Zelda Fitzgerald A valcert táncolja velem II. kötet Fordította Ortutay Péter

Zelda Fitzgerald

A valcert táncolja velem

II. kötet

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter

Smashwords Kiadó

2018

HARMADIK RÉSZ

I.

Schumann csodálatos zenéje hangosan, fokozatosan erősödve, majd dübörögve tört utat a keskeny udvaron és ment neki a falnak. Alabama az Olimpia Kabarészínház színfalai mögött a kétes tisztaságú művészbejárón lépegetett. A szürke félhomályban RAQUEL MELLER nevét lehetett kivenni az egyik ajtóra felírva, melyen egy szépen festett arany csillag is volt; egy akrobatacsoport kellékein kellett áttornázni magát az embernek az egyik lépcsőfordulónál. Már hétszer is fordult a régi lépcsőkön, melyeket a táncosok több nemzedékének bizonytalankodó lába koptatott rojtossá és szilánkossá, és kinyitotta a stúdió ajtaját. A falak hortenzia–kékre voltak festve, a fényesre súrolt padló úgy lógott le a magas tetővilágításról, mint egy kosárra való léggömb az égre felakasztva. Erő és elszántság, izgalom és fegyelem, valamint nyomasztó komolyság uralta a hatalmas termet, mely olyan volt, mint egy pajta. Egy formásan izmos fiatal lány ennek az egésznek a közepén összpontosítva melegített. Felvett az egyik hosszú szép lábán egy testhelyzetet, miközben a másik lába kilencven fokra emelkedett hátrafelé; az álló lábnak megfelelő kart előre, a másik kart hátra nyújtotta. Olyan szép volt ez a póz, hogy a lány repülni látszott. Amikor meglátta Alabamát, félszegen feléje indult.

– Találkám van a Tanárnővel háromkor – mondta Alabama a lánynak franciául. – Egy jó ismerősöm ajánlotta.

– Hamarosan itt lesz – mondta a táncosnő, és volt egy kis gunyorosság a hangjában. – Órája lesz vele?

Alabama hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy a lány a világhoz viszonyul ilyen megvetően vagy speciel ő hozzá, vagy talán épp saját magához.

– Már régen balettozik? – kérdezte a táncosnő.

– Nem. Ez lesz az első órám.

– Hát persze, egyszer valahogy mindenkinek el kell kezdeni – mondta a lány udvariasan.

Aztán folytatta a bemelegítést, hogy jelezze, részéről a beszélgetés be van fejezve.

– Arra menjen – mondta, és látszott rajta, hogy nem érdekli az új növendék. De azért megmutatta Alabamának, merre van az öltöző.

Az öltöző falán testszínű és fekete harisnyanadrágok hosszú lábait és merev lábfejeit lehetett látni az izzadtságtól fényesen a Prokofjev és Sauguet, Poulenc és Falla¹ egy-egy felejthetetlen hangversenyét ábrázoló fotográfiák alatt. Az arctörlők szélei mögül egy balett–szoknya világos, lobbanékony piros sarka tűnt elő. Az egyik sarokban a Tanárnő fehér blúza és rakott szoknyája lógott egy fogasra felakasztva a kopott szürke függöny mögött. A szobában a kemény munka szaga terjedt.

Egy manó arcú lengyel lány olyan frizurával, mint egy bíbor lila mosogatórongy, hajolt egy durva kartonpapírból készült láda fölé, és vett ki belőle régi megtépett kottákat és válogatott össze egy halom kiszuperált tunikát. Régi fehér balettcipők lógtak a falon a verőfényben. Egy rongyos Beethoven albumban lapozgatva a lengyel lány egy megfakult fényképre bukkant.

– Azt hiszem, ez az anyja – mondta a táncosnőnek.

A táncosnő műértő szemmel nézte a fotográfiát.

– Én meg azt, ma chere Stella, hogy ez a Tanárnő maga, amikor fiatal volt. Megtartom! – nevetett a balerina tekintélyt sugárzóan és a nélkül, hogy oka lett volna rá. Most ő volt a központ a stúdióban.

– Azt már nem, Arienne Jeanarete. Én találtam.

– Láthatnám azt a fotót? – kérdezte Alabama.

– Egész biztos a Tanárnő.

Arienne átnyújtotta Alabamának a fényképet.  Ha tett egy mozdulatot, annak nem volt folytatása; a kiszámíthatatlan és egymást követő gyors vibrálásai közben, melyek villamos kisülésekhez voltak hasonlóak és az egyik kataklizmaszerű testtartásból tüstént egy másikba taszították, egyszer csak mozdulatlanná merevedett.

