Az Iszlám Állam: A fekete hatalom és a terror stratégiái

CHRISTOPH REUTER

Az Iszlám Állam

A fekete hatalom és a terror stratégiái

Művelt Nép Könyvkiadó

Budapest

A mű eredeti címe: DIE SCHWARZE MACT. DER ISLAMISCHE STAAT UND DIE STRATEGEN DES TERRORS, by Christoph Reuter

Fordította: Balla Judit

Copyright © 2015 by Deutsche Verlags-Anstalt, a division of Verlagsgruppe Random House GmbH, München, Germany

Hungarian translation © Balla Judit, 2016

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2016)

ISBN 978-615-5617-63-8

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu

Bentének

Bevezetés

A hatalomra törők alábecsülése

Azt látjuk, amit ismerünk. Az „Iszlám Állam" pedig készségesen szolgálja ki az igényeinket.

A fanatizmus merev felszíne alatt azonban egy végtelenségig változékony és az elődeinél sokkal okosabb szerveződés rejtőzik.

Ray Odierno amerikai tábornok 2010-ben, Bagdadban elégedetten tette közzé a terror elleni háború aktuális mérlegét: az „Iszlám Állam" negyvenkét vezetőjéből csak az elmúlt kilencven napban harmincnégyet öltünk meg vagy ejtettünk foglyul – hirdette ki.

Devastted, porig romboltuk a szervezetet, egészítette ki Mike Mullen amerikai vezérkari főnök a marylandi légierőbázison.{1}

Amikor az „Iszlám Államról" beszéltek, mindkettőjük hangjából valamiféle morbid ámulat hallatszott ki.

– Ezek az emberek teljesen meg akarják semmisíteni az iraki kormányt és az egész rendszert – mondta róluk Odierno. – Azt hirdetik, kalifátust akarnak alapítani Irakban.

Amikor az amerikai hadsereg közzétette ezeket a híreket, az ISI helyzete valóban reménytelennek tűnt: vezetőik többségét elveszítették, embereik szétszóródtak, megmaradt csoportjaik a nyugat-iraki sivatagos vidékekre szorultak vissza. Úgy tűnt, nagy terveik a végső bukás előtt állnak.

Történt mindez 2010 júniusában.

A szélsőségeseket, akik évekkel korábban még a nyugat-iraki tartomány hatalmas területeit tartották uralmuk alatt, ekkorra már kiszemelt alattvalóik körében is erőteljes ellenszenv övezte. Nemcsak az amerikai csapatok és az iraki hadsereg egységei üldözték őket, hanem a szunnita törzsek „Ébredés-milíciái is, amelyek megelégelték, hogy gyilkos fanatikusok terrorizálják és fosztogatják őket. Az „Iszlám Állam hangzatos neve éles ellentétben állt az általa uralt terület méreteivel, sőt lassan már meg is szűnt létezni.

Odiernónak, az Irakban állomásozó amerikai haderő teljesen kopasz, rendkívül intelligens főparancsnokának egyes visszafogott mondatai azonban már akkor is éles ellentétben álltak az általános örömkórussal.

– Az Iraki al-Kaida, ahogyan korábban nevezték magukat, eddig is nagyon kitartónak bizonyult – jelentette ki. – Megpróbálják majd újraszervezni magukat. Ehhez először is egy új vezetői körnek kell kiemelkednie. Már közzétettek néhány nevet, de nem tudjuk biztosan, valóban létező személyekről van-e szó.

Az egyik ilyen név Abu Bakr al-Bagdadi volt.

A 2010-ben majdnem legyőzött, egy földalatti terrorsejt szintjére visszaszorított „Iszlám Állam (IS) négy évvel később a rettegés világméretű szinonimájaként és valódi államként tért vissza. 2015-re az IS több mint ötmillió ember és egy Nagy-Britannia méretű terület fölött gyakorol hatalmat – vezetője pedig az az Abu Bakr al-Bagdadi, „a hívők parancsolója, aki 2014 júniusának végén „kalifának" kiáltatta ki magát.

Hogyan lehetséges ez, kérdezzük mindannyian. Hogyan volt képes ilyen diadalmenetre egy korábban összetört, összezsugorodott, sem hatalommal, sem számottevő anyagi háttérrel, sem erős támogatókkal nem bíró radikális csoport?

A magyarázatkísérletek mindig a magyarázó kiindulópontjához igazodnak: al-Kaida-szakértők az al-Kaida egyik levált ágának tekintik az IS-t, és a látványos, szeptember 11-hez hasonló léptékű merényletek eddigi hiányára hívják fel a figyelmet. Bűnügyi szakértők profitmaximalizálás céljából létrejött bűnöző holdingnak tartják.{2} A vallástudományok képviselői ezzel éppen ellentétesen foglalnak állást, ők a vallásos meggyőződést tartják az IS mozgatójának, és a terrorszervezet sajtószolgálatának apokaliptikus hangvételű nyilatkozataira, a halál felmagasztosítására hivatkoznak, arra a következtetésre jutva, hogy az IS működésének alapja a saját isteni küldetésébe vetett hite.{3}

Pusztán apokaliptikus víziókkal azonban nem lehet városokat, mi több, fél országokat meghódítani. Irracionális terroristák, akiknek csak a robbantásaik által okozott pusztítás a fontos, nem alapítanak államokat. Bűnöző kartellek zászlaja alá nem gyülekeznek lelkes hívők a világ minden részéből. Nem adják fel ezrek a saját egzisztenciájukat, hogy a „kalifátusba" és a halálba induljanak.

Mindenekelőtt a vallásos mag kérdése fedi el ennek az egyébként igen változatos utat bejáró terrorszervezetnek a valódi arcát.

