Végítéletgép: Egy atomháborútervező vallomásai

DANIEL ELLSBERG

Végítéletgép

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

A fordítás alapjául szolgáló mű

Daniel Ellsberg: The Doomsday Machine

Copyright © Daniel Ellsberg, 2017

This translation is published by Athenaeum Kiadó Kft. by arrangement with Bloomsbury Publishing Inc. All rights reserved.

Hungarian translation © Rácz Judit, 2017

Fordította: Rácz Judit

Minden jog fenntartva.

ISBN 978-963-293-769-4

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

PROLÓGUS

1961 egyik tavaszi napján megmutatták nekem, hogyan lesz vége a világunknak. Nem azt, ahogyan maga a Föld vagy a földgolyón élő minden ember elpusztul – legalábbis amennyire akkor tudtam, bár mint később kiderült, tévedtem –, hanem ahogyan az északi félteke városai és lakói semmisülnek meg. A Fehér Ház egyik irodájában átnyújtottak nekem egy papírt, rajta egy egyszerű grafikonnal. A tetején ez állt: „Szigorúan titkos – Bizalmas. Alatta: „Kizárólag az elnök számára.

A kizárólag megjelölés annyit jelentett, hogy elvileg csak az láthatja és olvashatja el, akinek személy szerint címezték, ebben az esetben az elnök. Ez azért úgy nézett ki a gyakorlatban, hogy egy-két szakértő vagy vezető is látta, de csak maroknyi ember, nem pedig az a tucatnyi, vagy éppen több száz, aki általában elolvassa a szigorúan titkos dokumentumokat. Rá volt írva, hogy bizalmas, ami mindössze annyit jelentett, hogy bürokratikus vagy politikai okokból egy zárt körön kívül nem láthatja senki.

Később, amikor a védelmi minisztériumban, a Pentagonban a védelmi miniszter helyettesének speciális helyettes államtitkáraként dolgoztam, gyakran olvastam ilyen kizárólag valakinek megjelölt táviratokat vagy emlékeztetőket, még ha nem is én voltam a címzettjük. Amikor a védelmi miniszter hivatalának tanácsadójaként ezt a bizonyos feljegyzést elolvastam, már teljesen mindennapos volt, hogy szigorúan titkos dokumentumokat olvasok. De azelőtt soha nem láttam olyan iratot, amely „Kizárólag az elnök számára" megjelölést viselte. És azóta sem.

Ezt a papírt barátom és kollégám, Bob Komer, az elnök helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója mutatta meg. A dosszién az állt, hogy ez a válasz arra a kérdésre, amelyet Kennedy elnök egy héttel korábban intézett az Egyesített Vezérkarhoz (Joint Chiefs of Staff – JCS). Komer pedig azért mutatta meg nekem, mert a kérdést én fogalmaztam, és ő küldte tovább az elnök nevében.

A vezérkarhoz intézett kérdés így hangzott: Ha végrehajtjuk az önök általános [nukleáris] haditervét, hány ember hal meg a Szovjetunióban és Kínában?

A válasz egy grafikon formájában érkezett. A függőleges tengely a halottak számát mutatta, a vízszintes az időt, hónapokban. A grafikonon egyetlen egyenes vonal húzódott, amely a vízszintes tengely nulladik napján kezdődött, a függőlegesen ez a pont a támadás után órákon belül várhatóan elpusztuló emberek számát mutatta, majd egy tetszőlegesen megválasztott időperiódusban, hat hónapon keresztül folyamatosan emelkedett: ez a sérülésekbe és a radioaktív sugárzásba belehalt személyeket jelölte. Emlékezetből rajzolom ide a grafikont – hiszen ezt nem lehetett elfelejteni.

A legalacsonyabb szám, a grafikon bal oldalán, 275 millió halott. A jobb oldali szám, hat hónap után, 325 millió halott volt.

Még aznap reggel egy másik kérdést is megfogalmaztam az elnök aláírásával a vezérkarnak: Hányan halnak meg összesen a támadás következtében, vagyis nemcsak a kínai–szovjet blokkban, hanem mindazokban az országokban, amelyeket a radioaktív szennyeződés érint? A válasz ismét hamar megérkezett: Komer nagyjából egy héttel később hozta, ezúttal magyarázó lábjegyzetekkel ellátott táblázat formájában.

Összességében nagyjából további százmillió halottal számoltak Kelet-Európában, és feltehetőleg még százmillió ember halhat meg Nyugat-Európában a radioaktív szennyeződés következtében, a széliránytól függően (amit pedig az évszak befolyásolhat). De az évszaktól függetlenül is legalább százmillió ember halálát jósolták a radioaktivitás következtében a szovjet blokkal és Kínával határos, nagyrészt el nem kötelezett országokban: Finnországban, Ausztriában, Afganisztánban, Indiában, Japánban és máshol. Finnországot például egyszerűen lesöpörné a föld színéről a leningrádi (ma Szentpétervár) tengeralattjáró-kikötőben végzett amerikai robbantások radioaktív szennyeződése.

Az elsősorban a Szovjetunió és Kína célponttal indított amerikai támadás áldozatainak számát a vezérkar nagyjából hatszázmillióra becsülte. Száz holokauszt…

Emlékszem, mire gondoltam, ahogy ott tartottam a kezemben azt az egy lapot, rajta a grafikonnal. Az járt a fejemben, hogy ennek a papírnak nem lenne szabad léteznie. Soha nem lett volna szabad. Amerikában nem. És máshol sem. A gonoszt ábrázolta, a leggonoszabbat, amit ember valaha tervezett. Ennek a világon semmire, semmi valóságosra nem lenne szabad utalnia.

Ennek a tervnek az egyik fő várható hatását – a részben szándékos, részben (a szövetséges, semleges és szatellitországokban) nemkívánatos, de előre látható és elfogadott járulékos kárt – az egy héttel később megkapott dokumentum összegezte azon az 1961-es tavaszon: több mint félmilliárd ember elpusztítását.

Ettől a pillanattól kezdve egyetlen életcélom maradt: hogy megakadályozzam bármiféle ilyen jellegű terv végrehajtását.

BEVEZETŐ

Volt egy titok, amit igen jól őriztem addig a két évig, amíg vádemelés alatt álltam a szigorúan titkos Pentagon-iratok lemásolása miatt, az utána következő Watergate-vizsgálatok két évében – majd több mint negyven éve azóta is. A perben a védelmemet ellátó csapatból rajtam kívül csak az első számú ügyvéd, Leonard Boudin tudott erről. Sem az ügyvédkollégái, sem vádlott-társam, Tony Russo, de még a feleségem, Patricia sem tudott róla.

