Ortutay Mária Igaz emberek, igaz történetek Interjúk, életrajzok, műkritikák Szerkesztette Ortutay Péter

Ortutay Mária

Igaz emberek, igaz történetek

Interjúk, életrajzok, műkritikák

Szerkesztette Ortutay Péter

Copyright@Ortutay Péter

Smashwords Kiadó– 2018

Tartalom

A vorkutai nagycsapat

A Doni Napló margójára

Ki volt ő, a nagy tanító

Alma a fájától…

Ősi jelrendszerek megszólaltatója

Fodor István

És az ifjabb Fodor

Dr. Koncz Gábor írásairól

Hazaszeretet, emberismeret, világismeret

Különleges kiképzésben részesült

És akikre büszkék lehetünk

Olvasónapló

A vorkutai nagycsapat

Egy szerelem története

Mottó: Az volt a jelenük, amit meséltek,

nem pedig az, ami kint tombolt…

Nincs nemzete Európának, amely történetének utolsó évszázada alatt annyi megpróbáltatáson és tragédián ment volna keresztül, mint Magyarország. De olyan sincs, ahol a háborús veszteség után annyi férfit vittek volna el rabszolgamunkára, zártak börtönökbe jogtalanul, mint nálunk és az átrajzolt határokkal szomszédos vidékeken.

Történetünk egyik főszereplője (a neve Frédy) is az erőszak fogaskerekei közé került. Vorkutába vitték, a sztálini diktatúra egyik ismert politikai fogolytáborába. Vajon tehetségének és fiatalságának kezdetén elképzelhető lehetett volna ez a jövő? Olyan közegbe került, amelynek célja, hogy elvegye az embertől azt, ami emberi és rabszolgamunkára ítélje. Sikerült ezt elérni? A hiteles történetet ismerve, bátran kimondhatom, nem! Frédy, minden erejét összpontosítva, emberi módon éli át az „itt és most eseményeit. Bár az elején elviselhetetlennek érez maga körül mindent, de az életösztön erősebb, s alkalmazkodik körülményeihez. Nincs ugyanis erő és hatalom, csak Istentől: hitte és remélte. „Mikor úgy éreztem összeomlik minden, amikor úgy látszott tovább semmi nincsen, elém jött, átölelt az Isten…– vallja, egyik szép, Ady ihlette versében. Más vágya nem volt, csak életben maradni – mesélte egyik találkozásunkkor. Hogyan lehetett így hosszú éveket elviselni? Hitetlenségem feloldását kereső meditációmban felvillant bennem egy nemrég olvasott kísérlet. A zennek nevezett japán öntökéletesítési rendszer szellemi próbatételei között szerepel egy „morita" nevű gyakorlat, amely során az embert egy hétre vagy még hosszabb időre egy elhagyott barlangba költöztetik és megtiltják, hogy akár csak önmagával is beszélgessen. Akik kiállták a próbatételt, elmondták, hogy a közlési vágy az elszigeteltség vége felé, elviselhetetlenné válik és utána óriási boldogságot jelent bárkivel találkozni és bármely témáról elbeszélgetni. E társadalmi szokásnak, ösztönökben rejlő előfeltételei vannak.

Hogyan élték meg ők a bezártságot?

Az volt a jelenük, amit meséltek, nem az, ami kint tombolt. Ez döntő felismerés volt számukra, nem volt más választás. Nekik maguknak kellett új filozófiát és világot alkotni, hogy elviselhessék a jelent. Megtanulták a módszert, amely a teljes reménytelenségből felvillantotta a reményt, a hit és bizonyság felé vezető utat. Mi jelentette számukra a fényt és reményt? Az otthon szeretete, annak a világnak a képzelete és újraélése, ahová a szeretet szálai fűzik. A képzelet efféle játéka megújuló benyomásokat szerzett. A pihenés rövid perceiben képszerűen fel tudták idézni az otthoniakat. Talán ennek köszönhetően is életben maradtak, pedig mindannyian a halál torkában voltak. A mély drámaiságot sugárzó levelekből kiolvasható, hogy a láthatatlan „kedveshez" való képzeletbeli hozzáfordulás, egy lelki életmentő kommunikáció volt.

Nézzünk meg tehát, néhány hiteles forrásból merített konkrét történetet!

1945. utáni orosz fogságból írt levelek szinte sugározzák az erőszak természetrajzát, amely meggyötri ugyan az embert, de meg is tanítja az igazi életértékek becsületére. Pontosan nem tudom idézni egyik kedvenc íróm, Ottlik Géza szavait, de kb. így szól: „Az életet, a létet, akkor érezhetjük meg, vagy legalábbis úgy juthatunk töredékes ismeretek birtokába, ha megéljük. Ezt a felismerést az interjúban leírtak és a levelezésekben megfogalmazottak konkretizálják, bizonyítják. „Csodát láttunk és láttak. A hat éves szakadatlan ránk- gondolás és imádság gyümölcseként néztük egymást, az életben akkor és először látottakat, s talán soha többé nem látjuk egymást. Egy kedves özvegyasszonyt, aki egy polgári iskola tanárnője volt, Éva, a kárpáti szépség, levelező társat talált legkedvesebb sorstársamban, az északi költőben, akinek múzsája lett. Akire úgy gondolt, mint Petőfi az ő Júliájára, amikor távol volt tőle. Hoztuk nekik az üzenetet azoktól, akik még ott maradtak, és akikért úgy tudott fájni a szív. Ötezer kilométer távolságban tudni azokat, akikkel együtt nőttünk a nyomorúságban, a szénbányák mélyén. Akik még ott maradtak a néma halál frontján, a fekete alvilágban adni a feketeszenet, s talán életüket adni cserébe…, írja Böröcz Sándor Kiáltás a mélyből című könyvében.