2010 nyarán, amikor már Ray Odierno tábornok is óvatos optimizmusának adott hangot, és úgy vélekedett, igencsak nehéz idők várnak a szinte teljesen felőrölt vezetésű szervezetre, az ISI-ben egykori titkos ügynökök és katonatisztek vették át az irányítást. Szaddám Huszein rezsimjének egykori káderei voltak azok, akik a következő évek diadalmenete során vezényelték az „Iszlám Államot". Az isteni állam jelvénye és a névleges emír, Abu Bakr al-Bagdadi alakja mögé bújva ezek az új vezetők lépésről lépésre építették fel hatalmi gépezetüket. Egyre több és több embert, felszerelést, területet vontak a felügyeletük alá, míg végül olyan magas szintet értek el, amilyenre egyetlen terrorcsoport sem volt még képes előttük. Az egykori baaszisták és a dzsihádisták egymásra találása első pillantásra talán érthetetlennek tűnik, hiszen az Irakban Szaddám Huszein alatt hivatalosan uralkodó Baasz Párt világi volt, szemben az iszlamistákkal. A két tábor azonban osztozott abban a meggyőződésben, hogy a tömegek feletti hatalmat egy szűk elitnek kell gyakorolnia, amelynek tagjai senkinek nem tartoznak felelősséggel – hiszen egy nagy tervet teljesítenek, s mögöttük ott áll legitimációként Isten vagy a dicső arab történelem, kinek-kinek a maga ízlése szerint.

Egy rövid ideig az IS még valóban bűnöző hálózat maradt, amely védelmi pénzeket zsarolt ki az irakiaktól, a fizetni nem hajlandókat pedig lemészárolta, üzleteiket felrobbantotta. Az így szerzett pénzből finanszírozták a Bagdad egész területén elkövetett terrorcselekményeiket. Ahhoz már elég erősek voltak, hogy rettegést keltsenek, ahhoz viszont még gyengék, hogy nyílt harcba bocsátkozzanak. Az első idők után azonban eljött végre a lehetőség a régi rendszerek széthullásának kihasználására: az „Iszlám Állam mai diadalmenete diszkréten kezdődött, valamikor 2012 folyamán, amikor az IS-vezetés egy aprócska csoportja Szíriába ment, és ott egyetlen év alatt hihetetlen erővé nőtte ki magát. A polgárháborútól sújtott, szétzilált ország, ahol a legkülönbözőbb lázadó csoportok sokasága harcolt egymás és Bassár el-Aszad diktátor rezsimje ellen, ideális bázist szolgáltatott ahhoz, hogy az IS a világ legnagyobb hatalmú terrorszervezetévé emelkedhessen. Pedig az „Iszlám Állam kezdetben nem is a terrorra, sőt nem is a lakosság támogatásának megszerzésére építette hatalmát. Az ő módszerük a gondos és részletes tervezés volt, a hónapokon át tartó felderítés, a feltűnés nélküli beszivárgás, a lassú aknamunka. Egy magát iszlámnak mondó terrorszervezet részéről senki nem számított ilyen módszerekre, még a nagy dzsihádszakértők sem, akiknek olyan műveit, mint „A barbárság menedzsmentje, vagy a „Vezető nélküli dzsihád, ma is gyakran idézik. Senki nem számított arra, ami aztán megtörtént: Észak-Szíria lázadók által uralt, anarchiába süllyedt részeinek elfoglalására. Előbb békés és barátságos úton – hogy aztán annál irgalmatlanabbul csapjanak le.

Az ok, amiért az al-Kaida vezérei a maguk idejében nem voltak képesek egy ilyen koncepció megalkotására, nem az ő tehetségtelenségük volt. Az ő idejükben még egyszerűen hiányzott az a táptalaj, amely csak 2011-től kezdett elterjedni az arab világban: a teljes anarchia. A terror ideológusai korábban mindig abból indultak ki, hogy előbb egy államot, egy ténylegesen létező, működő berendezkedést kell megdönteniük ahhoz, hogy aztán a romokon felépíthessék a saját birodalmukat. Észak-Szíria hatalmas területein azonban 2012-re már semmiféle állam nem létezett, csak tucatnyi, egymással is harcban álló lázadó csoport és helyi törzsi tanács, amely Bassár el-Aszad rendszere ellen harcolt. A központi hatalom támogatása nélkül a helyi hatalom sebezhetővé vált.

Az „Iszlám Állam felemelkedésének paradoxonja abban rejlik, hogy előbb szíriaiak tömegeinek kellett – ahogyan tették előttük a tunéziaiak, egyiptomiak, líbiaiak is – fellázadniuk a diktatúra és az elnyomás ellen. E nélkül a felkelés nélkül az IS sem létezhetne a mai formájában. Az emberek a saját kezükbe vették a sorsukat, de központi irányítás és gyakorlatilag mindenféle világos program nélkül. Ahányan voltak, annyiféleképpen képzelték el az Aszad megbuktatása utáni időket, súlyosan alábecsülve az árat, amelyet fizetniük kell érte. Ahonnan ugyanis a diktatúra kiszorult, oda máris benyomult az IS. Úgy vette birtokba a városokat és az embereket, mint élősködő a gazdatestet. Mint az I. fejezetben bemutatjuk, az „Iszlám Állam stratégái megragadták a Szíriában megnyíló lehetőséget, észrevétlenül beszivárogtak az országba, és lépésről lépésre kezdték meghódítani – mindeközben pedig ugyanazok a szíriai titkosszolgálati tábornokok nyújtottak nekik segítséget, akik már évekkel korábban is radikálisok tömegeit segítettek átcsempészni Szíriából Irakba az al-Kaidához.