A fényképen látható nő szeme kerek és szomorú volt, és nagyon orosz. Saját hófehér drámai szépségének álmos tudata jelentőséget adott ennek az arcnak és céltudatossá tette. Állítják, hogy az arcvonásokat a lelki erő és akarat fogja össze belülről. A képen látható személy homlokát széles fémpánt övezte, mely olyan volt, mint a kocsi–hajtóké az ókori Róma arénáiban. Nyílván a még nagyobb hatás kedvéért két kezét a vállán tartotta.

– Hát nem gyönyörű! – mondta Stella.

– Nem néz ki amerikainak. 

A nő kissé Joanra emlékeztette Alabamát. A nővérében is megvolt az a fajta kisugárzás, ami a fényképen látható nőben, és amely úgy volt jelen mindkettőjükben ragyogóan, mint az orosz tél szikrázó fehérsége. Talán a sötét és szendének tűnő, de mindenre figyelő szempár volt az, ami Joannak is azt az ellenállhatatlanul ragyogó nőiességet adta.

A lány gyorsan sarkon fordult, hogy megtudja, ki az, akinek lassú lépteit hallja közeledni.

– Hol találta azt a régi fényképet?  – A Tanárnő melegen érdeklődő hangja alapján azt hihette volna bárki, hogy bocsánatot akar kérni valamiért. De csak mosolygott. Arca nem volt sem szigorú, sem pedig túl komoly, de fehér miszticizmusa nem árult el semmilyen érzést.

– A Beethoven anyagok közt.

– Azelőtt – mondta a Tanárnő tömören – kikapcsoltam a villanyt a lakásban és Beethovent játszottam. Szentpéterváron az öltözőmben sárgán világított a villanylámpa és mindig rengeteg volt a virág. Mondogattam is magamban: túlontúl boldog vagyok, s ezért nem tarthat sokáig. – Lemondóan legyintett a kezével és vizsgálódva nézett Alabamára.

– A barátnőm azt mondja, maga táncolni akar. Miért? Hisz már vannak barátai és pénze is van. – A kis fekete szemek gyermeki kíváncsisággal vizsgálgatták Alabama testfelépítését, mely a széles lapockák fölött laza és szögletes volt, mint az ezüst háromszögek a zenekarban, valamint alig észrevehetően homorú két hosszú lábát, amit vastag nyakizmainak rugalmas ereje tartott össze és kontrollált. Alabama teste olyan volt, mint egy madártoll.

– Láttam az Orosz Balettet – próbált magyarázkodni Alabama. – És azt gondoltam, hogy… Ó, hát nem is tudom! Mintha abban mindent megláttam volna, amit minden másban látni akartam. 

– Mit látott?

– A Macskát, asszonyom. Egyszer majd én is egy olyan macska szeretnék lenni – vágta ki akaratlanul.

A fekete szemekben mintha az érdeklődés halvány fénye jelent volna meg, de aztán arcáról gyorsan eltűnt minden, ami valamilyen érzelemről árulkodott volna. Olyan érzés volt a Tanárnő szemébe nézni, mint egy hosszú sziklás alagúton végigmenni egy haloványan pislákoló szürke fény felé az alagút másik végében, miközben helyenként vakon totyog az ember a piszkos agyagos sárban.

– Maga már nem elég fiatal egy ilyen szerepre. Az egy nagyon nehéz, de gyönyörű balett, és a főszerepet egy fiatal lánynak kell táncolni. Miért jött hozzám ilyen későn?

– Eddig nem tudtam, hogy balerina szeretnék lenni. Túl sok volt a dolgom. Habzsolni akartam az életet.

– És most már nem akarja?

– Torkig vagyok vele.

A Tanárnő csendesen elindult a kellékek között kifelé.

– Hát akkor nézzük – mondta. – Öltözzön át.

Alabama gyorsan átöltözött. Stella megmutatta neki, hogyan kell a balettcipő orrát úgy hátrakötni a bokacsonthoz, hogy a szalag csomója elférjen a mélyedésben.

– A Macskát illetően… – mondta az orosz nő.

– Igen?

– Azt nem tudja megcsinálni. Nem szabad ilyen magasra tennie a lécet.

Az orosz nő feje fölött egy felirat állt franciául, angolul, olaszul és oroszul: NE NYÚLJ A TÜKÖRHÖZ! A Tanárnő háttal ált a hatalmas tükörnek és mereven nézett a terem távoli sarka felé nézett. Nem szólt a zene, amikor elkezdték.