Hogyan alakult lelki, érzelmi, szellemi kapcsolattá a fiatalok levelezése az „észak költője és a „kárpáti szépség között?– kérdeztem rá konkrétan, amikor levelezésük után néhány évtizeddel személyesen találkoztam mindkettőjükkel. Első találkozásom alkalmával, Évával, a múzsával, a kárpáti szépségnek nevezett asszonnyal beszélgettem.

– Ferit, első levelező partneremet – meséli Éva – Erdélyből hurcolták el. Nem tudom, miért és hogyan került oda. Leveleiből ítélve nagyon elesettnek tűnt. Hiszen előtte híres, népszerű futballista volt, gyönyörű székely fiú. A vele együtt raboskodó tanárom felkarolta, lelkileg akarta megmenteni. Kaptam egyszer a tanáromtól egy levelet, hogy Feri mentálisan nagyon rossz állapotban van, próbáljam egy kedves, otthonról jövő levélle megvigasztalni. Így kezdődött a levelezés, hiszen már akkor tudtam, mit jelent a senkihez tartozás érzése, a közlési vágy kielégítetlensége és az otthoniaktól való teljes elszigetelődés. A Gulágról érkező levelek is ezt sugalmazták.

– Hogyan tudtad őt megvigasztalni Kárpátaljáról?

– Először csak olyanokat írtam neki, hogy „fel a fejjel, egyszer csak vége lesz ennek a gyötrelemnek, meg ehhez hasonló biztató szavakat. Rendszeresen jöttek a válaszlevelek. Tartalmában nemcsak érzésekről, hanem helyzetükről is szóltak. „Kedves Évike! Azért imádkoztam, hogy december 3.–i névnapomat itt is ünneppé varázsolhassam. A levél december 24.–én érkezett meg, Szentestére. Életjel volt otthonról Évikétől. Így a Karácsonyt és Évike névnapját valódi ünnepnek éreztem. Fájó szívvel közeledtem a Karácsonyhoz rabságomban, egyedüllétemben, de Isten akaratából az ünnep mégis örömben telt el a levele által. Sokszor vádolom magamat abban, hogy talán délibábot kergetek Évike személyében. Félek, mindez megsemmisül. Aztán úrrá lesz rajtam az akarat és nem engedem ezt a rossz érzést szétterjedni. Most mindent Évike levelei adják nekem: a hazát, a szeretetet, a szívet, az otthon melegségét… Most, amikor már a 10. karácsonyt töltöm távol a hazámtól és szeretteimtől, hálát adok a jó Istennek, hogy erőt adott ehhez a 10–éves küzdelemhez. Megtaláltam önmagamat és közelebb kerültem Őhozzá. Bízom abban, hogy utunk a remélt szabadság felé vezet, beérem a délibábot, mert az a jövő valóságát tükrözi. Sokat beszélgetünk a jövőről Frédyvel, „észak költőjével, akivel most a gyengélkedőn együtt vagyunk. A közös sors tett egy sportembert és egy költőt igazi baráttá. Mindent jelent most számunkra az otthonról jött levél és fénykép. Már említettem, hogy csak az oroszul írt leveleket kapjuk kézhez, de ezt már Évike tudja. Timeának üzenek, hogy a magyar papjainknak köszönhetően a szent ünnepet emelkedett hangulatban, szeretetben, honfitársaink között, felebaráti érzéssel töltöttük. Nekik és az otthoniaknak köszönhetően az 1950–évi karácsonya mélyebb, bensőségesebb, biztatóbb és magyarabb volt, mint az eddigiek voltak. Többet tesznek ők kötelességüknél. Büszke vagyok arra, hogy nemzetiségre, hitre való tekintet nélkül mindenki tisztelettel néz fel a magyar papokra. Az otthonról jövő levelekkel együtt, lelkileg ők erősítenek." (Hiteles levelek alapján idéztem, nem javítok bele, nem szerkesztem újra)

A messzi Északról jött levelek tartalma hasonlóak voltak. Szükséges volt számukra ez a lelki „simogatás", szeretet, biztatás.

– Először a szeretet és a figyelem jele dominált a levelezésekben. Hogyan fejlődtek az írások szerelmi vallomássá?

– Már akkor éreztem ezt a megmagyarázhatatlan összekötő szálat közöttünk, amikor egyik levelében megjegyezte, hogy leveleim érkezésekor lelkiállapota izgatottabbá válik, mint amikor a múltban nagy nemzetközi futballmeccseken kellett a magyarok színeiben helytállnia, több százezres közönség előtt. Ez egy sportemberhez való összehasonlítás volt, de engem nagyon megérintett. Sokáig leveleztünk. A kötelező orosz nyelvű levelezéseken kívül a „rántásokban" (konzervdobozok alján zsírpapírban) is ment a levél. A végén már arról is írt, hogy várjam meg és legyek a felesége.

– Ez bizonyára n