Mudbound - Sárfészek

Hillary Jordan

Mudbound

– Sárfészek

Hillary Jordan

Mudbound

– Sárfészek

ATHENAEUM

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Hillary Jordan: Mudbound

Copyright © 2008 by Hillary Jordan

Published by arrangement with Algonquin Books of Chapel Hill,

a division of Workman Publishing Company, Inc., New York.

Hungarian translation © Babits Péter, 2018

Minden jog fenntartva.

ISBN 978-963-293-786-1

Anyámnak, Gaynek és Nanának, a történeteikért

Ha tehetném, inkább nem is írnék semmit.

Csak fényképek lennének,

meg ruha- és pamutfoszlányok, rögök a földből,

felvett beszélgetések, fa- és vasdarabok,

fiolákban szagok, tálakon étel és ürülék…

Talán egy gyökerestől kitépett test darabkái

lennének igazán lényegre törők.

JAMES AGEE, Zengd dicséretét a híreseknek

I.

Jamie

Henryvel hét láb mély gödröt ástunk. Ha kicsit is sekélyebb, a tetem még előjött a következő nagy áradással: Halihó, fiúk? Emlékeztek rám? Ettől a gondolattól csak még keményebben markoltuk az ásónyelet, pedig miután kifakadtak a vízhólyagok, mindig újranőttek, csak hogy újra kifakadhassanak. Minden ásónyom felért egy agóniával – a vénember, ahogy az utolsókat rúgja. Mégis örültem ennek a fájdalomnak. Félrelapátoltam az emlékeket és gondolatokat.

Amikor a gödör már olyan mély lett, hogy az ásóval le sem értünk a fenekére, lemásztam és tovább mélyítettem, míg Henry odafent járkált és az eget nézte. A föld teljesen felázott az esőtől; mintha nyers húsban vájkáltam volna. Csupasz kézzel toltam le a lapról, átkoztam minden perc késedelmet. Három napja először állt el, s talán jó ideig nem is kaptunk másik esélyt, hogy elássuk a hullát.

– Jobb lesz sietni – jegyezte meg Henry.

Felnéztem az égre. Hamuszürke felhők gomolyogtak felettem, a java azonban északról jött és egyenesen felénk tartott. Jó gyorsan.

– Nem leszünk kész – csóváltam meg a fejem.

– Dehogyisnem – vágta rá.

Ez volt Henry: annak a feltétlen meggyőződésnek a megtestesítője, hogy aminek meg kell lennie, az meg is lesz.

Eltemetjük a hullát, mielőtt még lecsap a vihar. Időben megjön a szárazság, hogy elvessük a gyapotot. Jövőre minden jobban alakul. A kisöccse sosem árulná el.

Fürgébben ástam, kis szisszenéssel minden mozdulatnál. Tudtam, hogy bármikor abbahagyhatnám, Henry zokszó nélkül átvenné a helyem – hiába van csaknem ötven tél a csontjaiban, míg az enyémben csak huszonkilenc. Kivagyiságból, konokságból vagy mindkettőből, de tovább ástam. Mire azt mondta, „Jó, most már én jövök", már lángoltak az izmaim, s úgy fújtattam, mint egy régi cséplőgép. Ahogy kihúzott a gödörből, a fogam is össze kellett szorítanom, hogy nem kiáltsak fel. A testem még most is tucatnyi helyen sajgott a sok ütéstől és rúgástól, csak ezt Henry nem tudta.

Nem is tudhatta meg.

Letérdeltem a gödör mellé, úgy néztem, ahogy ás. Arca és keze olyan kérges lett a sártól, hogy egy arra járó könnyedén niggernek nézhette volna. Én se lehettem különb, csak engem elárult a vörös hajam. Apám haját örököltem: mintha vékony vörösréz szálakból sodorták volna, hogy a finom női kezek élvezettel babrálják. Hogy utáltam mindig. Ezzel az erővel jelzőtűz is loboghatott volna a fejemen, hadd tudja az egész világ, honnét jöttem. Vörös posztóként lángolt akkor is, ha csak belenéztem a tükörbe.

Négy lábnál Henry ásója valami keménybe ütközött.

– Mi az? – kérdeztem.

– Egy szikla, mi lenne?

Csakhogy nem szikla volt, hanem csont – emberi koponya, hátul szép darabon meglékelve.

– A jó életbe – tartotta fel Henry a fénybe.

– Most mi lesz?

– Nem tudom.