A Los Angelesben folyó perem alatt gyakran kérdezték tőlem újságírók, különösen Peter Schrag – aki könyvet írt az ügyről –, hogy mennyi időt töltöttem a másolással, mennyi időbe került ez az egész. Mindig kitérő választ adtam, és témát váltottam. Egy reális becslés megmutatta volna, hogy sokkal tovább tartott, mint amihez pusztán a Pentagon-iratok másolásához szükség volt, és egyenesen ahhoz a kérdéshez vezetett volna, amit el akartam kerülni: És még mit másolt le?

Az a helyzet, hogy 1969 őszétől 1970 augusztusáig – amikor kiléptem a RAND Corporation Kutatóintézetből – mindent lemásoltam, ami az irodám szigorúan titkos széfjében volt (és ennek a Pentagon-iratok hétezer oldala csak egy töredéke volt), rengeteg anyagot a titkos iratokból, talán összesen tizenötezer oldal lehetett. Mindenről több másolatot készítettem. Az volt a szándékom, hogy mindent nyilvánosságra hozok, nem csak a Pentagon-iratokat. És ez volt az a titok – plusz az, hogy mi van a többi dokumentumban –, amit a másolástól kezdve máig megőriztem.

A többi dokumentum nagy része¹ Vietnamról szólt, beleértve azt a szigorúan titkos munkát, amelyet 1968 végén és 1969 elején végeztem Henry Kissinger számára, miután a megválasztott elnök, Richard Nixon kinevezte nemzetvédelmi tanácsadónak. De a másolt anyag legnagyobb része – a többi Pentagon-irat – a titkos atomháborús tervekről írt jegyzet és tanulmány² volt. Ezekben meg lehetett találni fontos dokumentumok szó szerint idézett részleteit vagy másolatait, régebbi haditerveket, táviratokat, feljegyzéseket, tanulmányokat. Többek között olyan feljegyzéseket, amelyeket Kissinger nemzetbiztonsági tanácsának alkalmazottai írtak a nukleáris politikáról.³

Az elmúlt negyvenhét év alatt mindössze onnan ismerhették meg a nevem, hogy én voltam az, aki a vietnami háborúval kapcsolatos szigorúan titkos amerikai tanulmányokat – a Pentagon-iratokat – nyilvánosságra hozta. Ők valószínűleg tudják, hogy azért tudtam hozzájutni ezekhez a dokumentumokhoz, mert részt vettem a készítésükben, és mert korábban a vietnami háború kiterjesztésén dolgoztam a Pentagonban, majd a külügyminisztérium számára Dél-Vietnamban.

Azt talán kevesebben tudták, hogy ezt megelőzően évekig dolgoztam a RAND Corporation Kutatóintézetben a legmagasabb szintű amerikai nemzetbiztonsági rendszer kidolgozásán, egészen más témákban: az atomfegyverek irányításán és vezetésén, az általános atomháborús terveken és azon, miképpen lehet megelőzni – vagy szükség esetén, bármennyire is reménytelen, irányítani – a szuperhatalmak közötti nukleáris Armageddont. A RAND (a Research and Development, ami a kutatás-fejlesztés rövidítése) egy 1948-ban bejegyzett civil szervezet volt, amely közjóléti és nemzetbiztonsági témákban végzett alapkutatásokat és elemzéseket.

1961 tavaszán én fogalmaztam meg a Robert McNamara védelmi miniszter által kiadott szigorúan titkos iránymutatást⁴ a vezérkarnak az általános atomháborúra vonatkozó hadműveleti tervezés követelményeiről. Két hónappal korábban tájékoztattam McGeorge Bundyt, Kennedy elnök nemzetbiztonsági tanácsadóját – aki még első heteit töltötte a Fehér Házban – az akkori atomtervek sajátosságairól és kockázatairól. Nem sokkal később jutottam hozzá az akkori atomháborús terveink alapján várható veszteségek fönt leírt becsléséhez.

Egy évre rá én voltam az egyetlen ember, aki a Nemzetbiztonsági Tanács végrehajtó bizottságának (The Executive Committee of the National Security Council, EXCOMM) dolgozó több munkacsoport közül kettőben is szolgáltam a kubai rakétaválság idején. Egy évvel később, mielőtt teljes munkaidőben és magas beosztásban csatlakoztam volna a védelmi minisztériumhoz, én voltam az egyetlen kutató a korábbi nukleáris válságokat – Korea, Kuba, Berlin, Csinmen- (Quemoy-) szigetek, Libanon és Szuez – tanulmányozó intézményközi kutatómunkában, akinek több szinttel a szigorúan titkos szint fölötti⁵ dokumentumokhoz volt hozzáférése. Ezekben a munkakörökben különleges ismeretekhez jutottam a nukleáris haderő terveivel, a hadműveletekkel kapcsolatban, valamint tudomást szerezhettem a kockázatokról, potenciális veszélyekről, és ez akkoriban egészen különleges, mondhatni egyedülálló volt egy civil esetében.

Máig jól őrzött titkokat fedeztem fel. Miután elkezdtem a RAND Corporation Kutatóintézet-beli irodám széfjében található Pentagon-iratokat és egyéb vietnami dokumentumokat (vietnami kormányzati munkámból hazatérve visszamentem a RAND-hez dolgozni) lemásolni, úgy döntöttem, hogy ennél is fontosabb a nukleáris ügyekre vonatkozó papírok duplikálása. Fel akartam fedni a kongresszus, az emberek, valamint a világ előtt, milyen veszélyes terveket szőtt az elmúlt negyedszázad folyamán az amerikai nukleáris politika. Gyakorlatilag nem tudok másról, akinek annyi tapasztalata lett volna, mint nekem. Ráadásul a kezemben volt egy csomó dokumentum és rengeteg részletes feljegyzés, amelyek segítségével le is leplezhettem volna, hogy milyen széles körű és óriási volt ez a veszély. Úgy éreztem, ezek a dokumentumok alapvetően szükségesek ahhoz, hogy ennek az egyébként csaknem elképzelhetetlen titkos valóságnak a hitelességét bizonyítsák.

Tetteimről és szándékaimról csak egyetlen embernek szóltam⁶ Randy Kehlernek, a katonai szolgálatot lelkiismereti okok miatt megtagadó példaképemnek, akinek bátorsága indított el engem is egy hónappal korábban ezen az úton. 1969 novemberében beszéltem vele, nem sokkal azelőtt, hogy börtönbe kellett vonulnia. El akartam neki mondani, mielőtt eltűnt a rácsok mögött, hogy milyen sokat jelentett számomra a példája, és hogy nem hiába harcolunk, eredményesek leszünk. Mivel ő aktivista volt, ki akartam kérni a tanácsát.

