Afférok

végén

Afférok

Írta

L. J. Wesley

Szerkesztette

Barna Hajnalka és Tomcsik Nóra

ISBN

978-615-00-0160-9

Copyright © L. J. Wesley, 2017

(© Takács László, 2017)

A valódi magányosság nem feltétlenül

korlátozódik csak a puszta egyedüllétre.

Charles Bukowski

Köszi-köszi

Nem szokásom senkinek megköszönni, hogy megírtam egy könyvet, de ezúttal úgy érzem, van, ami mellett nem mehetek el szó nélkül.

Na, szedjük össze. Köszönöm Klaudiának, hogy visszaterelt az íráshoz, az ő közbenjárása nélkül soha nem született volna meg, az Affér Berlinben. Köszönöm Gabinak, Hajninak és Nórinak, hogy a barátaim, és azt is persze, hogy bíztatnak. Külön köszönet Nórinak és Hajninak a szerkesztésért, mindig tudtam, hogy utáltok.

Szandrának köszi a nevem, értékelem, hogy nem akartál meghalni a takkerban, Évinek pedig köszönöm, hogy mindig lelkesen olvasta, az újabb és újabb agymenéseimet.

És persze, köszi neked is, hogy elolvastad. Ennyi már elég ugye? Ugorjunk inkább a történetekre.

Affér Berlinben

– Légyszi, légyszi, légyszi

Már legalább 10 percre ezt hallgattam, de nekem eszemben sem volt felvinni a másnaposságom egy rohadt hőlégballonra... nem hiszem, hogy jót tett volna.

Tegnap este ismertem meg Zsófit, egy berlini kocsmában. Ilyen az én formám. Külföldre megyek, erre pont egy magyar csajba futok bele... na, nem panaszkodni akarok.

Éjjel 11 felé járt az idő, a barátaim ekkor már használhatatlanok voltak. Náluk ez annyit tesz, hogy vagy részegen fetrengtek valahol, vagy egy lány ágyában... kocsijában... vagy éppen a konyhájában múlatták az időt... a lényeg, hogy közel jussanak a bugyijukhoz. Én meg egyszer csak azt vettem észre, hogy már a harmadik italra hívok meg valakit, pedig esküdni mernék, hogy egy perce még nem ült ott. Na, ez a valaki volt Zsófi. Nem beszélgettünk, csak néztük egymás szemét és ittunk, Ő valami koktélt, én Vodka-7-et. Az órák gyorsan repültek, a kocsma bezárt, mi pedig Berlin utcáit róttuk. Most már megeredt a nyelvünk is, próbáltunk csevegni mindenről, én igyekeztem bókolni, humorizálni, de ez elég nehéz műfajjá válik, amikor az ember lépni alig tud, nemhogy rendesen beszélni.

Valamit azért jól csinálhattam. Reggel egy ismeretlen szobában ébredtem, ruha nélkül, és amikor kinyitottam a szemem, Zsófi meztelen hátát láttam magam előtt. Semmire nem emlékeztem, az sem rémlett, hogy egyáltalán elindultunk hozzá... és ehhez még társult egy iszonyú másnaposság is. Az ágyból kiszállva magamra kaptam az alsónadrágomat és megkerestem a fürdőt... nem volt könnyű. A lakás nagy volt, a fürdőt meg jól eldugták, de azért sikeresen megtaláltam. Könnyítettem a gyomromon, hogy tisztábban tudjak gondolkodni, de mintha egy feketelyuk lett volna a fejemben, elnyelt minden információt, és semmit nem adott vissza.

Mire visszatértem a hálóba, Zsófi már felébredt és a szobában lévő hatalmas tükör előtt igyekezett rendbe szedni magát. Teljesen pucér... nem egy szégyenlős csaj. Sokkal jobb állapotban volt mint én, ráadásul gyanúsan vidámnak tűnt.

– Jó reggelt. Már azt hittem leléptél

– Szia. Szeretnéd? Nem akarok zavarni.

– Hülye. Örülök, hogy itt vagy. Legalább nem kell új programot kitalálnom.

– Újat?

– Nem emlékszel? Megbeszéltük, hogy megmutatom a várost.

– Ööö... az jó lenne, de először muszáj elérnem a barátaimat, gőzük sincs, hogy merre vagyok.

Ez utóbbi igaz volt, meg az is, hogy el akarom érni őket, de nem azért, hogy megnyugodjanak, tudják, hogy nem kell félteniük. Azt akartam, hogy megmentsenek. Nem tudtam, hogy miért, de megrémített ez a lány.

Persze nem volt szerencsém. Senki nem vette fel a telefont. Ennyit a barátok segítségéről, maradt a Zsófival töltendő nap. Elhatároztam, hogy megpróbálom élvezni a városnézést, és közben valahogy elérni, hogy a lány megutáljon.

Mire végeztem a hívásokkal, ő már a reggelit is elkészítette. Tojásrántotta, pirítós, egy nagy bögre kávé. Pont amire elgyötört testemnek szüksége volt. Evés közben kiderítettem, hogy éjjel végül semmi nem történt. Nem azért mert nem akartuk, egyszerűen csak annyit ittam, hogy