Mindketten elnéztünk észak felé. A feketeség egyre csak dagadt, felfalta az eget.

– Nem kezdhetjük elölről – döntöttem el. – Ha egyszer elered, napokig nem áll el.

– Nem tetszik ez nekem – csóválta a fejét Henry. – Nem helyes.

Azért tovább ásott, de csak a kezével, hogy feladogassa a kihantolt csontokat: bordákat, karokat, medencét. Ahogy az alsó lábszárhoz ért, fémes pengés hallatszott. Feltartotta a sípcsontot, hogy meglássam körötte a durván megmunkált, rozsdás bilincset. Szakadt lánc himbálózott a végén.

– Jézus Krisztus! – mormolta Henry. – Ez egy rabszolga sírja.

– Nem tudhatod.

Felkapta a csorba koponyát.

– Nem látod? Fejbe lőtték. Biztos elszökött. – Újra megcsóválta a fejét. – Ez a válasz a kérdésünkre.

– Miféle kérdésünkre?

– Nem temethetjük apánkat egy nigger sírjába. Semmit se rühellne jobban. Húzz ki innét! – Felém nyújtotta egyik szurtos kezét.

– Szökött fegyenc is lehetett – érveltem. – Fehér ember. – Lehetett, de én is lefogadtam volna, hogy nem az volt. Henry mégis megingott. – Mennyi ide a börtön, hat-hét mérföld?

– Megvan tíz is. – Azért visszaengedte a kezét maga mellé.

– Gyere fel – nyújtottam a magamét. – Pihenj kicsit. Addig én ások. – Ahogy elkapta a kezemet, alig tudtam megállni vigyorgás nélkül. Henrynek igaza volt: apánk semmit sem rühellt volna jobban.

Már újra Henry ásott, amikor megláttam Laurát, ahogy felénk közeledett a felázott földeken, mindkét kezében egy-egy vödörrel. Kihalásztam nadrágomból a zsebkendőt, és letöröltem arcomról a mocsok nagyját. Hiúság – ezt is az apámtól örököltem.

– Jön Laura – jeleztem.

– Húzz fel! – kérte Henry.

Megragadtam a kezét és húztam; nyögtem az erőfeszítésből, ahogy átrántottam a sír peremén. Küszködve feltérdelt, zihálva szedte a levegőt. Lehajtotta a fejét is, hogy a kalapja félrecsússzon és felfedje azt a rózsaszín foltot a feje búbján. Éles, váratlan fájdalom nyilallt belém. Kezd megöregedni, gondoltam. Nem lesz mindig velem.

Felnézett, tekintetével Laurát kereste. Amikor rátalált, olyan érzelmek villantak át az arcán, melyek láttán zavartan topogtam: vágyakozás, reménység, csepp aggodalom.

– Jobb lesz folytatni – fordultam el és ragadtam meg az ásót. Félig inkább becsusszantam, mint beugrottam a sírba. Elég mély lett, hogy ne lássak ki belőle. Jobb is így.

– Hogy haladtok? – hallottam meg Laurát. Ahogy mindig, hangja most is hűs és tiszta vízként csobogott a fülemben. Igazság szerint egy ilyen hanghoz valami mennyei teremtménynek, szirénnek vagy angyalnak kellett volna tartoznia, nem egy középkorú gazdasszonynak a Mississippi vidékéről.

– Mindjárt végzünk – felelte Henry. – Még jó egy láb, és meglesz.

– Hoztam ételt és vizet.

– Vizet! – nevetett fel keserűen Henry. – Már csak az hiányzott, még egy kis víz. – Hallottam a merőkanál fémes kaparását a vödör falán és a felhörpölt víz bugyogását, azután Laura arca jelent meg a gödör felett. Felém nyújtotta a merőkanalat.

– Nesze, igyál egyet.

Mohón kortyoltam, mintha csak whiskey lenne, amiből már három napja kifogytam. Az áradat akkor öntötte el a hidat és vágott el a várostól. Gyanítottam, hogy a víz mostanra leapadt, talán át is gázolhattam volna rajta – ha nincs ez az átkozott gödör.

Megköszöntem a vizet, és visszaadtam a merőkanalat, de Laura már nem engem nézett. Tekintete megakadt a sír túlsó oldalán, ahol a maradványok hevertek.

– Szentséges Isten, azok ott emberi csontok? – kérdezett rá.

– Mit tehettünk volna? – kérdezett vissza Henry. – Már négy lábnál jártunk, amikor előkerültek.