A nukleáris adatok és a vietnami tanulmány (a későbbi Pentagon-iratok) relatív fontosságával kapcsolatban megegyezett a véleményünk. Ám ő arra buzdított, ez utóbbiakat felejtsem el. Mára már mindent tudunk Vietnamról, amit tudnunk kell – mondta. – Amit erről nyilvánosságra hozna, már nem oszt, nem szoroz. Abból, amit most elmondott, úgy érzem, ön az egyetlen ember, aki figyelmeztethetné a világot atomháborús terveink veszélyeire. Ezt kell nyilvánosságra hozni.

Ami a fontosságot illeti, egyetértek, de jelenleg is bombázzuk Vietnamot. Ha most minden dokumentumot nyilvánosságra hozok, a sajtó egyáltalán nem figyel majd Vietnamra. Azt hiszem, először muszáj lenne a vietnami dokumentumokat nyilvánosságra hoznom. Utána térnék át a nukleáris leleplezésre – válaszoltam.

Ennek a taktikai megfontolásnak alapján szétválogattam az atomháborús jegyzeteket, a dokumentumokat, majd a vietnami anyagot, és az előbbieket odaadtam az öcsémnek, hogy őrizze meg őket az otthonában, a New York állambeli Hastings-on-Hudsonban. Ezt a két dokumentumcsomagot lényegében külön kezeltem, ezeket külön kell nyilvánosságra hozni, az atomháborúsat egy későbbi alkalomra tartogattam. Miután tizenkilenc újság megjelentette a Pentagon-iratokat, négy szövetségi tiltó végzés ellenére, 1971-ben vádat emeltek ellenem. Az atomháborús anyagot a bírósági folyamat utánra tartogattam. Már csak ezért sem akartam a bírósági eljárás alatt arra a kérdésre felelni: És még mit másolt le? Nem akartam, hogy arra kényszerítsenek, adjam át a nukleáris dokumentumokat, amíg a vietnami anyag végig nem járja a maga útját.

A második bírósági tárgyalás a Pentagon-iratok szétosztása miatt várt ránk. Los Angelesben a vádak a dokumentumok másolására és megőrzésére vonatkoztak, és ezzel engem, valamint az összeesküvésben bűnrészes társamat, Tony Russót vádolták meg, aki lehetővé tette és eleinte segítette a másolást. Egy másik, bostoni vádesküdtszék⁷ vizsgálta titokban a dokumentumok szétosztását és nyilvánosságra hozatalát. Arra készültek, hogy újabb vádat emelnek ellenem – Tony ebben már nem volt bűnös –, a New York Times riporterei, Neil Sheehan és Hedrick Smith és talán mások ellen is, akikkel megosztottam némelyik dokumentumot, például Noam Chomsky, Howard Zinn és Richard Falk ellen.

Arra számítottam, hogy a harmadik perem – amelyre azért került sor, mert atomháborús titkokat hoztam nyilvánosságra – túltesz majd mindenen. Ez majd rákényszeríti az ügyészt, hogy életfogytiglanit kérjen – bár ez már az első pernél sem volt kétséges –, és ha máskor nem, most biztos sikerrel jár.

A dolgok végül is elég különös okokból másképpen alakultak. Miután csaknem két évet töltöttem a bíróságon, és akár 115 év is várhatott volna rám, a tizenkét vádpontot az előző perből véglegesen eltörölték (vagyis ezekben a vádpontokban nem lehetett újabb pert indítani). Ugyanis napvilágra került, hogy a Fehér Ház jogtalan akciókat folytatott ellenem az ügy tárgyalása alatt. Végül kiderült, Nixon elnököt titokban értesítették,⁸ hogy a Pentagon-iratokon túl is másoltam dokumentumokat nemzetbiztonsági tanácsának anyagaiból. Az elnök érthető módon félt. Mi van akkor, ha dokumentumokkal bizonyítva feltárom, hogy ő miképpen fenyegette meg Észak-Vietnamot a háború kiterjesztésével, beleértve az atomtámadást is? Hogy titkos követelései és fenyegetései ne kerülhessenek a nyilvánosság elé – amelyek egyébként már két évvel meghosszabbították a háborút, így az kiterjedt Kambodzsára és Laoszra, ezenkívül még húszezer amerikai nevet kellett rávésni a vietnami emlékműre –, elindított egy sor illegális lépést, amelyek arra irányultak, hogy engem elhallgattassanak.

Amikor nyilvánosságra kerültek ezek a jogtalan lépések⁹ – engedély nélküli lehallgatások, betörés korábbi pszichoanalitikusom irodájába, hogy a zsarolásomra alkalmas anyagot találjanak, a CIA törvénytelen felhasználása, valamint egy kudarcba fulladt kísérlet a teljes lekapcsolásomra –, azok jelentősen hozzájárultak ahhoz a hosszadalmas és nehézkes folyamathoz, amely végül Nixon lemondásával végződött, kilenc hónap múlva pedig a háború végéhez vezetett. Mivel ezek az illegális akciók megváltoztathatták volna a Pentagon-iratok terjesztéséért ellenem indítandó második eljárást, a bostoni vádesküdtszék tevékenységét hirtelen megszüntették, így a második per megindítása lehetetlenné vált.

Ám végül nem a Fehér Ház vagy annak illegális akciói akadályozták meg, hogy a hetvenes évek közepén vagy utána a világ elé tárjam a lehetséges nukleáris holokausztról készített jegyzeteket és a dokumentumokat, amelyeket négy évvel korábban kezdtem másolni a RAND-beli széfemből. A természet akarta így: egy hurrikán. Vagy az isteni kegyelem, ahogy feleségem, Patricia nevezte, mivel ennek volt köszönhető az, hogy – bár a legfontosabb tervem fulladt kudarcba, és ez nagy gyötrelmeket okozott – az elmúlt negyven évben nem börtönben, hanem mellette aludhattam.

Mint említettem, az összes atomháborús jegyzetemet és a dokumentumokat öcsémnek, Harrynek adtam megőrzésre addig is, amíg a Pentagon-iratok előtérbe nem kerülnek, és meg nem teszik a hatásukat. Majdnem két éven át, 1971. június 13-áig a hastings-on-hudsonbeli házának pincéjében tartotta őket. Ebben a házban lakott feleségével, Sofiával. A ház egyébként New York állam Westchester megyéjében található. Miután a New York Timest és a Washington Postot utasították, hogy a továbbiakban semmit ne jelentessenek meg, majd elkezdtek engem és Patriciát megfigyelni, Harry az egész anyagot egy műanyag zsákba csomagolt papírdobozban elásta a kertjében a komposzthalom alá.