A szíriai ellenzék állítása, amely szerint az „Iszlám Állam a titkosszolgálatok teremtménye, ezzel együtt is erőteljes túlzás. Arra azonban igen sok a bizonyíték, hogy az Aszad-rezsim már jóval a szíriai polgárháború kitörése előtt is támogatta a szervezetet. Tudjuk ezt az amerikai hatóságok vizsgálati anyagaiból, átállt szír tisztek és kiugrott dzsihádisták tanúvallomásaiból, dokumentumok sokaságából. Ez a csendes együttműködés az „Iszlám Állam és a szíriai rezsim között, mint a II. fejezetben részletesen is kifejtjük, mindkét fél számára kifizetődő volt. Akár azt is mondhatnánk, az IS szíriai felemelkedése a lehető legjobb fejlemény volt Bassár el-Aszad számára: az IS diadalmenete óta ugyanis a teljes nemzetközi figyelem az „Iszlám Állam terrorserege elleni harcra irányul, s közben alig vesznek tudomást Aszad folyamatos bombatámadásairól a civil lakosság ellen, a mérges gázok bevetéséről, és a foglyok között elkövetett mészárlásokról. Ha pedig tudomást vesznek is róla, sokan úgy gondolják – akárcsak maga a diktátor –, hogy Aszad még mindig a kisebbik rossz az „Iszlám Államhoz képest.

Az „Iszlám Állam politikája ugyanolyan józan és számító, mint amilyen józansággal és számítóan építette fel saját titkosszolgálati hálózatát. A valóság itt is mást mutat, mint az IS saját magáról terjesztett képe. A saját maguk alkotta kép üzenete szerint az IS azok ellen harcol, akiket a hit legszigorúbb értelmezői ezernégyszáz évvel ezelőtt ellenségnek minősítettek: a hitetlenek ellen, akik közé a „hitehagyott, szakadár muszlim felekezeteket is számítják. A síitákat is ilyen áruló szektának tekintik. Ezzel a könyörtelen ellenségképpel szemben az IS felső vezetése a valóságban igencsak rugalmasan és megalkuvó módon dönti el, éppen ki ellen harcol, és kivel köt szövetséget. Mint a III. és IV. fejezetben részletesen kifejtjük, az IS vezérei gyorsan változó taktikai szövetségeket kötöttek, amelyeket aztán az első alkalmas pillanatban azonnal el is árultak.

A dzsihádisták kezdetben csak elszórtan bocsátkoztak kisebb harcokba a szíriai lázadókkal, erejük nagyobbik részét inkább a saját hatalmi rendszerük kiépítésére fordították. Ebbe a munkába tartozott a számtalan külföldi dzsihádista felvétele is a szervezet soraiba (III. fejezet). Később viszont, amikor a különböző szíriai frakciók addig soha nem tapasztalt egységre jutva 2014 januárjától heves harcba kezdtek az IS ellen (IV. fejezet), a dzsihádisták egész arzenáljukat bevetve, hihetetlen könyörtelenséggel vágtak vissza. Öngyilkos merénylőik néhány hét leforgása alatt több lázadót ragadtak magukkal a halálba, mint ahányat Aszad hadserege évek alatt megölt. Az IS számára ezzel ismét új korszak kezdődött: a Bassár el-Aszad rendszerével való meglehetősen zavaros együttműködés korszaka (V. fejezet). 2014 elejétől az IS egységei a szír hadsereggel vállvetve harcoltak a közös ellenség, a szíriai felkelők ellen. A szíriai légierő ebben az időben következetesen megkímélte támadásaitól az IS által uralt területeket, az IS harcosait pedig arra intette az emír, hogy fegyvereiket semmiképpen se fordítsák a szír hadsereg katonái ellen.

2014 júniusában az IS újra megjelent Irakban is – az országban, amelyben egykor megszületett. Amint a VI. fejezetben kifejtjük, az IS rohamosztagai egyszerűen lerohanták a milliós nagyváros Moszult, és az ország szinte teljes északnyugati részét. Hatalmas mennyiségű fegyvert zsákmányoltak az iraki hadseregtől, majd rázúdultak az Észak-Irakban élő jazidikre és keresztényekre.

Ez után a diadalmas hódító hadjárat után az „Iszlám Állam" hadserege annyira megerősödött, olyan sok fegyverre és felszerelésre tett szert, hogy sem Szíriában, sem Irakban nem volt többé szüksége tegnapi szövetségesei támogatására. Meglepetésszerű támadások gyors sorozatával fordultak Aszad hadserege ellen, és 2014. augusztus elején az észak-iraki kurdokkal kötött fegyverszünetnek is véget vetettek – mindezt többhetes titkos előkészítés után és a megtámadott vidékek lakosságából csatlakozó harcosok segítségével.

Az IS páratlan diadalmenetét nagyító alá véve jól láthatóan kirajzolódik a vezérelv: az „Iszlám Állam" mindig pontosan azt tette, ami az adott pillanatban leginkább a hasznára volt. 2014 késő nyaráig hűvösen és racionálisan cselekedett, semmit nem bízott sem a véletlenre, sem pedig a puszta hitre.

A hitre sem? A kérdés magától adódik, hiszen az IS önreklámjainak központi eleme éppen a mindent átható iszlám. Az „Iszlám Állam számára azonban a sűrűn szavalt részletes Korán-idézetek, a hivatkozások a korai iszlám történelemre, a történetek a hitetlenek, a képmutatók és az istentagadók leigázásáról, a mindenhol ott lengő fekete zászlók és a „kalifátus médiarészlegétől áradó, Korán-idézetektől hemzsegő episztolák, röviden összefoglalva a hitre hivatkozás csak egy volt a célhoz, az üstökösszerű felemelkedéshez vezető eszközök sorában. A VII. fejezetben részletesen foglalkozunk a kérdéssel, mennyiben tekinthető valóban a hit szervezetének az „Iszlám Állam"; tettei és nyilatkozatai mennyiben állnak összhangban a Koránnal.