Láttam megrebbenni ajkait, ahogy felmérte a béklyót és a láncot. Szájához kapta a kezét, mielőtt Henryhez fordult.

– Nehogy a gyerekek meglássák – suttogta.

Amikor a gödör széle már egy lábbal a fejem felett húzódott, abbahagytam az ásást.

– Gyere, nézd meg – kiáltottam ki. – Szerintem már elég mély.

Henry lefelé fordított arca felbukkant felettem. Bólintott.

– Igen, megteszi. – Felnyújtottam a lapátot, de amikor megpróbált kihúzni, semmi hasznát nem vettem. Túlságosan mélyen voltam, túlságosan csúszott a kezünk a latyaktól.

– Elmegyek a létráért – adta fel egy idő után.

– Csak siess.

A gödörben vártam. Körbevett a bűzösen verítékező sár; felettem sötétlő szürke téglalap. Ott álltam hátraszegett fejjel, vártam Henry csizmájának cuppogását, és nem értettem, mi tart ilyen rohadt sokáig. Ha valami történne vele és Laurával, gondoltam, senki sem tudná, hogy itt vagyok. Megmarkoltam a verem szélét, és próbáltam felhúzni magam, de ujjaim nem találtak fogódzót a sárban.

Azután megéreztem arcomon az első esőcseppeket.

– Henry! – kiáltottam fel.

Az eső még csak szitált, de nem sok kellett, hogy ömölni kezdjen. Akkor pedig a víz elkezdte feltölteni a gödröt. Én meg éreztem, ahogy felkúszik a lábamon. A mellkasomig. A nyakamig.

– Henry! Laura!

A sírgödör falának ugrottam, mint egy megvadult medve a veremben. Egyik részem hitetlenkedve nézett, a fejét csóválta ekkora ostobaság láttán, csak épp segíteni nem tudott a csapdába esett vadállaton. Nem is a szűkös hely miatt; sok száz órát töltöttem a lövészárkokban minden gond nélkül. A víz okozta. Ha csak tehettem, a háborúban is mindig elkerültem, hogy a tenger felett kelljen repülnöm; inkább választottam a légelhárítók zárótüzét. Így szereztem azt a sok kitüntetést: annyira rettegtem attól a végtelen, mohó kékségtől, hogy egyenesen átvágtam a német vonalak felett.

Teli torokból üvöltöttem, így csak akkor hallottam meg Henryt, amikor már ott állt, közvetlen felettem.

– Itt vagyok, Jamie! Itt vagyok! – kiáltozta.

Leeresztette a létrát a gödörbe, én meg felkapaszkodtam rajta. Próbált segíteni, de leráztam magamról. Odafent meggörnyedtem és a térdemre támaszkodtam, úgy próbáltam lelassítani megvadult szívemet.

– Jól vagy? – kérdezte.

Nem néztem rá, de nem is kellett. Tudtam, hogy a homlokát ráncolja és idegesen megrebben a szája – „öcsém, a holdkóros".

– Azt hittem, a sorsomra hagysz odalent – préseltem ki magamból egy erőltetett nevetést.

– Miért tennék ilyet?

– Nem komolyan mondtam, Henry. – Odamentem, és felhúztam a létrát, hogy a hónom alá kapjam. – Menjünk, essünk végre túl rajta.

Átvágtunk a földeken. A kútnál megálltunk, hogy leöblítsük a sarat a kezünkről és az arcunkról, azután továbbindultunk a pajta felé, ahol a koporsót hagytuk. Hevenyészett, szánalmas láda volt, de a rendelkezésre álló anyagokból csak ennyit tudtunk kihozni. Henry összeráncolta a homlokát, ahogy a túlsó végéhez került.

– Rohadtul jó lenne végre bejutni a városba – jegyezte meg.

– Az egyszer biztos – gondoltam a whiskey-re.

Átvittük a koporsót a tornácon. Ahogy elhaladtunk a nyitott ablak előtt, Laura kikiáltott.

– Igyatok egy forró kávét és öltözzetek át, mielőtt eltemetitek.

– Nincs rá idő – felelte Henry. – Jön a vihar.

Bevittük a koporsót a sufniba, ahol lefektettük a durva fapadlóra. Henry felemelte a takarót, hogy utoljára még vessen egy pillantást apánk arcára. Papi vonásait békésnek láttam. Semmi sem árulkodott arról, hogy nem olyan természetes halált halt, ami ebben a korban már várható.

Én a lábát emeltem, Henry a fejét.