A következő tizenhárom nap alatt,¹⁰ mialatt az FBI még mindig vadászott ránk – miközben Patricia és én tizenhét további újsághoz vittük el a vietnami iratokat, barátok és háborúellenes alkalmi csoportok segítségével (Levendula-dombi csőcseléknek hívtam őket egy régi film alapján, az Alec Guinness filmszínész iránti tiszteletből) –, Harry újra áthelyezte őket. Ez pedig okos dolog volt, hiszen az ezt követő napon – ahogy a szomszédja elmondta – civil ruhás emberek hosszú vasdorongokkal piszkálták meg a komposzthalmot.

Harry éppen időben rejtette el a dobozt a városi szemétgyűjtő melletti földúton magasodó dombon, egy kidobott gázsütő alá.

Csakhogy azon a nyáron, nem sokkal azután, hogy vádat emeltek ellenem, hurrikán tört Hastings-on-Hudsonra. A szemétgyűjtő és annak teljes tartalma rázuhant az útra, és a szemét szétszóródott az alatta levő lejtőn. A gázsütő vagy harminc méterre gurult eredeti helyétől. Harry nem mondta el nekem azonnal, csak miután napokat, heteket töltött azzal, hogy megkeresse az elveszett dobozt. Azután két barátunkkal, Barbara Denyerrel és férjével további hétvégéken kutatott utána. Egy alkalommal még egy buldózert is béreltek, hogy a szemetet megforgassák. (A sofőr, egy önkormányzati alkalmazott bajba is került, amikor kiderült, hogy magáncélra engedte használni a gépet. Barbara azt mondta neki, hogy a disszertációjának a kéziratát keresik, amelyet véletlenül dobott a szemétbe.)

Végül találtak is zöld szemeteszsákokat, nem is egyet, talán vagy ezret, ám a szigorúan titkos dokumentumoknak nem jutottak a nyomára. Denyer férje felhagyott a projekttel – Barbara kitartása rányomta bélyegét a házasságukra –, végül Harry is, bár Barbara is még egy jó évig kutatott, néha a lányukkal együtt.

Közben folyt a perem, így már nem sokat gondoltam a tervezett további leleplezésekre. Harry hősies erőfeszítései láttán azt hittem, végül megtalálják a kincset. Ez a remény addig élt, amíg a per vége előtt nem sokkal Harry elmondta, hogy a szemétgyűjtő tartalmának nagy részét elvitték egy közeli társasház alapjának feltöltéséhez, az így felhasznált anyagot azután betonnal fedték le. A hiányzó dobozt ezután már csak dinamittal lehetett volna kirobbantani. Ami vicc volt. A dokumentumok elvesztek.

Azóta eltelt negyvenhét év, és az eltemetett anyag nagy része titok maradt. Amit a buldózer és a dinamit nem tudott feltárni, azt az alkotmánynak az információ szabadságáról szóló cikkelye sem szabadította ki azokból a széfekből, ahol ezeket az információkat jogtalanul elzárva tartották fél évszázadon keresztül. Mindazonáltal az elveszett anyag jó részének titkosítását azóta feloldották, legalábbis eleget ahhoz, hogy igazolja mindazt, amiről itt írok.

Azonban az elveszett anyagok jó részét azóta feloldották a titkosítás alól, hála az 1966-os Információszabadsági törvény (Freedom of Information Act, rövidítve FOIA) ernyője alatt történt adatigényléseknek, William Burr sorozatos kérvényeinek, amelyekkel a George Washington Egyetem Nemzetbiztonsági Archívumát.

Továbbá élve a digitális korszak adta lehetőségekkel, közkinccsé teszem majd a honlapomon (ellsberg.net) az összes dokumentumom, feljegyzésem, jegyzetem, és a könyvből kimaradt részeket. Azokat a fontos, kapcsolódó témákat¹¹ pedig, amelyeket idő és hely hiányában nem tudtam tárgyalni a könyvben, különösképpen a saját hatvanas évekbeli szerepvállalásom utáni korszakból, a saját honlapomon vagy más internetes orgánumokban szeretném majd a jövőben publikálni.

Azokat a memókat és dokumentumokat, amelyekre a könyvben hivatkozom, beleértve a RAND-nál, a Pentagonnál és a Vietnamban végzett munkám során összegyűjtött összes anyagot – például a kubai rakétaválsággal kapcsolatos terjedelmes dokumentumokat, az 1958-as Quemoy-válságot és a JSCP számára 1961-ben készített útmutatásom vázlatait és vonatkozó feljegyzéseit – Quemoy válságra vonatkozó részeket a kedves olvasó megtalálja a honlapomon a Doomsday menüpont alatt. Folyamatosan teszek közzé további jegyzeteket a könyv egyes fejezeteihez, oldalszámmal, hivatkozásokkal, amelyek terjedelmi okokból kimaradtak a Végjegyzetekből. Szeretnék kommentárt fűzni néhány kurrens eseményhez is, például az aktuális észak-koreai nukleáris válsághoz. Fontos, hogy ezek az események valamelyest kötődjenek a könyvben tárgyalt témákhoz.

* * *

Az alábbiakban olvasható beszámoló, az azt alátámasztó frissen nyilvánosságra hozott dokumentumok¹² (többre is hivatkozom a Végjegyzetekben) és a honlapomon publikálandó jegyzetek és fájlok világossá teszik majd az olvasó számára, hogy egy fél évszázaddal ezelőtt miért nem haboztam kockára tenni a szabadságomat azért, hogy felfedjem a világ előtt a tudomásomra jutott igazságokat.

Remélem, a beszámolómból világos lesz, nyilvánvalóan megérte a szabadságomat és a börtönön kívül töltött életemet kockáztatni azért, hogy az igazság napvilágra kerüljön.

Bizonyosan vállalnám ugyanezt a kockázatot ma is, ha ugyanilyen vagy ehhez hasonló dokumentumok birtokába jutnék. Ám miután manapság nincsenek ilyen adatok a birtokomban, számos módon és helyen¹³ (bár korábban nem könyv formájában) igyekeztem ráébreszteni az amerikaiakat és másokat arra, hogy nem csak a múltról beszélünk, sőt. Tragikus, de azt hiszem, alapjaiban semmi sem változott.