Ha Moszul meghódítását tekintjük az IS-diadalmenet látványos csúcspontjának, akkor Szindzsár város bevétele és az azonos nevű hegy körülzárása – mint a VIII. fejezetben bemutatjuk – a dzsihádista kegyetlenség csúcspontja és szimbóluma. Miután a világ nyilvánossága alig vett tudomást az IS éveken át tartó felemelkedéséről, a szindzsári jazidik elűzése, rabszolgasorba taszítása és lemészárlása hirtelen megrázó erővel hatott. Az Egyesült Államok más országokkal együtt erős nyomás alá került, mindenfelől a beavatkozást követelték tőle – még akkor is, ha a jazidik esetében ezzel éppen a PKK, a sokáig ugyancsak terrorszervezetként kezelt Kurd Munkáspárt harcosai váltak megmentőkké.

Az „Iszlám Állam pedig – még ha Szindzsárban nem aratott is tartós sikert – a 2014 nyaráig végrehajtott hódításai során nevéhez híven államként is testet öltött, és kihirdette határokon átívelő hatalmi igényeit: Isten tervét valósítják meg az egész világon, lépésről lépésre, négyzetkilométerről négyzetkilométerre, országról országra haladva. A „kalifátus nem őrült merénylők hagymázas vágyálma többé: az „Iszlám Állam" létezik. Vannak határai, vannak útjai, vannak városai. Állam, a szó szoros értelmében.

Ez a váratlan felemelkedés világszerte óriási hatást gyakorolt a minden országban jelenlévő radikálisokra. Elég, ha arra gondolunk, mennyire megnövekedett az erőszak jelenléte a világban – bár nem minden terrorcselekmény mögött az IS áll, a létrejöttével kialakuló nemzetközi légkör igenis nagy szerepet játszott az általános radikalizálódásban. A nemzetközi iszlamista körök soha nem látott erőre kaptak az IS folyamatos, körmönfont propagandájának hatására (IX. fejezet). Arról, hogy a hangzatos szólamokhoz képest milyen a való élet az „Iszlám Államban, a X. fejezetben írunk részletesen. Az IS sikeresen akadályozza meg, hogy újságírók bejuthassanak a frontok mögé, meglássák, megtapasztalják a valóságot a propaganda mögött. Viszonylag hiteles képet csak olyan emberektől kaphatunk, akik az „Iszlám Állam által elfoglalt területeken éltek vagy élnek még ma is.

A tőlük érkező információk alapján tudjuk csak megbecsülni, mit jelent nap nap után az „Isten államának" uralma alatt élni.

Az „Iszlám Állam sikerének csúcsa, a „kalifátus kikiáltása és az állami berendezkedés kiépítése az elfoglalt területeken azonban egyidejűleg sebezhetővé is tette a dzsihádistákat. A terrornak hirtelen pontos helye, „lakcíme lett. Nem véletlen, hogy az amerikai légitámadások megkezdése óta az IS terjeszkedése látványosan megtorpant. A XI. és a XII. fejezetben részletesen taglaljuk az Egyesült Államok és nyugati szövetségeseinek a stratégiáját, valamint a „kalifátussal szomszédos arab államok reakcióját az IS jelentette fenyegetésre. Itt foglalkozunk majd azzal a kérdéssel is, vajon milyen jövője lehet az „Iszlám Államnak".

Az előzményeket és az IS üstökösszerű felemelkedését látva megdöbbentő, mennyire alábecsülik még ma is nagyon sokan az „Iszlám Állam jelentette veszélyt. Politikusok, újságírók, ilyen-olyan szakértők még ma is azt jósolják, az IS alattvalói az egyre rosszabb életkörülmények hatására lassan elfordulnak majd a terrorszervezettől. Ugyan hogyan is tehetnék? Az „Iszlám Állam belső kémszervezete az életük minden lépését megfigyeli. Állandó, szigorú felügyelet alatt élnek. Fegyvereiket, ha valaha voltak is, az IS katonái már régen elvették tőlük.

Amerikai politikusok az egy évtizeddel korábban az al-Kaida iraki térnyerésének gátat vető szunnita milíciák felélesztését sürgetik – miközben az iraki parlament még elvi szinten sem tudott döntésre jutni ebben a kérdésben. Az IS kivégzőkommandói pedig csak járják az országot rendületlenül és tervezetten legyilkolva mindenkit, aki a milíciák esetleges feltámasztása esetén alkalmas lehetne azok vezetésére.

Mi itt, Nyugaton mindig csak messziről, biztos távolságból szemléljük az „Iszlám Államhoz hasonló alakulatokat – éppen ezért tévesen ítéljük meg, alábecsüljük őket. Annyira belénk rögzült az iszlamista terroristákról évtizedek során kialakított kép, hogy a „megszokottól eltérő jelenségeket egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk. Ami nem illik a képbe, arról egyszerűen nem veszünk tudomást, vagy nem tulajdonítunk neki jelentőséget.

Az „Iszlám Államról" szóló tudósításokban szerepel ugyan, hogy 2010 óta szinte a teljes felső vezetése egykori iraki titkosszolgálati vezetőkből és Szaddám Huszein korának pártkádereiből áll, de nem mérjük fel ennek a jelentőségét. Bele sem gondolunk, mit jelent az, hogy egy radikális terrorcsoport vezetését valláshoz nem kötődő technokraták vették át. A hírek csak a terrorról számolnak be, a kegyetlenség újabb és újabb hullámairól. Ha azonban lépésről lépésre haladva, korszakokra bontva nézzük végig az IS üstökösszerű felemelkedését – ahogyan ezt könyvünkben tesszük –, észrevesszük a briliáns tervezést, a precíz, racionális lépéseket, a cél szentesíti az eszközt elvének messzemenő alkalmazását, a kizárólag célszerűségi alapon megkötött szövetségeket akár az esküdt ellenségekkel is, kiderül, hogy a fanatizmus nem alapja, hanem egyszerű eszköze ennek a szervezetnek. Az IS folyamatosan mutálódó vírusként alkalmazkodik minden új körülményhez, látszólag kibékíthetetlen ellentétek felett siklik át, éberen és felettébb racionálisan reagál minden új ingerre a környezetéből.