– Óvatosan – nyögött fel.

– Az ám, nehogy valami baja essen.

– Nem az a lényeg – csattant fel Henry.

– Ne haragudj, bátyus. Csak fáradt vagyok.

Nevetséges alapossággal eresztettük a holttestet a koporsóba. Henry a fedélért nyúlt.

– Majd én befejezem. Te addig menj, nézz rá Laurára és a lányokra.

– Rendben.

Ahogy beléptem a házba, már hallottam is a kalapácsot, ahogy beverte az első szeget. Édes, tisztán pengő hang volt, a gyerekek mégis megriadtak.

– Mi volt ez, mama? – kérdezte Amanda Leigh.

– Az apukád most szegeli be Papi koporsóját – felelte Laura.

– Mérges lesz tőle? – kérdezte Bella ijedt kis hangon.

Laura gyors, árulkodó pillantást vetett rám.

– Nem, szívem – felelte. – Papi már meghalt. Többé semmitől se lesz mérges. Most pedig bújjatok bele a kabátotokba és csizmátokba. Ideje örök nyugalomra helyezni a nagyapátokat.

Örültem, hogy Henry nem hallja a hangjából kicsendülő végtelen elégedettséget.

Laura

Ha a farmra gondolok, csak a sarat látom. A férjem körme alatt, a gyerekek térdén és hajában. Úgy szippantja be a lábam, mint egy falánk újszülött a mellbimbót. Csizmatalpnyi foltokban foglalja el a házat. Hiába is próbálnám visszaverni, elborít mindent. Barnában álmodom.

Amikor esett, ahogy oly gyakran, az udvar nyúlós iszaptengerré változott, melyen lélekvesztőként sodródott a ház. Ha még jobban rázendített, a folyó kikelt és elnyelte a hidat, az egyetlen kiutat. A híd túloldalán terpeszkedett a világ, a villanykörték, kövezett utak és makulátlanul fehér ingek világa. Amikor kiáradt a folyó, ez a világ veszett el a számunkra, ahogy mi is a számára.

Egyik nap csusszant át a másikba. Kezem magától tette a dolgát: vizet húzott, köpült, sikált, kapart. És főzött, mindig csak főzött. Pattogtatta a borsót és a csirkék nyakát. Tésztát dagasztott és kukoricát morzsolt, kivágta a krumpliból a barna foltokat. Alig lett vége a reggelinek és takarítottam el a romokat, már készülhettem is az ebédre. Ebéd után jött a vacsora, majd a másnapi reggeli.

Az ember az első fénnyel kel. Kimegy a pajtába. Teszi a dolgát, télen didereg, nyáron izzad, egész évben a száján át veszi a levegőt. Kilopja a tojást a tyúkok alól. Hordja a fát, begyújt a tűzhelybe. Kenyeret süt és szalonnát szel, süti a rántottát és lapátolja hozzá a zabkását. Kirángatja az ágyból a lányait, megmossa a fogukat, rájuk adja a ruhát, a lábukra zoknit és csizmát húz. Kiviszi a kisebbiket a tornácra és felemeli, hogy elérje a kolompot, ami behívja a férjét a földről és annak förtelmes apját a szomszéd sufniból. Megeteti mindet és önmagát is. Sikálja a platnit, a gyerekek arcát, a sarat a padlóról, közben az öreg csak ül és néz. Egy perc nyugta nincs tőle. „Kavard meg azt a főzeléket, te lány. Sikáld fel a padlót. Tanítsd modorra a porontyaidat. Mosd ki a göncöket. Adj enni a csirkéknek. Hozd ide a botom." A hangja hurutos a sok bagótól. A szeme vizenyős, az éjsötét közepével, ahogy rám szegeződik.

Megrémítette a gyerekeket, főleg a kisebbet, aki egy kicsit pufi.

– Gyere már ide, kismalac – mondogatta neki.

Ijedten meredt rá a szoknyám mögül. Hosszú, sárga fogaira. Göcsörtös ujjaira, végükön a vastag, íves körmökkel, mint egy ősi szarukürt darabkáival.

– Gyere ide, ülj az ölembe.

Nem szívesen tartogatta se őt, se más gyereket, annál inkább élvezte a tudatot, hogy félnek tőle. Amikor a kicsi nem ment, azt mondta, sebaj, úgyis túl kövér, még összetörné a csontjait. A kicsi sírva fakadt, én meg elképzeltem a vénembert a koporsóban. Láttam, ahogyan a fedél rázárul, ahogy a láda aláereszkedik a gödörbe. Hallottam a fán koppanó rögöket.