Amennyire meg tudom állapítani az elérhető irodalom¹⁴ folyamatos és gondos olvasásából – amely összehasonlíthatatlanul részletesebb, mint a hatvanas-hetvenes években, persze így sem teljes –, egy mostani nemzetbiztonsági tanácsadó 2017-ben nagyjából ugyanazt a titkos beszámolót továbbítaná, mint amit én továbbítottam Kennedy elnök tanácsadójának, McGeorge Bundynak 1961 januárjában (ld. 7. fejezet). Ezzel a megszorítással azt mondanám a tanácsadónak (vagy magának Trump elnöknek, ha meghallgatná) – részben összefoglalva ezt a könyvet –, amit akkor mondtam Bundynak, vagy amit megtudtam a következő évtizedben:

Amerika ugyanúgy kész ma egy nukleáris háborúra, mint hatvan évvel ezelőtt: atomfegyverek ezrei állnak hajszálnyira a kilövéstől, nagyrészt orosz katonai célpontokra irányítva, beleértve a városokban vagy a közelükben levő irányító- és ellenőrző pontokat. Ennek a rendszernek a deklarált hivatalos célja elsősorban mindig is az volt, hogy elrettentse az oroszokat egy Amerika elleni első agresszív nukleáris csapástól, vagy választ adjon egy hasonlóra. Ahogyan az egyre magasabb szintű és egyre titkosabb dokumentumok és irányelvek üzeneteiből leszűrtem, ez a széles körben osztott nyilvános indoklás nem egyéb, mint szándékos félrevezetés.

Egy váratlan szovjet atomtámadás megelőzése – vagy az arra adott válasz – soha nem volt az atomháborús terveink és előkészületeink egyetlen vagy akár fő célja sem. A stratégiai atomfegyvereink természete, mérete és elhelyezése mindig egészen más célokat szolgált. Elsősorban azt, hogy csökkentse az amerikai károkat, amelyek egy a Szovjetunió vagy Oroszország elleni amerikai megelőző csapásra adott szovjet-orosz válasz okozna. Vagyis hogy igazolja a korlátozott amerikai atomtámadást vagy annak kiterjesztését, hiszen így olyan regionális, eredetileg nem nukleáris konfliktusokban is nyerő pozícióba kerülhetnek, ahol az oroszok vagy szövetségeseik hadereje is jelen van.

Az amerikai stratégiai képességeket, bárki volt is az elnök, mindig első csapásra alakították ki: nem egy meglepetésszerű, kikényszerítés nélküli, derült égből villámcsapásként érkező amerikai támadásra. Az sem volt cél, hogy visszatámadjanak, erre is csak a legvégső esetben kerülhetett sor. Noha hivatalosan tagadják, a stratégiai készültségünk lényege mindig az volt, hogy figyelmeztessen a kilövésre – vagy riasszon egy bejövő támadással kapcsolatban. A 2016-os elnökválasztási kampány során Donald J. Trump külpolitikai tanácsadót kért fel a nukleáris fegyverek vizsgálatára. A kérdés az volt: ha van nekünk, miért ne használjuk őket?¹⁵ A korrekt válasz: használni fogjuk.

Ellentétben a közkeletű klisével, miszerint Hirosima és Nagaszaki óta az amerikaiak nem vetettek be atomfegyvert, az amerikai elnökök tucatnyi alkalommal használtak ilyen típusú fegyvereket válságokban, többnyire az amerikai választópolgárok tudta nélkül (de az ellenfelek tudtával). Pontosan úgy használták őket, ahogyan egy pisztolyt valakire rászegeznek. Ha pisztolyunk van, a legjobb úgy győzni egy konfliktusban, hogy nem kell meghúzni a ravaszt (ld. 19. fejezet).

Egyébként az európai vagy japán szövetségeseink felé mutatott elrettentő erő valójában arról szól: fel vagyunk készülve, hogy beváltsuk az első használatra vonatkozó fenyegetésünket (első használat: korlátozott atomtámadás rövid hatótávolságú, taktikai fegyverekkel), vagy egy lefegyverző első csapásra a Szovjetunió vagy Oroszország területén, többnyire nagy hatótávolságú stratégiai fegyverekkel, válaszként az ő vagy szövetségeseik hagyományos haderőinek nem nukleáris támadására. (A könyvben végig ezt a különbségtételt használjuk az Oroszország elleni első csapás és a korlátozott első használat között.)

Azt a nyomatékos kijelentést, amelyet akkoriban Iránnal kapcsolatban minden egyes elnökjelölt hangsúlyozott, miszerint minden opciót megvizsgálunk – amivel kifejezetten az atomfegyver lehetséges amerikai első használatára utaltak –, 2012-ben az elnökjelölő pártgyűlésen Ron Paul kivételével minden republikánus elnökjelölt, valamint Barack Obama is megismételte, vagyis az atomfegyverek gyakorlati használatának gondolatát a jelen évtizedre is kiterjesztették.

2016-ban – még elnökjelöltként – Donald Trump többször is kijelentette, benne van a pakliban, hogy bármely konfliktusban – legyen szó az ISIS-ről vagy egy európai válságról – az első nukleáris csapás eszközéhez nyúljon. (Azt is mondta, hogy ő lesz az utolsó, aki nukleáris csapást mér bárkire, kivéve persze, ha úgy dönt, ő lesz az első.)¹⁶ Az elnökválasztási küzdelem első vitáján ezt a kérdést tették fel neki: Obama elnök támogatja, hogy a nukleáris csapásmérésre vonatkozó hagyományos nemzeti stratégiánkat megváltoztassuk [mármint, hogy egy esetleges válaszcsapásra korlátozzuk az atomfegyverek használatát]. Ön támogatja a jelenlegi stratégiát?

Kétperces válaszidejében Trump többek között a következőket mondta: Azt szeretném, ha mindenki befejezné ezt, meg kell szabadulnunk ezektől. De én biztos nem fogok első csapást mérni. Szerintem, amikor az atomkártyát kijátszuk, akkor vége. Viszont fel kell készülnünk mindenre. Minden benne van a pakliban.

A maga két percében Hillary Clinton ugyan nem hivatkozott erre a nevezetes paklira, de sikerült kikerülnie a válaszadást, és azzal elintézni a kérdést, hogy szövetségeseink számíthatnak arra, hogy a kölcsönös védelmi megállapodásainkat be fogjuk tartani. Ha ki tudtak volna csikarni belőle egy valódi választ, akkor a korábbi külügyminiszter gyakorlatilag ugyanazt mondta volna, amit Trump hangoztatott minden interjújában. A kölcsönös védelmi megállapodásaink sosem zárták ki az első nukleáris csapásmérést amerikai részről.

Vagyis nyilvánvaló, hogy ha tovább szorongatják a kérdéssel a volt külügyminisztert, ő ugyanazt a választ adta volna, mint Trump. (2008-as jelöltként megrótta Barack Obama szenátort, aki kijelentette, hogy Pakisztán ellen nem vetne be atomfegyvert, mondván, egyetlen elnök sem mondhatja, milyen fegyvert használna vagy nem használna.)

Közben Obama elnök 2016-ig bezárólag, engedve védelmi, külügy- és energiaügyi minisztere nyomásának, elutasította az első használat tiltását, 2010-ben, a nukleáris felülvizsgálati jelentésben és utolsó szolgálati évében egyaránt. Vagyis folytatta a fenyegetést, amely arra irányult, hogy Amerika bármikor kezdeményezhet egy lehetséges atomháborút. Ez a nyilvánosság tudta nélkül Truman óta minden amerikai elnök politikáját jellemezte. Donald J. Trump elnök továbbra is alkalmazza azt, amit Richard Nixon őrült elméletnek hívott, és egyesek szerint hitelesebben, mint néhány elődje.