Elég, ha csak végignézzük, milyen egymástól gyökeresen különböző alakokat öltött ez a szervezet az elmúlt években: volt elszigetelt terrorcsoport, volt ártalmatlan külsővel álcázott kémszervezet, volt jól felszerelt, ellenségeit öngyilkos merényletek sorozatával halomra gyilkoló hadsereg. Most pedig a szent hagyományok őrzőjeként a korlátlan hatalom birtoklásának igényével lép fel. Parancsainak követése Isten által elrendelt kötelesség. Aki ez ellen az isteni akarat ellen vét, halálos bűnt követ el. Hiszen az „Iszlám Állam" Isten végrehajtó hatalma a földön.

Könyvünk a maga egészében szeretné bemutatni az IS-t, minden álcájával és átalakulásának állomásaival együtt. Megkíséreljük átfogón tárni az olvasó elé az IS keletkezését, elődszervezeteit és sajátos átváltozásait. Bemutatjuk a háttérembereket, akik hátborzongató pontossággal tervezték meg az „Iszlám Állam felemelkedését, és gondosan kivárták az alkalmas pillanatot tervük valóra váltására. Bemutatjuk az állandó változások taktikáját, a gyors alkalmazkodást az aktuális helyzethez, a szövetségesek opportunista váltogatását – mindazt, aminek következtében az „Iszlám Állam ma Szíria és Irak nagy részeit uralma alatt tarthatja.

Könyvünkben megkíséreljük a lehető legrészletesebben bemutatni azt is, milyen körülmények segítették elő az IS felemelkedését. Mi zajlott abban az időben és mi zajlik ma Irakban, Szíriában, Libanonban, a Kurdisztáni Autonóm Régióban. Mindenki tudja, hogyan vonult végig Irak nagy részén hatalmas katonai erővel és kegyetlenkedéssel az „Iszlám Állam". Sokkal lenyűgözőbb és sokkal tanulságosabb is azonban, ha észak-szíriai felemelkedését vesszük nagyító alá: hogyan formált egy apró kis előőrs szinte a semmiből hadsereget a mindenhonnan érkező dzsihádzarándokokból. Hogyan válogatta ki közülük a legmegfelelőbb embereket. Hogyan tudott az irakiakból álló IS-előőrs egy számára idegen országban ott ugyancsak idegen, a világ minden tájáról származó emberekből, tunéziaiakból, csecsenekből, belgákból és még tucatnyi nemzet képviselőjéből olyan elnyomó szervezetet alakítani, amelyre más dzsihádista szervezetek soha még csak kísérletet sem tudtak tenni.

Észak-Szíria egyes településein szinte percről percre haladva lehet rekonstruálni az IS felemelkedését. Jelen kötet szerzője két és fél éven át gyűjtötte az anyagokat, több száz emberrel beszélt, hozzájutott olyan hatalmas terjedelmű iratanyagokhoz is, amelyeket e könyv dolgoz fel elsőként. Az iratok között elfekszik többtucatnyi kézzel írt terv, kézzel rajzolt ábrák és vázlatok az „Iszlám Állam" legfontosabb tervezőjétől és építőmesterétől.

Könyvünk csak pillanatfelvétel a jelenlegi helyzet kialakulásáról. A jövő még nyitott kérdés. Még ha sikerülne is legalább megközelítő pontossággal megjósolni az IS stratégiai lépéseit, még mindig túl sok a változó, amely akár teljesen átalakíthatja a jövőt. Az IS létrejötte azonban, a hol titokban, kis lépésekkel haladó, hol pedig villámgyors sebességre váltó felemelkedése mindenképpen elemzést igényel ahhoz, hogy megérthessük ennek a sok tekintetben újdonságnak számító és saját magát is újra és újra „feltaláló" szervezetnek az erősségeit és gyengeségeit egyaránt.

Az „Iszlám Állam sokkal több, mint a világ legveszélyesebb terrorszervezete. Az IS hatalom, amely a legkülönbözőbb területeken mutat fel rendkívüli képességeket: katonasága, titkosszolgálata, médiajelenléte mind-mind rendkívül jól szervezett. „Egy totalitárius, expanzív és egyeduralmi projekt, foglalta össze az IS lényegét Volker Perthes, a berlini Tudomány és Politika Alapítvány igazgatója. Elődeivel, az al-Kaidát is beleértve alig mutat több közös jellegzetességet, mint a dzsihád folyamatos hangoztatása. Működésében, stratégiai tervezésében, a végtelenségig gátlástalan szövetségi politikájában és rendkívül precízen alkalmazott propagandájában azonban már semmi vallásosság nem ismerhető fel. A hit a maga legszélsőségesebb formájában csak egy a célhoz vezető eszközök sorában. Az egyetlen állandó alapelv az „Iszlám Államban" a hatalom növelése – bármi áron.

Néhány szó a terminológiáról

Kevés olyan szervezet akad, amely ilyen nagy hangsúlyt helyez a propagandára és az imázsépítésre, mégis ilyen gyakran változtatja saját nevét. 1999-ben az eredeti csoport „Dzsamaat at-Tauhíd val-Dzsihad, azaz „Az egyistenhit és a szent harc közössége néven alakult meg. A jordániai származású Abu Muszab az-Zarkávi nevezte így kis csoportját, amely a nyugat-afganisztáni Herátban építette ki táborát. A talibán bukása után Zarkávi és követői Irakban vetették meg a lábukat. Az al-Kaidával célszerűségből megkötött, feszültségekkel terhelt szövetség létrejötte után Zarkávi 2004-ben az „Iraki al-Kaida névre változtatta csoportja addigi nevét. 2006-ban, Zarkávi halála után néhány hónappal a név „Iraki Iszlám Állam-ra, ISI-re változott. Ez a név már egy programot is jelentett: a csoport célja egy saját állam létrehozása volt a meghódított területeken.