– Papi – mosolyodtam el édesen –, nem kérne egy finom, friss kávét?

Jobb lenne a legelején kezdeni, ha tudnám, hol is van az. A kezdet mindig olyan homályos. Amikor már rátalálnánk, visszanézünk, és látunk egy másik, még korábbi kezdetet, majd egy annál is régebbit. Még ha ott is kezdjük, hogy „Első fejezet: Születésem", ott az elődök problémája s annak minden kihatása. Hogyan árvult el a kis Dávid? Mint azt Dickenstől tudjuk, az apjának gyönge volt a szervezete – igen ám, de honnét eredt ez a végzetes gyöngeség? Dickens nem fejti ki, így nem marad más, mint a spekuláció. Talán valami örökletes baj érte, amit anyai ágon örökölt, miután nagyanyja rangon alul házasodott, csak hogy dacoljon zsarnok atyjával, akit gyerekkorában sokat vert a dajkája, csak mert cselédsorba kényszerítette őt hűtlen férje, amikor elhagyta egy vonzó dáma kedvéért, akivel merő véletlenségből találkozott, miután kocsijának kereke épp egy divatszalon előtt tört ki, ahol a nő a kalapját javíttatta. Ha innét indulunk, a kis Dávid azért lett apátlan árva, mert ükapja dajkája férjének leendő kedvese nem szívesen mutatkozott viseltes kalapban.

Ugyanezen logika mentén, az apósom azért halt erőszakos halált, mert én inkább születtem egyszerűnek, mint csinoskának. Ez is egy lehetséges kezdet. Van sok másik is: mert Henry megmentette Jamie-t a vízbe fulladástól az 1927-es nagy árvíz idején. Mert Papi eladta a földet, amit jog szerint Henry örökölt volna. Mert Jamie túl sok bevetésen vett részt a háborúban. Mert egy Ronsel Jackson nevű néger túl fényesen ragyogott. Mert egy férfi elhanyagolta a feleségét, egy apa elárulta a fiát és egy anya bosszút állt. A kiindulópont talán csak attól függ, ki meséli a történetet. Mások bizonyára máshol kezdenék, még ha a végén ugyanott lyukadnának is ki.

Nagy a kísértés azt hinni, hogy ennek így kellett történnie; hogy életünk minden eseménye éppúgy el van rendelve, mint a 3×3-as amőba: ha a középső kockáról indulunk, senki se győz. Elég az egyik sarokban kezdeni, és máris miénk a játszma. S aki átengedi a kezdést a másiknak? Az bizony veszít, ilyen egyszerű.

Az igazság persze nem ilyen egyszerű. A halál talán elkerülhetetlen, de a szerelem nem az. A szerelemben nekünk kell döntenünk.

Ezzel is fogom kezdeni. A szerelemmel.

A Bibliában sok szó esik a kötelékekről. Férfiak és asszonyok kötődnek Istenhez. Feleségek a férjeikhez. Hús a csonthoz. A kötöttség, tudjuk meg, jó dolog. A jók kötődnek; a rosszak nem.

A menyegzőm napján anyám – erőtlen kísérletként, hogy felkészítsen a nászi ágy próbatételére – arra biztatott, hogy minden körülmények között tartsak ki Henry mellett.

– Eleinte fájni fog – súgta meg, miközben eligazította nyakamon a gyöngysort –, de idővel aztán könnyebb lesz.

Csak félig lett igaza.

1939 tavaszán, harmincegy éves aggszűzként találkoztam Henry McAllannel – vénlányként, aki a legjobb úton járt a megcsontosodás és gyermektelenség felé. Jól ismertem szűkös kis világom minden alkotóelemét. A szüleimmel abban a házban éltem, ahol születtem. Abban a szobában aludtam, amin egykor a nővéreimmel osztoztunk, ám addigra egészen az enyém lett. Angolt tanítottam egy fiúiskola diákjainak, énekeltem az Kálvária Episzkopális Gyülekezet kórusában, vigyáztam az unokahúgaimra és unokaöccseimre. Hétfő esténként a férjezett barátnőimmel bridzseltem.