Az, hogy az USA bármely potenciális és tényleges ellenfelét (pl. Észak-Korea) atomcsapással fenyegeti, és az első csapás politikájához régóta makacsul ragaszkodik, mindig is vakvágányra vitte az atomfegyverek globális leszerelésére irányuló törekvéseket. Nincs ez másképp Trump elnöksége alatt sem. Sőt a jelenlegi amerikai elnök egyenesen ösztönzi a nukleáris fegyverkezési versenyt azokkal az államokkal, amelyek szembe akarnak szállni az amerikai fenyegetéssel, vagy meg akarnak maradni egyenlő ellenfélnek. Persze sorolhatnánk még az amerikai nukleáris politika további aspektusait, amelyek szintén ösztönzik a globális fegyverkezést. Magától értetődik az is, hogy huszonöt évvel a hidegháborús korszak után a több ezres nukleáris fegyverarzenálunk – amelynek számottevő része teljes készültségben van –, tökéletesen hiteltelenné teszi a többi nemzetnek adott tanácsunkat, miszerint szükségtelen és indokolatlan akárcsak egyetlen nukleáris töltetet is előállítaniuk.

Ami a szándékos, jóváhagyott amerikai stratégiai támadásokat illeti, a rendszert úgy dolgozták ki, hogy sokkal több minden elindíthatja ezeket a folyamatokat, mint azt mi valaha is elképzelhetnénk. Ráadásul az amerikai atomfegyverek indítógombját sohasem kizárólag az elnök nyomhatta meg, és nem is csak a legmagasabb rangú katonái (ld. 3. és 7. fejezet).

Amikor az ötvenes évek irányítási és vezetési rendszerét tanulmányoztam, kiderült, hogy Eisenhower elnök titokban kiterjesztette az atomtámadás kezdeményezésének hatáskörét hadszíntéri parancsnokaira. Természetesen csak általa indokoltnak vélt helyzetekre, például ha megszakad a kommunikáció Washingtonnal (ami a Csendes-óceánon mindennapos), vagy az elnök cselekvőképtelensége esetén (ami Eisenhowerrel kétszer esett meg). Ők pedig, ennek a felhatalmazásnak a birtokában, alárendelt parancsnokokra terjesztették ki ezt, hasonló válsághelyzetek esetére.

Meglepetésemre, miután felhívtam a Fehér Ház figyelmét erre az eljárásra és annak veszélyeire, Kennedy elnök fenntartotta azt (inkább, mint hogy megvétózzuk a Nagy Parancsnok döntését). Johnson, Nixon és Carter hasonlóképpen cselekedett. És csaknem bizonyos, hogy minden további elnök is, a mai napig, még ha az utóbbi évtizedekben történt is legalább némi névleges jogkörátruházás Washingtonon kívüli civil személyekre. Ez a delegálás az egyik legjelentősebb nemzeti titkunk maradt.¹⁷

Ugyanez igaz volt a Szovjetunióra, ma pedig Oroszországra. A szovjet irányítás és vezetés lefejezésére irányuló explicit amerikai tervek orosz oldalon is egy úgynevezett holtkéz-delegálási rendszer bevezetéséhez és fenntartásához vezettek, amely egy Moszkva és más irányító központok elpusztításával járó amerikai támadás megtorlását biztosítaná. Paradox módon ezt is államtitokként kezelték, pedig a titkolózás és tagadás mindkét oldalon csökkenti az elrettentés sikerességét.

Azért is nagyon sürgős felvilágosítani a világot az atomkorszak valóságának ilyen részleteiről, mert gyakorlatilag biztos, hogy ez a delegálási rendszer minden atomhatalomnál létezik, beleértve az újakat is: Izraelt, Indiát, Pakisztánt és Észak-Koreát. Vajon hány ujj nyomhatja meg a pakisztáni gombot? Valószínűleg még a pakisztáni elnök sem tudja egészen pontosan. Csaknem bizonyos, hogy ez Észak-Koreára is vonatkozik, bár a 2016–17-ben kiszivárogtatott beszámolók¹⁸ szerint az amerikai készenléti tervek és katonai gyakorlatok alapvetően az észak-koreai parancsnokság lefejezésére irányulnak.

A volt Szovjetunióról szóló leleplezéseknek köszönhetően¹⁹ egyre inkább felismerjük a kubai rakétaválság által teremtett veszélyeket. Mivel a válság idején magas rangú alkalmazott voltam, saját, szigorúan titkos 1964-es tanulmányom olyan, soha azelőtt fel nem tárt részleteket hozott felszínre, amelyek az új adatokkal együtt azt mutatják, hogy a kockázatok minden korábbi becslésnél magasabbak voltak. Annak ellenére, hogy azt hiszem, mindkét vezető el akarta kerülni az atomháborút, az események gyorsan kikerültek az ellenőrzésük alól, és az általános atomháború kirobbantása szinte tálcán kínálkozott (ld. 12. és 13. fejezet).

Belső munkatársként 1961-ben megtudtam, hogy titkos atomháborús döntéshozásunk, politikánk, terveink és gyakorlataink a vezérkar becslése szerint emberek százmillióinak, talán a földgolyó teljes lakossága egyharmadának az életét veszélyeztette. Ekkor még nem tudtunk azonban – sem a vezérkar, sem az elnök vagy tudományos tanácsadói, sem senki más a következő két évtizedben, egészen 1983-ig – a nukleáris tél és a nukleáris éhínség jelenségéről²⁰, ami annyit jelentett, hogy egy nagy atomháború, amilyenre készültünk, csaknem az összes embert (és velük együtt a legtöbb nagy élőlényt) elpusztította volna a földön (ld. 18. fejezet). Erről a füst gondoskodna az egész világon (nem a nukleáris szennyeződés, amely lényegében kizárólag az északi féltekét veszélyeztetné): a füst és a korom, amelyet az égő városok fölött keletkező vad tűzviharok emelnének a sztratoszférába, ahonnan nem hullana le, hanem egy évtizeden át vagy még tovább ott maradna, beburkolná a földet, és kitakarná a napfény legnagyobb részét, ami az utolsó jégkorszak szintjére csökkentené a földfelszín hőmérsékletét, és a termés elpusztításával egy vagy két éven belül globális éhhalálhoz vezetne.