2010-re úgy tűnt, a szervezet csillaga leáldozóban van, ekkor azonban egykori titkosszolgálati tisztek vették át a vezetést, és változtatták át a csoportot egy maffiaszerűen működő földalatti szerveződéssé. Ez a bűnszervezet teremtette elő védelmi pénzek kizsarolásával azt a tőkét, amelynek segítségével az „Iraki Iszlám Állam feltámadhatott. Miután a szervezet a terveknek megfelelően megvetette a lábát Észak-Szíriában, 2013-ban a nevében is kifejezésre juttatta a változást: ezentúl az „Iraki és Nagy-szíriai Iszlám Állam nevet viselte, felidézve az egykor hatalmas területre kiterjedő gyarmatszerű szerkezetet, amelyet az arabok es-Sámként, az európaiak Levanteként ismertek. Ebből a névváltoztatásból eredezik a szervezet többféle rövidítése is, attól függően, Nagy-Szíriaként vagy es-Sámként használjuk. Az ismert rövidítések: ISIS (Iraki és Szíriai Iszlám Állam), ISIL (Iraki és Levantei Iszlám Állam) és így tovább. A német biztonsági szolgálatok szokásos precizitásukkal még a teljes név német fordításának rövidítését is kidolgozták.

Arabul a kezdőbetűk alapján egyértelmű a rövidítés, így lesz a Daula al-islamija fil-Irak va es-Sám névből Da’ish – egy rövid kis szó, amelyet a hangzása különösen alkalmassá tesz rá, hogy becsmérlően lehessen kiejteni.

– Da’ish, ez úgy hangzik, mintha egy mesebeli szörny neve lenne. Gyerekkorunkban ilyenekről meséltek nekünk – mondja Jaszin Hadzs Száleh szíriai értelmiségi, akit ez a „szörny" üldözött el az otthonából. Nem véletlen, hogy a da’ishik, ahogyan a szervezet tagjait emlegetik, könyörtelenül korbácsolással büntetnek mindenkit, aki ezt a rövidítést használja rájuk.

Daula, azaz állam. Ez az egyetlen rövidítés, amit megengedhetőnek tartanak a mindig feketében járó, eltakart arcú, rettenetet keltő harcosok. Az arab azonban könnyen hajlítható, szójátékokra tökéletesen alkalmas nyelv, és az emberek nemsokára meg is találták az újabb neveket. Dada’ishi a gyermekkatonákra, Ada’ishiya a női harcosokra, sőt egy teljesen új kifejezés is született: anada’ish, amely a „megverni szenvedő szerkezetű formája, azaz a „megveretett, amely egyben a „megverők" nevét is tartalmazza.

Miután az „Iszlám Állam 2014. június 29-én kikiáltotta „kalifátusát, a névből törölték a földrajzi elhelyezkedésre való utalásokat. Többé nem szerepelt benne sem Irak, sem Szíria. A továbbiakban kizárólag „Az Iszlám Állam Kalifátusa" nevet használták. A sok névváltoztatás ellenére azonban a közbeszédben változatlan maradt a szervezet Da’ishként való emlegetése.

A világ egyes országaiban is más-más megjelölést használnak a szervezetre. Laurent Fabius francia külügyminiszter döntése alapján Franciaország a hivatalos nyelvben a „Da’ish"-t használja, amit a miniszter így indokolt:

– Nem ajánlom az „Iszlám Állam" kifejezés használatát, mivel ezzel elmosnánk az iszlám, a muszlimok és az iszlamisták között húzódó választóvonalakat.

A német külügyminisztérium általában az „IS megjelölést használja, a Pentagon váltakozva az „ISIS-t és a „Da’ish-t. Brit imámok egy csoportja azzal fordult David Cameron miniszterelnökhöz, a jövőben legyen szíves „Nem-Iszlám Államról beszélni, mivel a szervezetnek véleményük szerint semmi köze a valódi iszlámhoz. Hasonló kezdeményezést több muszlim személyiség is indított annak érdekében, hogy az „iszlám" szó kikerüljön a szervezetre használt kifejezésekből. Ezek egyike a világméretűre növekedett #notinmyname-kampány a Twitteren.

Könyvünk nem állásfoglalás, mindössze kísérlet ennek a rettegést keltő szervezetnek, keletkezésének, stratégiájának és ellentmondásainak a lehető legpontosabb bemutatására. Nem gondolom, hogy önmagában egy-egy név használata kockázatot jelentene. Ezért az „Iszlám Állam különböző korszakaiban mutatott megjelenési formájának bemutatása során három „névfázist alkalmaztam: ISI-t a 2006-tól létező „Iraki Iszlám Állam"-ra, ISIS-t a 2013-ban Szíriára is kiterjedő szervezetre, végül IS-t a 2014 júliusa óta fennálló jelenlegi állapotra. Arab nyelvű források idézése során, ha forrásom a Da’ish kifejezést használta, a fordítás során én is megmaradtam ennél.

I. A Stasi-kalifátus

Az „Iszlám Állam" aprólékos pontossággal

megtervezett felemelkedése

Senki nem tudta, kicsoda a valóságban az az ember, aki egy észak-szíriai kisvárosban tervezgette a dzsihádisták diadalmenetét. A terror építésze kézírással, egyszerű golyóstollal vetette papírra szervezeti ábrák és listák tucatjait – az „Iszlám Állam" mestertervét.