– Akkor lesz zongorakísérete, ha megtanulja, hogyan kell az izmait kontrollálni – magyarázta. – Mivel már elég későre jár, ezért most csak az első pozíciót gyakorolja. Figyeljen: ebben a pozícióban a térdek kifelé fordulnak, a sarkak pedig úgy érintkeznek egymással, hogy mindkét lábfej kifelé fordul. Arra törekedjen, hogy a lábfejek, ha lehet, teljesen egyenesek legyenek kifelé. – A Tanárnő mutatta is hasított szatén cipellőivel, hogy kell ezt csinálni. – Ma este csak ezt gyakorolja, minél többször, legalább ötvenszer.

Alabama kifordította hosszú lábainak térdét a korlátnál. Egyáltalán nem volt könnyű, belevörösödött az erőlködésbe. A Tanárnő a szó szoros értelmében letépte az izmokat Alabama combjáról. Ordítani szeretett volna, úgy fájt. Amint a Tanárnő füstös szemébe és élénkpirosra rúzsozott szájára nézett, gonoszságot vélt látni benne. Úgy gondolta, hogy nincs benne megértés, gonosz és kegyetlen, s ő gyűlölni fogja.

– Nem lazsálunk! – mondta a Tanárnő. – Tovább!

Alabama már alig tudott parancsolni fájó tagjainak. Az orosz nő magára hagyta pokoli kínjaival. Újra a tükörbe nézett és szinte már tudat alatt közönyösen porlasztotta tovább egyre inkább fogyó erejét akaratának szórókészülékével.

– Elfáradt? – kérdezte a Tanárnő a válla fölött visszanézve különösebb érdeklődés nélkül.

– Igen – mondta Alabama. – Nagyon.

– Tovább!

Kis idő múlva az orosz nő odament hozzá a korláthoz.

– Amikor kislány voltam Oroszországban – mondta egyszerűen –, minden este négyszázszor végeztem el ezt a gyakorlatot.

Úgy tört fel Albamából a düh és a harag, mint a gázolaj-bugyborék egy nyitott tartályban. Azt remélte, hogy ez a gonosz némber biztosan rájött, mennyire gyűlöli. – Én is megcsinálom a négyszázat.

– Szerencsére az amerikaiak szívósak. Több bennük a nyers erő és az Isten adta tehetség, mint az oroszokban – jegyezte meg a Tanárnő. – De elrontja őket a jólét, a pénz… és a gyakori párválasztás. Mára elég. Van magánál kölni?

Alabama fájó végtagjaira egy kis illatos folyadék-felhőt spriccelt a Tanárnő parfümszóró–készülékéből. Egy most érkező egész osztály növendékeinek értetlenkedő döbbent szeme és meztelen teste előtt kellett átöltöznie.  A lányok túláradó vidámsággal csacsogtak orosz anyanyelvükön. A Tanárnő megkérte Alabamát, hogy várjon egy kicsit és nézze meg, hogyan vezet le egy órát.

Egy férfi rajzolgatott valamit egy rozoga széken ülve; a színház két nagyszakállú személyisége először egy, majd egy másik lányra mutatott; egy fekete harisnyanadrágos lány fiú turbánnal a fején és egy másik egy mesebeli kalóznak az arckifejezésével a balett-táncosok utánozhatatlan kecses testtartásával indulta terem középére.

A tánckar úgy sorakozott fel a teremben, mintha titkos parancsra tenné. A lábak csendes topogása által kísérve a pas jeté-k csábos pimaszságával, a hányaveti macskalépésekkel, a piruettek fesztelenségével egészen halkan indult, majd az orosz stchay² tavaszával és fesztelenségével haragját is kimutatta, és csak aztán a ringó sasszék hullámzásában lelt megnyugvást. Szó nem hangzott el egy se. A teremben olyan csend volt, mint egy ciklon magjának a közepében.

– Tetszik? – kérdezte a Tanárnő, de egy arcizma sem rezdült.

Alabama érezte, hogy mélységes zavarában forró és bíborpiros lesz az arca. A korábbi gyakorlatozástól nagyon elfáradt. Az egész teste fájt és remegett. Most nézett először életében úgy a táncra, mint igazi művészetre, és ez egy egészen új világot tárt fel előtte. Szentségtörés! Úgy érezte, ez a szó illik leginkább magamutogató gyalázatos beképzelt múltjára, amint arra gondolt, hogy volt bátorsága képzettség nélkül eltáncolni Az órák balettjét³ tíz évvel ezelőtt. Hirtelen eszébe jutott gyermeki lelkesültsége, amikor az előadás után szinte örömmámorban úszott és sasszézva lebegett a járda felett. Nagyon közel állt ahhoz a rég elfelejtett érzéshez, hogy nem maradhat lent a földön egy perccel se tovább. Szárnyalni kell.

– Gyönyörű! Mi volt ez?

Az asszony nem nézett rá és úgy mondta:

– Én komponáltam. Ez egy