Azóta nagymértékben – több mint 80 százalékkal! – csökkent a nukleáris robbanófejek száma a hatvanas évekbeli csúcshoz képest. Ám a legújabb tudományos számítások²¹ szerint a mai, kisebb arzenál töredéke is bőven elég lenne a nukleáris tél (vagy nukleáris éhínség) előidézéséhez. Más szóval: bármelyik oldal részéről történjen is nukleáris első csapás – sokkal kisebb, mint amilyet a hatvanas-hetvenes években terveztek, és amilyenek azonnali végrehajtására Oroszországban és Amerikában egyaránt ma is fel vannak készülve –, az a napfény elvesztése és az ebből következő éhhalál miatt csaknem az egész emberiséget, több mint hétmilliárd embert megölne.

A támadó nagyhatalom részéről elszenvedett kárt nem lehetne azzal csökkenteni, hogy az illető ország nem másodikként, hanem elsőként támad (még ha nem is kap válaszcsapást), vagy azonnali megelőző támadást hajt végre. A saját első csapásából eredő kár saját magára és mindenki másra nézve végzetes lenne.

Ez utóbbi pontot illetően a legújabb hírek szerint semmi jele annak, hogy az utóbbi évtizedben tett tudományos megállapítások az atomháború klimatikus hatásairól – amelyek megerősítik, sőt még erősebben alátámasztják a több mint harminc évvel korábbi figyelmeztetéseket – eljutottak volna az amerikai vagy orosz vezetők tudatáig, vagy bármilyen módon befolyásolták volna a nukleáris fejlesztéseiket vagy a fegyverkorlátozási tárgyalásokat.

Jó okunk van kétségbe vonni, hogy George W. Busht vagy Barack Obamát – vagy éppen Reagant, George H. W. Busht vagy Clintont, az első tanulmányok utáni húsz évben – valaha, akár egyszer is tájékoztatták volna arról, milyen mértékű következményekkel járna az atomfegyverek bevetése. (Gorbacsov volt az egyik nagyhatalmi vezető,²² akire nagy hatással voltak az erről a jelenségről írt szovjet tanulmányok, ezért igyekezett a Reagannel²³ folytatott tárgyalásai folyamán az atomfegyverek masszív csökkentését vagy akár a teljes kiküszöbölését elérni.)

Hogy vajon Donald Trump elnököt tájékoztatták-e minderről (csaknem biztos, hogy nem), az kétséges, mindenesetre ő és kabinetjének többsége, a republikánus többségű kongresszus vezetőivel együtt, tagadja az efféle tudományos állítások hitelességét, minthogy ezek a legújabb klímamodelleken alapulnak.

Híres, 1964-es szatirikus filmjének, a Dr. Strangelove-nak a végén Stanley Kubrick dobta be a minden emberi életet kiirtó végítéletgép képét, amelyet az orosz vezető végzetes módon állított be, persze még mielőtt mindezt a világ tudomására hozta volna. A gépet pedig mindjárt be fogja indítani egy szélhámos parancsnok által, elnöki felhatalmazás nélkül elindított amerikai B–52-esről érkező atomrobbanás.

Ennek a feltételezett gépnek a nevét és ötletét Kubrick egy korábbi kollégámtól, Herman Kahntól, a RAND fizikusától kölcsönözte, akivel beszélt erről. Az On Thermonuclear War (A termonukleáris háborúról) című 1960-as könyvében, valamint 1961-es cikkeiben Kahn azt írta,²⁴ hogy egészen biztosan meg tudna tervezni egy ilyen szerkezetet, valószínűleg tíz év alatt, tíz- vagy százmilliárd dollárért (inkább az alacsonyabb összegért, ami a stratégiai fegyverkezés mai büdzséjének a töredéke). Ám, fűzte hozzá, ez nyilvánvalóan nemkívánatos, mert túlságosan ellenőrizhetetlen, és túl sok embert ölne meg, valójában mindenkit. Ezt az eredményt John Somerville filozófus később omnicídiumnak nevezte el.²⁵ Kahn 1961-ben biztos volt abban, hogy egy ilyen rendszer nem létezik, és nem is születhet meg soha, sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem építhet ilyet.

Teller Ede, a hidrogénbomba atyja tagadta, hogy az –általa nevetségesnek tartott – omnicídium egyáltalán lehetséges lenne. Amikor 1982-ben erről kérdeztem, nyomatékosan kijelentette, hogy az ő közreműködésével feltalált termonukleáris fegyverek bármilyen elképzelhető bevetésével a föld népességének több mint a negyedét ki lehetne irtani. (Teller volt, Herman Kahnnal, Henry Kissingerrel és Wernher von Braun náci rakétatervezővel együtt, Kubrick ihletőinek egyike dr. Strangelove figurájához.) Teller becslése pedig elég közel állt ahhoz, amit a vezérkar valóban tervezett 1961-ben, bár a totális omnicídium harmada-fele pontosabb becslés lett volna (beleszámítva a tűz hatásait, amelyektől a vezérkar mindig eltekintett).

Csakhogy a vezérkar tévedett 1961-ben, és tévedett Herman Kahn²⁶ is meg Teller Ede is 1982-ben. Senki sem tökéletes. Mindössze egy évvel Teller tagadó kijelentése után (a kétoldalú atomfegyver-befagyasztásról szóló meghallgatáson a kaliforniai állami törvényhozáson, ahol mindketten felszólaltunk) megjelentek az első tanulmányok a nukleáris tél hatásairól. Ha a meglévő ötvenezer Teller–Ulam-hidrogénbombából mindössze ezret ledobnának a városokra, és az ezek hatására keletkező tűzviharok füstje a sztratoszférába jutna, annak beláthatatlan következményei lennének. Kahn és Teller kijelentéseivel ellentétben egy amerikai végítéletgép már létezett 1961-ben – sőt, évek óta – a hadászati légierő-parancsnokság (Strategic Air Command, SAC) készültségben álló, előre beirányzott bombázó repülőgépeinek formájában, amelyeket hamarosan követtek a tengeralattjáróról indítható Polaris rakéták. Bár ez a gép nem tudott volna azonnal megölni vagy kiéheztetni minden emberi lényt, az általa beindított hatások sorozata elhozta volna az ítéletnapot.

Összefoglalva tehát: az amerikai nukleáris tervezés rendszerének és készenléti erejének legtöbb aspektusa – ami fél évszázaddal ezelőtt a tudomásomra jutott – ma is létezik, ezért ugyanolyan veszélyben vagyunk, mint valaha, csak ma már egyre több aspektusát ismerhetjük meg a lehetséges tragédiáknak, illetve azoknak a környezeti katasztrófáknak, amelyek ránk egy ilyen támadás esetén várhatnak. A jelenlegi atomkorszak kockázatai sokkal magasabbak, mint a nem állami terrorizmus burjánzásának a veszélye. A nagyhatalmak fegyverei és tervei nemcsak a globális atomsorompó legyőzhetetlen akadályát képezik, hanem önmagukban is nyilvánvaló és létező egzisztenciális veszélyt jelentenek az emberi és számos más fajra.