Durva volt. Előzékeny volt, udvarias. Hízelgő. Rendkívül figyelmes. Összeszedett. Hazug. Kiismerhetetlen. Rosszindulatú.

Az emberek, akik Észak-Szíria különböző településein találkoztak vele, hónapokkal később mindannyian másként emlékeznek rá. Egy kérdésre azonban mindannyian ugyanazt válaszolják: „Soha nem tudtuk, ki is igazából, aki ott ül velünk szemben. Nem tudták – többféle értelemben sem. Hiszen még azok sem tudták, kicsoda is valójában ez az ötvenes évei végén járó, magas termetű, szögletes arcú ember, akik 2014-ben, egy hideg januári napon rövid tűzharc után megölték őt Tell Rifaatban. Fogalmuk sem volt róla, hogy az „Iszlám Állam stratégiai fejével végeztek – és hogy ez egyáltalán megtörténhetett, az sem volt más, mint a briliáns cinikus ritka, de végzetes tévedéseinek egyike. A helyi lázadóknak úgy kellett később elmagyarázni, milyen fontos emberrel végeztek. Csak amikor megértették, akkor voltak hajlandók előhozni a holttestet a tönkrement fagyasztóládából, ahol addig tárolták. Eredetileg eltemetni is abban akarták.

Szamír Abed al-Mohammed al-Hlefávi volt az igazi neve az embernek, akinek csontos vonásait alig finomította a dús fehér szakáll – azonban senki sem ezen a néven ismerte. Még legismertebb fedőnevével, a Haddzsi Bakrral sem sokan tudtak mit kezdeni.

Valamikor 2012 végén bukkant fel Aleppó, Észak-Szíria gazdasági központja közelében, ahol az esztendő nyaráig elkeseredett harcok dúltak. Amióta a különböző lázadó csoportok a felügyeletük alá vonták a közeli határátkelőket, külföldi dzsihádisták végtelen tömege érkezett a török határon át. Haddzsi Bakr már jó ideje ott tartózkodott mint a szíriai „köztes" világ lakóinak egyike. Bassár el-Aszad uralma az ország északi részében már csupán néhány elszigetelt vidékre korlátozódott, a helyébe azonban nem egy, hanem sok új hatalom lépett. Irakiak akkoriban még kevesen voltak Aleppó környékén, Bakr pedig még e kevesek közül sem tűnt ki. Az egymás ellen is harcoló táborokban nap nap után bukkantak fel önjelölt uralkodók és hadvezérek, de Haddzsi Bakr soha nem tartozott közéjük. A sokat utazó idős ember valami egészen mást akart: ő egy államot akart alapítani, méghozzá az egész világ feletti uralom igényével.

Az ilyesmi persze nem éppen egyszerű dolog.

Az egykori Baasz Párt kádere csaknem egy egész évtizedet töltött azzal, hogy új hatalmat akart létrehozni a megváltozott iraki viszonyok közepette, a kialakuló új renddel szemben, amely megfosztotta kiváltságaitól az ország korábbi elitjét. Ő maga a légelhárítás titkosszolgálati ezredeseként szolgált Szaddám Huszein hadseregében. Az ő illetékességébe tartozott például olyan, a valóságban meglehetősen ritkán előforduló helyzetekre való felkészülés, mint hogy a vízen kényszerleszállást végrehajtó vadászpilóták kimentésére dolgozzon ki koncepciót.

Aztán Szaddám Huszein megbukott, hadseregét feloszlatták, Bakr pedig a föld alá húzódott. – Egy rövid ideig megpróbált harcolni az amerikaiak ellen a részben általa alapított „Baasz Párt Brigádok" soraiban, végül azonban az al-Kaidánál kötött ki – emlékezik vissza Hisám al-Hásemi, a dzsihádisták egyik legkiválóbb iraki ismerője, aki még a Szaddám bukása előtti időkből ismerte az ezredest.

Haddzsi Bakr a nyugat-iraki Anbár tartományban ismerte meg Abu Muszab az-Zarkávit, az iraki al-Kaida jordániai származású vezetőjét. Hásemi, akinek unokaöccsével a különös ember együtt állomásozott a Habbáníja légitámaszponton, azt mondja, Bakr nem volt sem fanatikus, sem pedig ideológus. Egyszerűen csak nem tudta túltenni magát azon, hogy Paul Bremer amerikai helytartó egyetlen tollvonással az utcára tette őt. Bakr ezen felül meggyőződéses nacionalista is volt, aki az amerikai megszállók kiűzéséért küzdött.

Az iraki polgárháború eszkalációjában Haddzsi Bakr Zarkávi vonalát követve még az amerikaiaknál is nagyobb ellenségnek tekintette az újonnan hatalomra került síita többséget. Mozgalma 2006-tól már egy ambiciózus – akár megalománnak is mondható – célt tűzött ki maga elé, és következetesen „Iraki Iszlám Államnak", ISI-nek kezdte nevezni magát. A terv az Umma, Mohamed próféta korai közösségének feltámasztása volt, amely példátlanul gyors hódításaival birodalommá nőtte ki magát. Egy ilyen állam, bárhogyan nézzen is ki, korlátlanul meríthetne a fennmaradt történetekből és mítoszokból. Magába gyűjthetné az iszlám világ csalódottjait, kárvallottjait és haragvóit, akiknek isteni pecséttel ígérhet üdvösséget.