Soha a nyomába se értem nővéreimnek. A szőke Fanny és Etta a Fairbairnek törékeny szépségét örökölte, én viszont igazi Chappell lettem: aprócska és sötét hajú, markáns gall vonásokkal és telt idomokkal, melyek olyannyira nem illettek serdülőkorom divatosan karcsú alakra szabott ruháiba. Anyám barátai, ha látogatóba jöttek, mindig kezem bájosságát, hajam bodorságát, kedélyem derűjét dicsérték; ígéretes fiatal hölgynek tartottak. Azután egy nap – számomra úgy tűnt, egészen hirtelen – többé nem voltam fiatal. Anyám sírva fakadt a harmincadik születésnapom éjjelén, miután a családi vacsora terítékét elmostuk és visszazártuk a szekrénybe; miután a fivéreim és a nővéreim, a házastársaik és a gyermekeik mind-mind megcsókoltak, majd hazatértek a saját ágyukba. Zokogása, ahogy elfojtotta a párna vagy tán apám válla, bekúszott a folyosóról a szobámba, ahol éberen hallgattam az egymást szólongató kecskefejőket, kabócákat és kismadarakat. Itt vagyok! Itt vagyok!, mintha csak ezt csipogták volna.

– Itt vagyok – suttogtam. A szavak üresnek tűntek s éppoly hasztalannak, mint egy gyufaskatulyába zárt tücsök ciripelése. Csak órák múltán aludtam el.

Amikor másnap felébredtem, szinte megkönnyebbültem. Immár nem csupán férjezetlennek számítottam, de hivatalosan is azzá váltam. Többé senkinek sem kellett reménykednie, mindenki átirányíthatta az erőfeszítéseit más, érdemesebb célokra, én pedig nyugodtan élhettem tovább az életem. Maradhattam köztiszteletnek örvendő tanító, imádott leány, nővér, unokahúg és nagynéni. Ennyivel be is értem volna.

Csakugyan?, tűnődöm el. Csakugyan rátaláltam volna a boldogságra az élet könyvének keskeny, üres margóján, ahová az aggszüzek és gyerektelen tanítónők szorulnak? Sosem derül ki, mert alig több mint egy évvel később Henry belépett az életembe, hogy magával repítsen a lap tintával telirótt közepére.

Egyik vasárnap a bátyám, Teddy hívta meg hozzánk ebédre. Teddy civil ingatlanbecsüsként dolgozott a hadsereg műszaki alakulatánál, ahol Henry lett az új felettese. Egészen ritka, mesebeli lény volt: negyvenegy éves agglegény. Lerítt róla a kora, főként hófehér haja miatt. Nem volt különösebben termetes, mégsem nélkülözte a tekintélyt. Láthatóan sántított – mint utóbb kiderült, egy háborús sérülés miatt –, ám ez se kezdte ki magabiztosságát. Lassan és megfontoltam mozgott, mintha mázsás súlyt cipelne vagy különös jelentéssel bírna, hová helyezi a tagjait. Erősnek és mívesen megmunkáltnak láttam kezeit, legfeljebb a körmeire fért volna rá egy alapos kurtítás. Megigézett a mozdulatlanságuk, ahogyan higgadtan összefonta vagy a tányér két oldalán pihentette őket, még ha politikáról társalgott is. A Delta megejtő tájszólását beszélte – mintha minden szónál készülne beleharapni valami fenségesen krémes és finom desszertbe. Jórészt Teddynek és a szüleimnek címezte mondandóját, mégis egész ebéd alatt magamon éreztem szürke szeme pillantását, ahogy felém villant, tovasiklott, majd újra visszatért. Emlékszem, a nyirkos forróságtól bizsergett a bőröm; még a kezem is megremegett, ahogy a vizespohárért nyúltam.

Anyám, aki tévedhetetlen érzékkel hangolódott rá a hódolat legapróbb megnyilvánulásaira, mind kínosabb gyakorisággal szőtte a társalgásba női erényeim méltatását. „Ó, tehát ön főiskolára járt, Mr. McAllan? Tudja, Laura is ott végzett. Nyugat-Tennessee államban szerzett tanítónői diplomát. Igen, Mr. McAllan, mindnyájan zongorázunk, de Laura messze a legmuzikálisabb a családban. Az énekhangja is kivételes, nem igaz, Teddy? S kóstolná csak meg a barackos pitéjét!" És így tovább. Ebéd alatt szinte végig a tányéromat bámultam. Valahányszor próbáltam kimenekülni a konyhába, elvégezni a soron következő feladatot, anya mindig megelőzött vagy Teddy feleségét, Elizát küldte, aki együtt érző pillantásokat vetett felém, ahogy engedelmeskedett. Teddy annál inkább élvezte a helyzetet: étkezés végére szinte