A célom, hogy felfedjek egy rejtett valóságot: azt, hogy egy átfogó termonukleáris háború –vagyis a civilizáció és a földi élet legnagyobb részének visszafordíthatatlan, soha nem látott és szinte elképzelhetetlen pusztulása – ugyanolyan várható katasztrófa, akárcsak Csernobil, a Katrina hurrikán, az olajszennyezés a Mexikói-öbölben és Fukusima (korábban pedig az I. világháború) volt, csak mindezeknél sokkal súlyosabb.

Az emberiség történetében erre a politikára mondhatjuk azt leginkább, hogy immorális. Vagy hogy őrült. Annak a története, hogy ez a gyászos, vészterhes helyzet hogyan alakulhatott ki és maradhatott fenn több mint fél évszázada, valójában az emberi téboly története. Hogy lesznek-e amerikaiak vagy oroszok vagy bárkik, akik képesek majd szembeszállni ezzel a fajta politikai stratégiával, és maguktól, saját eszközeikkel el tudják hárítani az emberiség kihalásának veszélyét? Meglátjuk. Én a cselekvésnek – és a cselekvésre való buzdításnak – ezt a módját választottam: mintha ez még lehetséges lenne.

1. A BOMBA ÉS ÉN

HOGYAN TEHETTÜK?

– NUKLEÁRIS HÁBORÚS TERVEK KÉSZÍTÉSE

Ha a végítéletgépet valaha is le akarjuk bontani, ajánlatos megpróbálni megérteni, hogyan került sor a megépítésére és a fenntartására. Hogyan tehettük? Hogyan tehettek ilyet valaha is az amerikaiak?

A kérdést több irányból fogom megközelíteni, de először saját magamnak teszem föl. Hogyan történhetett, hogy a húszas éveim végén én atomháborús tervek kialakításán dolgoztam, olyan terveken, amelyekről tudtam, hogy ha valaha megvalósulnak, emberek százmillióit fogják elpusztítani (sőt, valójában sokkal többet)? Ez súlyos kérdés számomra, és az, hogy végül valóban részt vettem ebben az egészben, különösen ironikus, ha tekintetbe vesszük, hogyan viszonyultam a bombázáshoz ifjúkoromban, és milyen szokatlan módon léptem be az atomkorba. Az emberek bombázásától és az atomfegyverektől a második világháborúban átélt gyermekkorom óta erősen iszonyodom. Egy évvel Pearl Harbor előtt, kilencévesen a London bombázásáról beszámoló híradók láttán a nácik érthetetlen kegyetlensége nagy hatással volt rám. Számomra a mindenféle korú emberekkel zsúfolt városok lerombolása és felégetése mutatta meg igazán démoni jellegüket.

Pearl Harbor után, a középiskolában légiriadó-gyakorlatokat tartottunk. A tanárom egy nap mutatott nekünk valamit: egy rövid, keskeny, ezüstszínű gyújtóbombát, amelyet a tűz terjesztésére használtak. Azt mondta, hogy ez egy magnéziumbomba, amelynek a lobogását vízzel nem lehet eloltani, csak úgy, ha homokot szórunk rá, amely elzárja a tűzhöz szükséges oxigént. Az iskolában minden osztályban volt erre a célra egy homokkal teli vödör. Gondolom, mindezt azért csinálták, hogy elfogadjuk a háborús cselekedeteket, mivel – így visszatekintve – kevés esély mutatkozott arra, hogy a német vagy japán bombázók egészen Detroitig hatoljanak. De maga a magnéziumbomba nagy hatással volt rám. Hátborzongató volt a gondolat, hogy emberek olyan égő eszközt dobjanak más emberekre, amelyet nem lehetett könnyen eloltani, és amelynek egy kicsike része is a csontig át tudja égetni a húst. Nem tudtam megérteni, hogyan képesek egyes emberek így megégetni például gyermekeket.

Későbbi híradókban azt is láttuk, ahogy amerikai és brit bombázók légvédelmi tűz alatt is bátran berepültek német célpontok fölé, és ott ejtették le a bombákat. Elhittem, amit akkor mondtak: hogy bombázóink csak hadiüzemeket és katonai célpontokat támadnak (még ha, sajnálatos módon, véletlenül civileket is eltalálnak).

Apám építőmérnök volt Detroitban, és hozzájárult a legtöbb amerikai bombázó bevetéséhez. A háborúban főmérnök volt, és a Ford Willow Run gyár felépítésével bízták meg – ez a gyár készítette a B–24-es Liberator bombázókat a légierő számára. Azt mondta, hogy ez volt a legnagyobb ipari épület az egész világon. Úgy gyártotta a bombázókat, mint a Ford az autókat: futószalagon. A futószalag két kilométer hosszú volt. Egyik nap kivitt a Willow Runba, hogy működés közben lássam. Ameddig a szem ellátott, horgokról lógó, hatalmas fémből készült repülőgéptestek vonultak végig egy nyomvonalon, ahol munkások szegecselték és szerelték be az egyes részeket, mozgás közben. Egy tizenkét éves fiúnak ez végtelenül izgalmas látvány volt; büszke voltam az apámra. A következő háborús feladata egy még nagyobb repülőgépgyár tervezése volt – amely ismét a világ legnagyobb területű üzeme lett, a Dodge Chicago, amely a B–29-esek motorjait gyártotta.

Én végképp nem tudtam, hogy a bombázóink egyre több olyan gyújtószerkezetet dobnak majd le, amilyet az iskolában láttunk – magnéziummal vagy más anyagokkal, foszforral, esetleg napalmmal töltve, amelyek ugyanúgy ragadtak a húshoz, és nem lehetett eloltani őket. Szerintem apám sem tudta. Arról soha nem mutattak filmeket, hogy mi történik a földön a repülőink alatt, vagy a hamburgi, drezdai, esetleg tokiói tűzviharokban.

És ha pontosan tudom, hogy milyen közönségesen utánoztuk a nácik terrorbombázásainak gyakorlatát – különösen a B–29-esek Japán fölött végrehajtott rajtaütéseiben –, vajon hogyan reagáltam volna? Nem tudom. Talán megindokolom magamnak, és azt mondom: hiszen azok kezdték a háborút és a városok bombázását, a megtorlás igazságos és szükséges volt. Minden jogos, ami az ilyen szörnyű ellenséggel szemben szükséges, hogy megnyerjük a háborút.

Ilyen gondolatok nyugtattak volna meg a Japánban bevetett atombombával kapcsolatban is – ahogyan az amerikaiak többségét meg is nyugtatták