Mások is próbálkoztak már ilyen kísérletekkel: Oszáma bin Ládentől a Muszlim Testvériségig számtalan dzsihádista csoport és nemzeti mozgalom – közöttük a talibán – jelölte meg végső célként egy ilyen állam megteremtését. Így vagy úgy, de mindegyik kísérlet elbukott: a talibán végzetét az általa vendégként befogadott al-Kaida okozta, másokét a tehetetlenség, a katonai alkalmatlanság. Egyikük sem tudott jelentősebb területet hosszabb távon a felügyelete alatt tartani, és általában már rövid idő múlva megsemmisítő csapásokat mértek rá ellenfelei. Így járt 2003-ban Észak-Irakban az Anszár al-Iszlám csoport, a Fatah al-Iszlám 2006-ban az észak-libanoni Nahr al-Bárid menekülttáborban, vagy az iszlámábádi Vörös mecset radikális Korán-tanulói 2007-ben.

Kudarc kudarcot követett. Az egyik ilyen bukásban Haddzsi Bakr is szenvedő fél volt: Irakban legkésőbb 2010-re elbukott az al-Kaida harca, vezetése felmorzsolódott. Bakr azonban ezt is túlélte. A szíriai Szednaja börtöne – itt tartották fogva a legtöbb iszlamista foglyot és az Irakból hazatérők többségét – egyik volt foglya így emlékezik vissza:

– Haddzsi Bakr felbukkant az al-Kaidánál, de az igazi iszlamisták többsége nem bízott benne, hiszen a Baasz Párt funkcionáriusa volt, magas rangú tiszt, borotvált arcú Szaddám-katona. Nem is olyan régen még az ilyenek csukták börtönbe az iszlamistákat. Azt sem hitte el neki senki, hogy hirtelen hívő lett belőle.

Haddzsi Bakr azonban büszkélkedett más, igen értékes tulajdonságokkal, idézi fel Hásemi.

– Kiváló tervező és a logisztika mestere volt. Ideológusból amúgy is volt elég az al-Kaidánál. A vallásos szélsőségesek éppen az ilyen emberekben szenvedtek hiányt, mint Haddzsi Bakr. Úgy is mondhatnánk, a terror mérnökeire volt szükségük, akik egy akció, mint például egy bombamerénylet vagy foglyok kiszabadításának megtervezésénél sokkal inkább az alapos előkészítésre, mint az Istenbe vetett bizalomra hagyatkoztak. Még a legradikálisabb vallásos terrorszervezeteknek is szükségük van ilyen emberekre. Isten nem ajándékba adja a győzelmet. A hit nem elég a győzelemhez, ha az ember megfeledkezik a gyújtózsinórról, vagy olyan ostoba, hogy mobiltelefonon egyeztet a részletekről, aztán csodálkozik, ha jön az amerikai légierő és telibe lövi egy rakétával.

A terrorszervezet vezetői nagyon ritkán tartózkodtak mindannyian egy helyen, és a kommunikációjukat is bonyolult, hosszas kerülőutakon bonyolították le. Tulajdonképpen nem is ismerték egymást igazán. Haddzsi Bakr az egykori iraki alelnök Izzat al-Dúri körével való kapcsolattartásért volt felelős. Al-Dúri az amerikaiak 2003-as bevonulása előtt nem tartozott a rendszer valódi vezetői közé, és magas tisztségét csak a Szaddám Huszeinhez fűződő gyermekkori barátságának köszönhette. Mielőtt a politika e magas szintjére emelkedett volna, egyszerű jégárusként kereste a kenyerét. Ugyanakkor már hivatali ideje alatt kapcsolatban állt a Naksbandi Testvériséggel, egy eredetileg szúfi rendként induló szervezettel, amely az amerikai csapatok bevonulása után katonai formát öltött. Az eredmény: Izzat al-Dúri volt az egyetlen ember Szaddám Huszein vezetői gárdájából, akit Szaddám bukása után nem tartóztattak le és nem vetettek börtönbe.

2006 és 2008 között Haddzsi Bakr is a hírhedt iraki Abu Ghraib börtön foglya volt, aztán a Bucca nevű amerikai fogolytáborban raboskodott. Szabadulása után Szíria és Irak között ingázott. Damaszkusz közelében egy lakást is fenntartott, ahol 2008 és 2010 között legalább egy alkalommal találkozott Aszef Saukattal, Bassár el-Aszad sógorával, a szíriai katonai titkosszolgálat vezetőjével – egyben az egész világról érkező dzsihádisták Szírián át Irakba juttatásának fő koordinátorával.

Bakr így emelkedett az ISI egyik, Anbár tartományra illetékes katonai vezetőjévé, majd a tartomány katonai főparancsnokává – tisztségeire az ISI vezére, Abu Ajjúb al-Maszri nevezte ki. Amikor al-Maszrit és Zarkávi névleges utódát, Abu Omar al-Bagdadit 2010 elején lokalizálták és el akarták fogni az amerikaiak, ők pedig inkább a levegőbe repítették magukat, Haddzsi Bakr volt az, aki hatalomra emelte a következő vezetőt, Abu Bakr al-Bagdadi személyében, aki már az anbári idők óta egyik legszorosabb bizalmasa volt. Egy akkori ISI-vezető visszaemlékezése szerint Haddzsi Bakr egyesével kereste fel a legfelsőbb tanácsok megmaradt tagjait és szerezte meg a támogatásukat az általa kiválasztott jelölt számára. Az a három tanácstag, aki akkor ellene foglalt állást, később nyomtalanul eltűnt.

Ma már nem tudni, mi játszotta a döntő szerepet a vallási fanatikusoktól igencsak szokatlan lépésben, amelyre a vezetők megmaradt töredéke – a többséget ugyanis egymás után semmisítették meg az amerikaiak és az iraki csapatok – elszánta magát: tanulni a hibákból. Lehetett ez az egykori baaszisták hatalomátvételének következménye, vagy egyszerűen csak maguktól jutottak erre az eredményre. Levonták a tanulságokat az elmúlt évtizedek zűrzavarából, a dzsihád útján történő hatalomszerzésre irányuló félresikerült kísérletekből.