben. Egyiptomban arabul tanult, és meglehetősen magas szintre jutott el a nyelvismeretben. Visszatérése után von Oppenheim két kötetben jelentette meg úti tapasztalatait. Hamarosan az ország első számú modern Közel-Kelet- szakértőjeként ismerték.¹⁵ Von Oppenheim éles szemmel figyelte meg a térség életét és politikáját. Riválisa, Arábiai Lawrence, aki maga is nagyszerű író volt, von Oppenheim könyvét a legjobb műnek nevezte, amely az első világháború előtt a térségről megjelent.¹⁶

    A német külügyminisztériumot nyugtalanította az iszlám terjedése afrikai gyarmatain, ezért független információforrást keresett a témában. 1896-ban, egy magas rangú külügyi tisztviselővel fennálló családi kapcsolatnak köszönhetően von Oppenheim a kairói német követség diplomáciai attaséja lett. Ottani szolgálata 1909-ig tartott, és ez idő alatt 467 jelentést küldött Berlinbe. Jól kiépített kapcsolati hálójának köszönhetően sok mindenről tudomást szerzett, bár értesülései nem mindig voltak pontosak. Némileg ironikus, hogy Von Oppenheim, akit azért küldtek Kairóba, hogy az iszlámot mint potenciális fenyegetést tanulmányozza, arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a vallás hatalmas lehetőséget kínál Németország számára. Diplomáciai sürgönyeit – köztük a pániszlamista mozgalomról 1898-ban készült hosszabb jelentését – továbbították a császárnak is.¹⁷

    Az Oszmán Birodalom támogatta a pániszlamizmust, annak érdekében, hogy ezzel ellensúlyozza a nacionalizmus térhódítását, amely kikezdte a meghódított népek lojalitását. A birodalom ekkorra már elveszítette a délkelet-európai keresztényeket, akik a görög, szerb, bolgár és román nacionalizmus ösztönzésére fellázadtak a porta ellen. Az uralkodó azonban azt remélte, hogy az arabokat, törököket, kurdokat és másokat meg tudja tartani azáltal, ha meggyőzi őket arról, hogy a muzulmán identitásuk a legfontosabb a számukra, a szultán pedig, mint kalifájuk, az iszlám jogfolytonosság teljes körű letéteményese. A németek számára viszont nem ezek a védekező szempontok voltak az igazán érdekesek, hanem az, hogy a pániszlamizmus nagy lehetőségeket kínált a terjeszkedésre is. Mi lenne, ha Észak-Afrika francia uralom alatt álló népei, valamint azok, akik brit kormányzat alatt élnek Indiában és Egyiptomban, szintén iszlamista rendszert követelnének maguknak? Mi lenne, ha Oroszország muszlimjai hasonló igényekkel lépnének fel? Ez lenne a legjobb mód arra, hogy aláássák Németország riválisainak uralmát. Von Oppenheim azt tanácsolta Vilmos császárnak, közvetlenül az uralkodó 1898-as közel-keleti utazása előtt, hogy támogassa az iszlamizmust mint politikai mozgalmat.¹⁸ Elmagyarázta, hogy a muszlimok véget akarnak vetni a keresztény hatalmak (nevezetesen Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország) uralmának a muzulmán többségű térségekben. Ez részben válasz volt a nyugati kultúra és politikai befolyás terjedésére, részben pedig az iszlám parancsolat megvalósítása, ami összefogásra szólít fel, és arra, hogy a társadalmakat rábírják az iszlám iránti engedelmességre. A muszlimok – írta von Oppenheim – a hetedik században egységes államot hoztak létre, amelyet évszázadokon át fenn tudtak tartani. Az 1860-as évektől kezdődően az ottománok újjáélesztették ezt a törekvést, azáltal, hogy az iszlámot használták fel muzulmán alattvalóik hűségének megőrzésére. Von Oppenheim úgy vélte, hogy ez a kampány sikeres volt, és ennek következtében a muszlimok egyre inkább a szultánt tekintették kalifának, az iszlám és a szent helyek védelmezőjének. Ez kedvező volt Németország számára, amely – a diplomata állítása szerint – a muszlimok szemében a legszimpatikusabb európai országnak számított, hiszen nem voltak gyarmatai a térségben, és barátságosan viszonyult az Oszmán Birodalomhoz.

    Von Oppenheim számos következtetése inkább lelkesedésből eredt, mintsem pontos helyzetmegítélésből. Ez részben a saját vágyálmaiból fakadt, vagy pedig abból, hogy informátorai igyekeztek arról beszélni neki, amit hallani akart, remélve, hogy ezzel elnyerik Berlin pénzügyi és politikai támogatását. A kritikákra válaszul von Oppenheim azzal érvelt, hogy könnyű alábecsülni a szultán hatalmas vallási befolyását. Pusztán a tény, hogy birodalma katonai szempontból gyenge, még nem jelenti azt, hogy nincs benne rendkívüli potenciál a jövőre nézve. Ha a szultán kalifaként kész dzsihádot hirdetni, és a muszlimok megfelelő felkészítést kapnak, akkor – von Oppenheim előrejelzése szerint – ez a kiáltvány hatalmas erejű nem konvencionális fegyverré válhat.

    Ennek alátámasztására von Oppenheim leglátványosabb példaként Szudánra hivatkozott, ahol egy karizmatikus vezető, Muhammad Ahmad bin Abd Allah, mahdiként győztes dzsihádista felkelést vezetett a britek ellen. A semmiből kiindulva nagy hadsereget épített, amellyel több alkalommal legyőzte és kiszorította a reguláris brit haderőt. Elfoglalta Kartúmot és létrehozott egy iszlám államot, amelyet tizenhárom éven át vezetett. A britek csak a halála után, 1898-ban az Umm Durman-i csatában tudták végül legyőzni és felszámolni ezt az államot.

    Von Oppenheim éppen három hónappal e csata előtt továbbította az iszlamizmusról szóló jelentését, amikor még fennállt a mahdi állama. Ha pedig a mahdi ilyen kevés vagy éppen semmi külső szövetségessel ekkora eredményre volt képes, akkor a török szultán – aki mögött fél évezredes legitimitás, hatalmas állami apparátus és a muzulmán világ széles körű elismerése állt – az egész világot képes lenne megrázni, ha ebben Németország támogatná! Nem von Oppenheim volt az egyetlen, aki ezt a stratégiát javasolta. Más kormánytisztviselők és szakértők, mint például Ernst Jäckh, az Oszmán Birodalommal kapcsolatos kérdések specialistája hasonló gondolatokat vetettek fel.¹⁹ A német császár így elfogadta von Oppenheim javaslatát és úgy döntött, hogy háború esetén Berlin az ottománok mellé áll, miközben a szultán dzsihádot indít Németország európai ellenségeivel szemben a britek által uralt Indiában, a francia érdekszférába tartozó Észak-Afrikában és Oroszország ázsiai vidékein. A német kormányban nem mindenki esett ámulatba ettől a tervtől, legkevésbé Friedrich Rosen, a külügyminisztérium térséggel kapcsolatos szakértője. Rosen, aki jobban beszélt arabul, mint von Oppenheim, és korábban Bagdadban, valamint Jeruzsálemben volt német követ, azzal gúnyolta von Oppenheim ötletét, hogy az egyáltalán nem veszi figyelembe a térség valós körülményeit. Viccelődve azt mondta, hogy az elképzelés igazi szülőatyja a népszerű német regényíró, Karl May, aki számos vadnyugati könyve mellett romantikus regényeket

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1